A belga miniszterelnök még február elején „meglebegtette”, hogy a magyarországi támogatásokat ezután majd ahhoz kötik, hajlandóak vagyunk-e engedni a menekültek befogadásának szigorú elutasításából, vagy sem. A miniszterelnökünk kiállt ország-világ elé, és azt mondta: vesszen inkább az a pénz, neki csak Magyarország a fontos. Ide aztán be nem teszi a lábát senki idegen! (Később kiderült, hogy bőven vannak „migránsok” akik mégis „betették a lábukat” de azokról mélyen hallgattak.) Tökös lépés volt, gondolhattuk, Orbánt nem lehet zsarolni.
A napokban arról kellett szavazniuk a képviselőknek, egyetértenek-e azzal, hogy felemeljék a havi apanázsukat, vagy inkább ne. „Nehéz döntés” elé állították őket: ha igent mondanak, az eddigi havi 748 ezer forintról 948 ezerre nőhet a fizetésük, a frakcióvezetők ennek a dupláját, a frakcióvezető-helyettesek pedig kicsivel több, mint a másfélszeresét keresnék az újonnan megállapított képviselői alapfizetésnek. De a javaslat csapdát rejtett: ha elfogadják, azzal igent mondanak arra is, hogy a képviselők havi működési keretét a fizetésüknek megfelelő szintre emeljék, ha nem, erre is nemet mondanak. Akkor a frakciók támogatásának csökkentéséből finanszírozzák a képviselők fizetésemelését. Aki listán került be, az a fizetésével megegyező összeggel gazdálkodhatna, aki egyéniben jutott be, az a fizetése kétszeresével. A Fidesz mosta kezeit: lehetett volna nemet is mondani, de ők engedtek „az ellenzék kérésének”.
Pedig, ha nemet mondanak, kiállhatnak ország-világ elé és elmondhatták volna, akár csak Orbán tette, lám, ők is tökös legények! Nem engednek a zsarolásnak! Vesszen inkább az a pénz, de senki ne mondhassa rájuk, hogy megvásárolhatók!
A bérük így is, úgy is emelkedik, ez ellen nem tehetnek, a kétharmad az erősebb, de amazok elvehetik a beígért működési keret emelését. Az ellenzéki pártok frakcióiban a listás képviselők vannak többségben, ha ez utóbbi történik, a képviselőcsoportok az eddiginél jóval kevesebbet költhetnek vidéki irodák bérlésére. Kevesebb pénz marad szakértőkre, a pártalapítványaik támogatására. Netán kénytelenek lettek volna a saját, magasabb bérükből kipótolni a hiányzó tízezreket…
A végeredményt már tudjuk:
a képviselők majd 20 százalékkal felemelték a saját bérüket.
Akik igennel szavaztak, most mentegetőzhetnek: ők csak azért nyomták meg az igen gombot, mert a „homlokukhoz revolvert szorítottak”. Csak a jobb feltételeket akarták kiharcolni az ellenzék parlamenti munkájához. Senki ne gondolja, hogy nyalókára meg sütire költik majd azt a sok-sok pénzt. Egyedül a köz érdekében engedtek az erőszaknak…
Akárhonnan nézzük, töketlen lépés volt, ami aligha növelte az ellenzék tekintélyét.
Akik nemmel szavaztak, most kárörvendőn közölhetik a renegátok névsorát. Verhetik a saját mellüket, lám, ők milyen karakán politikusok. Próbálkozhatnak jó pontokat gyűjteni a választók szemében azzal is, hogy a saját oldalukon álló – de az ő szemükben „elgyengült” politikustársaikat – rövidlátónak, meg ocsmányul viselkedőnek mondják. Írhatnak politikai pamfleteket fagylaltról és nyalásról, valahol ők ugyanolyanok:
töketlenek és megzsaroltak.
A béremelés rájuk is érvényes, a megemelt támogatást ők is megkapják majd. Más lenne persze a helyzet, ha kiállnának ország-világ elé és azt mondanák: ami többletpénzt a zsarolóktól kapnak, azt az utolsó forintig átutalják ennek vagy annak a rászoruló társaságnak. Netán valamelyik civil szervezetnek, amely egyetlen fillérre sem számíthat a NER kormányától.
De ennyire egyikük sem tökös gyerek.
Mentséget könnyű találni. A demokratikusnak nem mondható ellenzéki párt szóvivője a „nyomorukkal” érvelt, amikor igennel voksolt. Szerintük az volt a kérdés, hogy meg tudják-e menteni a frakciójukat, avagy sem. Ha annyira tökös legények lettek volna ebben is, mint amennyire a választási kampányban híresztelték magukról, nemmel szavaznak, még ha ezzel el is követik azt a feltételezett politikai harakirit. Alighanem egy fejjel nagyobbak lettek volna legközelebb a választóik szemében.
Besorolt a töketlenek közé a maga se hideg, se meleg állásfoglalásával a „XXI. század pártja” is: egyszerűen el sem mentek a szavazásra. Attól tarthattak, ha nemet mondanak, megorrol rájuk a kormányerő, és akkor még akár a tálcán nyújtott kétharmadért kijáró hálájukat is képesek feledni. Ha valaki, ők aztán pontosan tudják, hogy a hála nem politikai kategória, a politikai pedig sokféle módon lehet más és más, nem árt tehát csendben maradni.
Okosabb töketlennek látszani.
Okosabb túlélni, mint szembe menni a kétharmados kormánytöbbséggel.
Okosabb szemet hunyni a zsarolás felett, mint verni a tamtamot, fellármázni országot-világot, lám, megint csapdát állítottak a demokráciának. Okosabb elfogadni, mint veszni hagyni a júdáspénzt, úgyis tudja mindenki, hogy nekik csak Magyarország számít…
Ezt biztosan mindenki tudja.
