Blogles Archives Page 29 of 41 › Független Hírügynökség

Gyorsan megállapodott az ellenzék – Törökországban

Blogles

FüHü

-

2018-05-02

Gyorsan megállapodott az ellenzék – Törökországban

A hazai ellenzéki pártok nyakig sárosak abban, ami történt, lemoshatatlan a bűnük, és épp most készülnek a hasonlóan szégyenteljes és aljas folytatásra. Be fognak ülni a parlamentbe, és négy év múlva ismét kétharmados vereséget fognak szenvedni. Ugyanazok, ugyanúgy.

No csak, létezik ilyen is: a legnagyobb török ellenzéki párt és három másik szövetséget köt a június 24-i előrehozott választásokra. Erdogan alig két hete jelentette be, hogy nem a rendes időben, 2019 novemberében lesznek a parlamenti választások.

A tét óriási, amennyiben Erdogan győz, megszűnik a miniszterelnöki hivatal és a parlamenti demokráciát elnöki rendszer váltja fel, a török diktátor számára az eddiginél is nagyobb, immár elsöprő hatalommal.

A török és a magyar választási rendszer között nyilvánvalóan sok a különbség, és nem is vagyok tisztában a törökkel, de az is nyilvánvaló, hogy Erdogan bejelentésére a török ellenzék, ellentétben a magyarral, képes volt nagyon gyorsan reagálni, és lényegében két héten belül egy széles koalíciót létrehozni, ezzel kvázi egységpártként viselkedni. Holnap délután, háromkor aláírják az alig két hét alatt tető alá hozott együttműködési megállapodást.

Az egyelőre nem világos előttem, hogy Erdogannal szemben csak egy ellenzéki jelölt fog-e indulni. (Valószínűleg nem.) De azt láttuk, hogy nálunk a kritikus helyzet ellenére osztódással szaporodtak a miniszterelnök-jelöltek.

Mindez számomra azt bizonyítja, hogy a török politikai kultúra (is) milliószor érettebb, felelősségteljesebb a magyarnál. Nem árt emlékezni, hogy az utolsó visszalépésekre a határidő előtt három perccel, április 7-én délelőtt, 10:57-kor került sor. Miközben előtte az ellenzéknek négy éve volt kitalálni, hogy mi legyen, hogy legyen április 8-án.

Úgyhogy hagyjuk, a hazai ellenzéki pártok nyakig sárosak abban, ami történt, lemoshatatlan a bűnük, és épp most készülnek a hasonlóan szégyenteljes és aljas folytatásra. Be fognak ülni a parlamentbe, és négy év múlva ismét kétharmados vereséget fognak szenvedni. Ugyanazok, ugyanúgy.

Ez itt, amit ezek csinálnak, nem politika, hanem mészárszék. És a lemészároltak nem ők, soha nem ők, hanem mi vagyunk.

Szerző: Bruck András/Facebook

Az igazság órája

Blogles

FüHü

-

2018-04-26

0

Lezárják május 8-án a Kossuth teret. Igaz, csak néhány órára, de az a néhány óra fontos időszak Magyarország számára. Akkor alakul meg az új országgyűlés – kordonok között, rendőrök vigyázó felügyelete mellett.

Megtörtént a bejelentés, május 8-án, az új országgyűlés megalakulásának napján reggel hattól délután kettőig kordonnal lesz lezárva a Kossuth tér. Az ellenzéki pártok ebben a helyzetben két dolgot tehetnek, amennyiben nem értenek egyet azzal, hogy a kormány akár átmenetileg is korlátozza a nép tüntetéshez való jogát.

1/ Elbontják a kordont, és őrzik az átjárókat, hogy a tömeg szabadon tüntethessen. (Emlékszünk, volt már ilyen.)
2/ Vagy bejelentik, hogy a kordonok miatt nem vesznek részt az alakuló ülésen, és virággal kimennek a tüntetők közé.

Amennyiben egyiket se tennék, azzal egyértelműen kinyilvánítanák, hogy valójában inkább vállalnak közösséget a nemzet ellen fordult hatalommal és a nagyrészt funkcióját vesztett álparlamenttel, mint a demokráciáért tüntető tömegekkel.

Nem lehet újabb négy évig eljátszani ezt a demokrácia színjátékot, ezért az ellenzéki pártok bármennyire is szeretnék megúszni, hogy színt kelljen vallaniuk, sorsdöntő „vagy-vagy” választás elé kerülnek május 8-án: vagy mi, a nép, vagy Orbán és a diktatúra.

