Blogles Archives Page 30 of 41 › Független Hírügynökség

A Luk(oil)tól a Putyin-gödörig

FüHü

-

2018-03-20

Mikor töltöttek ki Önök utoljára egy facebookos személyiségtesztet, amit egyik barátjuk posztolt a közösségi hálón? Mikor tankoltak utoljára a Lukoil töltőállomásainak egyikén? Nincs kizárva, hogy a világ orrára kötött személyiségjegyeikkel vagy az orosz cég kasszájában hagyott pénz egy részével Donald Trump elnökké választását támogatták! Esetleg saját, hőn szeretett autokratáik hatalmát finanszírozták a barátság meg a kíváncsiság nevében – és a „jótékony” orosz „energiacseppek” profitján keresztül!

A brit Cambridge Analytica elemző cég politikai kampányszerepéről és a Facebook-adatokkal való visszaélésekről tett hétvégi leleplezés – az Oroszországba visszavezető szálak segítségével – választ adhat az évek óta megválaszolhatatlannak tartott kérdésre: Hogyan vezethetők meg választópolgárok milliói, hogy józan észérvek ellen szavazva narancssárga lakkozott hajú szélhámos milliárdost, az európai történelem legnagyobb békekísérletét szétromboló pártot, netán a „civilizációs végveszély” ellen egyes-egyedül oltalmat kínáló nemzeti hőst – magyarul: álszent demagóg populistákat – emeljenek hatalomra?

Amikor a kanadai Christopher Wylie a céget 2014-ben elhagyó egyik alapító, a hétvégi brit sajtóban leleplezte a Cambridge Analytica sötét titkait – a Brexit-győzelemtől a Trump-kampányig játszott szerepét –, felfedezések egész cunamiját indította el, amely könnyen elmoshatja az amerikai elnök és orosz szövetségesei közé húzott, összejátszást leplező védőgátat.

A sztori egyáltalán nem olyan bonyolult, mint amilyennek feltételeztük. A politikatudomány eddig is tudta – és a délszláv háborúk katasztrófájából kiindulva is bizonyította –, hogy az emberek legmélyebb érzelmeiken keresztül közelítik meg a világ dolgait és azok mentén is szavaznak. Ezzel magyarázható, hogy nem ritkán önérdekük ellen, dühük és félelmeik alapján választanak maguknak politikai „csillagot”.

Márpedig ha így van, akkor ezeket a dühöket és félelmeket – az emberi gondolkodás bizonyítottan legnagyobb hajtóerővel rendelkező gépezetét – meg kell ismerni és fel kell használni a választási és egyéb politikai kampányokban ahhoz, hogy segítségükkel szinte bármilyen politikai programot diadalra lehessen vinni.

Itt jön a képbe a Cambridge Analytica (CA) – és orosz kapcsolatai.

A CA kutatói a Facebookkal kötött szerződés értelmében személyiségteszteket osztottak meg a közösségi hálón, amelyeket több millió Facebook-tag töltött ki. Az ő adataik mellett azonban barátaik és ismerőseik adatait is begyűjtötték a kutatók, s így mintegy 50 millió emberről tudtak szinte tökéletes képet alkotni az élet majd minden területén. Ezeknek a feldolgozása alapján már csak ki kellett használni az így nyert ismereteket, és olyan hírekkel bombázni a mit sem sejtő polgárokat, amelyek legmélyebb érzéseiket érintették.

Nigériában (kőolaj!) pl. ilyen módon sikerült eltéríteni választópolgárok sokaságát a szavazástól. A Brexit-referendum előtt ugyanilyen alapokról bombázták a szavazókat a brit nemzeti büszkeségre való rájátszással, az Európai Unió „birodalmi böszmeségének” propagandájával, a nemzeti szuverenitást „megsértő” politikájának „leleplezésével”, valamint a kelet-európai vendégmunkások inváziójával ijesztgetve őket.

Amerikában a fehér munkásosztály privilégium- és talajvesztését aknázták ki, valamint a közismert társadalmi ellentétekre indultak rá, az ellentétes érdekű csoportok egymás ellen uszításával egyengették az egyébként szinte teljesen esélytelen ingatlanmilliárdos hatalomra vezető útját.

A Cambridge Analytica piszkos játékaiban kiemelkedő szerepet játszott egy bizonyos dr. Alekszandr Kogan szociálpszichológiával is foglalkozó fiatal orosz kutató, aki az óriásadathalmazok feldolgozását tanította a Szentpétervári Állami Egyetemen. Abban a városban, ahol az orosz titkosszolgálat Internetkutató Központjából irányítják a nyugati civilizáció és a demokratikus társadalmak elleni harcot. Kogan, aki cambridge-i honlapján (Kogan oldala tegnapról mára eltűnt az egyetem honlapjáról) „elfelejtette” feltüntetni szentpétervári kapcsolatait, a Lukoil „jótékony tudományfejlesztő” grantjaiból pénzelte kutatásait. A Lukoil 2014 óta az Európai Unió és az Egyesült Államok közös szankciós listáján szerepel, amelyet az Ukrajna elleni orosz agresszió és a Krím-félsziget illegális elcsatolása miatt vezettek be orosz bankok és más kormányközeli cégek ellen.

A CA „zseniális” adatmanipulációs (pontosabban: embermanipulációs) eljárásaira először a Trump előtti legsötétebb szélsőjobboldali politikus, Ted Cruz texasi szenátor (akinek szélsőséges módszereitől korábban még a pártvezetők is gyakran elhatárolódtak) kampánya kötött szerződést, mivel az ő politikai „keresztapjának”, Robert Mercer titokzatos milliárdosnak több milliós érdekeltsége van a brit cég amerikai irodájában. Csakhogy amikor Trump bebiztosította magának a Republikánus Párt elnökjelöltségét, Cruz emberei – meg szponzorai – átálltak az ingatlanszélhámos oldalára.

Trump kampányának vezetését akkor vette át Kellyanne Conway, egy kislányos hangú, de boszorkányosan médiamanipulátor meg Steve Bannon, a fehér szuprematizmus és etnopopulizmus főpropagandistája. Velük együtt a Cambridge Analytica „szaktudása” is átkerült Trumphoz – akinek ugyancsak szüksége volt rá, mert a demokrata pártkonvenció után súlyosan vesztésre állt.

A brit Guardian napilap a Brexit-referendum óta nyomoz ezekben az ügyekben, újabban a már említett Wylie segítségével, akinek most lelkiismeret-furdalása van amiatt, hogy cége milyen célokra fordította adatmanipulációs zsenialitását. A brit média nem lenne brit, ha nem talált volna módot arra is, hogy titokban rögzített videón mondassa ki a CA vezetőjével, milyen piszkos módszereket tudnak bevetni politikai célokra. Egy független tévéstúdió szervezte meg, hogy „tájföldi érdeklődőkkel” találkozzon a cégvezető és rejtett kamerába tegyen vallomást „képességeikről”. Olyasmiket mondott el, amiket a hírhedt Trump-dosszié is dokumentált.

A Facebook most igyekszik kimosakodni a piszkos ügyekben nyújtott segítsége miatti felelősség alól – mondván, hogy a brit cég visszaélt a szerződésük által nyújtott lehetőségekkel és adatokkal –, de máris kongresszusi tagok egész sora követeli az azonnali vizsgálatot a közösségi hálók ellen. Logikusnak tűnik, hogy Robert Mueller rendkívüli ügyész összeesküvés-vizsgálata is kiterjed erre a rendkívül lényegesnek tűnő kapcsolatrendszerre.

Elképzelt-lokalizált epilógus (vagy inkább prológus)

Mivel a történtek egyértelműen történelmi nagyságrendű potenciális hatással bírnak, játszadozzunk el annak a gondolatával, hogy ha valaki (például egy Putyin-típusú, végtelen anyagi, műszaki és egyéb eszközökkel rendelkező, sértett önkényúr) ki akar fejleszteni egy módszert a nyílt társadalmak befolyásolására, annak lehetőségeit először nyilván egy kisebb téttel rendelkező „mintán” kellene kipróbálnia. Keres hát egy jelentéktelen országot, amelynek lakói óriási történelmi veszteséget érezve és súlyos gazdasági válságban evickélve dühösen szemlélik maguk körül a világot. Legyen ez a – feltételes – laboratórium, mondjuk, Szerbia, hiszen annak az „esetét” ismerjük legjobban az elmúlt 30 év vesztes háborúi, egész nemzettestek, sőt a „nemzeti bölcső” elveszítése, valamint a katasztrofális politikából származó gazdasági kilátástalanság közepette elég lehet felkínálni lakóinak egy „nemzetmentő” politikust, akit jól el lehet adni. Elég lehet rájátszani a fenti fájdalmakra, arra, hogy az „egész világ ellenünk van” – és máris arra szavaznak az emberek, aki végtelen önbizalommal kínálja a kiutat.

Egy másik feltételezett kísérleti terepnek elképzelhetjük akár a legnemesebb magyar nemzeti érzést is, amely közel fél évszázad (1867–1914) befogadó multikulturális csúcsteljesítményei után az első világháborús katasztrófából megharmadolva, megtépázva, harminc évvel később pedig az ismételt stratégiai melléfogás nyomán még jobban megszégyenülve, idegen elnyomás alá kerülve, hihetetlenül mély sebeket szenvedve, majd a demokratizációs nehézségekbe belekeseredve 2008 körül újabb gazdasági válságot ér meg – amiből egy nemzetmentő politika képes csak kiemelni. Bizonyítottan tudjuk, hogy a Nyugat-ellenes magyar nyelvű propaganda forrásai jórészt Oroszországból származnak. (A valódi sebeket az ártatlannak tűnő, közösségi médiabejegyzéseken keresztül terjesztett álhírek meg „érzelmi terrorizmus” okozza az olyan környezetben, ahol az állami média szigorú politikai diktátum alatt működik. Az már csak hab a tortán, hogy Bencsik András, a “Békemenetek” egyik kitalálója még 1986-ban is lelkesen méltatta a szovjet–magyar barátságot, Lovas István propagandista pedig köztudottan oroszbarát.)

Ha így történt volna, ha Putyinnak kísérleti terepre volt szüksége, a szerb meg a magyar nemzeti fájdalmak-félelmek-dühök tárházánál jobb laboratóriumot keresve sem találhatott volna magának. Onnan már csak egy ugrás a Brexit meg Amerika meghódítása!

Purger Tibor (Washington)

Híján a perspektívának

FüHü

-

2018-03-20

0

A Fidesz itteni fiókpártjai szőröstül-bőröstül eladták lelküket a mai magyar hatalomnak (ennek ocsmány kifejeződése volt Kelemen Hunor udvariatlan gesztusa Karácsony Gergely ellenzéki miniszterelnök-jelölt itteni látogatásakor), elképzelni sem tudják, hogy nem a Fidesz és vezére győz, de mi lenne, ha mégis? Mi lenne, ha április 9-én ellenzéki győzelemre ébrednénk? Értem én, hogy ez a kevésbé valószínű forgatókönyv, de azt is biztosan tudom, hogy kisebbségben kétszeresen káros a kalandorpolitika (hogy politikai gengszterizmust ne mondjak).

Mondhatni, business as usual, minden a maga útján halad a politikában, csak a globális fölmelegedés okozta márciusi tél (?) zavar bele az ügymenetbe, pedig dehogy. Semmi nem az, aminek lennie kellene, és a perspektíva, a be-, és főként a kilátások ködösek, mit ködösek, egyenesen sötétek. Igen, a perspektíva – azaz a perspiciere, az át- és előreláthatóság – hiánya jellemezi a politikát, annak minden bugyrát és szegletét.

A körkörös politikai burkok nézőpontjából szemlélve azt láthatjuk, hogy – Caragiale fantáziáját überelve – a mindenestől kiszámíthatatlan amerikai elnök, aki nem mellesleg az észak-koreai diktátorral készül találkára, üdvözli a kínai életfogytig tartó elnökség bevezetésének „perspektíváját”, de nem gratulál Putyin, „fergeteges” (és mindenben szabálytalan) újraválasztásához, holott nemrég nagyon is barátkoztak, amiből mára csúnya vádtömkeleg állt össze ellene. Védővámokat vezet be európai és kínai nagyvállalatok ellen, és továbbiakkal fenyeget, inkább eddig lojális staff-ját meneszti, csakhogy felelőtlen üzelmeit, mantraként ismételgetett rögeszméit követhesse. Szemben, nemcsak a nemzetközi joggal és kereskedelmi renddel, hanem az üzleti racionalitással is. Úgyhogy nehéz eldönteni, hogy – mondjuk a brit-orosz kémkonfliktusban – lehet-e számítani az USA-ra, vagy sem, és hogy merre is tart a világrend(etlenség).

Közelebb hozzánk, a román kormánypártok továbbra sem kormányoznak, hanem újabb fejezetét támogatják a Iordache-Nicolicea-Márton parlamenti különbizottság (i)gazságszolgáltatás-, még pontosabban, jogállamiság elleni támadásainak. Ezt újabb és újabb át nem gondolt törvénytervezetek formájában szórja a bizottság, taposóaknaként – először az Alkotmánybíróság, majd siker, esetleg részletes siker esetén – az elnök és az országos törvénykezés mezejére. A borzongató perspektíva, mely miatt Dragnea és társai álma nyughatatlan, a korrupciós vádak, és ugyan ezek teszik, hogy a Fidesz itteni fiókpártjai a leghatározottabban ellenállnak a korrupció-ellenes föllépésnek, kitartanak az egyre kevésbé vállalható PSD-ALDE koalíció mellett. Ezzel viszont az ellenzéket hívják ki, és azután nem is csoda, ha az játssza ki a nacionalista, kisebbségellenes kártyát. Mi más lenne az Ab-hoz fordulás gesztusa a vásárhelyi katolikus gimnázium létrehozását – félig-meddig szabályosan, viszont az Ab által alkotmányellenesnek ítélt – statuáló törvény okán, ha nem a politikai bosszú, ami a kormánypártiságnak jár ki?

A katolikus gimnázium „esete” viszont jól kifejezi a rommagyar politikai pártok perspektívahiányát, szűklátókörűségét is. Történt ugyanis, hogy azért, hogy elfödjék azt, a már régen kijavítható téves tanácsi határozatot, mely a gimnáziumot eredetileg létrehozta, hogy a tetteseket mentegessék, ráléptek a „járhatatlan útra”, össze-vissza kommunikáltak és kapkodtak fűhöz-fához, közben nem egyszer megtévesztve szülőket, diákokat, egyházat és az egész közösséget is. Az ügy egyik emlékezetes epizódja volt, amikor Orbán Viktor telefonon fordult Liviu Dragneához, és utána a rommagyar és királyi magyar médiák büszkén jelentették, hogy a dolog rendeződött (consider it done, dőltek hátra sokan, és már csak egy feketét kértek, ráadásként), felejthető. Hisz, íme Orbán megvéd és kisegít, ugrik egy jó szóra és sikeresen intézkedik. S hogy mégsem ment, jött a parlamenti, azaz törvénytervezetekkel elkövetett maszatolás, több felvonásban. Először egy lényegében mezőgazdasági (sic!) salátatörvény részeként próbálták becsempészni a gimnázium-alapítást, azután külön törvénnyel, sikertelenül. Pedig, ha a diákok és szülők érdekeit tekintik, és nem a politikai erődemonstrációt, egy új helyi határozattal, és tanfelügyelőségi-minisztériumi koordinációval rendezni lehetett volna az ügyet. Jellemző módon erre javaslatot is tettek jogászok, de szóba sem került tanácsaik megfogadása, hiszen az a tévedés, de legalábbis az inkompetencia, beismerésével járt volna, és a felelősök megnevezésével.

Kampány van Magyarországon, és persze itt is, aránytalan eszközökkel, részrehajló médiával, és a hatalomnak kedvező választási szabályozások mellett, egy félrebillent mezőnyben, mely a hatalom számára lejt, és mely mégsem tekinthető lefutottnak. Érdekes fejlemény Hódmezővásárhely – az egyik fővezér fieff-je – ahol az ellenzéki összefogás eredményt hozott, a minden eszközzel megtámogatott uralkodó párt polgármester-jelöltje veszített, egy jól kommunikáló, jó kiállású függetlennel szemben. Az ellenzék ezután, mintha felrázódott volna, és az utolsó percben keresi az egyezségkötés, a kölcsönös visszaléptetések lehetőségét (listáikat ugyanis már regisztrálták), hiszen a közvéleménykutatások „kormányváltó hangulatot” jeleznek, egy jelentős többség (usque 56%) elérkezettnek gondolja a kormányváltást és ez bizalmat ad az ellenzéknek. A bizonytalanok vagy rejtőzködők (racionálisan érvelhető, a mérések alapján, hogy a kormánypártokat fölülmérik, hogy a bizonytalanok és preferenciával nem rendelkezők között több a váltást óhajtó), jó mozgósítás mellett, leválthatják a nemrég még minden megszállt pozíciójukban bebetonozottnak tűnő hatalmasokat.

Ha Orbán nem talál új témát, és a csőre töltött migráncsozást-sorosozást csak nyílt fenyegetéssel tudja kiegészíteni (vajon nem máris érződik, hogy Finkelstein halott? De Fico sem a régi, és Kaczynski-testvér lengyelkéi csak biodíszletei a kampánynak) az kevés lehet. Ha a többség elhiszi, hogy az Orbán-rendszer leváltható, győzelemre vihet egy, olyan politikai konglomerátumot, melynek működéséről, perspektívájáról alig tudhatunk bármit is. Legföntebb reménykedhetünk, hogy nem folytatja az orbáni ámokfutást, a sehova nem vezető Nyugat-ellenességet, Putyin-Erdogan-pártiságot, visszavenne a korrupcióból, stb., de ez talán kevés a jó kormányzás ígéretéhez.

És akkor itt ajánlok egy gondolat-kísérletet. A Fidesz itteni fiókpártjai szőröstül-bőröstül eladták lelküket a mai magyar hatalomnak (ennek ocsmány kifejeződése volt Kelemen Hunor udvariatlan gesztusa Karácsony Gergely ellenzéki miniszterelnök-jelölt itteni látogatásakor), elképzelni sem tudják, hogy nem a Fidesz és vezére győz, de mi lenne, ha mégis? Mi lenne, ha április 9-én ellenzéki győzelemre ébrednénk? Értem én, hogy ez a kevésbé valószínű forgatókönyv, de azt is biztosan tudom, hogy kisebbségben kétszeresen káros a kalandorpolitika (hogy politikai gengszterizmust ne mondjak). Ma a Fidesz itteni fiókpártjai, és sajnos általuk az egész közösség, ha akarja, ha nem, spárgában áll, egyfelől a bukaresti már-már vállalhatatlan hatalom, másfelől pedig a budapesti akarnok között. Márpedig a spárga egy fárasztó és perspektivikusan, szétszakadással és padlótfogással fenyegető pozíció, merev és kilátástalan.

Nehéz a hosszan kitartott spárgából szerencsésen talpra állni, a meggémberedett tagokat megfelelő izomtónusba hozni és dinamikus mozgásra bírni, ráadásul az önállóság hiánya, politikai sakkvakságot okoz, zavarodottságot és tanácstalanságot. Csak egy példa a nagybányai, ahol a börtönviselt (vajon ki tudhatja, milyen jogi, vagy titkos egyezségek nyomán szabadult?) polgármester magyar gimnázium elleni kirohanását támogatta (ki tudhatja milyen háttéregyezségek és milyen potenciális hasznok reményében), első körben, a helyi rommagyar szervezet, és az igazgatónőt csúnyán fenyegetve győzködte (sőt nyilvános közleményben szólította föl!) a támadás elhallgatására. Azután, központi figyelmeztetésre, legalábbis egyelőre, vissza úsztak a Rubiconon.

Csakhogy „a kocka el van vetve” és könnyen arra ébredhetünk egy áprilisi hétfőn, hogy a kalandorpolitika beérett és iránytű, meg perspektíva nélkül pislogunk „kancsalul festett egekre”.

Magyari Nándor László

Hazudik a kormánypropaganda egy Svédországban élő magyar orvos szerint

FüHü

-

2018-03-15

0

Hazudik a kormánypropaganda egy Svédországban élő magyar orvos szerint

„Szerkesztői csúsztatásra, ferdítésre, néhol nyilvánvaló hazugságra építve a valósággal nem egyező képet mutattak Svédországról, és az itt élő emberekről. Ez sértő” – írta a Facebookon Kövendi Dénes pszichiáter.

Az állami tévé híradójának nyilatkozott egy svéd-magyar nő, aki azt állította, hogy azért költözött Magyarországra, mert Svédország a bevándorlók miatt már élhetetlenné vált. Utána gyorsan kiderült, hogy a nőt Svédországban korábban többek között rágalmazásért ítélték el, ráadásul nem is most költözött Budapestre, hanem már régóta itt lakik, Svédországban pedig egy, a menekülthullám által egyáltalán nem érintett városban volt bejelentkezve.

Az egy az egyben az orosz kormánypropagandát másoló interjúra és hasonló riportokra a 10 éve Svédországban élő pszichiáter, Kövendi Dénes a Facebookon, nyilvános posztban reagált. Ezt írta:

„dr. Kövendi Dénes vagyok, tíz éve dolgozom Svédországban, gyermek- és ifjúságpszichiáterként, időnként akut vonalban.

Most láttam a Duna TV híradóját, ahol valamilyen oknál fogva egy Svédországgal foglalkozó hírblokkot mutattak, benne ezzel az interjúval is. Szeretném saját véleményként közzétenni annak, akit érdekel:

Svédországban is komoly gondot jelent az országban megjelenő migránshullám, ami lassan eléri a kezelhetőség határát, bár a svédek igazán profin felkészültek, és jóindulatúak, befogadóak.
Natalie Contessa af Sandeberg nyilvánvalóan hazudik, vagy szándékos rosszindulatból, vagy bűnös tudatlanságból.
Erre felépítve a Híradót szerkesztői csúsztatásra, ferdítésre, néhol nyilvánvaló hazugságra építve a valósággal nem egyező képet mutattak Svédországról, és az itt élő emberekről. Ez sértő. Svédek nem biztos, hogy fognak tiltakozni, mert ettől békésebbek, de engem megaláz.

Tíz év alatt (értelemszerűen) egyre több betegem kerül ki migráns háttérből. Van közöttük, aki igyekszik kihasználni a helyzetét, néha manipulál, néha hazudik. Sokan viszont nekünk elképzelhetetlen fenyegetettség elől menekültek. Nincs általánosság, nincs tipikus „migráncs”, emberek vannak, akik szerencsétlenek, vagy esendőek, vagy svindlis svihákok, mint a Világban mindenhol előforduló emberek, mint mi vagyunk.

A közbiztonság sokat romlott a bevándorlással egyidőben, mint minden bevándorlókat fogadó, vagy ennek kitett országban. Ezzel a svéd rendészeti és rendfenntartó szervek keményen dolgoznak, küzdenek. Ha valakit ez komolyan érdekel, németországi statisztikák vannak a német helyzetről.

Az alternatív társadalmak kialakulása itt is veszélyes, széles lehetőségeket adó integrációs programokkal igyekeznek több/kevesebb sikerrel segíteni ezen.

Mindez NEM jelenti, hogy Svédországban a nők, gyerekek, utcánjárók veszélynek teszik ki magukat.

A másik, felmentett feleségverőről adott hírt nem tudom értelmezni. A családon belüli erőszakkal sokkal többet, és sokkal inkább tolerancia nélkül foglalkoznak, mint máshol. Nem csak börtönnel, elzárással kezelik, igen komoly hivatalos és civil programok segítik a családot. És az elkövetőt is szenvedőnek tekintik. Szóval, ha az asszony, vagy a gyerek haszontalan, itt nincs „dádá”, se kicsi, se nagy.

Munkám miatt ki vagyok téve kétségbeesett, vagy pszichés beteg fiatalok agresszív, vagy agitált viselkedésének. Tíz év alatt eddig háromszor ért fizikai inzultus vizsgálat kapcsán (kezeléssel kapcsolatban soha). Kétszer az ápolóinknak kellett beavatkozniuk, egyszer rendőri segítségre volt szükség. Mindhárom fiatal echte svéd volt. „Bevándorlók” indulatát soha nem éreztem ellenem irányulónak, bár sokszor ragadtatta őket a kétségbeesés kiabálásra vagy sírásra.

Éjjel a gyerekemet itt sem engedném el egyedül, pláne nem nagyvárosban. Ahogy Magyarországon sem. Itt is vannak olyan kerületek, városrészek, ahol óvatosnak, körültekintőnek kell lenni. Ahogy mindenhol máshol is.

A Híradó szerkesztőin az újságírói professzionalitást kérem számon. A hírforrás és az információk hitelességének ellenőrzését, és a tájékoztatásért érzett újságírói felelősséget.

Natalie Contessa af Sandebergen pedig a tisztességet. Egy országról, emberek helyzetéröl nem illik hazudni, nyilvánosság felé szánt mondandónak legalább a hitelesség látszatára illik törekednie. A „messziről jött ember azt mond amit akar” már a huszadik században sem működött, a huszonegyedikben pedig abszolút és abszurd mértékben erkölcstelen és ostoba.

Kedves Natalie!

Ha megengeded, a svéd társadalmi és nyelvi normák szerint szólítalak meg: Megsértettél a téves helyzetprezentálásoddal. Valószínűleg félreértettél valamit. Légy szíves, ellenőrizd az információidat, talán kérj segítséget másoktól, akik a korábbi hazádban élnek.

A magyar normák szerint pedig: Kedves Natalie! Megalázva érzem magam a mondataitól. Elvárnám, hogy korrigáljon vagy bizonyítson, vagy kérjen bocsánatot.”

http://hvg.hu/itthon/20180309_A_kozmedia_talalt_egy_svedmagyar_not_aki_a_migransok_elol_inkabb_Magyarorszagra_koltozott…

Közzétette: Denes Kövendi – 2018. március 10.

Hol terem a közjó?

FüHü

-

2018-03-13

0

Azt hiszem nincs, mert nem lehet, senki annyira naiv, hogy Kelemen Hunor PSD kongresszusi szövegét komolyan vegye, egy percig is elhiggye és ne vegye észre, hogy manipuláció. Nemcsak nem képviseli, amit mond, sőt szembe megy azokkal a célokkal, melyek a rommagyarság helyzetéből, mintegy „természetesen” következnek, hanem egyre inkább tudatlannak és vaknak, hogy ne mondjam hülyének néz bennünket.

Túl azon a “szokatlan” fejleményen, hogy saját pártcsaládjához képest vetélytárs politikai párt rendkívüli kongresszusán teszi tiszteletét, valójában mutatja föl hódolatát, a Fidesz itteni fiókpártjának elnöke, gesztusa mellett, szövege is problémás. Legalábbis a józan ész, a reálpolitikai, sőt a médiapolitikai megítélés, a gyakorlat és a szimbolikus politizálás szempontjai szerint is ellentmondásos, nehezen értelmezhető. Mert egy rendkívüli kongresszus, mely ráadásul csak arról szól, hogy a legitimitását és népszerűségét egyre inkább elveszítő, hatalmon levő párt úgy rendezze újra sorait, ahogyan az autoritér elnöke azt megkívánja, csak akkor és annyiban indokolja egy másik párt elnökének a fölszólamlását, ha valami rendkívüli mondanivalója van. Ha valami olyant akar bejelenteni, ami halaszthatatlan, ha olyan politikai üzenetet fogalmaz meg, ami „világra szóló”, mint amilyen például az lett volna, hogy a párt ezután kormányra lép a kongresszust tartóval, vagy valami hasonló. Ilyesmi nem történt, és ezért a félig-meddig ellenzékben levő párt egyszerűen csak hódolata jeléül képviseltette magát a legmagasabb szinten, egy lényegében üres, fölszólamlással.

Különösen meglepő a kontextus, amiben Kelemen Hunor lojalitásáról biztosította a PSD-elnököt, hiszen a rendkívüli kongresszus az ő kezdeményezésére és arról szólt, hogy leváltsák azokat a másod-harmadrangú pártvezéreket, akik – bár félszájjal, de – bírálni merték a főnököt, és olyanokkal helyettesítsék, akiktől föltétlen lojalitást remél Liviu Dragnea. Ezt jól jelzi a tény, hogy azok a jelöltek, akik nem élvezték a daddy föltétlen bizalmát, és akikre formálisan szavazott ugyan a kongresszus, arra sem kaptak lehetőséget, hogy elmondják „programjukat”, azt, hogy mit tennének a megcélzott funkció elnyerésének esetén. A rendkívüli kongresszus föl sem vetette az elnök felelősségét az utóbbi kormányok válságáért, a saját kormányok megbuktatásáért, a népszerűségcsökkenésért, stb. (nem mellesleg, arra sem kérdezett rá senki, hogy mit jelent Liviu Dragnea 9%-ra mért népszerűsége, miközben az ellenzék, már államelnök-jelöltet hirdet), mindazon kudarcokért, melyek a hatalmon levő párt hiteltelenségét rendkívüli módon növelték.

Tudom, hogy a kognitív disszonancia elméletét a populista politika alapjaiban cáfolta meg, az ellentmondásoktól, az inkonzisztenciától nem riadnak vissza a magukat öröknek tételező politikusok, valójában percemberek, akik ma a politikai mezőnyt uralják. Mégis föltűnő, hogy Kelemen Hunor, utóbbi időszakban tett kijelentéseinek homlokegyenest az ellenkezőjét mondja, egy olyan helyen és olyan környezetben, melyben valójában nincs is keresnivalója. Miután több alkalommal fölvezette, hogy nemcsak a jelenlegi kormánynak, hanem Romániának (sic!) nincs is semmiféle programja, stratégiai célrendszere az EU-s és NATO csatlakozást követően, sőt az elmúlt száz esztendőben, sem lenne, most azzal magyarázza jelenlétét és a PSD támogatását, hogy az – legalábbis egyelőre – a „közjót szolgálja”. És ebben az összefüggésben nemcsak hiteltelen a kijelentés, hanem minden további magyarázat nélkül, értelmezhetetlen is, mert miféle „közjó”-ról beszélhet Kelemen Hunor, ebben a kontextusban? Miféle meghatározását olvashatnánk ki a közérdeknek abból, amit mond, és amit a PSD-ALDE kormány képvisel? És magyarázatokért fölösleges az ellenzékhez, az államelnökhöz, vagy az EU-s és a politikai nyugat által megfogalmazott aggályokhoz fordulnunk, elég csak a Fidesz fiókpártok bírálatait fölemlegetnünk, ahhoz, hogy belássuk, nehéz az utóbbi kormányokat a közjó és a jó kormányzás iránti elkötelezettséggel megvádolni.

Egyre nyilvánvalóbb, amit sok elemző a PSD-ALDE mandátumának kezdetétől mond, hogy a számokban megtévesztően magas gazdasági növekedés nem fenntartható, nem beruházásokon, hosszú távú infrastruktúra-fejlesztésen, átgondolt gazdaságpolitikákon, hanem csupán a fogyasztás stimulálásán, konjunkturális tényezőkön alapul. A kormány az osztogatást, az ellentmondásosra sikeredett fizetésemeléseket, az úgynevezett adóforradalmat és pénzügyi intézkedéseket csak arra használja, hogy leple alatt az (i)gazságszolgaltatást rendelje alá, a hatalmasoknak. A korrupció ellenes föllépés élét igyekszik elvenni, hathatós „külső” támogatással. Ezt nemcsak a vitatott és közfelháborodást, valamint megalapozott szakmai bírálatokat kiváltó új igazságügyi szabályozások (még tervezetek) jelzik, hanem az is, ahogyan a hatalom centralizálni és az összes közintézményt átpolitizálni próbálja. Mindenféle autonómia fölszámolásával kísérletezik, amint azt az újonnan benyújtott közigazgatási törvény mutatja, melyet a rommagyar párt is kritizál, elsősorban a prefektusok hatalmának megnövelési kísérlete kapcsán. És ehhez a központosítási törekvéshez kapcsolódik most a Kelemen Hunor féle fiókpárt, és itt kell keresni az affinitást, az egyetértés, amit Kelemen kifejez, nem a közérdek, hanem az illiberális demokrácia, a populista nyomulás támogatásában leledzik, melyhez a budapesti kormány ad hátszelet.

A közjó, melyet a bizonyítottan képtelen és inkompetens kormányok állítólag követtek/nek, csak alibi, szemfényvesztés, melyet a közvélemény sem támogat. Miféle közérdeket képvisel a kormány és csatolt része a rommagyar establishment, ha a lakosság 2/3-a véli úgy, hogy az ország dolgai rossz irányba haladnak? És miféle közérdek szolgálatáról beszélhet Kelemen, aki céltalannak és stratégia nélkülinek nevezi a kormányt (sőt az országot magát), mely azután mégiscsak a közjót szolgálja, vagy lehet egy kormányzat részéről a közjót szándéktalanul, mintegy véletlenül szolgálni? A közjó (melyet Walter Lippmann úgy határoz meg, hogy „az, amit az emberek választanának, ha világosan látnának, józanul gondolkoznának, érdek nélkül és jóindulatúan cselekednének”), a gyakorlati politizálásban éppen a helyes és a többség által kívánatosnak tartott, annak érdekeit szolgáló, célok kijelölését és azok egyeztetését jelenti a lehetőségekkel, a végrehajtó hatalom szintjén pedig, a következetes cselekvést az így kijelölt célok elérése érdekében. Miféle elfogultság kell ahhoz, hogy egy olyan hatalom mellett letenni a voksot – hogy kinek a nevében, az egy külön kérdés – mely saját kormányát buktatja meg, naponta változtat „kőbe vésett” programján, melyet egy elítélt fogalmaz a háttérből, és egy szintén elítélt „szakért”, kormánytanácsosként?

Azt hiszem nincs, mert nem lehet, senki annyira naiv, hogy Kelemen Hunor PSD kongresszusi szövegét komolyan vegye, egy percig is elhiggye és ne vegye észre, hogy manipuláció. Nemcsak nem képvisel, amit mond, sőt szembe megy azokkal a célokkal, melyek a rommagyarság helyzetéből, mintegy „természetesen” következnek, hanem egyre inkább tudatlannak és vaknak, hogy ne mondjam hülyének néz bennünket.

Egyébként láthattuk, hogy csinos – és nála alig harminc évvel fiatalabb – „barátnője”(-titkárnője) van Liviu Dragnea pártvezérnek, aki az első sorból, a báb-miniszterelnökasszony (úgyis, mint násznagy-jelölt) jobbján csápolta végig a rendkívüli kongresszust – Kelemen Hunor szerint – a közjó épülésére, és biztosan van/lesz még lennebb is.

Magyari Nándor László

A vér bódító szava(zata) – Egy kampánylózung álnokságáról

FüHü

-

2018-03-13

0

A vér bódító szava(zata) – Egy kampánylózung álnokságáról

Amit viszont nem hagyhatunk szó nélkül, az a szó szerinti vér-lázítás. Mert ez egy újabb meggondolatlan lépés a szakadék felé. Mi lenne ugyanis, ha a románok és a szlovákok is rázendítenének egy ilyen nótára: ők is nyilván „egy vérből valónak” érzik magukat – a többieknek meg le is út, fel is út?! A figyelmes szemlélő azt is észreveheti, hogy a reklám Országháza jelképesen az ezeréves ország árnyképe fölött emelkedik – Galíciától Dalmáciáig –, ami még inkább döbbenetessé teszi az „egy vérből valók” hazafiságára való apellátát.

Van egy csodálatosan szép, lírai dala az Ismerős Arcoknak, amelyre könnyezve csápolnak a koncertlátogatók – a Nélküled. A nemzeti rock jellegzetesen magyar műfajába tartozó himnusz azt ígéri,

„Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk,

Mi egy vérből valók vagyunk!”

A vérpezsdítő refrén az országgyűlési választásokon való részvétel promóciójának egyik központi csatakiáltásává „szellemült át” – de egyelőre csak a határon túli jogosultak buzdítására. Magyarországon nem használja ezt az ottani kormány, amely aláíratlanul fizeti (vagy közvetett módon finanszírozza) az egészoldalas politikai reklámokat külföldön.

Mindennek kérdéses legalitásáról már írtunk, úgyhogy most hagyjuk is azt. Ugyancsak tekintsünk el a dalsor logikátlanságától („amíg élünk s meghalunk” – hogy lehet ezt a kettőt egyszerre?), hiszen az utóbbi a művészi szabadság birodalmába tartozik. Az pedig továbbá a kultúrszociológia meg a muzikológia feladata, hogy besorolja a nemzeti rockot (konkrét esetben a fehér szuprematista zene kategóriájába, ami viszont a neofasizmus mélyebb rétegeinek egyike).

A vérre való hivatkozás egy választási kampány keretében azonban már kőkemény politika, s így annak szabályai alapján kell megítélni. Talán éppen ezért nem használják ezt a magyar kormánypropagandisták saját hazájukban, mert ott azért lenne ehhez néhány szava a tarka ellenzéknek, a józan észnek – sőt talán még a narancssárga alkotmánybíróságnak is. Viszont felmerül a kérdés, hogy ha a magyarországi magyarok „nem egy vérből valók”, akkor mi, határon túli magyarok hogyan lehetünk azok – és kivel. De ez is csak a logikát, értelmet keresőknek tűnik fel – tehát hagyjuk ezt is!

A vér voksolásra hívó szava egy aláíratlan politikai reklámon, amely a vajdasági közmédiában jelent meg.

Amit viszont nem hagyhatunk szó nélkül, az a szó szerinti vér-lázítás. Mert ez egy újabb meggondolatlan lépés a szakadék felé. Mi lenne ugyanis, ha a románok és a szlovákok is rázendítenének egy ilyen nótára: ők is nyilván „egy vérből valónak” érzik magukat – a többieknek meg le is út, fel is út?! A figyelmes szemlélő azt is észreveheti, hogy a reklám Országháza jelképesen az ezeréves ország árnyképe fölött emelkedik – Galíciától Dalmáciáig –, ami még inkább döbbenetessé teszi az „egy vérből valók” hazafiságára való apellációt.

De a feltételesség helyett felhozhatunk nagyon is valós példákat: az egész délszláv háború abból fakadt, hogy a szerb, horvát stb. nacionalisták is törzsenként „egy vérből valónak” érezték magukat – aminek a kikényszerítéséért semmi sem volt drága, az emberélet különösen nem.

Manapság, amikor a neofasizmus terjedésével egyre kevesebbet tanulhatnak a fiatalok a fasizmus meg a nemzetiszocializmus először „vérvédő”, majd „vérlázító”, végül pedig a világot vértengerbe merítő katasztrófájáról, és ahelyett „ismerős arcok” Wass Albert-féle elméletekre alapozott nemzetirockkal bódítják őket, akkor egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni az effajta – még oly naiv és primitív – szavazóverbuválás mellett.

A náci Blut und Boden-elmélet (Vér és Rög) is egy határon túli (Argentínában született) német birodalmi falugazda mezőgazdaságfejlesztési programjából (Hermann Reischle: Reichsbauernführer Darré, der Kämpfer für Blut und Boden, eine Lebensbeschreibung. Berlin, 1933) indult ki – hogy Endlösungot erőltető világháborúvá durvuljon, amelyben Magyarország, másodszor is a rossz oldalon kitartva végleg elveszítette ezeréves területeit. Nem jó nekünk a vér és a rög bódítása! Álljunk egyszer végre az értelem oldalára – pontosan azért, hogy a tisztességes, szabad nemzetekkel együtt – nem pedig ellenük – ünnepelhessük saját nemzeti lényegünket, kultúránkat. A vérre való hivatkozás nélkül.

Íme még egy nagyon közeli példa arra, hogyan válik halott röggé a vér – többszörös áttétellel, a nemzeti propagandisták fondorlatain, valamint a vér bódító szavára ugrani kész forrófejű követők primitivizmusán keresztül.

Az Élő Segélytől a halálba taszításig

Volt egyszer egy Queen nevű rockbanda, amely a Wembley-stadionban 1985-ben megtartott világhírű Live Aid jótékonysági koncerten aratott sikert a One Vision című dalával, az etiópiai éhezők megsegítését és a világ népeinek egységét hirdetve:

„One flesh one bone,

One true religion,

One voice one hope,

One real decision,

Wowowowo gimme one vision”

Két évre rá a szlovén Laibach német átköltésben adta elő ugyanazt a dalt (Geburt einer Nation, Egy nemzet születése), az alábbi, vérlázítónak tűnő sorokkal, amelyekről azóta sem dőlt el, hogy a szlovén nacionalizmus – és a jugoszláv polgárháború – előszele voltak-e, vagy a neofasizmus iróniába csomagolt elutasítása:

Ein Fleisch, ein Blut,

ein wahrer Glaube.

Ein Ruf, ein Traum,

ein starker Wille

Gibt mir ein Leitbild.

De mindegy is: a lényeg az, hogy érdemes csínján bánni a vér szavával és tisztességes politikai kampányban nem használni azt. Mert a kedvenc nemzetirock-bandák nem próféták, ők sem tudhatják előre, milyen ismeretlen arcok jelennek meg később a kerítésnél – amit az Ismerős Arcok 2012-ben még minden erővel bontani akart:

„Nálam a fejsze, de ölni azt nem fogok

Kerítést bontok, szabadságot hozok!

Szabadságot hozok!

A fejem tiszta, a céljaim pontosak

Nem lehet semmi, mi ennél most fontosabb

Szégyenkezni a múltért már nem fogok

Kerítést bontok, szabadságot hozok!

Szabadságot hozok!”

A szabadságot nem a vérlázító lózungok (és az azok mentén kipattanó Endlösungok) hozzák, hanem a józan ész, a higgadt mérlegelés, az együttműködés tudománya és művészete – végső soron az embert ember farkasává tévő kerítések bontása. Ne szavazzunk a vérre, szavazzunk az épelméjűségre!

Az angol és a német dalrészlet hevenyészett fordítása:

One Vision (Queen)

„Egy hús, egy csont,

Egy igaz vallás,

Egy hang, egy remény,

Egy valódi döntés,

Adj hát egy víziót!”

Geburt einer Nation (Laibach)

„Egy hús, egy vér,

Egy igaz hit.

Egy hívás, egy álom,

Egy erős akarat

Nyújt követendő eszmét.”

Purger Tibor (Washington)

Ikszelj, mert magyarnak lenni kúl, a határon innen és túl!

FüHü

-

2018-03-11

0

Ikszelj, mert magyarnak lenni kúl, a határon innen és túl!

Tájékoztató felhívás – ezzel a címmel jelent meg egy kétoldalas fizetett politikai hirdetés a Magyar Szó napilapban, azonban nem tudni, hogy ki áll a felhívás mögött, ugyanis a szervezet, amelynek „az aktivistái segíteni fognak Önnek”, hogy érvényes szavazatot adjon le az április 8-ai, magyarországi országgyűlési választáson nem nevezte meg magát a hirdetésben.

„A vajdasági magyar választópolgárok levélszavazás útján vehetnek részt a magyarországi parlamenti választáson. Ehhez nem kell egyebet tennie, mint a szavazólapon ikszelni az Ön által kiválasztott párta, majd a szavazólapot betenni a fehér borítékba és leragasztani – így lesz titkos a szavazata. Azonban nagyon fontos, hogy a szavazata érvényes is legyen! A szavazat akkor érvényes, ha az adatlap pontosan van kitöltve. Ebben aktivistáink segíteni fognak Önnek!” – olvasható a Magyar Szó 8. oldalán, ahol még a következő mondatok is helyet kaptak:

Levele érkezett – ha felbontotta – beikszelte – kitöltötte – ami a magyarok közös ügye, azt megtette

Ikszelj!

Mert egy vérből valók vagyunk!

Ne bízzuk a szavazatunkat másra, számítsunk egymásra!

Ez van a 8. oldalon, míg a 9. oldalon a következő, zseniális, a Mira Marković, Slobodan Milošević felesége által vezetett, azóta megszűnt, Jugoszláv Baloldal (JUL) nevet viselő párt szlogenjére (JUL je kul, A JUL az kúl)) emlékeztető mottó szerepel.

Azt, hogy az aktivisták, honnan tudják, kiket kell majd felkeresniük, kik lesznek azok, akik nem tudják segítség nélkül kitölteni az adatlapot, amelyet a szöveg szerint ők majd be is gyűjtenek, nem derül ki a fizetett politikai hirdetésből.

Nagyon valószínű, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség áll a kezdeményezés mögött, ugyanis a párthoz köthető blogra felkerült a Magyar Szó 9. oldalán látható hirdetés felső része. Sőt a VMSZ honlapjára is kikerült, mint ahogy a párt által finanszírozott minden médiumra is.

Ha már ilyen jól eljátszadozott az ismeretlen szerző a szavakkal, akkor szerintem nyugodtan odatehette volna:

Ikszelj, mert magyarnak lenni kúl

határon innen és túl,

ott, ahol a kurta farkú malac túr,

és ahol a koalíciós partner az egyedüli úr.

FRISSÍTÉS: A cikk megjelenése után néhányan jelezték, hogy a Magyar Szóban megjelent hirdetés Törökkanizsán óriásplakát formájában díszíti a környezetet.

Tőke János (Szabad Magyar Szó)

Színtelen, szagtalan, céltalan?

FüHü

-

2018-03-06

0

Mert a nagy pénzt (az igazi zsét) nem a Fidesz itteni fiókpártja, amiben továbbra sem bízik meg a magyarországi vezér, hanem mások – Kató Béla és Tőkés körei stb. – kapják, egyelőre számolatlanul. A felelősség és a (Hódmezővásárhely után újratöltött) kockázat pedig, Kelemené és persze mindannyiunké, akiket pedig már alig-alig képvisel.

Izgalmasra sikeredett, holott vállaltan unalmas kellett volna legyen a Fidesz itteni fiókpártjának ülésén elmondott elnöki beszéd. A vezér, nyilvánvaló manipulatív szándékkal úgy tett, mintha csak egy rutinfeladatot látott volna el beszámolójával, mert be kellett számolni, mert a politikai helyzetértékelés szokás.

Úgyszólván van néhány pikantéria (hogy ne mondjam anomália) abban, amit Kelemen a hét végén elmondott, amire bízvást érdemes reflektálni. Először is az, hogy centenáriumi szorongásainak hangot adva a „százéves” (téves eufemizmus) Román államot, azzal piszkálja, hogy céltalan, és víziótlan, azaz nincs jövőképe. Kínos dolog, de a riogatás nem járt sikerrel, nincs nagy nacionalista és magyar-ellenes hullám, persze takaréklángon mindenkor ott pislákol a román politikum bevetésre kész eszköztárában, de legalábbis pillanatnyilag, nem virulens. Köztünk maradjon, egyáltalán nem jött be a már múlt év végén belengetett nagy nacionalista fordulata a román politikának, hiszen az (i)gazságszolgáltatás, különösen a DNA domesztikálásának, alárendelésének és a politikai establishmentnek való kiszolgáltatásának folyamatos kísérlete, messze túltesz az etno-nacionalista törekvéseken. Én meg azt mondom, a „román államnak” sajnos van víziója – lassan vagy száz éve –, éspedig egy lehetőség szerint etnikailag homogén, emlékezethiányos, nagyon román és ekként intoleráns „nemzet” fölépítése. És ez a vízió, és alig rejtett program, sajnos átitatta és itatja az intézményeket, az adminisztrációt, és magát a többségi román társadalmat is (az etno-nacionalista történészek és historiográfia a legnépszerűbbek errefelé). Erről a jövőképről kellene valahogyan, elfogadható eszközökkel, lebeszélni „Romániát”, és egy nyitott, toleráns, befogadó és multikulturális stb., „semleges” államot faragni belőle. Mintha eddig Kelemen Hunor is tudta volna ezt, mintha ez ellen lépett volna föl következetesen a már csak nevében szövetség, mintha eddig az etnikai, többség-kisebbség közötti béke, a multikulturalitás lett volna a fontos, nem az egymásnak feszülő – többségi és kisebbségi – etno-nacionalizmusok lettek volna a cél. Csak hát más idők járnak Pesten, és így Kolozsváron, Vásárhelyen és Váradon, meg, és főként, a Székelyföldön stb. is, ezért az ötölés-hatolás, ezért a zavaros és manipulatív beszéd, a megtévesztő kommunikációs panelek.

A modern államok esetében céljai, programja, a mindenkori kormánynak vannak, és amúgy a jelenlegi céltalant, víziótlant és programtalant, Kelemen és társai, nincs még hat hete, hogy támogatták, pontosabban „adtak neki egy új esélyt”, a parlamenti beiktatáskor. Az elnök véleményt sem mondott a kormányról, kérdésre azt válaszolta, hogy majd száz nap után, tehát miről is beszél most? Ugyanis csak az hiányozna nekünk, hogy – amint Kelemen igényli – Románia rendezze a „magyar emberek helyzetét”, hát, csak az lenne a botrányos. Ha a főnök a kisebbségi jogok kérdéskörének a rendezésére gondol, szögezzük le: nincsenek végleges megoldások, a többségi-kisebbségi viszonyok dinamikája, akárcsak az egész társadalom folyamatosan változik. Meglehet, hogy Románia, mint annyi más területen, pillanatnyilag „rendezte” a kisebbségi kérdés szabályozását, a kilencvenes évek, illetve a kétezresek első évtizedére jellemző módon, és ezt szokták is mondani a román politikusok, de. Egyfelől ismét csak az EU-s elvárások legminimálisabb szintjén, és a legutolsó pillanatban fogadta el Románia, a kisebbségi (lényegében nyelvhasználati és oktatási) jogokat ahhoz, hogy felvegyék az EU-ba. Másfelől pedig – a régió ex-szocialista országaihoz mérten is igazolhatóan – óriási a különbség a szabályok, az alkotmány és a törvények, valamint a gyakorlat között, a kisebbségi jogok területén is. (Jól példázza ezt a MOGYE helyzete, amit a BBTE mintájára és a törvénynek megfelelően sem sikerült multikulturálisra változtatni.) Ezért folytatólagosan újra kell gondolni és szabályozni a kisebbségi jogok kérdését, minden ilyen erőfeszítés kívánatos és üdvözlendő, hiszen a sokat hangoztatott modell-értékűség ezen a területen valóban fata morgana, amint azt számtalanszor elmondta a szövetség elődje, amikor még saját fejével gondolkodott a rommagyar politikai (és értelmiségi) elit, és kevesebbet „magyaremberezett” a vezér.

Van azonban egy valóban nagy gondja a jelenlegi román államnak, ami etnikumtól és társadalmi státusztól függetlenül – már leszámítva a kisszámú haszonélvezőjét – probléma, mégpedig az intézményesült és strukturális közéleti korrupció, mely elapasztja a forrásokat és morálisan is degradálja a teljes társadalmat. És ezt kezeli tabutémaként egy ideje a Fidesz itteni fiókpártja és szóvivője Kelemen Hunor. Ma az a rommagyar párt(ok) alapállása, hogy „magyar ember” korrupt nem lehet, ergo minden ilyen ügy magyarellenességről szól. Pedig ez idő szerint, még az összeesküvés-elméletekben gyakran szereplő „párhuzamos”, „mély”, vagy „ügyész” állam sem firtatja politikai vezetőinknek a magyarországi költségvetési pénzekkel folytatott khm …., „gazdálkodását”. Ha lenne ilyen, csak akkor lepődne meg igazán a rommagyar nagyközönség, politikusainak és csatolt részeiknek feddhetetlenségét illetően. És nem tűnik kizárhatónak, hogy lesz még olyan, hogy az adományozó – persze nem a Fidesz, hanem egy esetlegesen másik kormány – fog érdeklődni a költségvetési pénzek sorsa iránt. Ezért a manipuláció, ezért történhet meg, hogy akár vállalt pártcsaládjától is elpártolva csupán a PSD-ALDE-t, a jelenleg regnálókat, látja partnernek a vezér, ezért ellenséges az államelnökkel, és ezért vált mára a legreakciósabbá pártja (az Ab éppen ma tárgyalja a parlamenterek összeférhetetlenségét jórészt föloldó szövetségi kezdeményezésű törvény alkotmányosságát).

Végül, azt már csak a meghökkentési szándék, az abszurd iránti költői vonzalom, az alternatív tények imádata mondathatja Kelemen Hunorral, hangos hahotázás nélkül, hogy az anyaországi kampánnyal kapcsolatban „… a magyarországi pártok részéről nem érkezett semmilyen kérés a szövetség felé.” Hadd szögezzük le, Kelemen és pártja nem pénzért adja-veszi a rommagyarok hálavoksait, hanem kisebbrészt meggyőződéstől vezetve, nagyobb részt pedig Orbán Viktor zsaroló és bosszúálló természetétől tartva, aki kisegítette az elmúlt választási kampányban az itteni fiókpártot. Mert a nagy pénzt (az igazi zsét) nem a Fidesz itteni fiókpártja, amiben továbbra sem bízik meg a magyarországi vezér, hanem mások – Kató Béla és Tőkés körei stb. – kapják, egyelőre számolatlanul. A felelősség és a (Hódmezővásárhely után újratöltött) kockázat pedig, Kelemené és persze mindannyiunké, akiket pedig már alig-alig képvisel.

Magyari Nándor László

Ilyen-olyan politikai performanszok

FüHü

-

2018-02-27

0

Formálisan, a kijelentések szintjén csak a Fidesz itteni fiókpártjának elnöke áll nyíltan Toader és jelentése mögött, t.i. „partnerei” neki nem szóltak, hogy az már nem aktuális, felejthető.

„Egy valóságosan a feje tetejére állt világban az igaz a hamisság mozzanata.”

Guy Debord

A politikacsinálás posztmodern – de sok más poszt-al kezdődő jelzővel is illethető – populista szakasza, melyben élünk, stílusát tekintve allegorikus diskurzusok sorozata. Vagyis egy dolgot mondanak a politikusok, és más dolgot kell érteni alatta, ha el akarunk igazodni, ha értelmet akarunk tulajdonítani a politikacsinálás folyamatának. Önmagukban sem a diszkurzusok, sem a politikai gyakorlatok nem „állnak meg”, már-már értelmetlenek és értelmezhetetlenek, mankóra „második”, illetve sokadik jelentésre van szükség, hogy értelmet nyerjenek. Ezen kívül pedig a politika célja, sőt öncélja a spektákulum (Guy Debord), úgy is mint egy hiperreális, szimulált világ (Jean Baudrillard) valóságában zajló előadás, illetve folytatásos performansz, amolyan valóság-show, ami a tévéhez köt milliókat.

Márpedig, ha a politika spektákulum, végső soron egy vége nincs forgatókönyv, változó színészekkel való, hullámzó színvonalon előadott, végenincs eljátszása, akkor a két előadás, úgymint a DNA-t vezető Laura Codruta Kövesi, és azután a Tudorel Toader miniszteré, igencsak eltérő színvonalúra sikeredtek. Mielőtt a performanszokat elemezném, hadd jegyezzem meg, az elemzés ezen a szinten nem a forgatókönyv, a szöveg (a scriptum) tartalmáról, hanem az előadás minőségéről szól. És hát, ég és föld. A főügyésznő elegáns visszafogottsága, korrekt nyelvhasználata, egyenes, de nem merev testtartása, (amúgy is jó fél fejjel magasabb a miniszternél), tekintete, mellyel mindig a kérdezőt kereste, és fiatalos állóképessége, amivel minden kérdésre nyugodt és átgondolt válaszokat adott, igazán jó performansz volt. Ezt bizony még utánozni sem tudta a miniszter. Toader lassú, szájbarágós, öreges és színtelen „felolvasása”, másik történelmi korszakot, más retorikai időket idézett. Merevsége és zavarodottsága arra utalt: nem érezte jól magát szerepében, nem rá szabták a szöveget, melyet felolvasott. Silány játékos ő, aki egy elmúlt korszak retorikai elemein kívül más regisztert nem ismer, kérdésekre nem válaszolt, látszott, hogy kínlódott a mikrofonok mögött, izzadt és vörösödött, legszívesebben menekült volna a sajtó és a nyilvánosság elől.

Ha a DNA-vezér sok követőt és népszerűséget szerzett hosszú, de cseppet sem unalmas sajttájával, a miniszter éppen ellenkezőleg, a korlátoltságának lassú előadásával, megújulásra való képtelenségének megannyi jelével, lassú és körülményes stílusával pedig, egy igazi kuka (olyan Iordache-szerű) képzetét ébresztette, ellenszenvet. A főügyésznő ezen a szinten minden bizonnyal kiütéses győzelmet aratott, ezt már nem is lehet visszacsinálni, főként a nyilvánosság utólagos értékelését követően, mely kiemelte és megerősítette a performanszok közötti minőségi különbséget. Ha a főügyészasszony imázsában van valami, ami a jótanuló diákra (geek) emlékeztet, aki flottul megvédi álláspontját, megmagyarázza bizonyítványát, a miniszter a vaskalapos és fölöslegesen tudálékoskodó (a diákok körében rendszerint közutálatnak örvendő) régimódi tanárt adta.

Másfelől viszont, a textusok szintjén, a főügyészasszony volt a hagyományosabb, azaz szakszerűbb, igyekezett a jogi nyelvezet keretein belül maradni, (kivétel talán, az a kijelentés, hogy: ”a megvádoltak, elkeseredett fesztiválja folyik”) még akkor is, amikor személyesebb hangnemben, vagy a céhszerűség nevében szólt. Ez érdekes módon kapcsolódott egyfajta (későmodern?) jogi tudatossághoz, homogén, racionális és egyéb regiszterben hozzáférhetetlen nyelvezethez, ami viszont nem vált unalmassá. Mert a kérdések egyfelől tagolták, másfelől az érdeklődés eleve nagy volt, hiszen ritkán tartott hasonló sajttájt, harmadszor pedig, mert nem ismételte önmagát, és nem volt nyegle, vagy elutasító (emlékeztetőül hasonló témában Iordache ex-miniszter, hírhedt sajttáján három perc alatt 26 x mondta, hogy „altă întrebare?” /”más kérdés?”/, anélkül, hogy egyre is érdemben válaszolt volna).

Ha a szövegszerűség (textualitás) felől közelítünk a miniszter politikai diszkurzusához, akkor azt fogjuk találni, hogy a posztmodern kollázs, az összevágások, ismétlések és átfedések, zavaros szerkezetű és műfajú szöveg és ennyiben divatosabb ellenfeléénél. Toader, hol különféle jogi szabályozásokra (nem is mindig a tényállásnak megfelelőre: alternatív tények), Ab-döntésre, törvényre, etikai kódra, stb., hol sajtóértesülésekre, hol bizonyíthatatlan leleplezésekre utalt. Előadásának szövege erősen eklektikus és vitatható volt. Csak egy határozottan kiemelt dolgot említenék. Arra hivatkozott egy adott pillanatban, hogy a főügyészasszony „rontotta Románia nemzetközi megítélését”. A kijelentés nem csak azért nem áll (alternatív igazság), mert rettentően rosszul hangzik, mert ceausiszta bikkfanyelven fogalmaz, hanem azért sem, mert a DNA és vezetője, vélhetően minden lehető kitüntetés és elismerés birtokosa, amit csak a politikai nyugat ismer.

A Kelemen Hunor által, hogy úgy mondjam csípőből és azonmód „korrektnek” és „logikusnak” mondott miniszteri jelentés, melyet Tudorel Toader innen-onnan összefércelt és olyan nyolcadikos képességvizsga szintjén megírt jelentése a politikai ágenda új és érdekes fejezetét nyitja meg. Vége a jogi diskurzus tisztaságának, és egész érvrendszerének, még a kormányzat szintjén is, a populizmus elszánta magát a szakszerűség kivégzésére, végletes leértékelésére. A jogi, és általában a szakmai, nyelvezet végzetesen keveredett a napi politika, a médiadiskurzusok és politikai kiáltványok elemeivel, eklektikus stílusával, és ezzel el is vérzett. Nehéz feladat vár a (CSM-re) jogi felügyeletre, ha pusztán jogi szempontok szerint akarja ma megítélni a miniszter „elbocsájtó szép üzenetét”. Ezért – legalábbis szakmai hitelének fenntartása érdekében – el kell utasítania azt. Ezt minden bizonnyal Liviu Dragnea and Co. is sejtik, ezért nem vállalják a jelentést, kihátráltak Toader mögül és kivárnak. (Formálisan, a kijelentések szintjén csak a Fidesz itteni fiókpártjának elnöke áll nyíltan Toader és jelentése mögött, t.i. „partnerei” neki nem szóltak, hogy az már nem aktuális, felejthető.) Csakhogy egy negatív véleményezés a (CSM) jogi felügyelet részéről Johannis dolgát könnyíti meg, amikor el fogja utasítani a DNA-főügyészének leváltását. Ezzel még az új – Dăncilă – kormány könnyű és gyors elfogadásával elveszített népszerűségét is helyrehozza, valamint második mandátumának esélyeit növeli.

Magyari Nándor László

Az elnök puskázott

FüHü

-

2018-02-22

0

Még az FBI sem kellett hozzá, hogy leleplezzék Donald Trump elnöki képességét arra, hogy meghallgassa az embereket és emberségesen válaszoljon. Elég volt egy jó szemű „lesipuskás” fotóriporter jelenléte, hogy kiderüljön: Trump a legegyszerűbb „puskaügyi” kérdéseket sem képes fejből feltenni, sőt a legszimplább, legemberibb reakcióra is képtelen egy papírcetli (minő véletlen, hogy a suliban „puskának” hívtuk) nélkül – ha az elvárt viselkedés szembe megy mindennel, ami az ő egyénisége.

Az amerikai elnök szerdán a Fehér Házban fogadta a floridai iskolai tömeggyilkosság áldozatainak szüleit és a túlélő diákok meg tanárok egy csoportját.

A kandalló előtt, középen ücsörgő elnök láthatóan tiszteletet és megrendülést mímelve, „bölcsen” hallgatta a megrendítő beszámolókat, panaszokat és kérelmeket, sőt meg is ígérte, hogy most majd „nagyon erősek” lesznek az intézkedésekben, sőt azt is felvetette, hogy

„az arra alkalmas vagy kiképzett tanárokat fel kell fegyverezni”.

Az Associated Press hírügynökség szemfüles fotósa (Carolyn Kaster) azonban megfigyelte és tökéletesen olvashatóan lefotózta a Trump kezében szorongatott emlékeztető cédulát (a „45″ számmal hímzett elnöki mandzsetták között), amely leleplezi Donald Trump valódi énjét. Még arra is szüksége van, hogy olyan egyszerű, kézenfekvő kérdésekből előre felkészítsék, valamint még a szükséges reakciót is előre rögzítsék, mint a következők (részletek az „elnöki puskából”):

„1. Mit szeretnél legjobban, hogy megtudjak arról, amit átéltél?

Milyen segítséget nyújthatunk mi ahhoz, hogy nagyobb biztonságban érezd magad?

[…]

3. Értelek.”

Purger Tibor (Washington)

Politikai krimi

FüHü

-

2018-02-20

0

Tanulságos, de cseppet sem mulatságos, ahogyan a Fidesz itteni fiókpártját a politikai senkiföldjére vezette, ott pozícionálta, és azután maga is onnan próbál fogadatlan prókátorként kibicelni, inkább elszomorító, lehangoló. A senkiföldjén nincs kályhasarka, ahonnan táncra indulhatna Kelemen Hunor, nincs semmiféle önállónak mondható víziója sem, nem a maga ura, utasításra vár és ebből a helyzetből csak veszíteni lehet.

A politika – mely mai formájában erősen közelít a káosz fele – a leginkább a krimi műfajához hasonlít, mégpedig egy hosszú folyamú krimi-sorozathoz. És ez a műfaji besorolás egyfelől nem csak a politikusokat és segítőiket (politics makers) keretezi be, hanem azt is föltételezi, hogy ekként is olvassuk az általuk létrehozott történeteket, magyarán (ahogy azt Borges mondaná) hitetlenkedve, gyanakodva, egyfajta egészséges bizalmatlansággal, intellektuális távolságtartással kell fogyasztanunk a politikai sorozatokat. Másfelől pedig a krimi mégiscsak a klasszikus logika és „erények” fenntartását szolgálja, nem enged a káosznak, hiszen van eleje, közepe és vége, jó és rossz szereplői, egyébként érthetetlen lenne. Az értő elemzőnek különös erudícióra, türelemre és intellektuális erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy ne csak a politikai krimi felszínét karcolja, ne csak visszaolvassa a belekódolt legegyszerűbb és – egyre inkább populista – üzeneteket, hanem a mélyebb összefüggéseket is belássa, megértse és összefüggéseiben feltárja. Nem egy könnyű műfaj a politikai elemzés, már ha komolyan vesszük, és háládatlan is, mert egy egész gépezettel áll szemben, mely olyan nyelvezetet (rejtjelezett kódot, ha úgy tetszik) és kommunikációs technikákat termel, ami az elrejtést, az eredeti szándékok és érdekek, stb., elfedését szolgálja, ráadásul művelői, alkalomadtán, bosszút is állnak a leleplező elemzőn. És aztán a tévedés, a téves nyomon való elindulás, a rossz értelmezés Damoklész kardja is állandóan az elemző feje fölött lebeg. A politikai puzzle ugyanis többféleképpen összerakható, a tettest csak a sorozat utolsó részében fogják leleplezni, rendre már későn, amikor már semmi nem segít, amikor a bűn el lett követve, és jobb helyett az utólagos leleplezés adhat egyféle katarzist, amolyan nézőtéri fölsóhajtást: láthattuk volna, sőt előre láthattuk volna, hiszen szemünk láttára zajlott a krimi, de mégsem fedeztük föl a gyilkost.

A román és a rommagyar politikai mezőny, a színpad (szcéna), természetéhez tartozik a túlzottan drámai, súlyos, feszültséggel terhes hangnem, miközben az előadott krimi, valójában tragikomédia (Caragiale szó szerint hallhatatlan, no meg az abszurd ikonikus alakja Ionesco, úgyszintén). Mindez arról a színjátékról jut az eszembe, amely a napirenden levő politikai játszma sorozat-krimijét (sitcom) jellemzi. Karaktergyilkosságokkal és kísérletekkel, leleplezésekkel és félrevezető, szimulált, leleplezésekkel, humbug és bohóckodás (buffoonery), minden szereplő álságos, mindenki menekül, a forgatókönyv pedig nyitott végű: lesz ami lesz. A politikai osztály rá akar telepedni arra az (i)gazságszolgáltatásra, melynek önállósága, objektivitása és kompetenciája máris kérdőjeles, de senki sem veszi fel a konyhakést és nem mer pisztolyt rántani, hogy lelője a krimi, akarom mondani a rendszer, ikonikus alakját, a DNA főügyészét. Laura Codruta Kövesi pedig éppen a többiek romlottsága miatt tűnhet hitelesebbnek és kompetensebbnek, mint amilyen a valóságban: elvtelenek, hitetlenek és hiteltelenek között egy, ki védi még a mundért, „vakok között félszemű a király” („in the land of blind, the one-eyed man is king”). Az ellene irányuló karaktergyilkossági kísérletek, amelyek megvádoltaktól, sőt elítéltektől indulnak, pontosan az ellenkezőjét váltják ki annak, ami szándékuk, a vádlókat vádolják meg, az ők intrikáit leplezik le, és támadásaikat hiteltelenítik.

Patthelyzet van mert egyfelől a vezető politikusi garnitúra nagyon is sebezhető, sőt máris sebzett, hiszen tisztelet a kevés kivételnek, korrupció-gyanúsak, illetve elkövetők. Nehéz úgy támadni és hitelesnek maradni, hogy magasrangú vagy egykor magas funkciókat betöltő, mérvadó politikusok, támadás közben menekülnek. Részük külföldről üzenget, leplez le és fenyeget stb., másrészük meg, bajusz alatt, kényszermosolyogva, elítéltként és bírói ítéletre várva hadakozik, hátha, hátha sikerül megúszni. Kormányzás márpediglen nincs is (ami van az nem adminisztráció, hanem az entertainment industry része: 2 bohóca is van a kormánynak a juh-imádó agrárminiszter Petre Daea és az új-régi Anton Anton, aki energetikai viccekkel szórakoztat), legfennebb utólagos kármentésre futja a fejetlen adóreform következményeinek ideig óráig való rendbehozására, menteni a még menthetőt. A DNA-főnök mögött meg ott van az államelnök, aki nemcsak belpolitikai hasznot húz a konfliktusból, hanem külföldön is jól pozícionál, és ő lehet a nevető harmadik, második mandátumáért szorgosan dolgoznak ellenfelei.

A rommagyar politikusok (április 8-ig minden bizonnyal, de azt követően is valószínűsíthető) spárgázó bábuk, Budapest és Bukarest között. Semmi pénzért nem lennék a szorongó, sőt rettegő Kelemen Hunor helyében, aki két tűz között, érthető módon, menekülőre fogta. Érthető az űzöttsége, mely legutóbbi tv szereplésében arcára kiült, homlokát összeráncolta, szemöldökét összerántotta, miközben csépelte (már úgy, ahogy rengeteget ő-getve, é-getve) a szót, nem mondott semmit. Mert, ugyan mit is mondhatott volna, ha folyton azt kell hajtogatnia, hogy Magyarországon kampány van – mintha ez mindent mentene, bármi megengedett lenne kedvenc miniszterelnöke és tsai részéről – a bukaresti politikát pedig, nem ismeri eléggé, nem is érti, mondta, a legtöbb kérdésre kitérőként. Tanulságos, de cseppet sem mulatságos, ahogyan a Fidesz itteni fiókpártját a politikai senkiföldjére vezette, ott pozícionálta, és azután maga is onnan próbál fogadatlan prókátorként kibicelni, inkább elszomorító, lehangoló. A senkiföldjén nincs kályhasarka, ahonnan táncra indulhatna Kelemen Hunor, nincs semmiféle önállónak mondható víziója sem, nem a maga ura, utasításra vár és ebből a helyzetből csak veszíteni lehet. Duplán vesztes helyzetben van (lose-lose situation), és sajnos nem csak személyesen, hanem magával ragadta a rommagyarság jó részét is, hiszen mind a bukaresti korrupt hatalom, mind a budapesti akarnok politikája követhetetlen.

Csak két példa. Kelemen és a szövetség egy árnyalt kép kialakítása mellett (ehhez alig pár saját korrupt „elengedését” kellett volna eszközölnie) részt vállalhatott volna az államelnök által szorgalmazott és nevével fémjelzett korrupció-ellenes ellenzéki koalícióban, mely jó kilátásokkal bír, és „természetes szövetségeseinek” – ha ugyan komolyan gondolja a PPE-hez, a konzervatív Kereszténydemokrata Internacionáléhoz való tartozást – körében pozícionálhatta volna magát és pártját. Ha meg képes lett volna tartani az „egyenlő közelség elvét” a budapesti pártokkal, akkor meg kampányolnia nem kellene, kiszolgáltatni a rommagyarságot Orbán igencsak változó és fantáziadús kénye-kedvének. Mert magam is azt hittem, hogy a szatmárnémeti magyar polgármester, majd a református egyházfők csatlakozása az ortodox reakciós homofób mozgalomhoz alkalomszerű és „elszigetelt” jelenség, egyszeri megtévedés volt. Most viszont Orbán Viktor szíves közléséből kiderült, hogy a reakciós ortodox fundamentalizmus Európát (sic!) védi, ergo követendő!

Magyari Nándor László

Blogles

„Szerkesztői csúsztatásra, ferdítésre, néhol nyilvánvaló hazugságra építve a valósággal nem egyező képet mutattak Svédországról, és az itt élő emberekről. Ez sértő” – írta a Facebookon Kövendi Dénes pszichiáter.

Formálisan, a kijelentések szintjén csak a Fidesz itteni fiókpártjának elnöke áll nyíltan Toader és jelentése mögött, t.i. „partnerei” neki nem szóltak, hogy az már nem aktuális, felejthető.

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA