Kezdőlap Címkék Regény

Címke: regény

Amishok lettek Borsa Brown új regényének főszereplői

0

16 ezer kilométert utazott az írónő, hogy találkozzon könyve szereplőivel. A modern kor emberének érthetetlen és megfejthetetlen, miként lehet autó, számítógép, elektromosság nélkül élni, és elutasítani minden kényelmet, amit a technológia kínál. Az amishok úgy élnek, mintha egy véget nem érő történelmi film forgatásán lennének, nem csoda, hogy mindig különös figyelemmel tekintett rájuk a világ. Borsa Brown írónő új regényében az amishok földjére álmodott meg egy erotikus-romantikus történetet.

Hogyan lehet hitelesen megírni egy olyan regényt, amely egy teljesen elzárt közösségben játszódik? Úgy, ha az író közülük való, vagy ha valamilyen csoda folytán beengedik maguk közé. Borsa Brown, a nagysikerű Arab-sorozat szerzője új erotikus-romantikus regényfolyamában is egy elzárt, ismeretlen világba kalauzolja az olvasóit. A magyar erotikus regények legsikeresebb képviselője Gyalázat-trilógiáját az amishok földjére, Sarasotába helyezte.

Az amishok teljesen elzárkóznak a modern világtól

A mai napig rendkívül furcsának és egzotikusnak számító népcsoport körülbelül 200 000 főt számlál elszórva az Egyesült Államok és Kanada területén, egyes közösségeik még mindig lovakkal és lovaskocsikkal járnak, és szó szerint betartják a Biblia tanait. Teljes mértékben elzárkóznak a modern világtól, egyszerűen és tisztán élnek. Ebbe a nem mindennapi, zárkózott közegbe álmodta meg új, erotikus-romantikus történetét Borsa Brown, aki a napokban jött haza az amishok földjéről, Sarasotából, 16 000 kilométerre Magyarországtól.

„Egy írónak fantasztikus érzés, amikor a szeme előtt elevenedik meg a könyv. Szerencsés vagyok, mert velem megtörtént” – kezdte a magyar írónő, akit teljesen elvarázsolt regényének helyszíne.

„A Gyalázat trilógiám az amishok elzárt világába enged betekintést, ezért a kutatómunka nélkülözhetetlen volt. Messzire vitt az utam. Az amishok maguk közé engedtek, láthattam a mindennapjaikat, és cseppet sem zárkóztak el tőlem. Láthattam a kézimunkaműhelyüket, amiben mesés takarókat varrnak, az asztalos – üzemet, amiben azokat a bizonyos színes hintaszékeket faragják. Közös tengerparti élmény is volt, noha ők kicsit másképp értelmezik a strandolás fogalmát” – mondta az Álomgyár kiadó szerzője, aki Az Arab című sorozatának köteteivel minden eladási toplistát többször vezetett, eddig megjelent 10 könyvét több mint 100 000 példányban adták el, négyszer is jelölték Aranykönyv díjra. Legsikeresebb regényét hamarosan tizedjére kell utánnyomni, mert minden példányt elkapkodtak a boltok polcairól.

Menekültek

Magyarországon keresztül menekülő szír gyerekről írt könyvet Alan Gratz, a New York Times bestseller szerzője. A kötet három szereplője megpróbáltató utazást tesz meg a jobb élet reményében, egyikük pedig többek közt Magyarországon át próbál eljutni Németországba az ostromlott Szíriából.

Alan Gratz legújabb könyvének főszereplői menekültek, akik a hétköznapi emberek számára elképzelhetetlen veszélyeknek, így például cápatámadásnak és bombázásnak vannak kitéve útjuk során. Bár Joseph, Isabel és Mahmoud történetét kontinensek és évtizedek választják el, a regény végén a megdöbbentő valóság tárul az olvasó elé: hármuk élete szorosan kapcsolódik egymáshoz.

Joseph zsidó kisfiú, aki 1930-ban a náci Németországból szökött el hajón a világ másik felére a koncentrációs tábor fenyegetése elől.

A kubai Isabel és családja egy tutajon volt kénytelen elmenekülni hazájából a folytonos lázadások és a pestis elől 1994-ben abban a reményben, hogy Amerikában békés jövő vár rájuk.

Mahmoud Szíriában született, de 2015-ben el kellett hagynia otthonát, mert szülőföldjén minden napossá vált az erőszak és a rombolás. Európa felé vették az irányt, az író az ő esetében több oldalon át taglalja magyarországi viszontagságait.

15-16 napja voltak már úton, amikor egy szerb taxisofőr fegyvert szegezett rájuk, és a megbeszélt ár háromszorosát követelte tőlük a fuvarért. Mivel egy idegen országban néztek farkasszemet egy pisztollyal, nem tehettek mást – fizettek. A kocsi csak félútig vitte őket, onnan busszal mentek tovább Szabadkára, a magyar határ melletti szerb városba.

Addigra ott már rengeteg szír menekült gyűlt össze, a magyarok ugyanis lezárták a határaikat. A katonák négy méter magas fémcölöpöket vertek a talajba. A menekültek végül egy óvatlan pillanatban fellázadtak és áttörték a kerítést, ám esélyük sem volt tovább menni: a rendfenntartók könnygáztartályokat lőttek a tömegbe. Mahmoud azt érezte, hogy biztosan meghal.

Nem találunk szavakat – 4.

0

Esterházy Pétertől vettük a címet. Nem találunk szavakat – ez az író Termelési-regény című könyvének első mondata. Mindnyájan sok jó könyvet ismerünk, s bár a legtöbbjüket régen olvastuk, ám a jellegzetes mondatokra többnyire emlékszünk. Vagy nem emlékszünk, de jó felidézni a régi olvasmányokat, újból átélni, ha csak egy mondat erejéig is, az olvasott történeteket.

Játékra invitáljuk az olvasót: ismert – magyar és nem magyar – regények első mondatait olvashatják az alábbiakban. Próbálják meg kitalálni, melyik mondat, melyik regény kezdőmondata.

Ha nem sikerül, segítünk. És talán az ünnepek alatt, vagy a két ünnep között, még arra is jut idő, hogy valamelyik egykori kedvencünket újból elolvassuk. Jó szórakozást az első mondatokhoz!

Ha kíváncsi a megoldásra, kattintson ide!

 

Abban az időben nyalka huszárezred feküdt Trencsénben. Jó dolga volt a szép szőke trencséni szlecsinkáknak és nyevesztáknak (kisasszonyoknak és menyecskéknek), mert a kolera miatt egy gyalogezredet is ide helyeztek, az egészséges városba. Annyi tiszt lődörgött itt, hogy még a szeplős asszonyoknak is hármával jutott udvarló. De valamennyi tiszt közt a legszebb fiú volt Noszty Ferenc huszárhadnagy: vidám, könnyelmű, eleven, pompás lovas, jó vívó, jó táncos és nagy kártyás. Mindebből aztán az következett, hogy roppant szerencséje volt a szerelemben (sok nyoma maradt annak), és kevés szerencséje a kártyában, aminek szintén maradtak nyomai kifizetetlen váltókban és kötelezvényekben, katonatiszti adósság, fizeti a nagyharang.

 

Bolondok azok a városok, melyek arról panaszkodnak: „Sokat szenvedtünk; nálunk száz vagy kétszáz évig lakott a török.”

Azok a helyek szenvedtek igazán, ahol se török nem lakott, se labanc, se kuruc, s a magok emberségéből éldegéltek, mint például Kecskemét, mert ahol a hadviselő felekből ott tartózkodék az egyik, ott csak egyik dominált, sarcolt, s a többiek oda se mertek szagolni, de ahol az egyik sem lakott, oda mind a három eljárt epret szedni.

 

 

Szepes vármegyének emlékezetes alispánja volt Görgey Pál a Thököly-féle időkben. Rossz, bizonytalan világ volt. Hétfőn még a labanc volt az úr, szerdán már a kuruc parancsolt. Tojások közt kellett táncolni, de a hibás lépésekre emberi fejek törtek össze. Igaz azonban, hogy akkor az emberi fejek olcsóbbak voltak, mint a tojások.

 

 

Az napról kezdem, mikor a felhők elé harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból Istennek fekete haragját, melyet a villámok keskeny pántlikával hiába igyekeztek beszegni pirosnak.

Minden érezte az Isten közeledő látogatását, a libák felriadtak éji fekhelyeiken, és felrepülve gágogtak, a fák recsegve hajladoztak, a szél összesöpörte az utak porát, s haragosan csapkodta fölfelé. A Csökéné asszonyom sárga kakasa fölszállt a házfedélre, és onnan kukoríkolt, a lovak nyerítettek az istállóban, a juhok pedig egy csomóba verődve riadoztak az udvarokon.

 

Budát és a budai polgárokat egy darab idő óta valóságos divat kigúnyolni. Pedig hát ez nagy léhaság, mert igaz, hogy a pesti rész a gazdag, a pompás, de a budai rész a kedves. Pestnek jövője van, Budának múltja. S minthogy a jövő is mindenesetre múlt lesz egy napon, a dolog hát egyre megy. Budán éppen annyi látnivaló van, mint Pesten, sőt Pesten is Buda a legszebb látnivaló. Olyan budai öregembert magam is ösmertem, aki még sohasem volt Pesten, de olyan pesti öregembert sohase ösmertem, aki még nem volt Budán. Általában lehetetlen Budára át nem menni, kivált nyári estéken, mikor fák alatt szeret az ember vacsorálni. Pestnek fényes, virágzó üzletei vannak, Budának vidám, kedélyes korcsmái.

 

A Helységnévtárban következő két sor foglaltatik Szelistyéről: »Szelistye, Szeben megyében, szelistyei járás, 3750 lakos, 1064 ház, tsz. Nagyszeben, jb. helyben   «.

Ötödfél-száz évvel előbb, Szilágyi Mihály őnagyságának gubernátorsága idején még nem lehetett volna ennyit írni Szelistyéről. Akkor még nem volt annyi lakosa, se vasútja, se távíró drótja, se méhköpűje, s postakürtje. Hanem azért mindezekből a felsoroltakból egy sem az, ami hiányzott, valamint most se tudja még a Helységnévtár a legbecsesebbet, amije van.

 

Mária Terézia udvari személyzete közt még ott szerepel koncipisták, kontrollorok, szekretáriusok, kancellisták közt az udvari bolond, de II. József törülte ezt az állást, s azóta csak okos emberek voltak az udvarnál.

A kalapos király halála után mindenféle erőlködések indultak meg visszaállítani az udvari bolond stallumot, akképpen okoskodván az udvari hatalmak, hogy egy uralkodót okvetlenül megillet egy bolond, aki kedélyességre hangolja. Lám, Józsefnek nem volt bolondja, hát maga csinálta a bolondságokat.

 

Esztendők sora óta együtt szoktam vacsorálni az István főherceg vendéglőben az én igen t. barátommal, gróf Pongrácz Károly képviselővel és tábornokkal. A hosszú téli estéken sokszor csak ketten ülünk a szokott asztalnál, lenge fátyol alatt, amely szivarjaink füstjéből szövődik, s ha már kifogyott az aktuális beszélgetési anyag, szívesen csúszunk kijjebb a jelentől, az élményekben, színekben duzzadó múlt felé. Egymást ilyenkor szinte nem is látjuk, hanem csak a múltat.

 

Két vagy három esztendeje annak, hogy Katánghy Menyhért levelei, Klára feleségéhez intézve, kezdtek megjelenni a Pesti Hirlapban. A közönség (ah, milyen hálátlan a közönség) mohón kapott rajtok, s rám, aki hosszú éveken át mulattattam az országgyűlési tárgyalásokról írt karcolataimmal, többé nem is gondolt.

Valóságos keserűség fogott el ezen Katánghy ellen. Kicsoda, micsoda? Az igaz, hogy elég jól írt, de mindegy – hogy mer mégis írni? Jól írni nem szokás egyszerre – tehát nem is szabad.

 

Egy még nem is nagyon megsárgult krónika után írom ezeket a dolgokat, úgy amint következnek. Annyira biztosak és hívek az események egyes főadatai, hogy a neveket se tartom szükségesnek megváltoztatni és semmi cirádát, semmi írói arabeszket nem teszek hozzá. Az, aki a naplójában följegyezte e történetkét, sohase szokott hazudni másoknak se. Hát még saját magának miként hazudott volna? Igaz hát minden sora. Miért rontsam én el nem igazra?

 

Mikor tanító hal is meg, szomjasan maradnak a sírásók. Hát még mikor az özvegy megy utána? Nem maradt annak a világon semmije, csak egy kecskéje, egy hizlalás alatt levő libája és egy kétéves leánygyereke. A libának még legfeljebb egy hétig kellett volna híznia, de úgy látszik, ezt se várhatta be a szegény rektorné asszony. A libára nézve meghalt korán, de a gyerekre későn. Annak meg se kellett volna születnie. Bár akkor vette volna magához az Úristen, mikor a szegény urát. (Istenem, micsoda szép hangja volt annak.) A kis poronty az apja halála után született, de nem későre, egy vagy legfeljebb két hónap múlva. Megérdemelném, hogy a nyelvemet kivágják, ha rosszat mondanék. Se nem mondok, se nem gondolok.

 

Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmecbánya.

Bocsássa meg az ottani érdemes magisztrátus ezt a becsmérlést, nem akar lenni sem sértés, sem gúny, különösen az élőkre vonatkozólag, kik bizonyára nem tehetnek róla, hogy az őseik olyan bolondos helyre építkeztek. Nyájas olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tucat sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alakú házakkal, melyeknek előrésze sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a hegyhez.

 

Íme, Medveczky Medve úr, amint bukdácsol lefelé a lépcsőn, kopogtatva feje búbjával, kipp-kopp, minden lépcsőfokon egy koppanás. Előtte Róbert Gida, az ő gazdája. Amennyire Micimackó értelme terjed, meg van győződve róla, hogy ez az egyetlen módja a lépcsőn való közlekedésnek. Néha ugyan kétség fogja el, mintha lehetne másképp is, de ezt csak akkor tudná megfontolni, ha egy pillanatra megállnának a lépcsőn, és módjában volna fontolgatni. Talán akkor se.

 

 

Egy napon, amikor Micimackónak semmi más dolga nem akadt, az jutott eszébe, hogy most tenni kellene valamit. Elment tehát Malackához, hogy meglesse, mit csinál Malacka. Még havazott, amikor Micimackó a zúzmarás erdei házat elérte. Arra gondolt, hogy Malackát a kandalló előtt találja, amint éppen csülköcskéit melegíti.

De nagy meglepetésére tárva-nyitva találta az ajtót, és minél tüzetesebben pislogott befelé, annál kevésbé találta Malackát odabent.

 

 

Tulajdonképpen ismeritek ti Tó-Bühlt? Tó-Bühlt, a hegyi falut? A Bühl-tavi Tó-Bühlt? Nem? Tényleg? Különös – akárkit megkérdez az ember, senki sem ismeri Tó-Bühlt! Lehetséges volna, hogy a Bühl-tavi Tó-Bühlt csakis azok ismerik, akiket nem kérdez meg az ember? Nem is csodálnám. Van ilyen.

 

Nektek nyugodtan megmondhatom: ez a dolog Emillel teljesen váratlanul ért. Tulajdonképp egészen más könyvet akartam írni. Olyan könyvet, amelyben a tigriseknek rémületükben a foguk is vacog, a datolyapálmák kókuszdiói pedig lúdbőrösök az iszonyattól. Szerepelt volna továbbá egy petrezselyem nevezetű, fekete-fehér kockás kis kannibál lány, aki átúszta a Nagy- vagy Csendes-óceánt, hogy Amerikában, a Drinkwater-cégnél egy fogkefét vásároljon. A kis kannibál lánynak természetesen csak a keresztneve lett volna Petrezselyem.

 

 

Május 35-én történt. És így természetesen nem csoda, hogy Ringelhuth bácsi semmin sem csodálkozott. Ha egy héttel előbb esnek meg vele ugyanazok a dolgok, amelyek ma megestek, bizonyára arra gondol, hogy két-három kereke hiányzik vagy neki, vagy a földgolyónak. De május 35-én az ember a legrosszabbra is el lehet készülve.

 

 

Aki tiszai alföldünknek egy részét bejárta vagy annak bármely táján csak pár napig tartózkodott: bátran mondhatja, hogy az egészet ismeri. Mint bizonyos családok arcain, úgy itt az egyes vidékeknél csak közelebbi ismeretség után vehetni észre egyes különbségeket, s az utas, kit homokos síkjainkon kocsijában álom nyomott el, ha pár óra múlva fölébred, csak izzadó lovain s azon: hogy a nap alább szállt, veszi észre haladását. A vidék általános jelleme, sőt egyes részletei éppoly kevéssé emlékeztetik őt erre, mint azt, ki a tenger közepén duzzadó vitorlákkal előrehalad. – A messze elnyúló legelők, melyeknek változatlanságát csak itt-ott egy vedertelen gémeskút vagy félig kiszáradt láp körül sétáló gólya váltja föl, s a rosszul mívelt szántóföldek, melyeknek tengerijét s búzáját isten után csak az őrzi meg, hogy a lopás is némi fáradságba kerül; – itt-ott egy magános tanya, hol bozontos kuvaszok ugatva a birtok szentségét hirdetik, s a múlt évről fölmaradt széna- s szalmaboglyák arra intenek: hogy a birtokosnak vagy fölötte sok takarmánya, vagy igen kevés marhája van; – ezt látta, midőn szemeit behunyta, ezt, midőn azokat ismét fölnyitá.

 

 

Össze akarom állítani életem aktáit. Ki tudja, mennyi időm van még? A lépés, melyre elszántam magam, talán végzetes lesz. Lassan, biztosan múlik az éj. Majd egyszer csak jön, lábhegyen, mint egy gyilkos, a fekete Álom, és nesztelen mögém áll. Hirtelen a szememre szorítja tenyerét. És akkor nem vagyok többé a magamé. Akkor megtörténhetik velem akármi.

Össze akarom állítani életem aktáit, mielőtt még egyszer elaludnék.

 

 

Mátraszentanna kicsi hegyi község. Csatornázása nincs. Ahhoz, hogy valakinek vízöblítéses árnyékszéke legyen, külön kútszivattyút kell felszerelnie. Ilyet azonban csak Cipriani professzor, a község egyetlen villatulajdonosa mondhatott a magáénak. A többiek álmodni se mertek róla.

Tóték se. Tótéknak, mint a többi kisembereknek, csak budijuk volt.

1672. augusztus huszadikán Hága városa – amely olyan eleven, olyan fehér, olyan kacér, mintha csak minden napja vasárnap volna -, Hága városa, amelynek árnyékos a parkja, amely­nek lombos fái gótikus épületekre borulnak, és széles csatornáiban mint tükörben nézegetik magukat a tornyok szinte keleties kupolái, Hága városa, a hét egyesített tartomány székhelye, arra ébredt, hogy siető, lihegő, izgatott polgárok piros és fekete áradata hullámzik végig valamennyi ütőerén, s tőrrel az övükben, muskétával a vállukon vagy pálcával a kezükben a Buitenhof felé iparkodnak. Félelmetes börtön ez, vasrácsos ablakait ma is mutogatják; itt szenvedett Cornelius de Witt, Hollandia volt főminiszterének az öccse, amióta Tyckelaer, a sebészorvos, gyilkossággal vádolta meg.

 

Verričres nagyon csinos kisváros Franche-Comté tartományban. Piros cseréppel fedett, csúcsos tetejű, fehér házai egy domb oldalán ereszkednek alá, legenyhébb hajlatait is hatalmas gesztenyefák koronái élénkítik. A Doubs néhány száz lábnyira folyik az erődítés alatt, a várost még a spanyolok építették; a falak ma már romokban hevernek.

 

 

Atyámnak kis földbirtoka volt Nottinghamshire grófságban. Öt fia

volt; én voltam a harmadik a hadban. Elénk, vidor fiúcska voltam,

de azért a veszteg-üléstől és a tanulástól sem idegenkedtem. Még

alig voltam tizennégy éves, amikor atyám s cambridge-i egyetemre

küldött, ahol három évig tanultam és szorgalmammal teljesen kivívtam tanáraim megelégedését. De atyám szűk jövedelméből testvéreim nevelésére sem tellett s azért sajna, az egyetemi tanulmányokat abba kellett hagynom. Inasnak adtak, még pedig Bates James úrhoz,

 

 

Atyámnak csekély birtoka volt Nottinghamshire-ben és öt fia, én a harmadik közöttük. Tizennégy éves koromban Cambridge-be küldött a kollégiumba, ott három évet töltöttem, szorgalmasan tanultam. Apám vagyonkájából azonban még arra a kis zsebpénzre se futotta, ami fenntartásomhoz kellett, így hát beadtak tanoncnak Mr. James Bateshez, ez kiváló sebész volt Londonban.

 

 

Háromnegyed egykor, épp abban a pillanatban, amikor a termé­szetrajzi terem katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára, nagy nehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörű, sma­ragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csak­ugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed egykor, épp ebben a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház ud­varán egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak egyszeribe vége szakadt. Az ablakok tárva-nyitva voltak a meleg márciusi napon, s a friss tavaszi szellő szárnyán berepült a muzsika a tante­rembe. Valami vidám magyar nóta volt, ami a verkliből indulónak hangzott, s olyan csinnadrattásan, olyan bécsiesen pengett, hogy az egész osztály mosolyogni szeretett volna, sőt voltak, akik való­ban mosolyogtak is rajta.

 

 

Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, mintha városban pillantottam volna meg a napvilágot. A parasztok lelkivilágát jó ideig csak hallomásból

ismertem. Pusztán születtem és ott is laktam serdülő kamasz koromig.

 

 

Szegény anyám olyan asszony volt, kinél kedvezőbb még virágban sem termik. Amíg élt is, mindig párto­mat fogta, csak néha a szeretet akadályozta meg abban, hogy ne úgy lásson valamit jónak, ahogy én. Amióta azonban leszállott a földbe, azóta a szeretet sem gátolta meg semmiben, hanem minden úgy volt a legjobban, ahogy én mondtam s gondoltam. Lám, a sírnál is, ami­kor elmondtam neki, hogy az öröklött hajójeggyel Ame­rikába szeretnék menni, úgy állott mellém, mint az őr­zőangyal. El is gondoltam, ahogy a temetőből hazafelé jöttem­ben a faleveleket hulladozni láttam, hogy halott édesanyát szeretni és hulló falevelet látni milyen közeli rokon!

 

 

Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is

Ábelnek hívtak engem; s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposzta­­termelő faluban, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett.

Apám, akit Gergelynek neveztek, még élt abban az időben, s közbirtokossági erdőpásztor volt. Ott is lakott fenn az erdőn, egyedül egy kalibában; s csak akkor jövö­getett haza a házhoz, amikor az elesége elfogyott. Ilyen­kor édesanyám ismét feltarisnyálta, s azzal visszament az erdei szállásra, hogy legalább egy hétig megint ne lássuk.

 

 

Elbeszélésemet azzal végeztem volt, hogy a hargitai pásztorságot letettem, s hazamentem az apai házhoz Csicsóba. Említettem azt is, hogy érkezésem után apám mindjárt szekeret fogadott, s azzal másnap elpályázott a Hargitára, hogy onnét a mi tulajdonunkat, vagyis a pásztori felszerelést, azzal a szekérrel hazaszállítsa.

 

 

Manapság már nemigen van olyan ember, akit régi szokás szerint vándornak lehetne nevezni. De ha mégis volna, mutató­ba egy legalább, vándorútjából az az egy sem hagyná ki Erdélyt bizonyosan. S nem is bánná meg, hogy kíváncsi volt oda el­menni, mert ritka földet s nem közönséges lakosságot ismerne meg. Bandukolhatna olyan országúton, amelyet csoda tartósra még a rómaiak építettek volt; aludhatnék olyan ősízű várhe­gyek tövében vagy avatag és gyűrűs vadhelyeken, amelyek hu­nokat és avarokat is láttak valaha. Megtalálhatná Szent László nyomait és eleven hírét; s elgondolkozva üldögélhetne omladék várfalakon, melyeket szabadságuk védelmére emeltek volt sze­gény emberek.

 

 

Sokan láthattak már hegyről visszatekintő vándort, kinek a homlokát az igazság, a szemét pedig a sok kedves emlék harmatozta bé. No, hát azok most újat nem látnak, mert ama vándornak szakasztott mása vagyok magam is. Sőt a visszatekintésben a vándorok vándora lehetnék, mert arra az időre emlékezem vissza, melyet a mostani formám felvétele előtt éltem. Akkor ugyanis, mielőtt még jelen emberi testembe költöztem volna, fent éltem a szabad és dologtalan végtelenségben. Annak a seregnek, amelyikbe én is tartoztam, a Fiastyúk volt a központi helye; a parancsnoka pedig egy kiszolgált görög barát. Én a kisebb és fiatalabb szellemek közé tartoztam, s bár nem válik nagy dicséretemre, játszi és helytelen voltam.

 

 

Legyen az Atya dicséretére, amit írok; nemkülönben legyen égő gyertyája az én jó szándé­komnak.

Így legyen, ha már írásba fogtam, megadván magam a gondolatnak, mely a közeli múltban permetével engem meglegyintett, akár a hullám is meglegyinti, az ő párájával, a partmenti öreg fűzfát. Valóban, mint az öreg fűzfát a pára, először engem is csak úgy illetett a gondolat, alig-alig lehellet gyanánt; de aztán napra hold és holdra nap következvén, a gondolat késztető hullámai is folyvást növekedtek, sarkantyúzva eme írásra engem; majd pedig habos tajtékval minden nyugalmat is kimostak belőlem.

 

 

Jeromos nem is álmodta, hogy valami kellemetlenslég történik vele, míg Haggin úr hirtelen egyik karja alá nem kapta, s be nem lépett vele a várakozó bálnavadász-csónak farába. Haggin úr jeromos szeretett gazdája volt, attól fogva, hogy Jeromos hat hónapja megszületett.

 

 

Viszontlátásra – mondta Harry De Mar Daughtrynak a negyedik tárgyalás után, melyet Mihály megvételéről folytatott.

Ebben Harry Del Mar tévedett: sose látta többé viszont Daughtryt, mert Daughtry előbb találkozott Emory doktorral.

 

 

Vajon miért van ennyi hó az emlékezetében, gondolja magában, vajon miért tölti be ez a csikorgó hó minden álmatlan percét? Pedig augusztus van,az előbb mondta a patikus – és benne valami áttetsző, esztelen öröm áradt el, merőben fizikai jellegű boldogság, amikor meghallotta, hogy augusztus van.

 

Egy sincs már meg a fiúk közül. Ki a háborúban pusztult el, kivel betegség végzett, kinek egyszerűen nyoma veszett. Azokból pedig, akik még élnek, más ember lett.

 

 

Nem a legfontosabb napja volt életemnek, de valami olyasmi. Július huszonnyolcadika, születésem óta a tizenhatodik, tizenhatodik nyaramon. Nedves nap, sötét nap. Nap, mely kora reggeltől törékeny esővel döföli-kalapálja felforgatott szobám ablakát.

 

 

Abban a washingtoni épületben, amelyet még mindig a külügyminisztérium új székházának neveznek, a legmagasabb  rangú tisztviselők szobái a nyolcadik emeleten vannak. A még magasab  rangú tisztviselők – a külügyminiszter és a két külügyminiszter-helyettes, akik valóban diplomáciával foglalkoznak, tehát nemcsak az emberek kihelyezését intézik, vagy a költségvetést készítik elő, vagy gondoskodnak az ügymenet biztonságáról, egy kis elszigetelt épületrészben vannak, ahová egy külön kis folyosó vezet, amit egy ügyfélfogadó titkárnő őriz.

 

 

Colin már majdnem teljesen felöltözött. Amikor kijött a kádból, hatalmas bolyhos tötölközőbe csavarta magát: csak a lába, meg a mellkasa látszott ki. Levette az üvegpolcról a permetezőt, és illatos illóolajjal szórta be világos haját.

 

 

Delet harangoztak. Hyrman úr, az óriási hentes, egy parányi arany fülkarikával a bal fülében, kinyitotta a kirakatablakot, s egy sor disznófejen és aszparáguszokon át benézett a boltjába.

 

Buck nem olvasott újságot, különben tudta volna, hogy egyre puskaporosabbá válik a levegő, s nemcsak őt fenyegeti veszély, de minden erős izmú és hosszú szőrű, meleg bundájú tengerparti kutyát Puget Soundtól San Diegóig. Azért volt így, mivel a sarkvidéki homályban kutató emberek egy sárga fémre bukkantak, s mert a gőzhajózási és szállítási vállalatok nagy reklámot csaptak a leletnek, a férfiak ezrei rohanva megindultak észak felé. E férfiaknak kutyákra volt szükségük, mégpedig jól megtermett, erős izmú kutyákra, akik dolgozni tudnak, és vastag bundájuk van, amely megvédi őket a fagytól.

 

Képek! Képek! Képek! Míg meg nem tudtam, gyakran csodálkoztam, honnan származik az a rengeteg kép, ami elözönlötte álmaimat; mert ilyen képeket sose láttam a nappal, az ébrenlét valóságában. Már gyerekkoromban gyötörtek, álmaimat lidércnyomások sorozatává tették, s kissé később azt a meggyőződést ültették el bennem, hogy más vagyok, mint a fajtám: termé­szetellenes, elátkozott lény.

 

Volt egyszer Vesztfáliában, Thunder-ten-Tronckh báró úr kastélyában egy fiatal legényke, akinek a természet a legszelídebb hajlamokat adományozta. Arca is tükrözte lelkét. Nyílt esze volt, de egyúttal igen jámbor észjárása; azt hiszem, ezért is hívták Candide-nak, vagyis jámbornak. A ház régi cselédei sejtették, hogy tulajdonképpen a báró úr húgának volt a fia, apja meg egy szomszédos, derék, becsületes nemesember, akihez azonban ez a hölgy sosem akart férjhez menni, mert mindössze hetvenegy őst tudott kimutatni családfáján, míg a többit megrágta az idő rozsdás vasfoga.

 

 

Az egyetemi szemeszter éppen csak, hogy elkezdődött. Treece professzor, az angol tanszék vezetője a tanári asztalnál ült, háttal az ablaknak. A tiszta, hűvös októberi fény fagyosan áradt befelé a válla fölött. Az asztalán heverő papírhalmokra ömlött, s megvilágította három új diákjának sápadt arcát.

 

Reggel korán fölébredtem. Rég várt, de kellemetlen alvás volt. A feleségem nem tudott semmiről. Nagyon kevesen tudták, mit jelent nekem ez a nap. Megfürödtem, felöltözködtem. Sokáig, nagyon sokáig időztem a tükör előtt: az volt az érzésem, hogy utoljára látom magam.

 

Már túljártam életem felén, amikor egy szeles, tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél. Elhatároztam, hogy meglátogatom, s fölújítom vele régi barátságunkat. Tíz éve nem érintkeztünk akkor. Hogy mi történt közöttünk? Isten tudja. Nem haragudtunk mi egymásra. Legalábbis nem úgy, mint a többi emberek.

De miután elmúltam harmincéves, terhemre kezdett lenni. Sértett

a léhasága. Untam ódivatú, magas-nyitott gallérjait, vékony-sárga

nyakkendőit, és vastag-zöld szójátékait is. Fárasztott az

eredetieskedése. Állandóan kisebb-nagyobb botrányokba kevert.

 

 

A pisztoly eldördült.

Egy diák, ki a kifutó mögött foglalt helyet a mésszel írt vonalnál, az ég felé tartotta a csövet, s bámulta a füstfelhőcskét, mely nem mindjárt oszlott el a hajnali levegőben.

 

 

Az ebédlő támlás díványán nemzetiszín zsinegdarabok, cukorspárga-végek, papírok foszlányai hevertek s a helyi újság szétszaggatott példánya, melynek homlokán kövér címbetűkkel ez volt olvasható: `Sárszegi Közlöny, 1899`.

A falinaptár a tükör mellett, az erős verőfényben föltüntette a

hónapot, napot: `Szeptember 1. Péntek`.

Az ingaóra pedig, mely cifra, fafaragványos üvegtokjában járt, és

sárgaréz sétálójával apró darabokra vagdalta a végtelennek látszó

napot, mutatta az időt: 1/2 1.

 

 

Volna türelmök, kérem szeretettel, meghallgatni az én édesapám hegedűjének a történetét?

Olyan szívesen elmesélem.

Most, hogy hozzáfogok, elmerülve az emlék tejködébe, a szívem dobogása hasonlít ahhoz a szórakozott, méla pityegtetéshez, amit az apám névtelen ujja tett a hegedűnek a dé-húrján, mikor a hegedűt a térdére állította muzsikálás előtt és elnézett félrehajtott fővel, gondtól, gondolattól búcsúzván: nótát keresett, hogy a fülüönket és a lelkünket elgyönoöyrködtesse.

 

 

Augusztus végén nyílt meg a kiállításom a Váci utca sarkán, s noha a lapok általában elismeréssel írtak a képekről, melyeket huszonöt évi munkásságom anyagából magam válogat­hattam össze, az egyik nagyobb vásznamat majdnem valamennyien kifogásolták. Vitatható értékű kép, elismerem. Félig-meddig tréfából festettem egyszer. Ülő férfit ábrázol, aki hegedül a mellette ülő ruhátlan, szőke lánynak, bal lábánál pedig egy felöltözött nő ül a földön és hallgatja a hegedűszót.

 

 

SZERETTEM ISKOLÁBÓL HAZAFELÉ MENET leszaladni az úsztatóhoz, ahol homokosbárkák álltak, csónakok, pallók nyúltak ki belőlük, azokon hordták ki talicskán a homokkotrók az óriási kupacokban álló, nedves homokot, játszi könnyen lapátolták azt a homokot, olyan volt, mintha a napsütésben csillogó, habkönnyű, ritka felhőbe mártanák szerszámukat, mert mindegyik apró homokszem a szivárvány színeiben játszott. Egyszer megkértem, hadd rakjak tele egy talicskát azzal a hegyekből lehömpölygött homokkal, amely biztosan egészen Hamburgig görgött volna, aztán még tovább, magába a tengerbe, ha itt ki nem kotorják, de amikor meg akartam emelni a lapátot, először azt hittem, hogy megakadt a csónak fenéklemezében, még egyszer bele kellett merítenem a lapátot a homokhegybe, aztán lassan, nehezen, mintha kátrányból, gumiarábikumból húztam volna ki, úgy emeltem a palló fölé a lapátot, de a talicskáig már nem tudtam elvinni, leejtettem, a homokkotrók meg nevettek, és én meztelen felsőtestüket néztem, mindegyik homokkotrónak horgony, meg kisasszony volt a kezére tetoválva, és az egyikük teljesen lenyűgözött, mellkasán tetovált csónak, egy vitorlás volt, csak néztem és könnybe lábadt a szemem, de nem a sírástól, hanem attól a felismeréstől, annak a tudásától, hogy nekem is egy ilyen kis csónakot kell tetováltatnom a mellkasomra, hogy nem tudok élni egy ilyen csónak nélkül, hogy egy ilyen csónak az biztosan melengeti az embert, hogy a lélek jelvénye az, és hogy nekem is lesz egy ilyen.

 

Tűző nap villogott: az út két oldalát végeláthatatlanul, elhagyott kocsik sora szegélyezte. Maillat elment egy nagyon szép, khakiszínű Mercury mellett. Valamelyik tábornoké lehetett: a parancsnoki zászló még ott lengett rajta.

 

Az ablak nyitva állt. A nyár fényözönében a tulipáncsokor, a háttérben a ég kékje Matisse-ra emlékezteti, akit a korai halál nemrég ragadott el nyolcvanadik életévében, sőt a váza körül lehullott szirmok is mintha a mester ecsetjének engedelmeskedtek volna. Lady L. úgy érzi, hogy a természet nem bírja az iramot. A nagy festők mindent elszedtek tőle.

 

 

A halász már öreg volt, kis csónakja egyedül halászott a tengeren, a Golf-áramlat mentén, s immár nyolcvannégy napja, hogy nem fogott semmit. Eleinte, negyven napig egy fiú is vele ment mindig. De azután, hogy negyven napig nem fogtak semmit, a fú szülei azt mondtákm, hogy az öreg most már igazán és végérvényesen salao,

ami a legsúlyosabb szó a balszerencsés emberre, úgyhogy a fiú parancsukra ettől fogva egy másik hajóval ment halászni és fogtak is mindjárt az első napon három nagy halat.

 

Öreg szekér döcög az öreg emberrel. Öreg már Gülszári is, a kocsi elé fogott sárga poroszka ló, nagyon öreg…

Keserves lassúsággal kapaszkodik az út a fennsíkra. A szürke, kopár dombok között hófúvás kavarog szinte egész télen, nyáron meg pokoli a hőség.

 

Holcomb mezővároska, Kansas nyugati részén, a búzatermő fennsíkon: a gyéren lakott területről a többi kansasi csak úgy beszél, hogy „ott künn”. A táj nagyjából hetven mérföldnyire ekszik Colorado határától keletre, égboltja szikrázóan kék, levegője tiszta, mint a pusztáké, s egész atmoszférája inkább vadnyugati, mint közép-nyugati.

Nem találunk szavakat – 2.

0

Esterházy Pétertől vettük a címet. Nem találunk szavakat – ez az író Termelési-regény című könyvének első mondata. Mindnyájan sok jó könyvet ismerünk, s bár a legtöbbjüket régen olvastuk, ám a jellegzetes mondatokra többnyire emlékszünk. Vagy nem emlékszünk, de jó felidézni a régi olvasmányokat, újból átélni, ha csak egy mondat erejéig is, az olvasott történeteket.

Játékra invitáljuk az olvasót: ismert – magyar és nem magyar – regények első mondatait olvashatják az alábbiakban. Próbálják meg kitalálni, melyik mondat, melyik regény kezdőmondata.

Ha nem sikerül, segítünk. És talán az ünnepek alatt, vagy a két ünnep között, még arra is jut idő, hogy valamelyik egykori kedvencünket újból elolvassuk. Jó szórakozást az első mondatokhoz!

Mint kisgyermek, mikor is hallottam először a pisztrángfogásról? És kitől is? Nyilván valamelyik mostohaapámtól.

1942 nyara.

A vén piás a pisztrángfogásról mesélt. Amikor egyáltalán beszélni tudott, úgy írta le a pisztrángot, mintha valami értékes, intelligens fém lenne.

MEGFEJTÉS ITT

Akkor délután még nem sejtettem, hogy a föld néhány kurta napon belül újabb sírgödörré válik. Kár, hogy nem kaphattam el a golyót a levegőben.

November elején az utca még sötét volt, s habár az éjszaka véget ért, a fűszeres meglepetten érezte, hogy metsző szél fúj. Az arcába vágta a kötényét, amikor lehajolt a járda szélén álló két tejesládáért.

MEGFEJTÉS ITT

Lesser felébred, meglátja magát árva tükrében: be kell fejeznie a regényét. Télvíz idején is orrába csapott az eleven föld szaga. A távolban egy hajó panaszos kürtje, most fut ki a kikötőből. Ó, ha én is elmehetnék vele.

MEGFEJTÉS ITT

Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy hol születtem, meg hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem. Először is unom ezt a témát, másodszor a szüleimet sorba megütné a gutman, ha nagyon mélyre találnék túrni a dologban. Az ilyesmire rém érzékiek, főleg az apám. Rendesek is, meg minden, nem mondom, de rém érzékiek.

MEGFEJTÉS ITT

Mr. Jones, a Major gazdája, bezárta éjszakára a tyúkólakat, de már olyan részeg volt, hogy a szellőzőlyukakat nem jutott eszébe elzárni. Lámpájának táncoló fénykörében végigtántorgott az udvaron, a hátsó ajtónál lerúgta csizmáját, a mosogatókonyhában a hordóból csapolt magának még egy pohár sört, aztán elindult az ágy felé, ahol Mrs. Jones már javában horkolt.

MEGFEJTÉS ITT

A rozsdamarta, tövükből meglazult rózsák, a függők és cifra akantuszlevelek hosszan csörömpöltek, ha kinyitották vagy becsukták a nehezen nyíló és nehezen záródó monumentális vaskaput. A kusza, olajozatlan hangok áthatoltak a csendes kerten, s ernyedten verődtek vissza a stukkóval borított, földszintes villa faláról.

MEGFEJTÉS ITT

Kérvény

Tisztelt Igazgatóság!

Hivatkozással alulírott igényjogelismerési kérelmének elbírálásával kapcsolatos nagyrabecsült megkeresésünkre (Iktatószám: 1909-70, ügyintéző: Szalkainé), az Igénybejelentő lapot a Kiegészítő Nyilatkozattal csatoltan, ezennel visszaküldöm.

MEGFEJTÉS ITT

Mátraszentanna kicsi hegyi község. Csatornázása nincs. Ahhoz, hogy valakinek vízöblítéses árnyékszéke legyen, külön kútszivattyút kell felszerelnie. Ilyet azonban csak Cipriani professzor, a község egyetlen villatulajdonosa mondhatott a magáénak. A többiek álmodni se mertek róla.

Tóték se. Tótéknak, mint a többi kisembereknek, csak budijuk volt.

MEGFEJTÉS ITT

A két őr éppen eléri a falu utolsó házát, amikor, távolabbról, az országút felől lövések hallatszanak, s talán kiáltások is. Legalábbis Jichak tisztán emlékszik rá, hogy ezt kiáltották: „Menekülj…végünk van…” Jerahmiél, aki nem szívesen beszél egyszerre két mondatnál többet, csak arra emlékszik, hogy lőttek, és hogy rendőrségi fegyverrel lőttek, ezzel a széles csövű puskával, mely egyszerre kilenc éles acéldarabot szór szét a sötétben. A Grener-gun lövése valóban éles volt, mint a sikoltás.

MEGFEJTÉS ITT

Katra, a lépcsőzetes teraszokkal dombra kapaszkodó aprócska arab falu ebben az órában mindig néptelen. A férfiak már napkelte után elszéledtek a földeken, az asszonyok az udvarokon végzik teendőiket, s még az öregek sem ültek ki a vályogkerítés elé, a porba.

MEGFEJTÉS ITT

Motoros gyorsfutár érkezik a postával, benne az én leszerelési parancsommal. Ezen a késő tavaszi délutánon nem számítok erre a fordulatra, az igazat megvallva, akkora békében élek a lelkemmel, hogy már alig hat meg. Beér-Sevától tizenöt mérfölddel északra, a pusztaság kapujában teljesítek szolgálatot egy táborban, amit druz tábornak neveznek, a sorompóján mosott nadrágok lobognak és IZRAEL VÉDELMI HADEREJE megkopott betűjelei mellé egy Avigaél Mendóza nevű katona táblát akasztott „Menhely sakálok számára”.

MEGFEJTÉS ITT

Mikor Busó János a gazdaságba került, az idegen és kopár udvaron az L alakú épületsor belső sarkába ezt-azt elültetett; otthonról hozott muskátlit, rózsatövet és rozsdás vasfazékban egy orgonabokrocskát. Aszályos nyarakkal köszöntöttek be az ötvenes évek. A szalmakazlak közt két kiszáradt nyárfa bökött az égbe feketén, levéltelenül, a legelőkön pedig kiégett gyep sárgállt. A tegnapi ásás szikkadt földjében kókadoztak hát az új növények, egymásra dőltek vagy leroskadtak a meszelt házfal tövébe

MEGFEJTÉS ITT

Térdig álltak a vízben. Vállukat az előttük álló fatörzseknek támasztották. Ahogy így, mereven bámultak maguk elé, fokozatosan kivilágosodott.

Minden fa mögül egy szuronyos puska meredt előre. A mocsárnak ezen a részén lehetnek vagy tízen. A többiek legalább egy kilométerrel odább állnak. Valószínűleg ők is térdig a vízben. Ezt a keskeny, de beláthatatlan hosszú mocsarat kell védeni.

MEGFEJTÉS ITT

Ma nem mentem iskolába. Azaz mentem, de csak hogy hazakéredzkedjem az osztályfőnökömtől. Apám levelét is átadtam neki, amelyikben „családi okokra” hivatkozva kérelmezi a felmentésem. Kérdezte, mi volna az a családi ok. Mondtam neki, hogy apámat behívták munkaszolgálatra: akkor aztán nem is akadékoskodott tovább.

MEGFEJTÉS ITT

Szeredy Dani motyogott valamit az orra alá, ahogy álltunk a Lukács-fürdő tetőteraszán, a kőpárkánynak támaszkodva, s néztük a sok napozó civilt. Mindig nagyon halkan beszélt, de én azért mindig értettem, hogy mit mond.

MEGFEJTÉS ITT

Kedves Dávid!

Kérdésedre, hogy miért vágtam szájba a karbantartók brigádvezetőjét, egyelőre nem tartom fontosnak válaszolni, annál is kevésbé, mivel se szeri, se száma azoknak, akikkel ilyesféle bonyodalomba keveredtem az akkori idők során. Úgy gondolom, inkább az eset következményei érdemlik meg a figyelmünket – s ezen a ponton máris egyenesben vagyunk.

MEGFEJTÉS ITT

Ma vagyok tizenhét éves, nem nagy ügy, nincsenek gyertyák meg franc torta (csak azt tudnám, hogy ez a marha mért bámul úgy rám, mintha nem látott volna még embert írni), itt a munkásszállón persze a tagok nem tudják, milyen nagy ünnep van ma, jómagam is teszek rá, nem esünk attól hanyatt, hogy valaki tizenhét éves (a hülye anyádra bámulj), az én születésnapomon még az időjárás is tré, legszívesebben bevennék egy nagy adag altatót, durmolnék, amíg a világ világ (akkor ennek a mandrónak se kellene látnom a pofáját, mi van abban, hogy én egy füzetbe írok): – nem megyek moziba! – hiába hív a Paróczi, ma nem megyek, mert elhatároztam, hogy írok ebbe a füzetbe: – látod, hogy írok! (ez is mit értetlenkedik!) – mit írok, mit írok?! Hát a kurvámnak írok! (na ettől megsértődött és elkotródott), mást se tudnak csinálni, mint moziba járni, sok szerencsétlen: én meg írok, elhatároztam, hogy ettől a naptól leírom, mi van velem, mit hallok, meg ilyesmiket (végre ez a melák is elment a francba), leírok mindent az annyira áhított nagykorúságig, aztán lehet, hogy elolvasom, hadd lássam, miből lesz a szárnyaszegett cserebogár.

MEGFEJTÉS ITT

Megesik biz az a szegény emberen is, hogy rosszat álmodik, de hát mi veszedelem van abban? Örül neki, hogy csak álom volt, s hálát ad az Istennek, hogy már elmúlt. Ha pedig még azután is nyomja a lelkét az aggodalom, azon is tud segíteni. Akkorát üt az üllőre a kalapáccsal, hogy az aggodalom menten elijed tőle. Vagy keményebben vágja a kapát a földbe, haragosabban rángatja a fűrészt, sebesebben döföli a tűvel a posztót, kinek hogy hozza magával a mestersége.

MEGFEJTÉS ITT

Még a császári palota márványfalai is szinte beleizzadtak a szíriai délbe. A kapuőrséget elnyomta az álom, a szédítő hőségben nem kellett tartani talpra ugrasztó látogatástól. Hárman, ciprióták, hanyatt dőlve horkoltak az oszlopok megrövidült árnyékában. Két lándzsás arab guggolva bóbiskolt, ahogy gyermekkorában a sivatagban megszokta.

MEGFEJTÉS ITT

Szüle a bográcsot kaparta ki a pulinak a küszöbre, és amikor készen volt vele, ütőre markolta a cinkanál nyelét.

– Bojszi! Bojszi! – kiáltott ki a sötétbe.

A fűzfasövény felől csörtögés hallatszott. Az este fekete kosarából előgurult egy fekete gombolyag. Az eperfánál megállt. Sűrű leffegése jelezte, hogy a Bojszi névre guruló gombolyag mély töprengésbe merült.

MEGFEJTÉS ITT

A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.

Oblonszkijéknál teljes volt a zűrzavar. Az asszony megtudta, hogy az urának viszonya van a ház hajdani francia nevelőnőjével, s kijelentette, hogy ezek után nem hajlandó egy fedél alatt élni vele.

MEGFEJTÉS ITT

A kollégium nagy, komor, négyszögű épület. Voltaképpen csak az első része komor, a Nagytemplom felőli ősi épület, a hátulsó három szakasz, amely úgy van építve, hogy az egész egy négyszögű udvart zár be, inkább sivár. De a kisdiáknak elöl-hátul, mindenfelől rendkívül imponál s még bent a coetusban is állandóan valami templomi félelmet érez, amint behallatszik, hogy kopognak a kemény kis cipősarkak a sivatag folyosókon, s hogy zúg be a százezernyi veréb csiripelése az udvaron álló ménkő magas jegenyeakácok lombja közül.

MEGFEJTÉS ITT

Arra ébredt, hogy a felesége a másik szobában telefonál.

‑ Te Juliska szívem, mi volt abban a pácban, mikor a múltkor nyulat ettünk nálatok?… Az akkor nagyon ízlett Pistának.

A szívét valami forró melegség és meghatottság öntötte el. Hát a felesége?… Telefonál… megkérdi, a nyulat hogy kell elkészíte­ni, hogy neki jólessen…

MEGFEJTÉS ITT

A Sárga rózsában csak Borbíró ült egyedül.

Ült a spriccere mellett, s nézett a levegőbe. Úgy el tudott ülni hétszámra, hogy egyet se szólott, a világon semmire kíváncsi nem volt, csak ült s nézett. Nézte, hogy a légy hogy mászik a falon, utána nézett, míg el nem repült, akkor megint jött egy másik légy, akkor meg azt nézte, osztán az is elrepült egyszer.

MEGFEJTÉS ITT

Hajnal a pusztán.

A kemény és örök nap úgy ébred az ég és a föld színén, mint az idétlen tyúk éretlen tojása. Vörös és sárga fények ömlenek át rajta, ropogva, a hajnali kék ködbe. Még nincs mész a tojáshéjban, a nap, bizonytalanul elnyúlik, szinte szétfolyik; odaütött tojás a barna serpenyőben.

Kis tanya a végtelen pusztán.

MEGFEJTÉS ITT

Már három hete barangolt a kis csapat a hegyvidé­ken, amikor Balboa, a vezér egy szikla­csúcsról megpillan­totta a látóhatár szélén a kék párái között lomhán imbolygó déli óceánt.

Ez volt az a titokzatos pillanat, amikor megkezdődött az ismeretlen tenger meghódítása.

MEGFEJTÉS ITT

Forrón sütött a júniusi nap. A Dogfish hatalmas lapátkerekei lankadatlanul hasították az Arkansas folyó tajtékos hullámait. A gőzös kora reggel indult el Little Rockból, és már közeledett Lewisburg felé, ahol délben kellett kikötnie.

Az első osztály utasai kabinjaikba menekültek a perzselő nap elől. A fedélzeti utasok hordók, ládák és egyéb csomagok árnyékában húzódtak meg. Itt kifeszített ponyva alatt söntésasztal is állt, ahol olcsóbbfajta, de erős italokat árusítottak.

MEGFEJTÉS ITT

Nem akarom részletesen elmesélni, mi késztetett arra, hogy szász hazámat fiatalon elhagyjam; és Amerikába menjek szerencsét próbálni.

A szülői ház nyomasztó szegénysége, az akkori politikai viszonyok – mindez érthetővé teszi, hogy-nem volt kedvem otthon maradni, de mi tagadás, része volt benne a fiatalos kalandvágynak is. Elég az hozzá, hogy még húszéves sem voltam, amikor nagy reményekkel, de üres zsebbel megérkeztem New Yorkba, s onnan a Mississippi partjára, Saint Louisba.

MEGFEJTÉS ITT

Minthogy Trelawney lovag, Livesey doktor és a többi urak megkértek, hogy írjak le mindent részletesen, ami a Kincses szigeten történt, kezdettől végig, ne hallgassak el semmit, csak a
sziget fekvését, és ezt is csak azért, mert még mindig található rajta ki nem ásott kincs, tollat fogok az Úr kegyelméből 17 . . esztendőben, és visszatérek abba az időbe, melyben apám a Benbow Admirálishoz címzett fogadó tulajdonosa volt, és a barna képű öreg tengerész, arcán a kardvágta sebhellyel, először ütötte fel tanyáját a tetőnk alatt.

MEGFEJTÉS ITT

Hatéves koromban egy könyvben, mely az őserdőről szólt, és “Igaz Történetek” volt a címe, láttam egy nagyszerű képet. Óriáskígyót ábrázolt, amint egy vadállatot nyel el. Tessék, itt a rajz másolata.

MEGFEJTÉS ITT

Az olvasó bizonyára csodálkozni fog, hogy annyi keserű tapasztalat ellenére s miután csak a legcsodálatosabb véletleneknek köszönhettem, hogy imádott hazámat s forrón szeretett családomat viszontláthattam Redriffben – s hogy esküvéssel tett fogadalmam után, mellyel szeretett nőmnek megígértem, hogy ezentúl békében és nyugalomban szentelem életemet neki és leányomnak: mégis, hatodízben is rászántam magam, hogy mint seborvos, részt vegyek egy nagyon is bizonytalan kimenetelű úti vállalkozásban.

MEGFEJTÉS ITT

Ez év márciusában – tizedike felé lehetett – egy délután az Egyetem téri Central Kávéházban uzsonnáztam, ablak melletti törzsasztalomnál, ahonnan egyrészt a könyvtárra, másrészt egy bank­fiókra nyílik kilátás. A bankfiókra csak ennyi van kiírva nagy betűkkel: „Anyaintézet”, és én már sokszor töprengtem rajta, vajon a gyanútlan olva­só, főként, ha erősen családias képzetkörben mo­zog, nem érti-e félre a cégtáblát, s az intézetet nem téveszti-e össze holmi jótékonysági iskolával, ahol a legszentebb kötelességre, az anyaságra nevelik a fiatal leányokat. Én persze tudom, hogy nem erről van szó, anyámat hatéves koromban vesztettem el, s a mostoha élet korán hozzászoktatott, hogy a pénzgazdaságot megkülönböztessem a népnevelés­től.

MEGFEJTÉS ITT

Az olvasó bizonyára csodálkozik, hogy annyi szomorú tapasztalat ellenére s miután örökre megfogadtam, hogy többé nem kelek útra: ezerkilencszáztizennégy júliusában mégis elhagytam feleségemet és gyermekeimet, hogy a Bulwark sorhajón mint seborvos induljak a Balti-tenger vizeire. Lesznek olyanok, akik állhatatlansággal vádolnak ezért, hiszen már első utam végeztével, miután Lilliputból szerencsésen megmenekültem, rá kellett jöttem légyen, hogy igazi angol alattvaló jobban teszi, ha sohase lépi át határtalanul szeretett hazánk határait, mert hiszen csak oktalan és céltalan keserűséget okoz magának, nem gondolva meg, hogy egyszer mégiscsak vissza kell térnie forrón szeretett szülőföldjére.

MEGFEJTÉS ITT

1944 karácsonyán Budapest körül bezárult a gyűrű. A szovjet csapatok, amelyek a főváros alatt már hetekkel azelőtt átkeltek a Dunán, most északnak fordultak és Esztergom táján váratlanul egyesültek a folyó bal partján támadó gyors alakulatokkal.

MEGFEJTÉS ITT

Sok-sok évvel ezelőtt történt. Hadleyburg bolt a környék legbecsületesebb és legtisztességesebb városa. Hírnevét három nemzedéken át megóvta minden szennytől, s büszkébb volt rá, mint bármelyik tulajdonára.

MEGFEJTÉS ITT

Szeretni kell a gyalogjárókat.

A gyalogjárók képezik az emberiség nagyobb részét, sőt mi több, a jobbik részét. A gyalogjárók teremtették a világot. ők azok, akik városokat építettek, sokemeletes épületeket emeltek, csatornahálózatokat és vízvezetékeket fektettek le, kikövezték és villanyvilágítással látták el az utcákat: ők azok, akik a kultúrát az egész világon elterjesztették, a könyvnyomtatást feltalálták, a lőport kieszelték, akik hidakat vertek a folyók fölé, az egyiptomi hieroglifákat megfejtették, az önborotvakészüléket népszerűvé tették, a rabszolgakereskedelmet kiirtották, és megállapították, hogy a szójababból száztizennégyféle ízletes és tápláló ételt lehet készíteni.

MEGFEJTÉS ITT

2057-es esztendő egyik szép májusi reggelén izgatott fiatalemberszólt bele a Közép-európai Időjárás-szabályozó Állomás televifonjába:

– Legyenek szívesek a vasárnap délelőtti időt…

– Melyik kerület, kérem?

– Kilences. Központi Egyetem.

– Huszonkét Celsius-fok meleg. Délelőtt tíz óra tájban langyos eső, öt-hat milliméter.

– De kérem, ez tűrhetetlen! Már megint nem vették figyelembe az egyetem kívánságát.

– Önök nem vették figyelembe, hogy a Központi Kertészet salátagyára naponta kétszer esőt rendelt.

MEGFEJTÉS ITT

A járási székhelyen annyi volt a fodrászüzlet és a temetkezési vállalat, hogy úgy tűnt föl, mintha a város lakosai kizárólag azért születnének, hogy megborotválkozzanak, megnyiratkozzanak, hajszesszel fejet mossanak, s aztán tüstént meg is haljanak. Valójában azonban N. járási székhelyen meglehetősen ritkán születtek, borotválkoztak és haltak meg az emberek. N.-ben az élet rendkívül csendes volt. A mámorító tavaszi estéken a sár antracitként csillogott a holdfényben, és a város fiatalsága oly hevesen csapta a szelet a közüzemi alkalmazottak szakszervezeti bizottsága titkárnőjének, hogy a tagdíjalt beszedésére sem hagyott neki időt.

MEGFEJTÉS ITT

A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.

Már mikor a motoscafon az állomásról befelé hajóztak, és elhagyták a Canale Grandét a rövidebb út kedvéért, Mihálynak feltűntek jobbra és balra a sikátorok. De ekkor még nem sokat törődött velük, mert eleinte teljesen lefoglalta Velence velencesége: a víz a házak között, a gondolák, a lagúna és a város téglavörös-rózsaszín derűje. Mert Mihály most volt először Olaszországban, harminchat éves korában, a nászútján.

MEGFEJTÉS ITT

Tompán és a fehér felhőrétegeken homályosan átszűrődve derengett a szűk város fölött a téli nap szegényes fénye. A csúcstetős utcák nedvesek és léghuzatosak voltak, és olykor valami puha csapadék esett, amely nem volt se jég, se hó.

MEGFEJTÉS ITT

A Torre di Venerére való emlékezésnek kellemetlen a levegője.

Az atmoszférát bosszúság, izgalom, feszültség remegtette kezdettől fogva, s végül megtörtént a kirobbanás ezzel a borzalmas Cipollával, kinek személyében végzetszerűen s egyébként emberileg nagyon megrázóan testesült meg és sűrűsödött össze az, ami a hangulatban tulajdonképpen kínos volt. Hogy a rettentő végkifejlésnél (amely, utólagosan úgy érezzük, eleve elrendeltetett, s a dolgok lényegében rejlett) még a gyerekeknek is jelen kellett lenniük, magában is szomorú és csak félreértésen alapuló kisiklás, s csupán e különös ember csaló ámítása a ludas benne. Hál’ istennek, a gyerekek nem értették meg, hol végződött a komédia, és hol kezdődött a szerencsétlenség, és abban a boldog hitben maradtak, hogy minden csak játék volt.

MEGFEJTÉS ITT

A mesekönyvíró most politikai krimit írt

0

Harminc könyve mintegy 700 ezer példányban fogyott el harminc év alatt, hét filmjét – köztük olyanokat, mint a Sose halunk meg!, a Csocsó, avagy éljen május elseje!, a Gyerekrablás a palánk utcában – kétmillióan látták a mozikban. Néhány regénye benne van az iskolai tankönyvekben, mint kötelező irodalom, és részben, a 200 ezer ingyenesen kiküldött baleset-megelőzési mesekönyveinek is köszönhető, hogy a kerékpáros gyerek-balesetek a felére, a halálos közlekedési gyerekbalesetek száma húsz év alatt a tizedére estek. Nógrádi Gábor író most politikai krimit írt.

Miről szól a Zöldségkommandó című regény?

Egy meg nem nevezett ország diktatorikusan uralkodó kormánya, miután a belső ellenzéktől megszabadult, ellenfeleit börtönbe vagy táborba zárta, esetleg megölte, most külső ellenséget keres, és háborúra készül a szomszéd ország ellen. A Generális vezetésével tizenhárom igen idős ember elhatározza, hogy megakadályozza a várható öldöklést. Hogyan? Merénylettel, zsarolással, mérgezéssel és még sokféle módon, mint egy krimiben. Az öregek között van egykori tábornok, kém, bíró, irodalomtanár, balerina, pilóta és orvos. Mind közelebb vannak a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz.

Miért aggastyán korabeli emberek az összeesküvők?

Ők még tudják, mit jelent, milyen szenvedést okoz, milyen értelmetlen a háború. Átélték, megszenvedték.

El tudja képzelni, hogy 80-90 éves emberek vállalkozzanak ekkora feladatra?

Ha a kor és a betegség nem bénítja meg az embert, akkor szinte többre is képes lehet, mint ifjabb korában. Miért? Mert például több a tapasztalata. Jobban gazdálkodik az energiáival. Ha pedig nem nyomorították meg a lelkét aktív korában, akkor élvezi, hogy „pici a kockázat, nagy a szabadság”, ahogy Ungvári Tamás nyilatkozta.

Részlet a regényből. ligha lehet élettől duzzadóbb, erőtől feszülőbb, és lehetőségekben gazdagabb országot elképzelni, mint a mi drága hazánk. Dúsan termő földek, földeket megtermékenyítő bővízű folyók, folyókban, tavakban lubickoló halak és pillanatnyilag még vidám gyermekek töltik meg a tájat. Zöld erdőruhába burkolódzó hegyek között határtól határig suhanó ezernyi ezüstös út kígyózik, hogy elmehessünk a tarka, vidám, bár kissé szemetes, koszos városokba, és ugyanezeken az utakon visszatérhessünk farmjainkra, falvainkba, kisvárosainkba, ahol születtünk, és ahonnan elmenekültünk. Egy ország, ahol a boldogság minden feltétele adott a nyálcsorgatóan ízletes gyümölcsöktől, sajtoktól a még ízletesebb húsokig, zöldségekig, az anyánk konyhájából ismerős ízű ételektől az éppen ízlésünk szerint való fiúkig vagy lányokig. Egy ország, amely a büszkeség és boldogság hazája is lehetne mind a tehetősebbeknek, mind a tehetetlenebbeknek, ha tudatlanságunkat, szorongásainkat, emberi butaságunkat kihasználva nem sziklás partok felé vezetnék nemzetünk hajóját azok, akik össznépi hiszékenységünk jóvoltából kezükbe kaparintották a kormányrudat. Azt kérdezitek, melyik ez az ország? Bármelyik.

Nem lett romantikus az Y generáció forradalma

Potozky László Égéstermék című regénye egy olyan forradalomról szól, amelyet elégedetlen fiatalok robbantanak ki a 2010-es években egy meg nem nevezett közép-kelet-európai ország fővárosában a miniszterelnök megbuktatására, és a régi alkotmány visszaállításáért. Habár az Y generáció krónikásaként emlegetett szerző sem a pontos helyszínt, sem az időpontot nem határozza meg, a regény olvasása közben lehetetlen nem a mai magyar állapotokra asszociálni. Potozky azonban nem a politikára, hanem a forradalomba így-úgy belecsöppenő fiatalokra koncentrál.

Az Égéstermékben a konfliktus kirobbanását az általánosnak tűnő elégedetlenség mellett egy, a West-Balkánéhoz vagy bukaresti diszkótűzhöz hasonló tragédia robbantja ki: fiatalok halnak meg egy olyan szórakozóhelyen, amellyel nem volt minden rendben.  Egy elszánt egyetemista csoport az utcára vonul, hogy tiltakozzon a kormány ellen, de természetesen az ellenzék is ráugrik a lehetőségre.

A mai magyar valóságtól eltérően azonban az események nem állnak meg a néhány napig tartó békés tiltakozásnál. A tüntetés erőszakba torkollik, nem kis részben a szélsőséges csoportok közbeavatkozása miatt. Az utcai harcok plasztikus leírásakor már a Majdan és a 2014-es ukrajnai forradalomról érkező híradások juthatnak eszünkbe a rohamrendőrökkel harcoló tüntetőkről, a ki tudja ki által pénzelt fegyveresekről, és a halálos áldozatokról.

A Potozky által bemutatott közhangulat viszont az általános kelet-európai kiábrándultságot mutatja.

Már régen megvolt a rendszerváltás, mindennek sokkal jobbnak kéne lennie, mégsem az.

A fiatalok nagy részének helyzete kilátástalan, amelyet Potozky nagyon érzékenyen ábrázol csakúgy, mint a generációs regénynek kikiáltott Élesben. Viszont egyáltalán nem idealizálja a huszonéves korosztályt.

Könyve főszereplőjét például sok más társához hasonlóan nem érdekli a politika vagy a közélet. Névtelen antihősünk nem törődik azzal, hogy kik a felelősök azért, hogy ennyire rossz a helyzet az országban, és magától nem is tenne semmit azért, hogy jobb legyen körülötte a világ. Nem tudja, hogy mit akar kezdeni az életével, a tüntetéshez is csak aktivista barátnője miatt csatlakozik, és leginkább csak túl szeretné élni az egészet. Semmije nincs, csak a lány, akihez úgy tűnik, hozzátartozik a forradalom, ezért ő is belekeveredik az egészbe, pedig ezzel azt kockáztatja, hogy szembe kerül saját családjával.

 

Persze lehet keresgélni a párhuzamokat és a különbségeket a történetben a magyar valósággal, és az ember akaratlanul is összehasonlítja a könyvben ábrázolt politikusokat a hazai közéleti szereplőkkel, például: „… 2007-ben Szlendermenék medencecsontot törettek és szemet lövettek ki, Mikiegérék nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy bárkinek komolyabb baja essen”,

„olyan országban szeretne élni, ahol a miniszterelnök nem építtet közpénzből libegőt százötven lelkes szülőfalujába”.

De nem ettől lesz igazán érdekes a regény. Hanem attól, ahogyan Potozky a „forradalmárokat” ábrázolja, akik mind más-más okból és előélettel kerültek a barikádokra.

Az eseményeket a főszereplő szemszögéből követjük, és a szerző nem a nagy emberekre koncentrál, vagy arra, hogy milyen döntések születnek a fejesek szintjén. Alulnézetből mutatja a történéseket, és mivel főhősünk korántsem hősies vagy elkötelezett az ügy érdekében, kívülállóként szemléli az eseményeket,

mintegy a forradalom hétköznapi, nem heroikus oldalát mutatva be.

Emellett itt is, mint Potozky más könyveiben, nagyon fontos a generációs tematika. Mivel a főszereplő a saját kortársait is mindegy idegenként nézi, mert nehezen találja a kapcsolatot a pörgős, önmagukért kiálló de közben folyamatos online visszaigazolást kereső egyetemistákkal, az ő világukról is érdekes látleletet ad a regény.

A főszereplő kívülállóssága és valahová tartozni akarása kifejezetten ismerős lehet azoknak, akik olvasták Potozky előző regényét, sőt, ennél direktebb kapcsolat is van a két könyv között: ismerős karakterek is felbukkannak egy kis időre az Égéstermékben. Abban is hasonló a két regény, hogy itt is fontos morális problémákat érint Potozky, de már sokkal tágabb és általánosabb kontextusban. Míg ugyanis az Éles esetében néhány kallódó karakterre koncentrált a szerző, a forradalmi téma kitágítja az Égéstermék világát.

A könyv egy csomó kellemetlen kérdést tesz fel arról, hogy kinek van joga és miért szétrombolni egy város főterét, hogy

meddig lehet elmenni annak érdekében, hogy elűzzünk egy nem kívánt vezetőt,

illetve, hogy kikkel lehet szövetkezni egy szebb és jobb új világ megteremtéséért. A szerző egyébként elég szkeptikusnak tűnik abban, hogy ez utóbbi mennyire lehetséges. Az Égéstermékben ugyanis nemcsak a regnáló kormány, hanem a megdöntésén munkálkodók sem kifejezetten szimpatikusak.

Potozky László 1988-ban született Csíkszeredában, jelenleg Budapesten él. Szépírással 2009 óta foglalkozik, írásai többek közt a Holmi, Jelenkor, Kalligram, Magyar Lettre Internationale, Élet és Irodalom, Műút, Hévíz folyóiratokban jelentek meg, továbbá különböző antológiákban. Eddig két novelláskötetet publikált (Áradás, Nappá lett lámpafény), Éles című első regénye pedig 2015-ben jelent meg a Magvetőnél.

Nem találunk szavakat – 3.

0

Esterházy Pétertől vettük a címet. Nem találunk szavakat – ez az író Termelési-regény című könyvének első mondata. Mindnyájan sok jó könyvet ismerünk, s bár a legtöbbjüket régen olvastuk, ám a jellegzetes mondatokra többnyire emlékszünk. Vagy nem emlékszünk, de jó felidézni a régi olvasmányokat, újból átélni, ha csak egy mondat erejéig is, az olvasott történeteket.

Játékra invitáljuk az olvasót: ismert – magyar és nem magyar – regények első mondatait olvashatják az alábbiakban. Próbálják meg kitalálni, melyik mondat, melyik regény kezdőmondata.

Ha nem sikerül, segítünk. És talán az ünnepek alatt, vagy a két ünnep között, még arra is jut idő, hogy valamelyik egykori kedvencünket újból elolvassuk. Jó szórakozást az első mondatokhoz!

 

Gustav Aschenbach, avagy ötvenedik születésnapja óta hivatalosan: von Aschenbach, 19..- ban, abban az esztendőben, amely hónapokon át fenyegette vészjósló arccal kontinensünket, egy tavaszi délután a müncheni Prinzregenstrassén levő lakásából magános sétára indult. Az írót még nehéz és kényes délelőtti munkája tartotta izgalomban, amely éppen most roppant figyelmet, mérlegelést, behatóan és pontosan működő akaratot követelt; s a teremtő ösztönnek azt a lendületét, azt a „motus animi continuus”-t,[1] amely, mint Cicero mondja, veleje az ékesszólásnak, még délebédje után sem tudta magában megfékezni, és nem találta meg az enyhítő álmot, amire mostanában egyre könnyebben kimerülő ereje napjában legalább egyszer annyira rászorult.

Thomas Mann: Halál Velencében

 

Én, Csokonai Lili löttem e nyívvel tellyes világra az 1965. esztendőben 17. septembris virradólag Csepel szürke lapályában, az igaz római hitben és hitetlenségben megmaradván hóttig.

Csokonai Lili TIZENHÉT HATTYÚK

 

 

A Notre-Dame de la Garde parti őrsége 1815. február 24-én jelezte a Szmirna, Trieszt és Nápoly felől érkező háromárbocos Pharaon hajót.

Mint rendesen, egy révkalauz azonnal nekiindult a kikötőből, érintette If várát, és a Morgion-hegyfok és Rion szigete között érte el a hajót.

És ugyancsak, mint rendesen, a Saint-Jean erőd lapos teteje megtelt kíváncsiakkal. Mert Marseille-ben mindig nagy esemény egy hajó érkezése, főleg az olyan hajóé, amelyet, mint a Pharaon-t, a hajdani Phókaia[2] hajógyáraiban építettek, szereltek fel, raktak meg, és amely a város egyik hajótulajdonosáé.

Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja

 

 

1632-ben születtem, York városában. Családom idegen eredetű volt. Apám Brémából származott ide, és először Hullban telepedett le. Kereskedéssel szép vagyonhoz jutott, de később abbahagyta ezt a foglalkozást, és Yorkba költözött. Itt vette el anyámat, a Robinsonok családjából. Ezért neveztek engem Robinson Kreutznaernek. Mivel azonban Angliában a neveket rendesen eltorzítják, rám ragadt a Crusoe név. Társaim is mindig így neveztek.

Daniel Defoe: Robinson Crusoe

 

 

 

 

 

A patakban két gyermek fürdik: egy fiú meg egy leány. Nem illik tán,

hogy együtt fürödnek, de ők ezt nem tudják: a fiú alig hétesztendős, a

leány két évvel fiatalabb.

Gárdonyi Géza: Egri csillagok

 

Kérdezzétek Konstantinápolyban: ki ismeri Zétát?

Mindenki azt mondja:

– Én is.

És némelyek hozzáteszik:

– Könyvtárosa ő a császárnak, és barátja a jeles Priszkosznak. Bölcs és becsületes ember. A szíve arany.

Hát én volnék az a Zéta.

 

Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember

 

Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez.

– Merre?

S véljük, hogy semerre.

Gárdonyi Géza : Ida regénye

 

János kertész víg ember volt. Szerette a névnapokat, disznótorokat, lakodalmakat. Meg is hívták a fejérváriak minden alkalommal. Egyszer azonban, hogy hazafelé dülöngött, belekapaszkodott tréfából egy paripának a legyezőjébe. A paripa oldalba rúgta.

Gárdonyi Géza: isten rabjai

 

U-u-u-u-úúú! Ó, nézzetek rám, haldoklom. A szélvihar halotti fohászt süvölt értem a kapualjban, én pedig vele együtt üvöltök. Elvesztem, bizony elvesztem. Az a piszkos süveges gazember – a Népgazdasági Tanács szabványétkeztetési ebédlőjének szakácsa – leöntött forró vízzel, s leforrázta a bal oldalamat. Micsoda állat, és ráadásul proletár. Uramisten, hogy fáj! A forró víz a csontomig lemarta a húsom. És most üvöltök, csak üvöltök, de ugyan mit segít az üvöltés.

Mihail Bulgakov: Kutyaszív

 

Az ügyosztályon történt, jobb, ha nem is nevezem meg, melyiken.

Nincs a világon mogorvább valami a mindenféle ügyosztályoknál,

kancelláriáknál, irodáknál, egyszóval a különféle hivatali

testületeknél. Ma már minden magánember azt hiszi, hogy az ő

személyében az egész társadalmat sértik meg. Azt mondják, a minap

is beadvány érkezett egy járási rendőrkapitánytól, már nem emlékszem,

melyik városból.

Gogol:A köpönyeg

 

Március huszonötödikén rendkívül furcsa eset játszódott le Pétervárott.

Ivan Jakovlevics borbély, aki a Voznyeszenszkij Proszpekten lakik (a

családneve elkallódott, s még a cégéren sem szerepel, amelyen egy

beszappanozott arcú úr ábrázatja meg ez a felírás áll: „Eret is vágnak!”),

szóval Ivan Jakovlevics borbély eléggé korán ébredt, és friss kenyér

illata csapta meg az orrát. Kissé felkönyökölt ágyában, és látta, hogy

neje – egy eléggé tisztes hölgy, aki nagyon szeretett kávét inni – éppen

szedi ki a kemencéből a forró kenyeret.

Gogol: Az orr

 

Fantasztikus! Senki, de senki nem hallotta. Egész biztos. Csakis én. Egyesegyedül. Egészen bizonyos vagyok benne. Fantasztikus Fantasz­tikus

 

*

 

Ma, 1834. október 3-án csodálatos kaland­ban volt részem. Reggel, mihelyst felébredtem, szólítottam Mavrát. Fantasztikus! Odahozta a csizmámat. Kérdeztem, hány óra? Tíz óra múlt. Erre elkezdtem sietni az öltözködéssel. Beval­lom, egyáltalán be sem mentem volna a mi­nisztériumba, ha csak egy percre is előre lát­hatom azt a savanyú képet, amit az osztály­vezetőnk vágott Csak egy idő múlva szólalt meg: hé, te, Popriscsin, miféle zűrzavar van mostanság a kobakodban?

 

Gogol: Egy őrült naplója

 

 

Október 3. `

 

A mai napon szokatlan eset történt. Reggel eléggé későn keltem fel, és

amikor Mavra odahozta a kifényesített csizmámat, megkérdeztem: hány óra.

Mikor meghallottam, hogy már rég elütötte a tízet, siettem mihamarább

felöltözni.  Bevallom, egyáltalán nem mentem volna az ügyosztályra, mert

már előre tudtam, milyen savanyú pofát vág az osztályfőnökünk.  Már régóta

azt hajtogatja: „Miféle bogarak motoszkálnak folyton a te fejedben,

barátocskám? Néha úgy futkosol összevissza, mintha megkergültél volna,

minden ügyet úgy a feje tetejére állítasz, hogy maga a sátán se ismeri ki

magát benne, a címet kisbetűvel kezded, nem írod ki se a dátumot, se a

sorszámot.” Ronda, kötekedő alak!

Gogol: Az őrült naplója

 

  1. kormányzósági székhely vendégfogadójának kapuján elég csinos, ruganyozott, kisebbfajta cséza gördült be, amilyenen agglegények szoktak utazni: nyugalmazott alezredesek, törzskapitányok, körülbelül százfőnyi jobbágysággal rendelkező földbirtokosok, egyszóval csupa olyan ember, akinek vagyoni helyzete közepesnek mondható.

Gogol: Holt lelkek

 

A hajós életéből következnek itt történetek, amelyeket fiatal nők és ifjak itt-ott tán hitetlenkedve olvasnak. Ó, majd megismernek ők is mindeneket; csodákat, amelyeknek létezéséről fogalmuk sincsen a fiatalkorban; a nők kimondhatatlan jóságát, midőn az ágy szélén üldögélve hosszú hajukat fésülik, és oly szent szerelemmel, megadással szólnak a férfiúhoz, hogy élete végéig biztonságban érezheti magát; és nők gazságát, midőn csak ökölbe lehet szorítani a kezet, megfenni a kést, a kardokat, felporozni a pisztolyt, vérrel áldozni, vérbeborult szemmel felébredni, és jajgatva, kezet, párnát harapdálva elaludni…

Krúdy Gyula: Szindbád

 

Az ezredesnek aznap agyon kellett lőni egy embert a Kaszinó

megbízatásából, miután a velszi herceg látogatásáról elnevezett

Angol szobában így döntöttek az urak.

Krúdy Gyula: Utolsó szivar az Arabs Szürkénél

 

Elmúltak az őszi versenyek, és Ben, az elcsapott zsoké, ettől

kezdve egy fehér fejkötős, töpörödött öreg asszonykára kezdett

gondolni, aki egész életében rágniváló dohányt csomagolt Sidney és

Monkey urak üzletében egy londoni magazin verejtékes, gázlángos

mélységében. És Ben, az elcsapott zsoké, kötőféket dugott a

zsebébe, amelyre majd felhurkolja magát akár a Stefánia úti

víztoronynál, a kövér Müller Karcsi vendéglőjének közelében egy

elhagyott kerítésre (és utolsó percig hallja a pohos, madárfejű

Grinzinger bácsi zenekarának játékát a vendéglőből, ahol

reggelenként mámoros gavallérok, úrhatnám fiákeresek és éjjeli

lányok táncolnak), akár egyszerűen kisétál egy alkonyattal Ben a

városligeti versenypálya közelébe, a másodosztályú hely végére,

ahol elvégződik a korlát, és letaposott, ingyenes nézőközönségtől

letördelt gallyú fák között (ahol a versenypályáról kitiltottak

szoktak a fűben heverészni, és a palánkon át fogadásaikat

lebonyolítani, és ahol az elcsapott zsokét, Bent a hazárd

házmesterek, facér pincérek, tönkrement játékosok ájtatosan

hallgatnák), ólmos novemberi ég alatt majd csak talál egy helyet,

ahová a kötőféket megerősítheti… az emberhangtalan, elhagyott

versenypályán a fehér póznák között felejtettek egy messzire

feketéllő számot, az 5-öt, amely száma volt Capt. Redgrey lovának, Rizibizinek, amelynek hátán egykor Ben a Nagy nyári handicapet

megnyeré…

Krúdy Gyula: Őszi versenyek

 

Sok esztendővel ezelőtt egy felsővidéki, kis szepességi városkának voltam a lakosa. Úgy hívják a városkát: Podolin. Közel a határszélhez, a Kárpátok alatt, mély völgyben feküdt a városka, és vasútnak híre-hamva se volt messzi vidéken. Ám a városka mégis útjába esett annak a nagy országútnak, amely keresztülvezet a határon, és így nem volt teljesen elzárva a külvilágtól. A furmányos-szekerek nagy csörömpöléssel döcögtek a városka kövezetén, amely még a közép­korból maradt itten. Messzi földről jött vásárosok megpihentek az egyetlen vendég­fogadóban, a Rókában, ahol az ivó sötét falain százesztendős felírások hirdetik, hogy itt valamikor lengyel hercegek mulatoztak.

Krúdy Gyula: A podolini kísértet

 

Szindbád, az ezeregyéjszakabeli hajós történetünk előtt

körülbelül huszonöt esztendővel kisdiák volt a határszéli

algimnáziumban, a Kárpát alatt, valamint a legjobb valcertáncos

a városka tánciskolájában. A mohos zsindelytetők alatt, ahol az

algimnázium meghúzódott, Szindbád semmiféle nevezetes emléket nem hagyott maga után, a névaláíráson kívül a torony falán; ellenben a tánciskolában, táncos lányok és fiúk között, Szindbád emléke sokáig kedves emlékezetben maradott, amint a következőkből majd minden kiderül.

Krúdy Gyula: Szindbád a hajós

 

– Emelkedünk?

– Ugyan! Ellenkezőleg! Süllyedünk!

– Annál is rosszabb, Cyrus úr! Zuhanunk!

– Az Isten szerelmére! Dobjatok ki minden nehezéket!

– Most ürítettem ki az utolsó homokzsákot!…

– Fölfelé száll a léghajó?

– Nem!

– Mintha hullámverést hallanék…

– Itt a tenger a gondolánk alatt!

Jules verne: A rejtelmes sziget

 

A Pilgrim nevű vitorlás hajó, melyet tengerésznyelven brickgoëlette-nek[3] neveznek, 1873. február 2‑án a déli szélesség 43. fokának 57. perce és a nyugati hosszúság 165. fokának 19. perce alatt horgonyzott. A négyszáz tonna térfogatú hajót már eredetileg bálnavadászat céljaira építették, tulajdonosa James W. Weldon kaliforniai hajózási vállalkozó volt, aki már évekkel ezelőtt Hull kapitányra bízta a vitorlást, amely rendszerint az ausztráliai vizeket szelte.

Jules Verne: A tizenötéves kapitány

 

Az 1860. évi március 9-ikének éjjelén, a tenger vizével egybeolvadó felhők a látókört néhány méternyire korlátozták.

A háborgó tengeren, amelynek hullámai fakó világosságot tükröztek vissza, egy könnyű hajó csaknem vitorlák nélkül hánykódott ide s tova.

A hajó száztonnás jacht vagy schooner volt, amint a goeletteket

Angolországban és Amerikában nevezik.A schooner neve Sloughi volt, de nevét hiába kereste volna valaki a hajó farán, mert a táblát, amelyre rá volt festve, valamely baleset vagy egy erősebb hullámcsapás elsodorta a hajópárkány alól.

Jules Verne: Kétévi vakáció

 

Ki ne emlékeznék rá, hogy az 1866. esztendőt különös esemény, egy érthetetlen, rejtélyes természeti tünemény tette nevezetessé. Ellenőrizhetetlen és nyugtalanító hírek érkeztek a kikötővárosokba, s ezek nyomán a szárazföldön izgatott volt a közhangulat. Az esemény azonban a tengerészeket kavarta fel a legjobban. Az európai s az amerikai kereskedők, a hajózási vállalkozók, a hajóskapitányok s a hajómesterek, a tengerésztisztek s később már két világrész kormányai is feszült figyelemmel kísérték az ügyet.

Jules Verne: Nemo kapitány

 

Baltimore városában, Maryland kellős közepén az Egyesült Államok szecessziós háborúja alatt egy igen befolyásos új klub alakult. Tudvalevő dolog, hogy ezen a földrészen, a hajózási vállalkozók, üzletemberek és mérnökök honában roppant erősen kifejlődött a katonai szellem. Egyszerű kereskedők kiugrottak a pultjuk mögül, s anélkül, hogy kijárták volna a West Point-i katonai iskolákat, rögtön kapitány, ezredes vagy tábornok lett belőlük.

Jules Verne: Utazás a Holdba

 

– Újabb távirat, felség!

– Éspedig honnan?

– Tomszkból.

– Akkor hát Tomszk mögött el van vágva a vezeték!

– Már tegnap óta nem működik.

– Nos, tábornok, az a kívánságom, hogy feltétlen menesszenek minden órában egy-egy sürgönyt Tomszkba. És közben persze állandóan értesítsenek a fejleményekről.

– Igenis, felség – felelte Kiszof tábornok.

Hajnali két óra lehetett, amikor ez a beszélgetés lezajlott az új palotában.

Jules Verne: Sztrogof Mihály

 

Dologtalan olvasó! Elhiheted, ha nem esküszöm is, azt szeretném, ha ez a könyv, mint elmémnek szülötte, oly szép, oly kitűnő s oly mulattató lenne, hogy tökéletesebb már elképzelhető se legyen. Azonban nem tehettem a természet törvénye ellen, mely szerint mindenek magokhoz hasonlókat nemzenek. Mi egyéb születhetett volna hát az én terméketlen és gyarlón művelt elmémből, mint egy elszáradt, elsatnyult, szeszélyes és soha még el nem képzelt különc gondolatokkal telt magzatnak története, annál is inkább, mert históriám börtönben fogamzott, ahol csak kényelmetlenség tanyázik, és minden siralmas zaj otthonos. A nyugalom, a csendes hely, a nyájas mező, a derült ég, a források mormolása, a lélek nyugodtsága igen nagy befolyással van arra, hogy még a legmeddőbb múzsák is termékennyé legyenek, s szülötteik bámulattal és elragadtatással töltsék el a világot.

Cervantes: Don Quiote

 

 

Ez a másfél év is jól kezdődik — mormogta a 13. Pác Tivald, amíg

a detektív csuklójára tette a karperecet, és felkérte egyben, hogy

hacsak lehetséges, fogja be a száját.

— Kérem… — dünnyögte sértődötten, mert nem szerette, ha mindenből

ilyen nagy ügyet csinálnak.

Az egyik detektív közölte vele, hogy ha van pénze, akkor autón is

mehetnek a rendőrségre.

  • Még mit nem! Színházba ne vigyem magukat?!

Rejtő Jenő: A Néma Revolverek Városa

 

A fehér folt Délnyugat-Afrika egyik angol gyarmata és a Niger vidéke között terült el. Ma már nem létezik. Rózsaszínre festették a térképészek, mintegy jelképezve a kiontott vért, amely egy-egy fehér folt bekebelezésének elengedhetetlen előzménye. Valamikor sok-sok fehér folt terült el az atlaszon. Csak a parti részek színesedtek lassacskán, ahol az első portugál, holland és angol telepesek kikötöttek, hogy megvessék lábukat és az impérium lobogójának állványát.

Rejtő Jenő: A fehér folt

 

Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.

A három testőr Afrikában

 

Hallották hírét a Láthatatlan Légiónak? Nem?

Akkor bizonyára sohasem jártak még olyan afrikai városban, amelyben helyőrség fekszik. Vagy ha jártak is ilyen városban, talán elkerülték azokat a kedélyes helyeket, ahová a szórakozni és verekedni vágyó szerény málhahordók, munka nélküli erőművészek és kedélyes közlegények járnak, hogy üres óráikat és kötekedő cimboráikat agyonverjék.

Csak egyszerű, faragatlan asztalok és ugyanilyen vendégek találhatók az ilyen helyiségekben, de ha kíváncsiak vagyunk a Láthatatlan Légió legendájára, itt megtudhatunk egyet s mást.

Rejtő Jenő: A láthatatlan légió

 

– Pénzt vagy életet!

– Életet!

A revolveres merénylő ettől a választól úgy megijedt, hogy visszahőkölt. A számtalanszor elhangzott támadó felszólításra, amióta a világ világ, először hangzott el a fenti válasz. A rabló lövésre kész pisztolya megrezdült a kezében, és egyszerűen nem tudta, hogy mit tegyen. A megtámadott egyén két karját nyugodtan felemelte, mint akit nem érdekel, hogy mi lesz.Rejtő Jenő:

A megkerült cirkáló

 

A milliomos, kezében a vödörrel, egy másodpercre megállt.

Ezt nyomban nagyon megbánta, miután egy erőteljes lökés

figyelmeztette, hogy siessen, mert a műhelyben már várják. A

műhelyben csakugyan várták lakótársai a milliomost, a vödörrel. A

lakótársak ugyanis üres idejüket papírzacskó-készítéssel ütötték

agyon, és ehhez az időtöltéshez állandóan csirizre volt szükségük,

amelyhez a fent inzultált milliomos útján jutottak.

Rejtő Jenő: A szőke ciklon

 

Gorcsev Iván, a ‘Rangoon’ teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentőségű tudományos jutalmat e poétikusan ifjú korban megszerezni példátlan nagyszerű teljesítmény, még akkor is, ha egyesek előtt talán szépséghibának tűnik majd, hogy Gorcsev Iván a fizikai Nobel-díjat a makao nevű kártyajátékon nyerte el, Noah Bertinus professzortól, akinek ezt a kitüntetést Stockholmban, néhány nappal előbb, a svéd király nyújtotta át, de végre is a kákán csomót keresők nem számítanak; a lényeg a fő: hogy Gorcsev Iván igenis huszonegy éves korában elnyerte a Nobel-díjat.

Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó

 

 

– Nagyon helyes, hogy a tetemet már előkészítették a boncoláshoz. Örülök, hogy végre rend van a kórházban. Fogjunk hozzá uraim. A lelet szerint ez itt egy negyvenöt év körüli anaemiás egyén, causa mortalis: előrehaladott atrophia…

A kórboncnok felemelte kését, lehúzta a leplet, ám ekkor legnagyobb csodálkozására a halott felült, és mutatóujját figyelmeztetően kinyújtva, így szólt:

– Pardon, a boncolás előtti illem előírja, hogy bemutatkozzam.

Rejtő Jenő: Az ellopott futár

 

Ez volt a legfurcsább fiatalember, akit valaha láttak. És ahhoz képest, hogy a nyakát éppen a Krokodil tartotta a kezében, elég nyugodtan viselkedett. Bár lehet az is, hogy megfulladt már, ezért tűrte olyan mozdulatlanul és lehunyt szemmel pillanatnyilag kényelmetlen állapotát a Krokodil roppant tenyerei közé ékelt nyakával.

Rejtő Jenő: Az elveszett cirkáló

 

A Török Szultán már két napja nem ment ki az utcára, mert valaki ellopta a nadrágját. Ezt a ruhadarabot nehéz nélkülözni, ha valaki sétálni megy.

Mi a tanulság ebből?

Nem tudom.

De egészen bizonyos, hogy az ügy mögött tanulságos következtetések húzódnak meg.

Mert ha a Török Szultán nadrágját nem lopják el, vagy ha Tuskó Hopkins jobban ügyel a saját ruházatára, akkor néhány ember, sőt egy kis birodalom sorsa is másképpen alakul. Ilyen rejtélyek húzódnak meg olykor egy nadrág hátterében.

Rejtő Jenő: Az elátkozott part

 

Galamb nekirepült a falnak, de a következő pillanatban már úgy vágta szájon a vitorlamestert, hogy ez meglepetésében lenyelt egy negyed font bagót, ami a szájában volt, és percekig csuklott utána.

Rejtő Jenő: Az előretolt helyőrség

 

A tábori pap hátrahőkölt, amikor meglátta a halálraítéltet néhány

perccel a kivégzés előtt a katonai ügyészség fogházának egyik

cellájában.

Ilyent még nem látott a világ!

Ott ül a halálraítélt talpig frakkban! Kissé részeg is, ezenfelül egy

fehér virágot hord a gomblyukában, és vastag Havanna szivart füstöl, miközben bóbiskoló szemmel fütyörészik.

Rejtő Jenő: Csontbrigád

 

A város mintegy holtan feküdt a napsütésben, a levegő szinte reszketett a forróságtól, s távol, bizonytalan körvonalakban a Thessala-hegység kontúrjai domborultak ki a látóhatárból. Sidi bel Abbes ezekben a kora délutáni órákban lehangolóan kihalt. A Place Sadi Carnot pompás virágai tikkadtan bóbiskolnak, üres padjain csak a légáramlással szállongó porfátyol pihen meg, és az emelvényen, a tér közepén, ahol a légionista zenészekből álló Clique szokott hangverse­nyezni, hatalmas ponyva borítja be a zenészek ülőhelyeit.

Rejtő Jenő: Menni, vagy meghalni

 

 

– Uram! A késemért jöttem!

– Hol hagyta?

– Valami matrózban.

– Milyen kés volt?

– Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?

– Várjunk… Csak lassan, kérem… Milyen volt a nyele?

– Kagyló.

– Hány részből?

– Egy darabból készült.

– Akkor nincs baj. Megvan a kés!

– Hol?

– A hátamban.

Rejtő Jenő: Piszkos fred, a kapitány

 

SZERETNÉK VILÁGHÍRŰ LENNI!
Sok a pénzem! Kevés a leleményességem!
Minden jó ötletet örömmel fogad:
megnyerő ifjú, aki elvesztette életkedvét.

 

Rejtő Jenő: Piszkos Fred közbelép

 

Amikor Maud visszatért a szobába, egy úr lépett ki a szekrényből, pizsamában, fején egy ízléses zöld selyem lámpaernyővel, és barátságosan mosolygott.

– Bocsánat – mondta, és udvariasan megemelte a lámpaernyőt -, nevem Van der Gullen Félix.

Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand hotelben

 

[1] A lélek folytonos mozgása.

 [2] Phókaia (Phocaea): régi görög város, lakói alapították Galliában Massiliát (ma Marseille).

[3] Gyors járatú kisebb (200-500 tonnás) vitorlás, amelynek csak két árboca van, de ezeknek olyan a vitorlázata, mint a nagy hajóké

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK