Kurucok a napfényben – Déli kávé Szele Tamással

0
320
wikipedia

Kisasszony, duplát, tejszínnel, cukorral, ma érdekes esetről számolok be, nem mentesen némi kárörömtől sem. Mondjuk most még nincs minek kárörvendeni, de lesz, kérem, lesz, legalábbis remélem. Arról van szó, hogy a Kurucinfó, mely eddig rejtőzködött, hogy a Bakony erdejében bujdostak vagy katakombákban, mindenki döntse el magának, kilépett a nyilvánosság elé, és három szerzője vállalta a nevét.

Ráadásul egy úgynevezett sajtóklub keretében, melyet a Mi Hazánk rendezett, tulajdon székházában, Novák Előd vezetésével. Novák ugyan azt most sem vállalta, hogy ő lenne az orgánum (képtelen vagyok lapnak nevezni) főszerkesztője, de hát épp elég annyi is, hogy a munkatársak bemutatkoztak. Mondjuk ennek a rendezvénynek a megszervezésével bemutatkozott a Mi Hazánk is, vállalván a magyar szélsőjobb sötétebbik oldalához kötődését, de ez már legyen a Mi Hazánk baja.

Akkor lássuk, kik azok a titokzatos munkatársak, akiket körülleng a betyár- és partizánromantika, akik 2006-tól kollégák nevét, címét, telefonszámát hozták nyilvánosságra zaklatás és/vagy remélhetőleg lincselés céljából (arról már nem ők tehetnek, hogy lincselés nem volt, csak zaklatás, de az bőven). Kik ezek a legendák övezte láthatatlanok, akik nélkül a magyar belpolitika és közbeszéd még mindig európainak tűnne – ők kezdték meg ugyanis mindkettőnek a bányabéka alfertálya alá süllyesztését, és ebben számos komoly sikert könyvelhettek el?

Név szerint Hering József, a Pesti Hírlap, a Chrudinák-féle Panoráma és a Magyar Fórum volt újságírója, jelenleg a Kurucinfó főmunkatársa, Esze Tamás ex-MIÉP-es politikus, és Lantos János, a lap „fiatal” publicistája.

Na, az ő bőrükben nem lennék ezentúl, jó hosszú ideig, ugyanis ezzel a coming outtal nagyobb hibát követtek el, mintha rágyújtottak volna egy lőszerraktárban. De ezzel foglalkozzunk később – egyelőre az már szemet szúrt, hogy Lantos régi ismerős, éspedig a Pax Hungarica nevű, már megszűnt hungarista szervezetből.

Azok, kérem, a kortárs hungaristák voltak. Szálasi Ferenc ideológiáját vallották magukénak, 2008. január 26-án alakultak és tavaly nyárig léteztek – bár tény, hogy soha, sehol, semmilyen szerv nem jegyezte be őket. A magyar szélsőjobboldalon belül ideológiai vezető szerepre törtek, bár mondjuk pont ideológiára nem volt túl nagy igény arrafelé, de azért majd’ tíz éven keresztül terjesztették a nyilas eszméket. Mármost elég ismert volt Lantos ezek miatt, annyira, hogy a jó múltkorában az ATV egyik műsorában a Mi Hazánk elnökét szembesítették is a ténnyel: ilyen ember az egyik ifjúsági vezetőjük. Toroczkai azzal vágta ki magát, hogy nem ismerte Lantos korábbi nézeteit (nem a csodát…) és azóta az illető tényleg nem elnökségi tanácsos már – de az adásban bemutatták egy fényképét, amin a Pax Hungarica formaruhájában szónokolt. Ez a formaruha – minő meglepetés – roppantul hasonlít a nyilaskeresztes párt egyenruhájához.

Különben a Pax Hungarica volt az a magyar szélsőjobboldali szervezet, ami a legérdekesebb indokkal szűnt meg: az érdeklődés hiánya miatt! Mint vezetőjük, Domokos Endre János nyilatkozta annak idején: elfogyott a tagság.
„A tagok egy része radikálisabb mozgalomra készült, mint amit valójában kaptak, míg mások abban reménykedtek, hogy a hungarista mozgalom fogja felváltani a sokak szerint néppártosodás útjára lévő Jobbikot, de mindhiába.”

Hát, akkor ezek szerint Lantos a Mi Hazánk elnökségi tanácsából majd ifjúsági szervezetétől a sajtóvonalra került: nem mondom, publicistának tényleg fiatal, de hungaristának már bizony meglett veterán.

Eszéről és Heringről sokat nem lehet mondani, ha csak annyit nem, hogy Hering mester megtette azt a szívességet, miszerint a teljes sajtóklubot végigzsidózta, így más kisebbségek gyűlöletére már nem maradt idő (bár igény és kapacitás lett volna), Esze pedig arra a kérdésre, hogy náci-e, azt válaszolta: Magyarországon nincsenek nácik. Sőt, soha nem is voltak. Hozzátette, őt nem érdekli a holokauszt, ő egy meghurcolt, bebörtönzött magyar katonatiszt fia, őt a saját sérelmei érdeklik. Sőt eredetileg nem is akart politikával foglalkozni, a pénz érdekelte. A rendszerváltás után egy német – magyar vállalkozást indított, ami ipari kazánokat forgalmazott volna, csak hát… de itt Novák Előd a szavába vágott egy ízetlen antiszemita viccel, amit engedelmükkel nem reprodukálnék.

Na ja, persze, hogy nincsenek, hogy is lennének, bár ez esetben nem értem, kik voltak ennek a sajtóklubnak a résztvevői és kikből állt a közönség? Kiscserkészekből, és kivezényelték az Üdvhadsereg egyik alakulatát is, rezesbandával?

Hát jó: akkor megvannak név szerint a delikvensek, rendben. Nem változtak, a világ változott körülöttük. Hogy úgy mondjam, ők voltak a mélyfúrás, ők jutottak le először a sosem látott mélységekbe, de aztán jöttek az utódaik is, és

míg pár éve még meg lehetett mondani egy idézet hangvételéről, hogy az csak a káinfóról származhat, ma már nehezebben eldönthető, hogy náluk jelent meg vagy a 888-ban, Origón, Mindenszón, Vadhajtásokon – nagy a konkurencia, kérem, utolérték őket sokan.

És ez nagy baj. Ne hivatkozzon senki a sajtószabadságra, az ugyanis a sajtóra vonatkozik, az előbb említett termékek pedig nem azok: és ne tessenek sem a szólás- sem a lelkiismereti szabadságra sem apellálni. Azért ne, mert egyfelől ennek a háromnak semmi köze egymáshoz másfelől semmi közük a szélsőjobboldali propagandához. Az már harmadik szempont, hogy az említett három szabadságjog egyike sem biztosít az egyén számára mentességet a következmények alól: gondoljunk bele, ha így volna, bármit szabad volna hazudni, rágalmazni bárkiről. A sajtó és a szólás szabadsága épp arról szól, hogy az ember felelős a kimondott vagy leírt szóért – bármit ki lehet mondani, le lehet írni, de onnantól kezdve tessék vállalni a következményeket is érte. Ha kell, tessék bizonyítani az állításokat. A szélsőjobboldali propaganda a bizonyítást végtelen ciklusba tett ismétléssel próbálja pótolni, indulatokkal, fenyegetésekkel, érzelmi ráhatással – nem érvekkel. Vagy hazudik egy orbitálisat, az ember vért izzad, hogy bebizonyítsa, az állítás nem igaz, a végén sikerül, erre röhögnek egyet és hazudnak egy még nagyobbat másról. Lehetne ezt szabályozni persze – csak nem Magyarországon, ahol a sajtó minden szabályozása azonnal csodafegyverré változik a mindenkori kormány kezében.

No, de ha már így kibújtak a fényre ezek a szép magyar vitézek, aranyos leventék, lesz ennek valami következménye?

Remélem, hogy lesz. Nagyon remélem.

Az ugyanis a helyzet, hogy a káinfó ellen – az uszításai miatt – számos, vagy inkább számtalan feljelentés született, de minden vizsgálat és eljárás leállt azon a ponton, amikor kiderült, hogy hivatalosan a szerkesztőség egyetlen tagjának sem ismert a neve. Amerikai szerveren van, amit még a magyar kormány is csak átmenetileg tudott leállítani évekkel ezelőtt – a honi kezdeményezések pedig rendre elcsúsztak, zátonyra futottak azon, hogy a cégtől senki sem volt azonosítható.

Hát most már azonosíthatóak.

Ilyenformán a három szerző egyike se csodálkozzon, ha szükség és igény esetén a megfelelő szervek előveszik a naftalinból a sok-sok feljelentés, félbemaradt vizsgálat, nyomozás valamelyikét, és szépen beidézik őket – tanúnak. Ugyanis sajtóper esetében elsőként mindig a cég ellen indul eljárás, és azt a felelős szerkesztő, a főszerkesztő vagy a tulajdonos, egyesületi tulajdon esetében pedig az elnök képviseli. Tehát azt az egyet fogják tőlük megkérdezni, de azt nagyon sokszor és nyomatékosan, miszerint ki az eljárás alá vonható felelős személy?

Tizenhárom éve tudja egész Pest, hogy ez a személy Novák Előd, csak éppen ugyanennyi ideje nem tudjuk bebizonyítani.

Márpedig a régi ügyek elő fognak kerülni, ha nem veszik elő őket az illetékes hatóságok, szervek, előveszik a sértettek maguk, hiszen nem kaptak jogorvoslatot a sérelmükre máig, és most erre mutatkozik egy lehetőség.

Aztán van nekik még egy gyenge pontjuk, egy Achilles-sarkuk. Az adózás.

Egyszer volt, hol nem volt, 2013-ban, miszerint a káinfó elkezdte óriásplakátokon hirdetni saját magát. Erre figyelmes lett az Index, elkezdtek kérdezősködni az ügyben, kiderült, hogy a Hungaroplakát nevű cég helyezte el a hirdetéseket, rendes, írásos szerződés alapján. Melynek részleteit – tehát például a megrendelő személyét – nem adták ki, üzleti és egyéb titoktartásra hivatkozva. Az már más kérdés, hogy az Indexben az üggyel foglalkozó Dezső kolléga telefonszámát viszont kiadták a káinfónak, amely közzé is tette azt szokása szerint, és pár hétig folyamatosan fenyegették a szerzőt távbeszélőn – sajnos ehhez a mi szakmánkhoz nem csak érzékenység kell, de idegrendszer is, szerencsére Dezső Andrásnak egyikkel sincs problémája.

Azonban akkor itt pénz cserélt gazdát, jövedelem keletkezett, ami adóköteles – ezen a szálon már meg lehetett volna találni a káinfó tulajdonosi körét, csak valahogy mintha senki sem akarta volna. Továbblépve: az oldal most is tele van hirdetésekkel, melyekért bizonyára fizetnek a megrendelők. De ők is csak akkor mondják el, kinek fizettek, ha akarják: ellenben a hirdetés bevétele bizony adóköteles.

Az már a NAV hatásköre – innentől két lehetőség van. Vagy adóztak eddig ezek után a bevételek után, és így a NAV pontosan tudja, kiket nem képesek a nyomozó hatóságok megtalálni, vagy nem adóztak, és akkor egy tizenhárom évig tartó, folytatólagos adócsalás ügyében kell eljárást indítaniuk, melyhez most már vannak tanúk.

De hogy a nyilvánosság elé lépésnek kell legyenek jogkövetkezményei, az bizonyos.

Ha meg nem lesznek, annak ellenére, hogy most már ismert a munkatársak neve, az is sokat fog mondani.

Igen, a káinfó a magyar sajtó legbüdösebb pöcegödre volt – az, hogy manapság csökkent a forgalma és befolyása, nem azt jelenti, hogy kicsit is szelídültek volna.

Azt jelenti, hogy az ország züllött hozzájuk.

Hát, meglátjuk, mi történik az ügyben.

Csak attól tartok: semmi sem fog.

De az is jelent majd valamit.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .