Persze, dehogy vannak marcipánból, csak úgy látszik. Műanyagból vannak az ősmagyarok, legalábbis a pécsi 1.sz. Postahivatal előcsarnokában lévő időszaki kiállításon. Díszben pompáznak az ősmagyar babák, akiknek ruháit az elhunyt Duzsi Erzsébet varrta, sok műgonddal. De jó szándékkal. Hát, az eredményt tekintve azt kell mondanunk: a jó szándék dicséretes valami, csak nem mindig úgy sül el, ahogy tervezték…
Szóval ez egy dolog, miszerint az ősmagyar kor és történelme természetesen létezett, szereplői nagyobbrészt valós személyek voltak, ezt nem is érdemes tagadni (az már más kérdés, hogy a legkorábbi krónikáink erősen ellentmondanak egymásnak az Anonymusé meg még a józan észnek is). De talán nem is az a lényeg, hogy teljes pontossággal meghatározzuk, ki mit művelt mondjuk 873. augusztus 18-án, délután fél kettőkor. A magyar kultúrkincs része az őstörténeti legendárium, ha nem is szabad mindent szó szerint venni belőle – Kézai Simon feljegyezte, nem megkutatta az előidőket, azt írt le, amit össze tudott szedni belőlük. Anonymus meg azt, ami épp az eszébe jutott és amiért megfizették. Inkább regék, mondák szereplőit ábrázolja a kiállítás, mintsem valós történelmi alakokat.
Na, de akkor is: babaformában?
Nem vitatom, lehet olyan ember, aki a kebelében dúló hazafias érzelmeket babaruha varrása útján képes a legtökéletesebben kifejezni, egy gondolatommal sem szeretném sérteni a patriotizmusát. Csak kérem, akkor is a végeredmény számít… mivel a kiállítást úgy oldották meg, hogy a ruhácskákat összevásárolt, egyforma lánybabákra adták, ha férfialakról volt szó, levágták a baba haját és abból csináltak neki bajuszt, az 1.sz. Posta műértő közönsége úgy érezheti, hogy egy ősmagyar Pride-ot lát, holott a kiállító szándéka bizonnyal nem ez volt. Ez az az eset, mikor röhögne az ember, csak nem mer, nehogy megsértsen valakit… De elég a szóból, lássuk a műtárgyakat!
Magor
Ménrót óriás fia, róla és Hunorról forgatták a Szarvasvadász című filmet. Vagy nem. A meotiszi mocsarak első hasznosítója, Dul alán király veje. Képünkön épp csodálkozik a szarvason.
Hunor
Magor testvére és üzlettársa a meotiszi ingatlanspekulációban, Dul másik veje. Komolyabb benyomást tesz a nézőre, mint testvére, talán prémes kabátja miatt.
Dul király leányai
A Hunor-Magor testvérpár feleségei, alán királyi vérből. Házasságuk nem volt teljesen önkéntes, de a párkapcsolati konfliktusok mégis konszolidálódtak idővel, hiszen itt vagyunk. Ősanyáink ugyanis. Vagy nem.
Tas
Vezér, a Hetek egyike, Árpád unokája, Lél apja, illetve semmi sem bizonyos, mert a tudósok vitatkoznak még rokoni viszonyain. Szolid kaftánban láthatjuk, némi szegélydíszítéssel, fövegben.
Huba
Szintén vezér, téves híresztelés, hogy Szamek harcostársa. A Szemere nemzetség őse. Képünk azt a pillanatot ábrázolja, mikor tükörhöz jutott és megpillantotta saját bajuszát, valamint szemöldökét.
Töhötöm
Töhötöm, ha akarom, de nem mindig töhötöm – mondogatja a szögedi magyar ősi vezérére emlékezve. Tény, hogy Tétény néven is ismert.
Álmos
Vezér, Árpád atyja, elődje Előd, más források szerint Ügyek. Ügyek ma is vannak a magyar politikában, hagyományuk töretlen.
Előd
Mint fentebb jeleztük, az Árpád-ház egyik alapítója. Fia azonban Árpád és nem Utód.
Ügyek
Vezér, a magyar belpolitika atyja és megalapozója. Ügyek nélkül ma sem bírunk létezni.
Ond
Vezér, Ete atyja, akitől a Kalán- és Kölcse-nemzetség származik. Csongrád alapítója, képünkön huncutul mosolyog kackiás bajusza alatt. Külön kiemelném a kackiát.
Bocsáttassék meg nekem, de nem bírom folytatni Konddal, Gézával, Attilával és mindenki mással, mert egyrészt nem engedi a rekeszizmom, másrészt tényleg félek, hogy megsértem egyesek hazafias érzéseit… pedig hát, itt is szeretném leszögezni, nem a történelmi személyeken, legendás hősökön röhögök, hanem a babákon. Jobban mondva azon, hogy ilyen androgün, műanyag formában ábrázolták őket. A kiállításon szerepel még egy rejtélyes hölgy, Regehü is, akiről csak komoly kutatással sikerült megállapítanom, hogy ki is lehet: nem a történelemben fordul elő, nem is a mondákban, hanem Jókai Mór „Levente” című művében. Persze, hogy nem találtam Kézai Simonnál.
Azért maga a kiállítás felvet pár gondolatot. Értem én, hogy az alkotónak ez lehetett az élete és hát látszik is a ruhácskákon a műgond. A jó szándék vitathatatlan. De így? Ilyen formában? Ha maguk az ősmagyar vezérek meglátnák, miként mutatják be őket kései leszármazottaik, ráadásul nagy nyilvánosság előtt, vitézlő eleink megmutatnák nekünk, mi is az a szittya fergeteg. Ez az az ügybuzgalom, ami csak nevetségessé teszi magát az ügyet.
Hogy mit érdemel a pécsi 1.sz. Posta ezért a kiállításért?
Minimum azt, hogy nevezzék ki a Magyarságkutató Intézet kihelyezett részlegének.
Megérdemelné.
És az illető intézet is legalább annyira komoly, mint ez a vernisszázs.
