Harminc könyve mintegy 700 ezer példányban fogyott el harminc év alatt, hét filmjét – köztük olyanokat, mint a Sose halunk meg!, a Csocsó, avagy éljen május elseje!, a Gyerekrablás a palánk utcában – kétmillióan látták a mozikban. Néhány regénye benne van az iskolai tankönyvekben, mint kötelező irodalom, és részben, a 200 ezer ingyenesen kiküldött baleset-megelőzési mesekönyveinek is köszönhető, hogy a kerékpáros gyerek-balesetek a felére, a halálos közlekedési gyerekbalesetek száma húsz év alatt a tizedére estek. Nógrádi Gábor író most politikai krimit írt.
Miről szól a Zöldségkommandó című regény?
Egy meg nem nevezett ország diktatorikusan uralkodó kormánya, miután a belső ellenzéktől megszabadult, ellenfeleit börtönbe vagy táborba zárta, esetleg megölte, most külső ellenséget keres, és háborúra készül a szomszéd ország ellen. A Generális vezetésével tizenhárom igen idős ember elhatározza, hogy megakadályozza a várható öldöklést. Hogyan? Merénylettel, zsarolással, mérgezéssel és még sokféle módon, mint egy krimiben. Az öregek között van egykori tábornok, kém, bíró, irodalomtanár, balerina, pilóta és orvos. Mind közelebb vannak a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz.
Miért aggastyán korabeli emberek az összeesküvők?
Ők még tudják, mit jelent, milyen szenvedést okoz, milyen értelmetlen a háború. Átélték, megszenvedték.
El tudja képzelni, hogy 80-90 éves emberek vállalkozzanak ekkora feladatra?
Ha a kor és a betegség nem bénítja meg az embert, akkor szinte többre is képes lehet, mint ifjabb korában. Miért? Mert például több a tapasztalata. Jobban gazdálkodik az energiáival. Ha pedig nem nyomorították meg a lelkét aktív korában, akkor élvezi, hogy „pici a kockázat, nagy a szabadság”, ahogy Ungvári Tamás nyilatkozta.
Részlet a regényből. ligha lehet élettől duzzadóbb, erőtől feszülőbb, és lehetőségekben gazdagabb országot elképzelni, mint a mi drága hazánk. Dúsan termő földek, földeket megtermékenyítő bővízű folyók, folyókban, tavakban lubickoló halak és pillanatnyilag még vidám gyermekek töltik meg a tájat. Zöld erdőruhába burkolódzó hegyek között határtól határig suhanó ezernyi ezüstös út kígyózik, hogy elmehessünk a tarka, vidám, bár kissé szemetes, koszos városokba, és ugyanezeken az utakon visszatérhessünk farmjainkra, falvainkba, kisvárosainkba, ahol születtünk, és ahonnan elmenekültünk. Egy ország, ahol a boldogság minden feltétele adott a nyálcsorgatóan ízletes gyümölcsöktől, sajtoktól a még ízletesebb húsokig, zöldségekig, az anyánk konyhájából ismerős ízű ételektől az éppen ízlésünk szerint való fiúkig vagy lányokig. Egy ország, amely a büszkeség és boldogság hazája is lehetne mind a tehetősebbeknek, mind a tehetetlenebbeknek, ha tudatlanságunkat, szorongásainkat, emberi butaságunkat kihasználva nem sziklás partok felé vezetnék nemzetünk hajóját azok, akik össznépi hiszékenységünk jóvoltából kezükbe kaparintották a kormányrudat. Azt kérdezitek, melyik ez az ország? Bármelyik.
