Korunk kulcsszavai évszázadokra visszamenően – és ebben nem változott semmi az utóbbi években – az elidegenedés és a rombolás. Az előbbi fogalmát sokan sokféleképpen elemezték már, de a lényege az, hogy az ember szubjektív jó érzése a munkájával kapcsolatban és az ebben való önkiteljesítése konfliktusba kerül a piac logikájával, mihelyt a megélhetés érdekében az ember kiviszi a munkáját a piacra.
A piac logikája a nyereségmaximálás, aminek a szubjektív jóérzés és önkiteljesítés jellemzően áldozatul esik, ez utóbbiak ugyanis nem mércék, sőt a nekik megfelelő tevékenységek (a szemlélődéstől és a semmittevéstől az alanyi költészeten és a világmegváltáson át a változatosság és a kísérletezés állapotáig) legtöbbször még csak áruvá sem tehetők a piaci csere folyamatában, ezért változó mértékig kimosódnak a rendszerből. Amikor az ember észreveszi ezt, akkor jellemzően elidegenedik a saját munkájától, elkezd rá szükséges rosszként tekinteni ahelyett, ami lehetett volna: az önmegvalósítás – ezért az autentikusság – záloga. Végül viszonylag kevesen vannak, akiknek megadatik, hogy autentikus – szabad, önmagukat megvalósító – életet éljenek. Rendszerszerűen – itt nem tárgyalható okoknál fogva – ez semmiképp nem is lehetséges. De még mindig a piac jelentette szabadság adja rá a legnagyobb lehetőséget: konkrétan annak a munkának a megtalálását, illetve a hozzá vezető úton való előrehaladást, amely a legjobban megfelel a személyes igényeknek.*
A piaci (nyereség- és haszonmaximalizáló) logikával szembeni harc visszatérően az objektív rombolás formáját ölti, mert nem állíthat semmit a piac helyébe, ami hasonló hatékonysággal okozna egyszerre összhasznosságot (tömeges jólétet) és adna lehetőséget folyamatos individuális hatalmi koncentrációra (azaz a személyes jól-létek versengő növelésére). Amikor a piaci hatékonyságot – nota bene szisztematikusan – rombolni kezdjük, akkor a piaci logika tiltakozni kezd: először szegényít egy közösséget, aztán egymás ellen fordítja őket.
A NER célja és üzemmódja a rombolás,
amit súlyosan, szándékosan extraktív funkcióval társít: kivonja a (humán, tőke) forrásokat a piacról és a kivont forrásokat a piaci logika ellenében használja fel: visszaveti az emberek fejlődését, a közösségek önszerveződését politikai indoktrinációval helyettesíti, az autonómiákat állami újraelosztáshoz rendelve aláássa, a tőkét részben kivonja a lokális piacról (ellopja), részben alacsony hatékonysággal üzemelteti. Összefoglalva, a hatalmi koncentrációt – de az idegen elvű, nem piaci, mert nem hatékonysági alapú hatalmi koncentrációt – szembefordítja az összhasznossággal.
Amikor a politikai logika (a hatalomé) már nem csak befurakodik a piaci logikába (a személyes és közösségi nyereségmaximalizációba), hanem ennek két komponensét egymás ellen igyekszik fordítani, hogy aláássa a piaci alapú személyes önvédelmet (a létfenntartást, ezt pedig elsősorban a tulajdonbiztonság fenyegetésével és a jövedelmek átpolitizálásával), az nem csak azzal fenyeget, hogy az állam (illetve a nevében eljáró emberek) hatalommaximalizációja totális folyamattá válik (koncentrálódik és egyesül a politikai és a gazdasági, majd a kulturális hatalom), hanem azzal is, hogy – mivel sérül a piaci logika, amely a legalkalmasabban tudja növelni egy közösség jólétét – törvényszerűen elkezdődik a szegényedés.
Kezdetben még úgy tűnhet, hogy a piac rombolása árán visszaszorítható az elidegenedés, mert az állam azzal kecsegtet, hogy „megvédi” a szubjektumokat az évszázadok elidegenítő hatásától (a nyugatias szemlélet/éthosz hagyomány- és közösségellenességétől, ideértve nem véletlenül a „családellenességét”, „megvédi” továbbá a versenytől, a konfliktusoktól, az értékvesztéstől, mindösszesen tehát a szubjektív vágyak és a munka szubjektív értékének jellemző piaci kudarcaitól, majd kényszerű felszámolásától vagy hobbivá redukálásától), de ez a látszat hamar elpárolog. A politikai logika (az egyoldalú hatalmi koncentráció) betörési kísérlete a piaci logikába (a személyes hasznosság és összhasznosság viszonylagos egyensúlyába) a források allokációjának megbénulásához és társadalmi válsághoz vezet.
Az elidegenedés nem tartóztatható fel
A piaci logika – ami a közösségi élethez és a közösségek viszonylagos békéjéhez szükséges legalapvetőbb intézményes logika – szükségképpen győz a szubjektív értékrendekkel (kvázi az autentikus életekkel), de a politikai gyarmatosítással szemben is. Legalapvetőbben: a csere kényszere nem áll meg az áruk piacán, hanem kiterjed az áruk előállításához szükséges – ezért az általa meghatározott és értékelt – munka piacára is, de ugyanígy kiterjed végső soron az emberi kultúrákra is. A béke legnagyobb esélyét az emberek és közösségeik között a legalapvetőbb – egzisztenciális – szükségleteik megbízható, kiszámítható, rendszerszerű kielégítése hozza el, aminek a legfontosabb mozzanata a magán- és közösségi haszonmaximalizáció egyensúlya. (Ergo, probléma lehet a közösségeken belüli túlzott vagyoni/jövedelmi differenciálódás, főleg ha ez széles néptömegek életszínvonalának abszolút megrekedésével társul.)
A keleti autokratáknak csak időleges sikereik lehetnek
Amíg a Nyugat képes tiszteletben tartani az alapvető, nem véletlenül évszázadok trial and error módszere alapján kialakult intézményes egyensúlyt piac és politikai hatalom között, tehát amíg győz az elidegenedés (és óvatos kezelése) a rombolás fölött, addig a keleti autokratáknak csak időleges sikereik lehetnek. Országlásukat a népeik bánják meg, amelyek hiú reménnyel keresték a kiutat a fundamentális piaci logikából – és az elidegenedésből.
*Marx a Gazdasági-filozófiai kéziratokban a munka elidegenedését első lépésben a tárgyiasulásában ragadja meg, én viszont azt gondolom, hogy a munka – a munkás értékteremtő képességének folyamatos reprodukciója mellett – elvileg (ti. akár) megkaphatja a teljes ellenértékét is. Ez a piaci gondolkodás egyik alaptétele. A két szemlélet – a piaci és a munkaérték-elmélet – nyilvánvalóan eltérően értelmezi az értékképzés mechanizmusát. Én azonban ebben a posztban az elidegenedést az értékteremtés autentikusságával helyezem szembe, azt állítva, hogy ez utóbbi korlátozottan válik lehetővé reális piaci körülmények között, mert nem minden tevékenység (és eredménye) piacosítható, ezért a munkavégzők jellemzően ilyen-olyan mértékig megélhetési kényszer diktálta munkát bocsátanak áruba. Az inautentikus értékteremtés visszaszorítását a piaci katalaxishoz való közelítéssel, a szabad versennyel és a közösségileg (államilag) támogatott esélyegyenlőséggel tartom legjobban megvalósíthatónak.
