Mint Orbán Viktor Magyarországára küldött legutóbbi amerikai nagykövet, gyakran kérdezik tőlem, hogy ismerősnek érződik-e a Trump-adminisztráció taktikája és politikája. A rövid válasz: igen. De a fontosabb – és nyugtalanítóbb – kérdés a következő: Vajon az amerikaiak reakciói is ismerősnek érződnek? – David Pressman, korábbi amerikai nagykövet véleménycikke a New York Times tegnapelőtti számában jelent meg.
Miután évekig néztem, ahogy Magyarország megfullad a demokratikus összeomlás súlya alatt, megértettem, hogy egy erős ember igazi veszélye nem a taktikáiban rejlik, hanem abban, ahogyan mások, különösen a hatalommal rendelkezők, igazolják a beleegyezésüket.
Vegyük például az igazságszolgáltatást. 2022 októberében találkoztam Magyarország egyetlen független igazságszolgáltatási szervének vezetőivel, hogy megvitassuk a munkájukat. Hónapokig az újságokban ott ragadt az arcuk (és az enyém is), árulóknak és külföldi ügynököknek bélyegezve, csak azért, mert aggodalmukat fejezték ki a magyar jogállamisággal kapcsolatban. Mi volt a válasza más befolyásos bíráknak? Csend.
Vagy vegyük a magánszektort. Amióta Orbán úr 2010-ben miniszterelnök lett, az állam milliárdos közbeszerzési szerződéseket ítélt oda vejének és gyermekkori barátjának, Mészáros Lőrincnek, egykori vízvezeték-szerelőnek. Mit mondtak a magyar üzleti vezetők? Semmit.
Tavaly, amikor Orbán közeli munkatársai állítólag azt mondták egy multinacionális kereskedőnek, hogy adjon üzletrészt a miniszterelnök családjának.
Vajon más multinacionális vállalatok is megszólaltak? Nem. A kevés hatalmuk vagy elveszíteni való privilégiumuk által uralt magyarok időnként tiltakoztak. De akik hatalommal rendelkeztek, megbízhatóan és rugalmasan hallgattak.
Az amerikai tisztviselők és tudósok, akik – hozzám hasonlóan – ebben az időszakban Magyarországon éltek, gyakran meséltek maguknak történeteket, hogy megmagyarázzák ezt az engedelmességet: hogy az engedelmesség Magyarország elnyomó kommunista múltjában gyökerezik, hogy a demokrácia egyszerűen túl fiatal volt ahhoz, hogy ellenálljon egy erős embernek.
Aztán visszatértem az Egyesült Államokba, és amit az elmúlt hónapokban otthon láttam, rávilágított arra, hogy ezek a történetek csak vágyálmok.
Itt is a hatalmas emberek ugyanúgy reagálnak az autoriter előretörésekre, mint magyar társaik – nem daccal, hanem megadással, meggyőződve arról, hogy megőrizhetik függetlenségüket és a feszültség felett maradhatnak.
Azok a nagyvállalatok, amelyek logói egykor az Ötödik sugárúton felvonuló Pride-kocsikra voltak ragasztva, most úgy döntöttek, hogy kibújnak a pálya széléről. Azok az intézmények és szakmák, amelyek sokáig a kritikai vizsgálódás, a civilizált viták és a kormányzati elszámoltathatóság bástyáiként működtek, elhallgattak.
Sok ügyvédi iroda úgy döntött, hogy egy erős ember eszközévé válik, ahelyett, hogy a jogállamiság letéteményesévé. Korábban önmagukat demokráciánk védelmezőinek vallották (amikor még ingyen sem volt a demokratikus elvek támogatása), köztük néhányan, akik demokrata kormányzatokban szolgáltak, továbbra is partnerek maradnak a fogságba esett intézményekben, milliókat keresve, miközben megkerülik erkölcsi és állampolgári felelősségüket, hogy kiálljanak a béklyóba kötés ellen.
Ragaszkodnak ahhoz az illúzióhoz, hogy megőrizhetik függetlenségüket és integritásukat, miközben egy erős emberrel kötnek alkukat, ahogyan Magyarország elitje is hitte, hogy ők is sértetlenül megúszhatják.
Orbán gyakran úgy jellemzi a magyarokat, mint akik egyedülálló értelemmel és ravaszsággal rendelkeznek, ami lehetővé teszi számukra, hogy túléljék ellenfeleiket. Ez egy öndicsérő mítosz és az önámítás hatékony eszköze. Ha elhiszed, hogy túljárhatsz egy róka eszén, azzal válsz a prédájává. Az amerikai elit pedig, bízva az okosságukban, befogadott egy rókát a tyúkólba.
Magyarországi tartózkodásom alatt láttam magyar polgármestereket, akik azt mondogatták maguknak, hogy okos stratégiát követnek azzal, hogy Orbánt kényeztetik, miközben az gyakorlatilag megfosztotta őket bevételeiktől és hatalmuktól.
