Legutóbb január 22-én, Kölcsey Himnuszának 200. évfordulóján Szatmárcsekén tartott beszédében fejtette ki Orbán miniszterelnök kedves gondolatát a magyarok különlegességéről.
Sokszor hallottuk már őt magyar észjárásról, magyar szellemről, magyar sorsról, magyar géniuszról beszélni, és ezúttal is ekörül forgott az egész beszéd.
„Nem jobbak vagy rosszabbak vagyunk, hanem mások”,
ez a vezérgondlat, s ekként állunk szemben az Oszmán birodalommal, a Habsburgoknak, a németeknek, a szovjeteknek, most pedig a „brüsszeli bürokratáknak”. Mindazoknak, akik azt akarják, hogy mások legyünk, mint akik vagyunk.
A történelmi ív tehát oda torkollik, hogy szemben állunk azzal, amit a „brüsszeli bürokraták” várnak tőlünk. Mert mit is várnak tőlünk a „brüsszeli bürokraták”, vagyis annak a demokratikus szövetségnek a legitim módon választott bizottsági vezetői és parlamenti (európai parlamenti) képviselői?
Azoknak a közösen elfogadott normáknak a követését, amelyet az Unió alapítói – még nélkülünk, hiszen mi akkor még éppen hogy kiszabadultunk a szovjet blokkból – kialakítottak, mi pedig a csatlakozáskor vállaltuk azokat.
Orbán és társai azonban rájöttek, hogy még sem akarják ezekhez a normákhoz igazítani a magyarországi viszonyokat. Ezért mondják azt, hogy mi mások vagyunk, a „magyar észjárás” nem azonos a brüsszelivel.
Igazuk van-e, tényleg mások vagyunk-e?
A franciákhoz, nyugat-németekhez (sic!), hollandokhoz, az Unió alapítóihoz, vagy a dánokhoz, svédekhez, írekhez, akik az elsők között csatlakoztak az alapítókhoz, alighanem tényleg mások vagyunk. A World value map nemzetközi értékrend-vizsgálatok azt mutatják, hogy a magyarok tradicionálisabbak, tekintélyelvűbbek, mint az észak- és nyugat-európaiak. Nálunk évszázadokkal később kezdődött a polgárosodás, a szekularizáció, és ennek megvannak a következményei. De nemcsak az észak- és nyugat-európaiakhoz képest vagyunk mások: a nemzetközi értékrend-vizsgálat szerint azokhoz képest is, akik velünk együtt vagy még később csatlakoztak, mint a lengyelek, csehek, szlovákok, horvátok, románok. Hozzájuk képest is tradicionálisabb és tekintélyelvűbb a magyarok átlagának gondolkodása, viselkedése.
Orbánnak azért fontos a magyarok mássága, hogy megalapozza a maga önkényuralmát, azt, hogy míg az észak- és nyugat-európaiak, de még a lengyelek, csehek, szlovákok, horvátok, románok rendszeresen elzavarják kormányaikat, a magyarok az egyszeri behódolás után nem lázadnak többé az ő uralkodása ellen. Az egymást követő kétharmadok mintha őt támasztanák alá.
Nem hiszem, hogy így lenne. Volt azért nekünk is húsz évünk, amikor demokráciában éltünk, amikor rendszeres volt nálunk is a kormányváltás.
Orbán az „egyszer kell győzni, de nagyon” logikájával az egyszer megszerzett teljhatalmat használta fel arra, hogy olyan viszonyokat teremtsen az országban közjogi értelemben is és a politikai élet gyakorlatában, az információ és a terjesztett világkép révén is, amikor nem tud többé megszabadulni tőle az ország.
A 2010-et megelőző nyolc évben az akkori kormányok hibái, a 2006-os politikai válság révén teremtődött nálunk olyan sajátos, a régió többi országától eltérő hatalmi helyzet, hogy kiépülhetett az orbáni önkényuralom. A 2010 előtti évtizedekben elindult polgárosodást sikerült Orbánéknak a visszájára fordítani. Régiónk más országában is késve indult a polgárosodás. Ott is tapasztalható a főváros, a nagyobb városok, illetve a vidék eltérő politikai preferenciája, a mögötte meghúzódó értékrendi különbségek. A különbség ott van, hogy míg másutt a hatalmon levők inkább a polgárosodás, a Nyugathoz való felzárkózás előmozdítására használják a hatalmi eszközöket, az Orbán-rendszer minden erejével a polgárosodás visszafordítására, a tekintélyelvű, önkényuralmi berendezkedés tartósítására. A magyarok másságának, különleges voltának hangsúlyozása is ezt szolgáló eszköz Orbánnál.
