Blogolda

Közöd?

Kövér László házelnök kemény levélben oktatta ki Demeter Márta képviselőt. Demeter Mártának az volt a bűne, hogy kérdést szeretett volna intézni Rogán Antal minisztériumához, a letelepedési kötvényekkel kapcsolatban. Kövér házelnök szerint ugyanis a kormánynak nincs köze a letelepedési kötvények felügyeletéhez, kéretik őket ebben az ügyben (is) békén hagyni. Hogy akkor kinek van köze hozzá, azt nem közölte, de felszólította Demeter Mártát, hogy a továbbiakban tartózkodjon attól, hogy a kormánynak kellemetlenkedjék.

Kövér László szerint az állampolgároknak nincs joguk megtudni, hogy mi zajlik a letelepedési kötvények körül. Miért engednek be pénzért ellenőrizetlen idegeneket Magyarországra, miközben a menekültek ellen milliárdokért folytatnak gyűlöletkampányt. Kövér házelnök szerint nincs közünk ahhoz, hogy miért Rogán-közeli ügyvédek által kedvelt offhore-paradicsomokban intézik a letelepedési kötvények körüli adminisztrációt.

Egy másik hír szerint a kormány a saját embereivel szeretné feltölteni a bíróságokat. Elképzelésük szerint, amiből, ismerve eltökéltségüket, akár törvény is születhet, a jövőben a minisztériumokban dolgozó jogászok nagyobb eséllyel lehetnek bírók, mint a bírósági tisztviselők.

Az ellenzék tiltakozik, a bírák függetlenségét és ezzel összefüggésben a jogállam maradványait félti, a minisztériumban dolgozó jogászok viszont kikérik maguknak, hogy elfogultsággal vádolják őket.

Mindkét példa azt mutatja, hogy a hatalom egyre arrogánsabb, és a mostaninál is kevésbé tolerálja, ha valaki beleszólást, de legalábbis, belelátást szeretne az ország ügyeibe. Ezt a célt szolgálja a készülő hadjárat a sajtó ellen, hiszen, ha sikerülne a kritikus sajtót elhallgattatni, azt, amelyik megírja az említett és ezekhez hasonló eseteket, akkor ezek az esetek gyakorlatilag nem léteznének.

Amiről nem tudnak az emberek, az nincs. Ezért kívánja a kormány minden eszközzel szűkíteni a nyomokban még mindig meglévő nyilvánosságot, ezért nem bánja a Médiahatóság, hogy Vajna Tímea férje újabb három újságot készül megvásárolni.

Miközben a hatalom mai urai a szabad sajtóról prédikálnak, elfelejtik hozzátenni, hogy nálunk ugyan mindent meg lehet írni, de már alig van hová.. Folyik a független sajtó kivéreztetése, a nem a kormányhoz közeli sajtónak szinte senki nem nyilatkozik a kormányoldalról, a hirdetőket nyomás alatt tartják, hogy ne náluk, hanem a kormányhoz lojális, ám szinte senki által nem olvasott újságokban hirdessenek.

A gőzhenger akadálytalanul halad előre. Mindent legázol, ami elébe kerül. Csak akkor lehet majd megállítani, ha nagyon sokan felismerik, hogy a tájékozódás nem úri huncutság, hanem állampolgári alapjog.

Válasz a Vajdaságból Orbán Viktornak:

0

 

Tisztelt honfitársam! Tisztelt Honfitársam! Tisztelt Orbán Viktor!

Remélem, nem lepődik meg a megszólításon, hiszen megint levelet hozott a postás. Ön írta nekem.  Ismét szüksége van rám. Az első megkeresése óta egy év sem telt el, akkor ÍGY válaszoltam.

Rögtön a levele elején tudatja, hogy már hét éve a magyar nemzet részévé váltam hivatalosan is. Ez nem csak gesztus, egy megkésett jóvátétel, hanem egy mindennapi cselekvés, hogy közösen alakíthassuk a sorsunkat.

Ön már alakította az enyém azzal a cselekedetével, hogy Vučić mellé állt áprilisban a szerbiai elnökválasztáson. Tudom én, hogy a délvidéki magyarok miatt pusziszkodnak. Ez a mi érdekünkben történik, hogy ne bántsanak bennünket, hogy nekünk jó legyen. Hogy megőrizzük a belpolitikai stabilitásunkat. Hogy a magyar közösség érvényesítse érdekeit. Blablabla.

Nem hiszem, hogy nem ismeri az elnökünket. Elég régóta politizálnak mindketten. Ismernie kellene még abból az időből, amikor nekünk szendvicseket kínáltak, hogy kitartsunk a magyar határig. Meg az 1999-es tájékoztatási miniszteri hazugságairól. Akkor haltak meg a belgrádi televízióban az újságírók, mert nem szóltak nekik, hogy bombázzák az épületet. Meg már akkor hozott egy törvényt, ezzel befellegzett a sajtószabadságnak. Mindent megtett, hogy az ellenzéki sajtót ellehetetlenítse. Ezt most is folytatja. A róka csak a szőrét változtatja, de nem a természetét.

Tudjuk mindketten, hogy a Szerb Radikális párt, melyben Vučić is politizált, magyarellenes volt. Ezért is döbbentem meg, amikor megláttam a választási szórólapokon a „mesterhármast”. A Vučić-Pásztor-Orbán triót. Majdnem olyan vicces, mint amikor Sláger Tibó és Bunyós Pityu együtt vigad Fásy Ádámmal.   Nem is tudom, van-e ilyen a világon, hogy egy kampányban az elnökjelölt szórólapján egy másik ország miniszterelnöke is látható… Mellette meg ott a szöveg:  „A mi jelöltünk Szerbia össz lakosának elnöke lesz.”  Bár ne lett volna… Az, hogy Szijjártó szerbül beszélt a belgrádi kampányrendezvényen dicséretes, de nem értem, hogy minek kellett? Mocskos dolog a politika. Mocskos volt a kampány is. Ön is részt vett benne.

Azután ahogy illik, gratulált Vučićnak az elnökválasztáson elért magabiztos győzelméhez. Lehet, hogy csak nekem, aki itt élek tűntek undorítónak nyálas szavai. „Meggyőződésem, hogy a tegnapi kimagasló eredmény kormányfőként végzett munkájának egyértelmű elismerése. Az Ön vezetése alatt Szerbia a regionális stabilitás meghatározó szereplőjévé vált, és jelentős lépéseket tett az európai uniós tagság megszerzése felé, amelyhez hazánk továbbra is biztosítja a folyamatos politikai és szakmai támogatást.” Azután eljött személyesen is gratulálni a beiktatásakor. Ez az igazi barátság! Meg egy korábbi nyilatkozatában csupaszív, érző embernek nevezte kedves Ácót. Itt most két (vagy több) sor cifra káromkodás következik…

Egyik hazámban is, meg a másik hazámban is sakk matt helyzet van. Nincs ellenfelük sem Önnek, sem Vučićnak. A hatalomhoz közel állók gazdagodnak itt is, ott is. Nekem egyikük sem beszéljen a demokráciáról, a sajtószabadságról. Beszéljünk inkább a megalázásokról, az iskolák megszüntetéséről, a kilátástalanságról, a munkanélküliségről, a fizetések csökkentéséről, a kizsákmányolásról, az elvándorlásról…

Én nem kértem, hogy így álljon ki mellettem. Szándékosan vagy nem szándékosan, de rosszat tett nekünk. Tudom, hogy többször nyilatkozta, hogy milyen fontos a gazdasági, oktatási és kulturális fejlődésünk itt a Délvidéken, és hogy Magyarország és Szerbia együttműködése folyamatosan felfelé ível, de akkor is… Mit ígér nekünk itt a jövő? Semmi jót. Már régen beborult.

Biztosan köszönik azok a vajdasági magyar emberek, akiknek jutott az 50 milliárdos gazdaságfejlesztési csomagból. Biztosan jó helyre került az ebből befolyt adó is a szerb kasszában. Köszönjük a beiskolázási segélyt is.

Mit vár tőlem? A magyar állampolgártól? Azt írja, hogy cselekedjek. Szavazzak. Számít rám. Az anyaországiak szidnak, mint a bokrot, hogy mi beleszólásom van nekem az ottani politikai helyzetbe, az ő jövőjükbe, mikor nem is élek ott, nincs is valódi rálátásom a dolgokra… Ez nem úgy működik, hogy úgy üzletelünk az állampolgársággal, mint a piacon a kofák a krumplival. Köszönöm minden magyar politikai pártnak, aki megszavazta az egyszerűsített honosítási eljárásról szóló törvényt. Köszönöm, hogy Magyarország miniszterelnöke megtisztel a bizalmával. Felnőtt vagyok, tudok dönteni. Megkérhetném, hogy nekem a jövőben ne küldjön levelet? Az adófizetők pénzét hasznosabb dolgokra is fordíthatja.

Tisztelettel:

Egri Emma, valahonnan a Vajdaságból

Tusványosi tömegpszichózis

0

Most az új jelszó: „Európai védelmet akarunk a kisebbségi jogainknak”! Csakhogy közben az RMDSz-kiskirályok Semjén és Balog mellett grasszálnak, s főként Orbán záptojás szagú illiberális, már alternatív tényekre sem alapozott haknijának csápolnak, hogy t.i. Brüsszel az „inkvizítor”. Pedig előbb-utóbb dönteni kell ügyünket aprópénzre váltó, sőt eláruló vezéreinknek is, a kettő együtt nem fog menni, egészen biztosan, nem!

Történt egy incidens, sajnálatos és az összes résztvevő szempontjából kínos, illetve szégyenletes, de érdemes azt a napirendről levenni, mert lényeget takar el, elvonja a figyelmet a tusványosi mainstream politikai diskurzusokról, amelyek pedig botrányosak és elfogadhatatlanok voltak, mint már szokás szerint. Az önbíráskodó fiatalembert, aki minden jogalap nélkül járt el a tiltakozni készülő magányos hölggyel szemben, testi sértésért kell följelenteni és megbüntetni. És újra kifejezni, hogy minden megrendezett körülmény ellenére, nem beszélve a demokratikus politizálás elvei szerint eljárva, ami a polgári engedetlenséget is eszközei közt tudja, nemhogy az egyszerű, akár füttyszóval kifejezett, véleménynyilvánítás szabad, hanem ettől radikálisabb föllépés is megengedett.

Nem Orbán and Co. lennének az elsők, akiket paradicsom és záptojás hullás fogad, nem igaz? (A gyűlölködve véleményt nyilvánítókat és a szakszerűtlenül eljáró biztonságit, csak morális felelősség terheli, de az csak akkor lehet hatásos, ha ők maguk is megértik, vagy legalább átérzik tetteik jelentését, elfogult és aránytalan föllépésük erkölcsileg elítélendő volt, viszont sejtem, hogy őszinte megbánásra nincs mód esetükben). Lassan a Tusnádon tiltakozni készülő hölgyet ért inzultus médiajelenléte és a körülötte zajló vita, fölülírja a „vezér” diskurzusát is, (ez lehet szándékolt politikai manipuláció is, hogy eltereljék a figyelmet Balog botrányos fölvetéséről, és Orbán újabb diagnózisáról és programjáról, mely még a saját híveknek is egyre inkább tehertétel: olyan alternatív valóságról szól, mely kívül került a józan értelmezhetőség, és a még követhetőség körén, különösen itt, Erdélyben. Orbán politikai kommunikációjának alapsémája a botrányos, a meghökkentő kijelentések – sok szép példájával találkozunk, ha a tusványosi dzsemborikon elhangzott botránykeltő kijelentéseit áttekintjük – olyasmit mondani, amitől másokban megáll a lélegzet, ami követhetetlen /lásd még Farage és Trump hasonlóan hatásvadász és inkonzisztens, minden esetre botrányos kijelentéseit/) – viszont a maga során az ilyenfajta diskurzus nagyon is vulnerábilis.

No, nem a józan ész, a megfontolt és megalapozott, helyesen kontextualizált racionális érvek, a tényekre való logikus utalásokból épülő diskurzusok számára, hanem a szintén botrányos, a rendkívüli, a polgárpukkasztó, a hatalom kontrollmechanizmusai által megfoghatatlan haknizás, a civil kurázsi megnyilvánulásaival szemben az. Egy viszonylag kis méretű utcai megmozdulás az internetadó ellen, kockásinges tanári tiltakozás, aláírásgyűjtés, hétvégi nyitvatartásért, vagy olimpia-rendezés ellen, stb., megingatja és meghátrálásra készteti a „rendszert”, ami pedig mégiscsak a dzsembori csúcspontja és kellően botrányos is volt, hogy több figyelmet kapjon. Viszont, és megítélésem szerint, az orbáni diskurzus és egész rendszer gyöngeségét, és bizonytalanságát kiválóan jelzi, hogy egy magányosan, és csak szándék szerint tiltakozó személy, egy csapásra megbonthatja a „rendet”, és eltérítheti a figyelmet a nagy orbáni attrakcióról, defenzívába szorítja a nagyarcú politikusokat. Ennyit arról, hogy mennyire fanatikusan szeretik a „székely” és nem székely tömegek (és kár itt etnicizálni a dolgot, mert ami történt, és ahogy történt, az az arctalan és „kívülről vezérelt, magányos tömegekkel” bárhol a világon hasonlóan történik – hogy egy klasszikus szociológiai elméletre utaljak), a vezérlő tábornokot.

Ami történt az, valóban a gonosz hétköznapi megnyilvánulása, amire figyelmeztetni kell akárhányszor, de amit nem változtatnak meg sem sopánkodások sem ördögöknek falra való föstése: politikai kultúrát kialakítani, és főként átalakítani fáradságos és gyakran hálátlan dolog, állandó feladat. És amennyire nem képesek tematizálni az elfogult, a mindenféle „királyi” (értsd kiszolgáltatott és klienteláris) médiák a történteket, ez a NER „márványszilárdságának” a fokmérője lehet. És ez, véleményem szerint, bizakodásra ad okot, mégsem lesz teljes elhajlás a demokratikus elvektől és politikai berendezkedéstől, vagy legalábbis, ahogy az elhíresült mondás szól: not yet. Hogy ezt megmutatta (szenvedés, szerencsére még elviselhető fájdalom és nyilvános megalázás kockáztatása mellett) dicséret illeti az inzultált hölgyet, tette több lett, mint magánakció (a képhez tartozik, hogy előzetesen megpróbált társakat szerezni a fb-n, de nem sikerült, ezért indult egyedül tiltakozni), a jelzett gyöngeség bizalmat adó markerévé vált: chapeau.

Egyetértve azokkal, akik az esetet szimptomatikusnak tartják, de hát mennyi más közvetlenebb jele volt/van annak, hogy merre halad az Orbán-rezsim, s vele együtt Magyarország, és akár nőgyűlölet és diszkrimináció, akár a szólásszabadság felszámolása (Orbán ezt nyíltan bevállalta, mondván, hogy lényegében sikerült az ellenzéki médiákat bedarálnia) irányába viszik értelmezéseiket, vagy éppen az áldozat hibáztatására hivatkoznak joggal, én mégis egy más irányt vetítenék föl. Azt hiszem a lényegről szólok, ha Balog, és azután Orbán diskurzusát egyfelől tágabb összefüggésben (geopolitikai és európai), másfelől pedig szűkebb a rommagyarság szempontjából igyekszem fölvetni, illetve bírálni. Két botrányos megnyilvánulásra hívnám fel a figyelmet, az egyik Balog (páter) szájából hangzott el, a „magyarul beszélő romániai cigányság”-gal kapcsolatban, hogy t.i. „A magyar közösségek és a magyar kormány sem döntötte el azt a kérdést, hogy a határon túli, magyarul beszélő cigányok tehertétel vagy erőforrás”.

És azt hiszem az illiberális demokráciát szajkózó volt lelkipásztortól az előzmények ismeretében, nem várható más viszonyulás a romákhoz, sem hazájában sem máshol, és attól is tekintsünk el, hogy miféle döntési hatásköre lehetne a magyar kormánynak a Romániában élő magyar cigány sorstársaink minősítésében, stb. De ott mellette mosolyog az erdélyi református püspök (az elsőszámú Orbán-hívő), Kató Béla, akinek szava sincs az aberrációra: önfeledten és érzéketlenül mosolyog a kamerákba, (elv)barátja vállát veregetve, és ez a fájdalmasabb. Amikor Orbán szárnysegédjének a szegregált, a roma gyerekeket külön iskolába terelő ötlete elhangzik, akkor is csak a hallgatólagos egyetértés uralja a pódiumot (egyelőre ezt Romániában törvény tiltja), senki föl nem veti, hogy egyfelől ez méltatlan, diszkriminatív és kontraproduktív, nem az integrációt, hanem a szembenállást szolgálja, másfelől meg nem a létező konfliktusok megoldásának, hanem a problémának válna ismételten, a részévé. (Úgy tűnik mostanra érett be Németh Zsolt két év előtti hímsovén, nőgyülölő beszólása, hogy t.i. „az asszony nem ember” és így azután molesztálható, mint a tiltakozásra készülő hölggyel most megtörtént. Tessék mondani jövőre majd kisebb – remélhetőleg kisebb, afféle demo változat – cigánypogrom várható, hogy Balog páter szavai megvalósuljanak?)

És akkor itt van Orbán 2 mondata, ami egy kérdésre akart válasz lenni, hogy „Az autonómiát támogatom, pont. Jobb híján, pont”! Ami többértelmű kijelentés, mert jelentheti azt is, hogy létezhet racionálisabb, hatékonyabb, célszerűbb és esetleg könnyebben megvalósítható út az autonómiánál (sic!), hogy kisebbségi problémáinkat megoldjuk. Ezt viszont, akkor ki kellett volna fejtenie, hogy t.i. mihez képest?, mi helyett?, mi az a jobb, ami helyett az autonómiát éppen (persze csak a tartalmatlan „autonómiázásra” vonatkozott maga a kérdés is) támogatja? Így a kontextusból világos, a kérdező így is értette a magasról jött választ (legalábbis nem kérdezett vissza) és nem kétlem a közönség is, hogy itt a jobb megoldás a revizionizmus, ami Orbán reakciós agyában és diskurzusában működik. Hova tegyük, hogy egy emberöltő óta igyekszünk meggyőzni – még a legvérmesebb autonómiázók is ezt tették eddig – a román többséget, hogy az esetleges etno-territoriális autonómia nem a későbbi szecessziót és revizionizmust szolgálja, csak a hatékony önkormányzás eszköze, miközben Orbán most éppen az ellenkezőjét sugallja. És a klientelizmus csendes, még csak vissza sem kérdez egyetlen politikus vagy újságíró sem, tusványos népe mindent a legnagyobb rendben talál, illetve cinkosan kussol. Hát ez lett a magyar-román párbeszéd eredeti tervéből, itt tart ma a „biztos pont” tusványos, a tükör, ami igaz valónkat mutatja?

És végül elöljáróink és a rommagyar politikai mainstreamnek el kell döntenie, hogy Orbánnal, Putyinnal és Erdogánnal, és Kacsinszkijval, az illiberális demokrácia híveivel tart, az EU szétverését támogatja, vagy éppen az EU-tól vár támogatást kisebbségi problémáink megoldásában. Most az új jelszó: „Európai védelmet akarunk a kisebbségi jogainknak”! Csakhogy közben az RMDSz-kiskirályok Semjén és Balog mellett grasszálnak, s főként Orbán záptojás szagú illiberális, már alternatív tényekre sem alapozott haknijának csápolnak, hogy t.i. Brüsszel az „inkvizítor”. Pedig előbb-utóbb dönteni kell ügyünket aprópénzre váltó, sőt eláruló vezéreinknek is, a kettő együtt nem fog menni, egészen biztosan, nem!

FüHü/Magyari Nándor László (Systemcritic), Kolozsvár

A kormány szándékától független antiszemita kampány

0

Dúl a nagy magyar vita arról, hogy a Soros-plakátkampány antiszemita volt-e, avagy sem. Most az általam már hosszú ideje tisztelt és kedvelt turbó agytröszt, Kovács Zoltán tárta eszmei magvait (rationes seminales) az ő kedves nagyközönsége elé. Nagyjából azt mondja ez a derék argumentum-futószalag, hogy az az antiszemita, aki szerint a sorosozás antiszemita, ugyanis, hogy mik voltak felírva a plakátokra, az a kormány szándékától teljesen független.

Két eset lehetséges: 1. tényleg független, 2. nem független. Ha tényleg független, akkor a kormány egyszerűen alkalmatlan az ország vezetésére, ugyanis képtelen volt átgondolni tettének lehetséges következményeit. Márpedig egy „felelős” minisztertől (miniszterelnöktől) a legminimálisabb elvárás, hogy legyen tisztában tetteinek és cselekedeteinek várható eredményeivel, hatásaival és kockázataival. Ha azonban utólag kiderül, hogy azokat nem mérte fel jól, s (anyagi vagy erkölcsi) kárt okozott, ennek következménye – legalábbis a pattintott kőkorszak normáin túl – a lemondás.
Ha viszont mégis bele volt kalkulálva mindez, akkor nettó gazemberekről van szó, akik persze nagyon is tisztában voltak a következményekkel. Tessék választani: gazembereknek tetszenek lenni, avagy alkalmatlan, ostoba fajankóknak?

Amúgy csak jelzem Kovács Zoltán eszmei mag-tulajdonosnak, hogy egy cselekedet – kiváltképp a politika világában – önmagában értelmezhetetlen. Jelentést és értelmet kizárólag a szándéktól a következményig vezető út biztosít számára. Egy szándékban, legyen az akár a legjobb szándék is, a jó csak potenciálisan van jelen. A jó szándékból még messze nem következik, hogy erkölcsileg pozitív cselekedet fakad majd belőle. Amúgy a legtöbb ember jót akar, még a legnagyobb gazemberek is: Néró is jót akart, Seneca is jót akart, a hóhér is jót akar és az áldozat is.

Ahogy Lucifer mondja a tán Kovács Zoltán számára sem teljesen ismeretlen magyar drámában, Az ember tragédiájában: „A rosszat, mert rossz, senki nem cselekszi, / Az ördög is jogcímeket idéz.” Ritka az a pillanat, amikor a szándék már ab ovo magát a gonoszt tűzi ki céljául: „úgy döntöttem, hogy gazember leszek.” (Shakespeare: III. Richárd). Nem akarok itt most Kovács Zoltánnak az ún. szándék-etikáról és következmény-etikáról locsogni (ő mindezt nálam sokkal jobban tudja, elvégre kettőnk közül ő a miniszter), csak jelzem, hogy „a cél szentesíti az eszközt” embertelensége éppen ebben érhető tetten: én tudom, hogy jó a szándékom, következésképp jó lesz neked is, ám te nem tudod, mert kis buta vagy, így hát, ha szükséges, lerúgom a vesédet, bebörtönözlek, kuláklistára helyezlek, feljelentelek, deportállak, munka-, átnevelő-, vagy haláltáborba küldlek, hogy a legfőbb célt elérjük.

És még csak annyi: Arany persze költői kérdésként fogalmazhatta meg, hogy „Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg, / Ki tudja, hol áll meg, s kit hogyan talál meg?”, de ha a saját kis kacsójával elhajított kő becsapódásának lehetőségeiről egy miniszternek fogalma sincs, azt nettó hülyeségnek, az alkalmatlanság ékes bizonyítékának, valamint ön- és közveszélyes gesztusnak nevezhetjük.

Forrás: Gábor György blogja a Facebookon.

Ha a liberálisok szidták volna a pápát…

0

Megpróbálom elképzelni, hogy milyen SZDSZ-ellenes kampányba és liberálisozásba kezdtek volna a magyar katolikus egyház és a jobboldali pártok, ha egy liberális közéleti szereplő beszélt volna úgy a pápáról, ahogyan ezt bayer zsolt tette néhány napja.
Orbán és Semjén Zsolt kebelbarátja, a Fidesz egyes számú szellemi verőlegénye Ferenc pápát „kreténnek”, „hülye, ostoba argentin libsinek”, „genderben hívő marhának” nevezte a minap egy tévés beszélgetés során. Annyiban túlságosan nagy képzelőerő szükségeltetik ehhez, amennyiben elképzelhetetlen, hogy egy SZDSZ-es politikus ilyen alpári, ocsmány módon minősítse a a katolikus egyház fejét, mert a liberálisok tisztelik mások hitét, meggyőződését.

Persze ahhoz, hogy az ember ne beszéljen így, még liberálisnak sem kell lenni, csak egyszerűen a másik személyiségét tiszteletben tartó kultúrlénynek. Annyiban viszont nagyon is könnyű elképzelni, hogy mit műveltek volna a megélhetési katolikus politikusok, megmondóemberek és egyházi vezetők, ha felidézzük, hogy mit műveltek minden esetben, amikor az SZDSZ politikusai az egyház és az állam szétválasztásának próbáltak érvényt szerezni vagy az egyházak privilegizálásának, jogtalan anyagi előnyökhöz juttatásának próbáltak határt szabni.

Huszonhét éven keresztül az SZDSZ elleni jobboldali gyűlöletkampány egyik fő vádpontja az egyház és vallásellenesség volt, holott soha semmi sértőt nem mondtak az egyházakra és még kevésbé a vallásos emberekre, csak azt gondolták, hogy véget kell vetni annak, hogy a jobboldal – az egyházi vezetők többségének mohóságát és hatalomvágyát kihasználva – politikai haszonszerzésre használja az egyházakat és olyan privilégiumokhoz juttatja őket, amelyek hátrányos helyzetbe hozzák a világi intézményeket.

És valahányszor a (szélső)jobboldal – kizárólag politikai érdekek által motiválva – felkapott egy-egy témát, amellyel a liberálisok vallás- és egyházellenességét kívánták bizonyítani, a katolikus egyház vezetői boldogan akaszkodtak rá és ítélték el kórusban a liberális pártot. Most viszont, amikor bayer valóban minősíthetetlenül, nemcsak a hívőket, hanem minden jóérzésű embert sértő módon beszélt – nem először – a katolikus egyház fejéről, az egyházi vezetők mélyen hallgatnak. Ahogyan – néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve – mélyen hallgattak és szorgosan együttműködtek a valóban egyházellenes, vallásüldöző pártállammal is. Ismerőseim, akik belenéztek a korabeli titkosszolgálati iratokba elborzadva meséltek arról, hogy mi mindenre voltak hajlandóak egyházi vezetők, hogy elnyerjék a diktatúra működtetőinek jóindulatát.

Azokat a kisközösségeket pedig, amelyek nem voltak hajlandóak együttműködni a pártállammal, nota bene nyíltan szembeszálltak a diktatúrával maguk az egyházi vezetők közösítették ki, hurcolták meg. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy hogy viselkedtek a holokauszt idején (tisztelet a kivételnek) vagy arról, hogy megáldották a frontra vonuló – vágóhídra küldött – kiskatonák fegyvereit. Ugyanúgy kollaboráltak a pártállammal, ahogyan most a nagy egyházakat szavazatszerzésre használó álkeresztény pártokkal. És gyűlölik a pápát, amiért ő szigorúan ragaszkodik a biblia tanításához, szót emel a menekültek, üldözöttek, elesettek érdekében.

Mindezek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy Csehország mellett Magyarország Európa legvallástalanabb országa és nálunk a legalacsonyabb az egyházak tekintélye. Az elmúlt száz évben mindent megtettek az egyházi vezetők ennek érdekében. Mint ahogy hallgatásukkal, a hatalommal való erkölcstelen kollaborálásukkal ma is elárulják hitüket és híveiket.

Forrás: Vásárhelyi Mária

Búcsú a fegyverektől

1971. augusztus 2-a addigi életem legboldogabb napja volt. Aznap szereltem le ugyanis előfelvételisként a katonaságtól. Nem voltam egyedül ezzel az érzéssel, a Kalocsáról hazafelé tartó vonatot végigénekeltük, és Budapest utcáin sem hagytuk abba az ünneplést.

Sok-sok társammal együtt én is úgy éreztem, mintha rabságból szabadultunk volna. Valamennyire így is volt. Nem részletezem az előfelvételisként eltöltött 11 hónap eseményeit, katona történeket sem fogok mesélni. (Van belőlük jó néhány).

Csupán egyet, mert ez valamennyire megmagyarázza, miért éreztük úgy, hogy nem csupán egy új fejezet kezdődik az életünkben, de valójában újból megszülettünk.

A sorkatonaság annak idején arról szólt – és gyanítom, ma sem szólna másról – minthogy a fiatal embereket minél jobban megtörjék. Kiöljék belőlük a szabadság iránti vágyat, az önálló gondolkodás képességét, és engedelmes, a mindenkori hatalomnak szót fogadó zombikat neveljenek. Velünk is ez történt, nem rajtuk múlott, hogy sokunk esetében nem jártak sikerrel.

És akkor a történet: néhány nappal a leszerelésünk előtt eligazítást tartott a politikai tiszt. Közölte velünk, hogy mi, előfelvételis katonák, a seregnél emelt szintű politikai képzésben részesültünk, és arra kért bennünket, hogyha bekerülünk az egyetemre, ne éljünk vissza a másokénál több tudásunkkal.
Mondta mindezt azok után, hogy gyakorlatilag egy éven keresztül egyedüli sajtótermékként csak az akkori (1971-et írtunk) Népszabadságot olvashattuk, melynek színvonala és vonalassága a mai Magyar Időknek, vagy a Magyar Hírlapnak felel meg.

Cinizmus? Hatalmi gőg? Ostobaság? Máig sem tudom eldönteni, miből volt a legtöbb a politikai tiszt megnyilatkozásában.

Mint aki halkan belenézett

Lopva néz rám, látom-e, hogy mit csinál. Próbálok úgy tenni, mintha nem látnám, ám hiába nézek másfelé, látja rajtam, hogy látom. Még magát sem képes becsapni, másokat még kevésbé.

Mint aki halkan belenézett. Úgy tesz, mintha nem érdekelné, hogy mi van a szemetesben. Épp csak annyira nyúl hozzá, amennyi ahhoz kell, hogy felemelje a tetőt és szemrevételezze a tartalmat.

Nem hajléktalan, ez látszik rajta. Új lehet a kukázók világában, még szégyenkezik azért, amit csinál. Nem neki kellene szégyenkeznie, nyilván ezt is tudja, de akik miatt most mégis szégyenkezik, azok nem szokták szégyellni magukat.

Ez jut az eszembe, miközben a szemetessel szemező embert nézem. Aki, mint már mondtam, nem hajléktalan. A hajléktalanokat könnyű megismerni, nem csupán onnan, hogy még a többi magyarnál is rosszabbul öltözöttek, és ápolatlanabbak, hanem mert reménytelenség van a szemükben, és félelem a tartásukban.

Emberünk még nem ilyen. Tiszta, bár viseltes ruha és cipő van rajta, tekintete riadt, de még nem kilátástalan. Csak néhány hete veszíthette el a munkahelyét, a családja még kitart mellette, és valószínűleg a barátai is bíztatják. Ha nagyon akarja, ő maga is elhiszi, hogy van még visszaút.

Ismerkedik a lehetőségekkel, nem vesz ki semmit a szemetesből, nézi a felhozatalt, amely egyszer majd a mindennapjai részévé válik. Még nem gyűjt be semmit, csak a fejében raktározza el a tudást, amely valamikor jó lesz majd  valamire.

Próbálok segíteni rajta: arrébb megyek, másfelé nézek. De már késő. Ő is tudja, hogy láttam, amit nem kellett volna észrevennem. És, hogy mostantól egyikünknek sem lesz jó.

A szégyen aztán majd szépen elmúlik belőle idővel, nagy úr a szükség, megszokja ő is, mint ahogyan megszokták már annyian.

Tavaly karácsonykor is hosszú sorban kígyóztak a Blaha Lujza téren a szegény emberek. A legtöbben nem hajléktalanok voltak, még volt fedél a fejük fölött, többen közülük a csekkjeiket is be tudták fizetni, épp csak meleg ételre nem futotta már. Idén, azt mondják, még többen lesznek, minden negyedik magyar beállhatna a sorba.

Emberünk közben végzett a szemetessel, sikerült elhitetnie magával, hogy milyen szépen becsapott engem. Lám, úgy tett, mintha csak szórakozásból emelgetné a szemetesek tetejét. Mint akit nem is érdekel, mi van bennük, épp csak egy kis kíváncsiság, semmi több, de tényleg.

Tényleg, semmi több.

Én meg partner voltam ebben. Hátha ezzel segítek neki, nem veszem el a szánalmammal a maradék tartását. Talán mégis vissza tud kapaszkodni abba a világba, amelyet már félig maga mögött hagyott.

Arrébb megyek, elfordulok – legalább az én szememben ne lássa a saját reménytelenségét.

Ugye milyen szép a hely, ugye milyen nagyszerű a közönség?

A közönség biztatása és szeretete sokat segít a versenyzőknek Van, akit persze nyomaszt a sok szeretet, elvárásként éli meg, de a legtöbb sportolónak erőt ad a versenyhez. El is mondják ezt az úszó vb-n megkérdezett versenyzők. Hogy mennyire csodás ez az uszoda, és mennyire nagyszerű a közönség. Persze, nem mindenkinek jut ez eszébe, főleg közvetlenül azután, hogy minden erejét latba vetve, abszolválta a versenyt.
Levegőt próbálnak szerezni valahonnan, túlélni a versenyt követő perceket. Kicsit sajnáljuk is őket, amiért ilyenkor, enyhén oxigénhiányos állapotukban kérdezik meg őket a versenyről. Akár sikeresek voltak, akár vesztettek, nyilatkozniuk kell. A legtöbben maguktól is elmondják, hogy milyen szép a környezet, ahol versenyezhetnek, és hogy milyen sokat jelentett számukra a közönség biztatása. Akinek magától nem jutnak eszébe ilyen magasztos gondolatok, annak a riporter szokott segíteni. Aki nem mondja magától, attól megkérdezik. Sokat segített neked a közönség biztatása? Ugye, hogy milyen jó ilyen szép uszodában versenyezni?
Igen, sokat segített. Igen, nagyon jó. Mintha csak ki lett volna adva a versenyzőket kérdező sajtómunkásoknak, hogy rákérdezzenek a közönségre és az uszodára. Mert a közönség ugye, a magyar emberek, az uszoda pedig… Az uszoda tényleg szép. Ha kívülről nem is, de legalább belülről. És tényleg nagyon sokba került, és tényleg nem tudni, hogy mit lehet majd kezdeni vele a világbajnokság után. Ki fogja pédául üzemeltetni, merthogy a fenntartása nem két igencsak költséges. És fűthetővé is kell majd tenni, mert jelenleg nem az. Létezhet egy belső utasítás a köztévénél, amely arról szól, hogy tessék rávezetni a versenyzőket: mondják el, mennyire jó az uszoda, ahol versenyeznek.
Mert akkor a néző, aki tudja, hogy ez a csodaszép uszoda milyen rettentően sok pénzbe került, és sejtései is vannak arról, hogy az eredeti összeghez képest nagyságrendekkel drágábbra sikeredett, ettől majd valamennyire lenyugszik. És ebben a lenyugodott állapotában már nem az jár a fejében, hogy egyesek – nem a versenyzőkre gondolunk – milyen sokat kerestek ezen a világbajnokságon.

Tarlós főpolgármester esete a mozgáskorlátozottakkal

Tarlós főpolgármester szerint a 3-as metró akadálymentesítését senki sem gondolta komolyan. Miért is kellett volna komolyan gondolni, amikor a mozgáskorlátozottak közül csak nagyon kevesen használják a metrót, ezrelékben lehet csak kifejezni, ahányan közülük a föld alatt utaznak.

Lehet most erre azt mondani, hogy Tarlós főpolgármester egy szívtelen tapló, akinek még egy fakockáról sem a saját munkaköri kötelessége, hanem a szabotázs szó jut az eszébe. Lehet bármit mondani Tarlós főpolgármesterre, de ennél is jobb lenne, ha valaki elmagyarázná neki, hogy mi a helyzet. Túl azon, hogy törvényi kötelesség, hogy a mozgáskorlátozottak számára is lehetővé kell tenni azt, ami más állampolgárok számára elérhető. Jelesül, hogy ők is utazhassanak a metrón, függetlenül attól, hogy Tarlós főpolgármester adatai szerint hány ezrelék veszi igénybe a BKV-nek ezt a szolgáltatását.

El kellene magyarázni, hogy Tarlós főpolgármester is megértse: a vakok sem járnak sűrűn kiállításra, és a süketek sem gyakori vendégek a koncerteken. Vagyis, szemben Tarlós főpolgármester állításával, a mozgáskorlátozottak nem azért nem használják a metrót, mert többnyire máshol van dolguk, mint azoknak, akik mozgásukban nem korlátozottak. Hanem azért, mert nincs a metró akadálymentésítve, és ezért, bármennyire is szeretnék, nem tudják használni.

Tarlós főpolgármester tehát összekeveri az okot az okozattal. Ha ő lenne Németh Szilárd, vagy Kósa Lajos, akkor mindezt akár el is nézhetnénk neki, és betudnánk annak, aminek a másik két említett prominens esetében. Tarlós főpolgármester azonban távolról sem olyan ostoba, mint a Németh-Kósa tandem. Ő nagyon jól tudja, hogy miről beszél. És azt is tudja, hogy amit tud, azt nem akarja elmondani a budapestieknek.

Vagyis azt, hogy Tarlós főpolgármester és Orbán miniszterelnök már régóta úgy tesz, mintha harcolnának egymással Budapestért. Előbbi úgy csinál, mintha a budapestiek érdekében konfliktusokat vállalna a kormánnyal, utóbbi, a miniszterelnök pedig, azt a látszatot kelti, hogy bár ő nagyon  szereti a magyar fővárost, de az ország többi része is nagyon fontos, így  bármennyire is vérzik a szíve, nem tud Budapestnek több pénzt adni.

Pontosabban: nem tud, és nem is akar Budapesttől kevesebb pénzt elvonni. Ha ugyanis Budapest csak megközelítőleg részesülne azokból a hozzáadott értékekből, amelyekkel az ország nemzeti termékét gyarapítja, akkor lenne pénz a 3-áas metró normális felújítására és a mozgáskorlátozottaknak, sem kellene arról győzködniük Tarlós főpolgármestert, hogy a 3-as metró akadálymentesítése nem ördögtől való dolog.

A furfangos fakockácska – nemzeti népmese

Egyszer volt egy fakocka.
Nagyon egyszerű teremtés volt, ez a fakocka. Majdnem olyan egyszerű, mint egy faék.

Ez a fakocka csak úgy volt, bele a világba. Úgy, mint a többi társa. Annyira alulműveletlen volt, még azt sem tudta a 3-as metróról, hogy eszik-e vagy isszák.

Az volt neki is az életfilozófiája, mint a többieknek: hogy ahogy lesz, úgy lesz.

És tényleg majdnem mindig úgy lett, ahogy lett.

Már-már úgy tűnt, hogy úgy múlik el ő is, mint megannyi társa: észrevétlenül, nyomot sem hagyva maga után, amikor egy alkalommal az élete váratlan fordulatot vett.

Találkozott Soros Györggyel. Már ez is meseszerű, mert kevés fakocka mondhatja el magáról, hogy találkozik egy igazi milliárdossal.

Soros éppen nagy elfoglaltságban volt, egymillió migránst hozott be Európába. Ilyen ügyeskedésekkel szedte meg magát. Megvette odakint olcsón a migránsokat, aztán Európában jó pénzért eladta mind.

Közben meg baromi sokat keresett rajtuk.

Nem is hitte volna a fakocka, hogy dolga lesz ezzel a Sorossal, de a sors másképp akarta.

Megszólította őt a Soros.

Magyarul beszélt a Soros a fakockához, ez volt neki a trükkje, így tévesztette meg azt, akivel beszélt. Azt mondta a Soros a fakockának, hogy szoruljon be egy ajtó mögé, hogy ne az záródjék rendesen, és záródás helyett hibaüzenetet küldjön.

Részesedést ígért a Soros a fakockának, ha rendesen beszorul.
Tarlós főpolgármestert akarta ezzel bosszantani a Soros, kihozni őt a sodrából. Meg persze hisztériát kelteni a magyarokban. Azt a látszatot kelteni bennük, hogy felújított orosz metrókocsik szart se érnek.

Csúnya szó, de hányást mégsem írhatunk.

A fakocka, ahogyan eltervezték, beszorult egy ajtó mögé. Bejött a számítás, nagy bonyodalom keletkezett a hármas metró körül, és a Tarlós főpolgármester is nagyon megmérgesedett. Szabotázst kiáltott, cipőfűzésről beszélt. Hogy a Soros úgy tett, mintha cipőt fűzni ment volna le a hármas metróba,

Ami persze nem volt igaz. A Soros, mindenki tudja, a négyes metróban szokta befűzni a cipőjét.

Eddig a mese, a többi már mind színtiszta igazság.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK