Kisasszony, ma mindegy mit hoz, csak kávé legyen és keserű, nincs jó kedvem. Holnap jönnek az uniós választások, ma már nincs értelme győzködni az embereket, aki akar valamire-valakire szavazni, már eldöntötte, aki nem, az is – kampányolni sem akarok senkinek, szóval most inkább olyasmiről lesz szó, ami csak őszre várható, de akkor nagy baj lesz belőle.
Konkrétan arról van szó, hogy megszűnhet a teljes vidéki sajtó, mindenestől. Az a vidéki sajtó, amit nagy munkával és nem kevés ráfordítással szerzett meg a kormánypárt, terelt különféle társulásokba, majd azokat a társulásokat rakta egy zsákba decemberben a KESMA létrehozásával, hogy kevés kivétellel az egész magyar sajtó az övék legyen.
Magamban már akkor mondtam, hogy nem lehet ennek nagyon jó vége, ugyanis minél messzebb van egy lap munkatársaitól és olvasóitól a tulajdonos és a vezetés, annál nehezebb azt megírni is, de olvasni is. Van már némi tapasztalatom a vidéki napilapoknál is – a rendszerváltás korai éveiben édesanyám belső munkatárs volt a Tolnai Népújságnál, én magam külsősként erősítettem a lapot. De nem kicsit: gyakorlatilag minden nap átmentem a saját munkám után a szerkesztőségbe, és írtam egy jegyzetet vagy a saját nevemen, vagy a kollegináén, aki volt annyira szőke, hogy dolgozzak helyette, bár annyira nem, hogy a hálájának komolyabb jelét is adja. Aztán, amit a saját nevemen írtam, ki-kifizetgették, amit másén, azt nem, de a sörpénz megvolt belőle így is. Külsőztem én még a Dunántúli Naplónak is onnan.
No, de hagyjuk az én saját személyes nosztalgiámat, mert helyzet van.
Persze, hogy a vidéki napilapok nem nyereségesek, nem is lehetnek azok, ugyanis a vidéki napilapnak a helyi hírekről kell szólnia, aki az országosakat akarja olvasni, az vesz országos sajtóterméket. (Szekszárdon is olyan dolgokat kellett figyelni, hogy látjuk-e a tűzoltóautót, és ha látjuk, szirénázik-e vagy csendben megy? Ha nem szirénázott, akkor tudtuk, hogy csak sörért mennek a srácok, ha szirénázott, rohantunk utána.) És jogos is ez az igény: lehet, hogy Pestről nem tűnik eseménynek mondjuk egy borfesztivál, vagy épp csak fél kolumnát érdemel, jó esetben – de ott, helyben egy csomó ember fél éveket készül rá.
Szóval, ne tessék lenézni a vidéki napisajtót. Igény volna rá, csak épp most nem elégítik ki. Ezeket a lapokat ugyanis már most is főleg Pestről írják.
A Népszava szerint:
„Az újságoknál már csak a helyi híreket dolgozzák fel önállóan (természetesen ezt is alapvetően a kormánypártra hangolva, az ellenzéki megszólalásoknak minimális teret adva), de a politikai és sport oldalakat már egy központi szerkesztőség látja el anyagokkal. Igaz, egyelőre elég nagy a szórás: a Komárom-Esztergom Megyei 24 ÓRÁ-ban általában hat oldalt (plusz a címlap felét), a szomszédos Fejér Megyei Hírlap munkatársai tizenkettőt készíthetnek maguk, a Somogyi Hírlapnál viszont tíz oldalt írnak helyben.”
Bizony, bizony, a minap emlegettem a pár éve meghackelt Orbán-interjút, az is ilyen központi, Budapestről küldött írás volt már akkoriban is: épp azért lehetett akkoriban nagyobb baj belőle a várhatónál, mert nem elég, hogy Orbánból csináltak bohócot, de az interjút is az akkor Magyar Időknél, most Magyar Nemzetnél dolgozó Szakács Árpád írta és ő nem hagyhatta kihűlni sem a nyomot, sem a bosszút. Pedig az olyan étel, amit hidegen fogyasztunk, amint az olasz közmondás tartja.
