Egykor még képviselőként jelen voltam az Országgyűlés plenáris ülésén, amikor Orbán Viktor és Kövér László először hazaárulózta le az ellenzéket. Az 1998-2002-es ciklusban történt, az első Orbán-kormány idején.
Kövér László azt találta mondani a Demokrata című nyomtatványnak adott interjúban, hogy
„A hazai ellenzék nem a magyar nemzet része, hanem ennek a világelitnek a komprádor alakulata. Ilyen értelemben semmiben sem különböznek Rákosi Mátyástól vagy Gerő Ernőtől”,
igazában nem mondott újat. Amióta Orbán Viktor 2002-ben „a haza nem lehet ellenzékben” mondatával önmagával és híveivel azonosította a hazát, a vele szembeállókat pedig kirekesztette a nemzetből, ez végigvonul a Fidesz retorikáján.
Logikusan következik ez abból, hogy
a Fidesz nem politikai partnernek és versenytársnak tekinti az ellenzéki pártokat,
hanem elnyomandó, leküzdendő ellenségnek, akinek újbóli pozícióba kerülését minden eszközzel meg kell akadályozni.
Miután pedig mára kiteljesedett az a fideszes világkép, amely a nyugati demokráciák világát egészében tekinti a magyar nemzettel, annak (általa megfogalmazott és képviselt) törekvéseivel szemben állónak, számára veszélyesnek, az ellenzéket mint ennek a nyugati világnak ügynökét állítja be.
Amikor Gulyás Gergelynél rákérdeztek erre a mondatra, Gulyás azt volt képes állítani, hogy „a házelnök rendkívül visszafogottan beszél az ellenzékről ahhoz képest, hogy az ellenzék hogyan beszél a kormányról. Az ellenzéki pártok szerinte azzal töltötték az elmúlt heteket, hogy Brüsszelbe jártak feljelentgetni.”
Azért érdemes ezt felidézni, hogy lássuk:
Kövér a Fidesz-elit közös álláspontját mondta interjújában, miközben az ő fogalmazása nem szemrehányó volt, mint Gulyásé, hanem kirekesztő.
Gulyás úgy tett, mintha elvárná az ellenzéktől, hogy másképp viselkedjék, míg Kövér – hasonlóan Orbánhoz – az ellenzék alapvonásaként tekint erre.
De mit is gondoljunk a brüsszeli „feljelentgetésről”?
Az egykori liberális Fidesz még a többi demokratikus párthoz hasonlóan a rendszerváltás utáni Magyarországot a nyugati világ részének tekintette, amely közös értékekre épül, s e közös érték fölötte állnak az egyes államok közötti különbségeknek. Abban a felfogásban tüntetett például a Fidesz Tibet ügyében a kínai nagykövetségnél. A mai Fidesz másképp gondolkodik, elutasítja a „demokrácia exportját”. Külpolitikáját nem értékek, hanem általa megfogalmazott nemzetállami érdekek alapján alakítja, s aki a nyugati demokráciák közös értékeit számon kérve bírálja őt akár itthon, akár Brüsszelben, az a szemében ma már áruló, aki ezzel kívül kerül a magyar nemzeten.
Tegyük hozzá: Kövér nyugodtan megteheti, hogy így beszél.
Az ellenzéki politikusok morognak egy sort egy ilyen mondat után, majd hétfő délben beülnek a plenáris ülésre, az ülést vezető Kövér megjelenésekor tisztelettudóan fölállnak, ahogy azt a fideszes házszabály előírja, majd hozzákezdenek a napirend előtti felszólalásokhoz, „elnök úrnak” szólítva Kövért, aki kitagadta őket.
(Gyurcsány az egyetlen, aki parlamenti megszólalásaiban következetesen mellőzi az elnök megszólítását.)
Gondolom, ezután is ezt teszik majd, és ezzel bizony azt ismerik el, hogy amit Kövér mond, az egyfajta, legitim módon mondható vélemény.
