Nem szeretem a melegeket. Nincs velük bajom, de attól, hogy valaki meleg, még nem lesz automatikusan a barátom. Nem szoktam felállva tapsolni, ha meglátok egy meleget. De, ha már itt tartunk, be kell, hogy valljam: a bicikliseket sem mind kedvelem. (Meg azokat sem, akik a világért fel nem ülnének egy bringára). Vannak biciklisek, akikkel jóban vagyok, másokat meg ki nem állhatok. És így vagyok a hentesekkel, a sakkozókkal és a sárkányrepülőkkel is.
Az, hogy valaki sárkányrepül, számomra még önmagában semmit sem jelent. Attól még az illető lehet egy agyatlan állat, vagy épp ellenkezőleg: briliáns gondolkodó, szeretetre méltó személy.
Nem melegekre és heterókra osztom a világot. Konkrét emberek vannak, akik közül egyeseket kedvelek, másokat meg nem.
A csürhétől azonban undorodom. Az agyatlan barmoktól, akik csak rombolni tudnak és pusztítani. Feszíthetnek bármilyen mezben, cipelhetnek magukkal akármilyen zászlót. Kivétel nélkül utálom azokat, akik úgy gondolják, hogy nekik mindig igazuk van, és ezért ők akarják megmondani, hogy másoknak mit szabad. Sőt, azt is, hogy másoknak mi a jó.
Volt már ilyen a történelemben. Nem kell nagyon öregnek lenni ahhoz, hogy emlékezzünk rá, elegendő, ha kellően középkorúak vagyunk. Volt idő, amikor Állam Bácsi megmondta, hogy nekem mi a jó. Hogy mit olvassak, milyen színdarabokat nézzek meg. Hova utazzak.
Jót akart nekem az Állam Bácsi, mert nem szerette volna, ha olyan élmények érnének, amelyek szerinte nem tesznek jót nekem. Nem akarta az Állam Bácsi, hogy frusztrált legyek, mert akkor nem tudok rendesen teljesíteni.
Messzire kalandoztam, ebből is látszik, mennyire magyar vagyok. Hátrafelé nyilazó kalandozó magyar. És erről eszembe jut a tíz évvel ezelőtti Budapest Pride, amikor kalandvágyból messzire elkerültem az egyébként lakhelyemhez közeli Andrássy utat. Még a Liszt Ferenc térig sem mentem el, és a Ligetet is kihagytuk, pedig ott szoktunk a kutyával sétálni.
A magukat radikálisoknak nevző idióták ugyanis a fent említett helyeken melegeket vertek. Illetve, akárcsak az idén, vertek volna, de a rendőrség megakadályozta őket ebben. Pedig milyen jó lett volna beverni néhány homokos fejét. Vagy az orrát, netán tökön rúgni őket. Ha már úgysem rendeltetésszerűen használják egynémely testrészüket.
Láttam a tévében egy fiatal apát, csecsemővel a karján. Kinyújtott középső ujját az ég felé tartva azt kiabálta az előtte elvonulók felé: mocskos buzik! A legtöbben persze nem gyerekkel érkeztek, hanem az ilyenkor szokásos rekviziteket vitték magukkal. Tojást, pedig az egyáltalán nem olcsó. Vagy viperát, azzal jól lehet ütni.
Felőlem egyébként be lehetne tiltani a melegfelvonulásokat. És az időjárást is meg lehetne akadályozni. Nem azt, hogy essen az eső, vagy, hogy süssön a Nap. Hanem hogy egyáltalán legyen időjárás. Mert majdnem mindig kiszámíthatatlan, és az esetek többségében egyáltalán nem szimpatikus.
Ami azt illeti, nekem a hanyatt esés is gyanús. Ha rajtam állna, nem engedélyezném. Semmi értelme: haszon nincs rajta, esztétikailag pedig kifejezetten necces. Biztosan vannak, akik szépen tudnak hanyatt esni, de én még nem láttam ilyen embert. Akiket idáig hanyatt esni láttam, magamat is beleértve, mindegyik csúnyán, nevetségesen taknyolt el a földön. Arról nem is szólva, hogy a legtöbben jól meg is ütötték magukat.
A tudomány jelenlegi állása szerint valaki nem attól lesz meleg, mert fiatalon elhatározza, hogy meleg lesz. Nem úgy van, hogy erre készül már gyermekkorától, képezi magát, hogy ő legyen a legjobb. Focistának készülhet az ember, orvosnak, politikusnak úgyszintén.
Nem kell szeretnünk a melegeket. Pontosabban: azért mert valaki meleg, még nem kell szeretni. Mint ahogyan azért sem, mert valaki a másik nemhez vonzódik. Sem ez, sem az nem érdem.
Ha valaki agyatlan, baromarcú kődobáló, azt viszont nagyon lehet utálni. Tőlem akár meleg is lehet, akkor is.