No, de most még csak Szakácsról sincs szó, hanem arról,
mi lesz ezeknek a Pestről félreszerkesztett, kézzel vezérelt szerencsétlen lapoknak a sorsa?
Mert tény, ami tény: csökken a példányszámuk, olvasottságuk. Hogyne csökkenne: az, ami érdekelné az olvasóikat, nincs bennük, nem fér beléjük, az meg, amiből már nagyon elegük van, csak úgy dől a hasábokról. A Tolnai Népújság 10598-as példányszámról 8263-ra, a Somogyi Hírlap 15034-ről 11529-re, az Új Dunántúli Napló 20618-ról 15852-re, a Fejér Megyei Hírlap 25812-ről 20741-re, a Kisalföld 52503-ról 48797-re csökkent.
Hát, tévével már láttunk olyant, nem is rég, és a KESMA-n belül, miszerint úgy szüntették meg, hogy a megszűnt cég megmaradt, csak a konkurense nevén, a konkurens pedig megszűnt helyette. De annak idején a Magyar Nemzet stábját is lecserélte ugyanez a sajtóirtó felszámolóbanda a Napi Magyarország korábbi csapatára. Szóval, mit terveznek a sok vidéki napilappal, ha már nem rentábilisak?
Teljesen meg nem szüntetnék őket, mert propganadaértékük mégiscsak van.
De egy olyan megoldás szivárgott ki, ami szerint:
„Az önkormányzati választások után, de legkésőbb 2020 elején teljesen megszűnnének a jelenleg működő megyei napilapok, és a helyüket egy központilag szerkesztett újság venné át.
Ezek minden megyében ugyanazon a néven és arculattal jelennének meg, minimális helyi tartalommal, amit megyénként néhány újságíró állítana elő. Helyben nem lennének vezetők, főszerkesztők sem. Egy ilyen rendszer természetesen jóval olcsóbbá tenné a működést, márpedig a KESMA létrehozásának ez az egyik bevallott célja.” (Népszava)
Akkor, kérem, nagy a baj. Ha ez egy önálló médiavállalkozás volna, és nem tudnánk, hogy a kormány hatalmas kísérlete, szerintük a magyar sajtó átalakítására, szerintem meg a megsemmisítésére, azt mondanám: meg ne próbálják. Ugyanis ez maga a gazdasági csőd.
Igen, a rendszerváltás óta csökken a vidéki, megyei napilapok példányszáma, és ez nem véletlen: a korábban pártsajtóként fungáló lapokat annak idején nagy részben német cégek vették meg, a legtöbbet az Axel Springer. Annak még szemtanúja voltam, mikor a Tolnai Népújságot átvették, ígértek sok mindent, szépet, jót, amiből nagyjából csak két dolog lett: leharcolt, használt nyugati géppark és némi központosítás. Távolról sem ekkora, de már az is ártott az olvasottságnak: hát hogyne, Tolna az ország legkisebb megyéje, Szekszárd a legkisebb megyeszékhelye, harminckétezer lakossal, az ottani sajtónak – emlékszem, volt idő, hogy két napilapot és egy hetilapot is eltartott a közönség – nagyon helyinek kell lennie, és nagyon közérdekűnek, hogy el lehessen adni. Ami most nyolcezer példány, az 1998-ban még huszonnégyezer volt, korábban meg ennél sokkal, sőt, sokszor több.
És most jönnek csak a nehéz idők.
Ez az ötlet – a pár tagú vidéki leányvállalat-szerkesztőségek a Nagy Pesti Központ körül – nem tudom, miféle ember agyából pattant ki, de hogy inkább lehetett építőipari vagy másféle vállalkozó, mint újságíró, az is biztos. Nem lehet így dolgozni, mert a sajtó minden egyéb szakmánál rugalmasabb: nem lehet tervezni.
Hihetetlenül sok munka vész kárba, de sem nem lehet, sem nem szabad megtervezni mondjuk reggel a déli lapot vagy délben a másnap reggelit, és aztán ragaszkodni a tervhez, ugyanis alapvetően mégis az események kell bekerüljenek a lapba, és azok rendületlenül zajlanak, akármi is dőlt el az értekezleten, akármit is terveztek a címlapra. Egy tömegbaleset minden politikus-interjút felülír, jó újságírónak, szerkesztőnek munkakezdéskor maximum elképzelése van arról, mit is tervez, mert pontosan tudja, hogy hiába minden igyekezet, hiába a legszebben (előre) megírt riport és jegyzet, ha a részeges Pistike kiesik a negyedikről a főtéren és eltöri a lábát, az a címlap. Vagy ha valaki sampont, habfürdőt önt a szökőkútba, akkor az.
És nagyobb méretekben is így kell dolgoznunk:
én például este még úgy terveztem, ma Theresa May lemondásáról írok ide, csak közben érkezett a hír a vidéki napilapokkal tervezett őrültségről. Ilyenkor az ember mérlegel, és arra jut, hogy mivel ez magyar olvasókat érint (különben May lemondása is, csak az kevesebbeket érdekel), helyi, magyar szempontból fontosabb, nagyobb érdeklődésre tart számot. May asszony és a hozzá írt jegyzetek, három óra tegnapi előmunkával együtt mentek a levesbe, már ma délután sem érdemes megírni, holnap pláne nem – de mit csináljunk, a sajtó így működik. Ez most a fontosabb nekünk, nálunk.
Ezért nem lehet Pestről szerkeszteni a vidéki napilapot. Ott, ahol a vásárlói, olvasói élnek, tényleg nagyobb hír a Pistike lábtörése – egy Orbán-interjúnál mindenképpen nagyobb. Sajtót távirányítani nem lehet. Illetve lehet, csak senki sem fogja venni, olvasni. Az sem érv, hogy „ott a török kiverése óta nem történt semmi”. Az a semmi, ami nem történik ott nap, mint nap, na, az érdekli a helyi olvasókat. Egészen pontosan az.
Helyi sajtóhoz helyi, döntőképes, hatáskörrel felruházott vezetés és helyi munkatársak kellenek.
Az uniformizált vidéki napisajtó meg maga a lázálom: én ugyanis láttam ilyent élőben. Ceausescu Romániájában, ott ugyanis a megyei napilap négy oldalas volt, ebből az elsőt elvitte a Bukarestből, központilag kötelezően küldött vezéranyag és a fotó, amin kivétel nélkül minden esetben ugyanaz a személy szerepelt, legfeljebb más és más élethelyzetben, a másodikat a pár soros helyi hírek és a kötelező termelési riportok, a harmadikat a rovatok – kultúra, főzés, horgászat, kézimunka, bármi, csak politika nem, és akkortájt minden politikának számított – az utolsót pedig a sporthírek meg a temetkezési- és apróhirdetések. Művészet volt abba bármi sajtószerűt belecsempészni, de néha még így is sikerült, ha a szerkesztő félrenézett a szerző meg nagyon ügyes volt.
Bár még ez is inkább a mostani magyar vidéki állapotokat tükrözi, mert még volt helyi vezetés. Még voltak helyi hírek, csak az egyes oldal jött Bukarestből.
Orbán Viktor tervezett vidéki napisajtója rosszabb lesz Ceausescuénál.
És miért pont az önkormányzati választások utánra tervezik a Nagy Átalakítást? Persze azért, mert addig is, a kampányban szükség lesz azokra a napilapokra, működő formában. Aztán, ha már megtették a kötelességüket, mehetnek, jó mórokként.
Nem tehetek róla, egy közkeletű vicc jut az eszembe a helyzetről, pedig nem vagyok túl vidám.
Orbán Viktor horgászik, Áder messziről látja, hogy kifog egy aranyhalat. Odarohan árkon-bokron át, de mire odaér, Orbán már süti is egy serpenyőben a halat.
– De Viktor, a három kívánság!
– Nyugi. Már megvolt.
Szóval, körülbelül így járhat a vidéki napisajtó is: attól, hogy teljesíti Orbán kívánságát még megsütik, ha nem vigyáz.
