Egyéb

Ragyogó napsütés volt ezen a szombat délelőttön, de azért mégiscsak felöltő-idő az egész heti ballonkabát-idő után, pedig mindenki azt remélte már, hogy a jó idő megmarad a várva várt hétvégére is – a Yale meccse vikendjére. Vagy huszonöt diák várta az állomáson, hogy a tíz-ötvenkettessel befusson a szerelme, de legfeljebb hatan, vagy heten merészkedtek ki a nyitott, szeles peronra.

D. Salinger: Franny és Zooey

Ott vannak kinn.

Fehér ruhás fekete fiúk játszanak a folyosó végén, aztán gyorsan feltörlik, amíg odaérek.

Már törlik is, mire jövök ki a hálóból. Mind a hárman gonoszul vicsorognak a napvilágra, erre az egész házra, akikre dolgoznak, az emberekre, mindenre.

Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére

Egy este, vagy húsz évvel ezelőtt, a kisebbik húgomat, Frannyt, minthogy népes családunkat éppen a mumpsz ostromolta, babaágyastól, mindenestől, áttelepítették abba a feltehetően nem fertőzött szobába, amelyet én osztottam meg legidősebb fivéremmel, Seymourral. Tizenötéves voltam, Seymour tizenhét.

J. D. Salinger: Magasabbra a tetőt, ácsok

Fogytán a benzin, gondolja Harry (Nyúl) Angstrom, ahogy ott áll a Springer motors bemutatótermének nyári por borította ablakánál és a forgalmat figyeli a 111-es úton, a forgalmat, mely valahogy gyér és aggodalmas, ahhoz képest, hogy valamikor milyen volt. Ennek a büdös világnak fogytán a benzinje.

John Updike: Nyúlhá

Néhány fiú kosárlabdázik egy telefonoszlop körül, amelyre valami deszkát szögeztek. Nagy iramodások, kurjantások. A sikátor kavicsa csikorog és pattog a tornacipők gumitalpa alatt, s mintha felröppentené hangjukat a nedves márciusi ég kékjébe, a drótok fölé.

John Updike: Nyúlcipő

Caldwell megfordult, s amint megfordult, bokájába nyíl fúródott. A osztályban kitört a röhögés. A fájdalom felszökött sípcsontja karcsú velején, ott örvénylett térde útvesztőiben, megduzzadt, s még bömbölőbben öntötte el zsigereit. Szemét kénytelen-kelletlen a táblára szögezte, ahova krétával fölírta a világmindenség valószínű életkorát, az 5 000 000 000 évet.

John Updike: A kentaur

1954. június elsején, kora hajnalban a frissen diplomázott (három nappal azelőtt a pardubicei vegyipari főiskolán) Marek Paar mérnök (nem egészen huszonkét éves) egyik kezében a kofferével, másikban a cipőjével kiosont (hogy ne kelljen kifizetnie az utolsó hét hónap albérleti díját) a Pardubice szélén álló házacskából, és felült a gyorsra, hogy jelentkezzen élete első munkahelyén, silány minőségű, szürke kockás öltönyében (a diplomakiosztáson a 106 végzős közül egyedül én nem voltam feketében) és 59 koronás, lyukacsos, szürke műbőr félcipőjében.

Vladimír Páral: A képzelet kínja

Már megint horkolsz – nyögött föl Aranka, csukott szemmel beledöfte a térdét férje oldalába (ezúttal a veséje tájékát találta el), hátat fordított neki és tovább aludt. De én most már nem alszom el, sóhajtotta Sarlik Libich (30), és pár percnyi forgolódás után kilopózott a hálószobából.

Vladimír Páral: Kísértések Á-tól cettig

Értelmetlenül túlvilágított meztelen ég, tülekedés a túlzsúfolt autóbuszok és villamosok előtt, elhagyatott asztalkák és szánalmasan szűretlen fénytől megvilágított üres széksorok a kávéházban, amelyen izzadt sörfiúk szaladgálnak keresztül a piros-fehér ernyők alá, sikongató gyereksor a fagylaltos előtt, kókadt szombat, minden zsúfolva, vagy zárva, Milan Renc elhagyta a teret, megszokott utcáin át hazament, a lépcsőházban leemelte az asztalkáról az újságjait fürdőszobás, távfűtéses lakásában a heverőre dobta őket, és bekapcsolta a tranzisztoros rádiót.

Vladimír Páral: Teljesült kívánságok vására