Szerző: Bruck András, Facebook

Elitek és ellenelitek

FüHü

-

2018-04-24

0

Az Orbán-féle hatalom bebetonozásának legfőbb közege a megszállt médiák területe, ezért az ellenzéki és/vagy tényszerű, semleges sajtó elhallgattatása lesz a következő lépése a hatalomnak – a Magyar Nemzet és tsai, már bedobták a törülközőt – miközben a potenciális ellenelit saját politikai vezetőinek lemészárlásával van elfoglalva.

A populizmus relatív sikerének egyik fontos összetevője, hogy a különféle elitek – egy-egy tevékenységi terület uralkodó csoportja, melynek megvan a maga sajátos hatalmi mintázata – vezetői maguk képtelenek világosan kommunikálni, meghatározni és másokkal is megértetni sajátos helyzetüket. Más kérdés, hogy gyakran a vezető csoportok éppen abban érdekeltek, hogy elrejtsék valódi céljaikat és/vagy eszközeiket, amellyel megszerzik, fenntartják és megerősítik, illetve újratermelik kiváltságos helyzetüket. Igaza van Vilfredo Paretonak, aki jó száz éve kifejtette, hogy a politikai elit eleve kettős kommunikációt, kettős beszédet, folytat és ez azzal kapcsolatos, hogy a hatalmát szinte bármilyen diskurzus legitimálhatja. A populista vezér, éppen ezért, bátran eljátszhatja a „nép barátjának” szerepét, úgy tehet mintha annak érdekében lépne föl, mintha egyenesen elitellenes lenne, miközben egy másik, pontosabban saját elitjét helyezi a hatalomba. Ez világosan kitetszik Donald Trump eddigi fölemelkedésének történetéből (majdani bukását ennek a lelepleződése fogja okozni), amikor sikerült a fehér alsó osztályokkal – sőt kisebbségiekkel is – elhitetnie, hogy ő a képviselőjük, hogy egy igazságosabb és főleg autochton társadalmat fog kialakítani, elitellenes politikát fog folytatni, miközben egy szűk gazdasági elit érdekeit követi.

Trumpnál is radikálisabb a nacionalista populizmusban Orbán Viktor, aki nem meglévő (gazdasági)elitet hoz helyzetbe, hanem egyenesen teljes és szándéka szerint, tökéletes elitcserét ígér. A központosított és akár utólag lepapírozott kormányzati korrupciót „politikai stratégiának” mondják hívei, az idegengyűlöletet és elzárkózást pedig a nemzeti nagyság jeleként ünneplik csakhogy korántsem a nép érdekében, hanem a szűk „udvartartás”, a „főnök” és klientúrájának, támogató, feltörekvő elitjének érdekében teszi. Érdekes viszont, hogy az „újmagyar” politikai elit s elsősorban az az Orbán, aki egyetlen vitára sem hajlandó kiállni, illetve soha ellenzéki médiában nem szerepel stb., képes magát „héjának”, vagy Pareto eredeti politikai elit-tipológiája szerint, „oroszlánnak” föltűntetni. A valóságban viszont, legjobb esetben is, csökkentett ravaszságú rókákról van szó: a leginkább gyáva és opportunista klientúráról beszélhetünk. Ebből a szempontból érdemes megnézni Lázár János, tegnap még nagyhatalmú, pénzosztó és korrupciót igazgató miniszter gyáva rezignációját. De ugyanez látható, amikor Balog Zoltán, humán erőforrás (pfuj!), azaz mindenes miniszter, akinek nevét még sokat fogják emlegetni a tan- és egészségügy tönkretétele kapcsán, hirtelen meghunyászkodó egérke lesz és visszavonul, jól fizető, de hatalommal nem járó állásba stb.

És akkor mit mondjunk a rommagyar politikai elit viselkedéséről, aki mára teljesen elveszítette reprezentációs képességét, csak a budapesti – egyébként azt a bukaresti hatalom fele közvetítő – illiberális hatalomgyakorlás elvárásainak felel meg. Többek között elfeledkezik a MOGYE-vel kapcsolatos feladatairól, hiszen kampányolnia kellett, most meg „hazugságversenyt” kezdeményez, amiben a „radikális orbánista” Antal Árpád hősiesen védi klienteláris kapcsolatát, bizonygatja kampánybeli hasznosságát a budapesti vezérnek. Hős ő, a lehajtott fej, a térden csúszás bátor aktivistája. Szembe megy nem csak a statisztikai evidenciával, hanem azzal a pártközponti szándékkal is mely még mentené a menthetőt, bizonygatva, hogy a Fidesznek való kampányolás – ami mindent egybevetve, mind a részvételi arány, mind a végeredmény, a mandátumot nem eredményező átszavazás szempontjából sima kudarc – „helyes volt”, mert nem befolyásolta a magyarországi választási eredményt. Mindkét magatartás, a hencegő csicskás és a magát mentegető, tévedését elfedni szándékozó, káros és demobilizáló a rommagyarság számára, ismét sokakat belevittek egy vesztes játszmába, pótcselekvésre bíztattak és azután menekülnek a felelősség elől. Igazolni kellene a sok – elvben legalábbis, de semmiképpen nem a valóságban – szavazásra, regisztrációra és felvilágosításra, levélszavazatok összegyűjtésére és továbbítására stb., elköltött magyar költségvetésből származó pénzt. De közben azt a látszatot is fenn kellene tartani, hogy nem is volt jelentősége az átszavazásnak, a kétharmadért nem a rommagyarság (és általában a határon túliak) felelős.

Az újmagyar politikai elit és értelmiségi klientúrája, végső soron gyávaságából képes macsó és véresszájú, etno-nacionalista és gátlástalan, erős hatalmi csoport benyomását keltenie. Ebben elsősorban a média-munkások (sokukat nem szabadna újságírónak nevezni, ez utóbbihoz jól kidolgozott és hosszú hagyományon épülő erkölcsi szabályrendszer betartása szükséges, amivel sajna egyáltalán nem rendelkeznek, jelzett „munkások”) segítik és a „borzalmas kommentariátus”, a „hasznos idióták” serege, akik ingyen és bérmentve folytatnak ízléstelen propagandát, szorgosan fűrészelik saját maguk alatt is a fát. Az újmagyar politikai elit és csatolt részeinek hatalma – megalapozott véleményem szerint – semmi más csak szimulákrum, virtuális konstrukció, mely alternatív tényeken és poszt-igazságokon épül, viszont, mindent egybevetve a virtuális médiák szabályai szerint terjed és annak mintázatait követve hatékony. (Érdemes lenne megmérni, hogy a királyi tv bevallott hazugságát hányan vették készpénznek a münsteri merénylet kapcsán és egyáltalán kikhez jutott el a cáfolat, hogy a hatékonyságot in vitro észlelhessük).

Az Orbán-féle hatalom bebetonozásának legfőbb közege a megszállt médiák területe, ezért az ellenzéki és/vagy tényszerű, semleges sajtó elhallgattatása lesz a következő lépése a hatalomnak – a Magyar Nemzet és tsai, már bedobták a törülközőt – miközben a potenciális ellenelit saját politikai vezetőinek lemészárlásával van elfoglalva. Az anómiás, önmagában is végletesen kételkedő (félreértés ne essék az önkritika, a reflexió pozitív tulajdonságok, csak ha túlzásba viszik, ha negativizmusba és rezignáltságba fordul, bénítja le a cselekvést) potenciális ellenelit gyakorlatilag önmagát számolja föl, alig kell ehhöz kis külső impulzus és végleg elpusztul. Pedig – meglátásom szerint – fölösleges csak a politikusokat és főként az ellenzékieket kárhoztatni sikertelenségükért, amíg nincs hatékony és szakmailag fölkészült, nem utolsó sorban bátor, ellenelit, nincs politikai váltás sem. Igaz, hogy a (parrhesiat) szellemi bátorságot egyáltalán nem tanítják sem Magyarországon, sem Romániában, és mégis. Egy teljes spektrumú (large scaled society) modern társadalomnak (jelzem ezt a kiterjedését és struktúráját veszítette el a rommagyar közösség az elmúlt két évtizedben azzal, hogy a rommagyar rendszerváltás csúfos kudarcot vallott, a politikai pluralizmus ki sem alakult), képesnek kell lennie a formális oktatási intézmények támogatása nélkül is kitermelni egy ütőképes szakmai/értelmiségi, valamint kritikus elitet. A nagy kihívás olyan ellenelitet kialakítani, mely bármikor képes megtalálni azokat a szellemi eszközöket, melyek alkalmasak gátat vetni a hatalmi visszaélésnek, a diktatúra bevezetésének, ellendiskurzust képes termelni az illiberális demokráciának. (Kár volt lemondani a tudománynépszerűsítés jól működő eszközéről és lehetőségeiről Magyarországon, és ezzel is fölszínre engedni a parttalan demagógiát és populista áltudományos diskurzusokat, melyek a hatalmi elitnek kedveznek, modellt nyújtanak a hatalmi demagógiának, tartalmat az alternatív tények és hazugságok masszív áradásának).

Gyakran elhangzik nálunk fele is, hogy mi haszna az értelmiségi/tudományos elitnek, ha semmi sem változik a politikai elit szintjén? A kritika haszna, hogy ellendiskurzust teremt a hatalmi demagógiához, kontrollt gyakorol, ellensúlyt az alternatív tényekhez és hazugságokhoz: a hatalomváltást szellemi területen – új elit kialakításával és működtetésével – kell először megvalósítani ahhoz, hogy a valóságban is bekövetkezzen, és nemcsak Magyarországon, vagy nálunk.

Magyari Nándor László

Hiteles jobboldalra várva

FüHü

-

2018-04-17

0

Orbán populista nacionalizmusa a mérsékelt jobboldalt babonázza meg, és teszi kiszolgáltatottá, hallgattatja el, illetve szívja el a levegőt előlük. Nagyban hasonlít ez ahhoz, ahogyan Trump a Republikánusokat túszul ejtette és erodálja hitelüket, azáltal, hogy néha, megtévesztő módon, az ő politikai szlogenjeiket hangoztatja. A hiteles jobboldal hiányának tényét a Jobbik fölismerte, amikor elkezdett „cukiságkampányolni”, középre húzni, néppártosodni, csak kérdés, hogy teheti-e hitelesen, előzményeinek fényében?

Ideges reakciókat váltott ki a Fidesz-táborban a szombati Orbán-ellenes, méretes tömegtüntetés, és sokan közülük azt emlegették – már a kevésbé vehemensek, a többiek csak anyázásra voltak képesek – hogy a tüntetés(sorozat) nem legitim, hiszen most voltak a választások, és a kétharmad mindent legitimál, akár utólag, akár előremenően is, bármit is tett, vagy tenne Orbán. Pedig a megmozdulás egészen mást, a liberális demokrácia értékeit és intézményeit védte és védi, legitimitása ebből, az egyébként formálisan a hatalom által is elismert rend – hiszen ennek szabályai szerint nyert választásokat – méltóságából fakad.

Az a magyar választások nyomán fölmerülő kérdés, hogy lehet-e legitim – a liberális demokrácia szabályai szerint választott – illiberális hatalom? Ez pedig tulajdonképpen a jobboldali és szélsőséges populista politika létjogosultságának a kérdése a demokratikus rendszerekben, mely politika éppen a jobb-baloldali fölosztáson alapuló rendszert tagadja, egy maga által kreált nép-nemzet nevében.

A populizmus, többek között, olyan gyakorlási módja a hatalomnak, amely lényegét tekintve, nem illeszkedik a liberális demokrácia politikai gyakorlatába. A populizmus ugyanis túl akar lépni azokon a közvetítő és egymást kölcsönösen ellenőrző intézményeken (checks and balances), melyek a liberális demokráciák sajátjai, és amelyek a hatalomgyakorlás legitimitását biztosítják, azt, hogy egy adott hatalmi elrendeződést, egy adott rendet, azok is elismerjenek, akik nem közvetlen részesei annak.

A populista vezér kettős beszédet folytat akkor, amikor hatalmon van, hiszen legitimitásának alapját az a formális rend adja, mely leginkább a választási szabályok és eljárások betartásán alapul. Azaz a liberális demokráciák működésének intézményes keretére apellál, de csak szigorúan formálisan, miközben ezen intézmények ellen lép föl. Közvetlen kapcsolatot akar és hoz létre a „népnek” nevezett választói tömeggel, vélemény-csoporttal, akiket azután a vezetettek teljes körével azonosít, úgy hivatkozik rájuk, mint a „népre”, illetve „nemzetre”, mint az állampolgárok teljes körére. A kettős beszéd lelepleződik, amikor a populista vezér választásokat veszít, mint ahogy az Orbán esetében 2006-ban történt, amikoris kijelentette, hogy „a nemzet nem lehet ellenzékben”, azaz nem tekinti legitimnek a formálisan – választáson – fölhatalmazott kormányt, az általa közvetlenül „képviselt” nemzetnek nevezett kisebbség szempontjából. Erre a populista szlogenre tett még egy lapáttal – minden bizonnyal a kétszeresen kisebbségi frusztráltság által stresszelt Kelemen Hunor, éppen Orbánnak hajbókolva, illetve populista hite mellett tett tanúságként –, mondván: „ahogy a nemzet nem lehet ellenzékben, egy nemzeti közösség, nemzeti kisebbség sem lehet érdekelt a teljes politikai elszigetelődésben, így az RMDSZ sem”.

A Fidesz látszólagos elsöprő többsége mögött az áll, hogy személyre szabta a választási törvényt, mely Európában egyedülálló módon torzít és teljességgel aránytalan, átrajzolta a választási körzeteket és asszimetrikus módon adott lehetőséget a határon túliaknak a levélben szavazáshoz, szemben a külföldön tartózkodó magyar állampolgárokkal, kisajátította a közmédiát, pártcélokra fordított irdatlan mennyiségű közpénzt, stb., stb. (Jellemző, hogy még így is arról beszéltek kormánypártiak, hogy az ellenzék készül választási csalásra, és Orbán egy kiszabott kisebb bírságot sem akar szó nélkül kifizetni stb., stb.). A Fidesz magatartása a magyarországi választásokon minden elemében megmutatta mit is jelent(ene) az illiberális demokrácia orbáni gyakorlata (amely, nem meglepő módon, erősen hajazna a putyini rendszerre, bár még kevésbé agresszív annál), a tökéletes kettős beszéd, az alternatív tények és post-truth világa: álellenség, gyűlöletkeltés, választási program nélküli demagóg kampány, cinizmus, és pöffeszkedő, valamint korrupt vezetés.

Mindezek mellett, fölösleges az ellenzéken számon kérni az eredménytelenséget, keresni a bűnbakokat, és tovább rombolni az amúgy is alacsony önbizalmat. Paradox módon, ma Magyarországon nem a baloldal, vagy az ellenzék van válságban, hanem a nem populista, a szabványos jobboldal képtelen Orbán köntösének zsebéből kinőni, (ha úgy tetszik coming out-olni). A jobboldali konzervatív-keresztény, de nem orbánista-semjénista, azaz klasszikus pártok hiányoznak a palettáról, illetve rejtőznek a populista hatalom szoknyája mögé. Orbán populista nacionalizmusa a mérsékelt jobboldalt babonázza meg, és teszi kiszolgáltatottá, hallgattatja el, illetve szívja el a levegőt előlük. Nagyban hasonlít ez ahhoz, ahogyan Trump a Republikánusokat túszul ejtette és erodálja hitelüket, azáltal, hogy néha, megtévesztő módon, az ő politikai szlogenjeiket hangoztatja. A hiteles jobboldal hiányának tényét a Jobbik fölismerte, amikor elkezdett („cukiságkampányolni), középre húzni, néppártosodni, csak kérdés, hogy teheti-e hitelesen, előzményeinek fényében?

Magyarországon két fejlemény billentheti helyre az agresszív nacionalista populizmus (NER) által eltorzított, illiberális demokráciának nevezett, politikai mezőnyt. Vagy a Fidesz hasad és válik ki egy valóban konzervatív demokrata frakció, távolodik el Orbántól és épít föl – persze nem egyik napról a másikra, de négy év ehhez elégnek kellene, hogy legyen – új jobboldali pártot. Vagy pedig a Jobbiknak kell megszabadulni szélsőségeseitől, kell valóban konzervatív demokrata párttá válnia (lehet, hogy naiv vagyok de Vona Gábor utóbbi időbeni magatartása hitelesnek tűnik egy ilyen fordulat véghezvitelére), és akkor akár központi szerepet játszhat(na) Magyarországnak a liberális demokrácia útjára való visszavezetésében, és persze mindkét fejlemény párhuzamosan is bekövetkezhet.

Szombaton – és amennyiben tényleg állandósul –, szombatonként a magyarországi demokraták vonult(n)ak az utcára: ott voltak (és remélhetőleg lesznek) baloldaliak, liberálisok és jobboldaliak is. Összekapcsolja őket, hogy mindannyian a liberális demokrácia hívei, és ez a felállás – lényegében – egy teljes politikai palettát rajzol körbe, ha úgy tetszik és másik kontextusban, ez az európai Magyarország. Ehhez képest Orbán alternatív („politikai homokozót”) politikai mezőnyt, illiberális demokráciát, populista politikai szcénát hozott létre a maga számára, ahol semmi sem az aminek látszik, az „alternatív tények” világa, melyről könnyen kiderülhet, hogy csak üres kulissza, egyszereplős előadás színpada. Bár fordítva tűnik, Orbán az elszigetelt, bármit is mondjon, vagy üzenjen sajtóbeli csicskásaival, a gyűlöletet szító és fokozó populista sleppel, a NER világa magába zárult és képtelen lesz ebből kitörni, nem az a kérdés, hogy megbukik-e, csak az, hogy mikor.

Magyari Nándor László

Parlamenti választás Magyarországon 2018

FüHü

-

2018-04-15

0

Parlamenti választás Magyarországon 2018

Ez a félretájékoztatás, gyűlöletkeltés oly tömegeket mozgatott meg, ami ellen a szociális problémákról papoló ellenzék semmit sem tudott hathatós ellenérvnek felhozni. Ez az idei, 2018-as, parlamenti választás igazi problémája, és az ellenzék teljes kudarca. Stephen Elekes:

Ezt írtam, jegyeztem le április 8-án 17:12-kor a Facebook oldalamon

Voltam szavazni, pardon választani. Nem tetszett! Nem tetszik. Rengetegen voltak. Főleg fiatalok, és „átszavazók”, azaz nem a lakhelyük szerintiek. Mint kiderült, két sor volt: egy a helyi lakosoknak, egy pedig az „átszavazók”-nak. Mikor közöltem, hogy helyi lakos vagyok, hirtelen lerövidült a sor, ill. rögtön egy tanteremben találtam magam. Hallottam, hogy a szavazóbizottság tagjai azon tanakodnak, hogy az első szavazók panaszkodnak. Máshol (ezt honnan tudják?) nemzeti színű karszalagot kapnak, itt meg nincs. Az egyik szavazóbiztos magyarázta: igen, valóban, de mi nem kaptunk elegendőt. Ez hogyan lehetséges? Hiszen hajszálpontosan tudják (a személyi, és a választási névjegyzék alapján), hogy hány első szavazó (18 éves) van, még sincs elég nemzeti színű kedvesség.

De ennél is feltűnőbb (és „gyanús”) volt számomra a sok fiatal az ország minden részéről (Debrecen, Zala, csak amit hallottam), akik épp ebbe a budapesti szavazókörzetbe jelentkeztek be. Eszembe jutott a 2010-es átszavazás, amikor Szanyi választókerületét ostromolták a „vidékiek”. Engem a kék cédulás időkre emlékeztetett. Talán kevesen tudják, de annak az volt a lényege, hogy a nem a lakóhely szerinti szavazáshoz adtak egy kék cédulát. (Most zöld borítékot kaptak az „idegenben szavazók”, amit le kellett ragasztaniuk. A helyi lakosoknak nem kellett leragasztaniuk a fehér borítékot). Ezzel a kék cédulával aztán teherautón vitték a (kommunista) aktivistákat egyik faluból a másikba. Ha létezik „Kubatov-lista”, akkor könnyen lehet mozgósítani (és „átcsoportosítani”) az átszavazásra hajlandó fiatalokat. Bocs, a gonoszkodásért. Néhány óra és kiderül az igazság. (Ha kiderül).

Ez volt az első reakcióm a friss élményekkel átélt 2018-as szabad választásról. A levegőben benne volt, hogy itt „valami nem stimmel”. Ezt a rossz, bizonytalan érzést csak fokozta a számlálás részeredményeire való várakozás. Az eredmények csak nem jöttek. A választásért felelős elnökasszony bejelentette, hogy addig nem közölnek részeredményt (sem), amíg valamennyi szavazóhelyiségben be nem fejezték a voksok maradéktalan leadását. A tv-ben végül két budapesti szavazó helyet mutogattak, ahol iszonyatos sorbaállás volt. Mind fiatalok, akik türelmesen várták, hogy rájuk kerüljön a sor. Ez ugyancsak kétségeket ébresztett bennem. Vajon mi késztethet egy fiatalt, hogy szombat este (étlen-szomjan) 4-5 órát sorba álljon, csak azért, hogy kedvenc pártjára leadhassa szavazatát? Én biztos, hogy otthagytam volna az egész cirkuszt, hiszen nem valószínű, hogy az ott várakozók (kb. 2.000 ember) fogják eldönteni, hogy ki kormányozza az országot a következő négy évben. Azt ugyanis nem tudtam még elképzelni sem, hogy ennyire szoros legyen az eredmény. (nem is lett!) Vajon ez a zárás utáni sorbaállás csak Budapesten volt, azaz országosan mindössze két választási körzetben, vagy máshol is, csak arról nem szóltak a híradások. A humánus segítők vizet és harapnivalót hoztak a szerencsétleneknek. Érdekes, senkinek sem jutott eszébe a természetes szükséglet kielégítésén segíteni. Úgy tudom, aki kiállt a sorból, az már vissza nem mehetett. Vajon mi hajthatta ezeket a megszállottságig elszánt vidéki fiatalokat, hogy lakhelyüktől távol, ráadásul az utolsó percben menjenek el szavazni. Ha nem első szavazók voltak, akkor pláne kérdéses, hogy nem tanultak a négy évvel ezelőtti hasonló helyzetekből. Ugyanakkor, a választókerület, körzet emberei is mind nyeretlen kétévesek voltak, akik ugyancsak nem tanultak az előző választás (rossz) tapasztalataiból. Arról nem is beszélve, hogy (a választási névsor alapján) tudták, hogy hány szavazóra számíthatnak! Tehát, itt valami nagy kaka volt a szervezés oldaláról.

Elgondolkoztató, a biztos Fideszre szavazók számát, kb. 2,5 millióra tartják. Számszakilag ez az embertömeg 11:00 óráig jelent meg országosan a választási helyiségekben, azaz elméletileg a buzgó szimpatizánsok már a délelőtt folyamán megtették kötelességüket. Tehát, ugyancsak elméletileg 11:00 órától lett izgalmas a dolog, hiszen a fennmaradó szavazóknak (ellenzék?) hét és félóra idejük volt eldönteni a választás kimenetelét. A mintegy hétmillió választásra jogosult polgár közül 11:00 órától kb. 4 millió dönthette volna el az ország sorsát. Ez különösen azért érdekes, mert a közhangulat kormány- és korrupcióellenes volt. Másról sem lehetett olvasni, hallani, minthogy a kormány közeli cégek és kapcsolatok minden fejlesztési lehetőséget „lenyúlnak”, magyarán lopnak.

Egy dologról viszont megfeledkezett az ellenzék: a pártállam működésének alapját képező ellenőrzött tájékoztatásról. Az orbáni vezetés éppúgy tisztába van a központi tájékoztatás fontosságával, mint azt a Kádár és Rákosi korszakban megtapasztaltuk. Nem véletlen, hogy Márai „szellemi légihíd”-nak nevezte a Szabad Európa Rádiót, mely minden tiltás és zavarás ellenére eljuttatta a Szabadvilág híreit. Viszont az akkori hatalom, a pártvezetés, mindent elkövetett, hogy a tájékoztatás központi irányítás alatt maradjon, mert akkor a lakosság kizárólag egyoldalú, mi több manipulált hírek birtokában azt hiheti, hogy a rendszer hibátlan (és megbízható). Ezzel tisztában van a jelenlegi hazai vezetés is. Egy választást úgy lehet megnyerni, ha az emberekkel el tudják hitetni: az a jó, az az igaz, amit a pártvezetés mond és cselekszik. Csodálom, hogy negyven év elzártságból ennyit nem tanult meg az ország népe. Igaz, az azóta visszanyert szabadság közel harminc éve alatt sok mindent el lehetett felejteni, és közben felnőtt közel két nemzedék, mely elvben szabadságban született és élt. A jelenlegi kurzus viszont jól tudja, hogy a félretájékoztatás, a manipuláció az egypártrendszer alapja, mely képes hatalmon tartani és anyagi biztonságot nyújtani a haveri alapon működő (uram-bátyám) rendszernek.

Orbán mindig is ezen ügyködött: a hatalom megszerzése és megtartása (bármi áron). Ennek jelei már első kormányzása idején (1998-2002) láthatóak voltak. Ő az egyetlen hazai politikus, aki hivatali ideje alatt gazdagodott meg. Tőle ered a híres mondás: „Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet….” Kormányzása alatt az útépítésre szánt állami megbízásokat édesapja kőbányái kapták, és ez a monopolhelyzet tette családját milliomossá. Ilyen, még a sokat szidott Horthy korszakban sem történt. Horthy miniszterelnökei közül hivatali ideje alatt senki sem lett milliomos. Utána sem. Vajon a Horthy-val és rendszerével szimpatizáló Fideszes szavazók ezt nem látják?

A 2010-es kétharmados parlamenti győzelem nem Orbán érdeme, hanem a megelőző szocialista kormányzás kudarca. Mai napig nincs feldolgozva, hogy mi okozta ezt a csúfos fordulatot, amit még mindig nem tudott sem az ország, sem az ellenzék, azaz a baloldal, kiheverni.

2010-es győzelme óta Orbán többször is hangoztatta, hogy a „balliberális” tábor soha többé nem kerülhet hatalomra. Eszerint csakis az Orbán vezette jobboldali párt, a Fidesz, irányíthatja az országot. Ez nem demokrácia. Ez a hírhedt, proletárdiktatúrának nevezett, egypártrendszer analógiája. Úgy, ahogy azt Lenintől ismerjük: csak egy igaz párt van, melynek vezére tévedhetetlen. A nép pedig önként és dalolva elfogadja és éljenezi a pártvezért. Errefelé halad Magyarország.

Orbán remekül kihasználta a nacionalizmust, amit eddig egyetlen párt vagy mozgalom sem tudott demokratikus („liberális”) úton legyőzni. Erre csak rájátszott a 2015-ös menekültáradat. Ennél jobb lehetőség nem is hullhatott volna Orbán ölébe, amit saját érdekében egyedülállóan ki is használt. Ilyen fokú gyűlöletkampányt talán a náci időkben lehetett tapasztalni. Habár a szocializmusnak nevezett egypártrendszer is hasonló gyűlöletet táplált. Akkoriban a külföldről „felforgató tevékenységet” folytató imperialistákkal ijesztgették a lakosságot, napjainkban pedig az ugyancsak külföldről irányított és pénzelt „sorosisták”-kal. Így utólag, teljesen nyilvánvaló, hogy a 2018-as parlamenti választási kampány erre az idegenellenességen alapuló félelemre épült. Az ellenzék pedig a demokrácia klasszikus szabályait feltételezve azt hitte, ha szociális problémák megoldásáról papol, akkor arra a nép „ugrik”. Hát, nem! A félelem sokkal nagyobb úr, pláne, ha a média állami irányítás alatt lévő része jut csak el az ország minden pontjára. Tessék csak elképzelni a magyar vidéket, ahol a lakosság többségének egyetlen hírforrása van (állami televízió és központi irányítású helyi (megyei) lapok).

Alapvető emberi tulajdonság: „azt hiszem, amit látok” elv, melyre a legjobb bizonyíték a tv, a hangos mozgókép. Az ugyanis cáfolhatatlan. És a riportok valódik! Csak azt nem tudni, hogy a felvételek mikor és hol készültek. Viszont naponta (többször is!) bemutatják a migránsok által elkövetett helyi rendbontást. Naná, az átlagember fejében azonnal megfordul: „Nehogy már ez a borzalom egyszer ideérjen!” – én is így gondolnám, – pláne, ha nem közlik, hol, mikor és miért történt. Igen, ez a legprimitívebb manipulálás, ami napjainkban Magyarországon folyik, ahol ismét aktívak a pártállami manipulátorok, a BM, a munkásőrség, vagy a rendőrség egykori újságírói, szerkesztői. Még a stílus, a hangnem is ugyanaz, mint az átkosban! Erre még rátett a 21. század digitális világa, a „fake news”. Ha ez a Szabadvilágban is probléma, akkor egy olyan „zárt” társadalomban, mint a magyar, sokszorosan az, hiszen már maga a nyelv is megszűri és elszigeteli az embert a valódi információktól. Ez a félretájékoztatás, gyűlöletkeltés oly tömegeket mozgatott meg, ami ellen a szociális problémákról papoló ellenzék semmit sem tudott hathatós ellenérvnek felhozni. Ez az idei, 2018-as, parlamenti választás igazi problémája, és az ellenzék teljes kudarca.

Morbus Hungaricus

FüHü

-

2018-04-15

0

Szomorú nézni ezeket a listákat és híreszteléseket, melyek tiporni igyekeznek minden polgári gondolkodást. Míg nézegetem őket, szeretnék kilépni a bénító polarizációból. Azt hiszem, ez most nem jobboldal vagy baloldal, nem konzervativizmus vagy liberalizmus – ez marhaság.”

A morbus hungaricus (magyar betegség, magyar kór) a 16. századból származó orvosi fogalom, amelyet 1556-ban észleltek azoknál a császári katonáknál, akiket a német-római császár állomásoztatott Magyarországon (miután I. Ferdinánd és Szapolyai János titkos egyezséggel felosztotta az országot): a kórt többek között szennyezett ivóvízzel terjedő élősködők okozták és kiütéses tífuszhoz vezetett. Később a tüdővészre használták a kifejezést, amit a szocialista korszakban bevezetett kötelező és ingyenes védőoltással szüntettek meg Magyarországon. Átvitt értelemben a magyarságra jellemző rossz tulajdonságokra is alkalmazták a nemzet ellenségei.

Most azonban magyar „császári katonák” élesztették újjá a kórt, akik feketelistákkal próbálják megfertőzni a 21. század magyar társadalmát. Miközben attól sem riadnak vissza, hogy halottakkal hintsék meg a „veszélyes élősködők” listáját.

Természetesen arról a „víruslistáról” van szó, amelyet a Schmidt Mária milliárdos-özvegy, Terrorház-főigazgató és orbáni főtanácsadó-cum-kormánybiztos által nemrég tulajdonba vett Figyelő c. hetilap tett közzé csütörtökön. (Az átláthatóság végett: a szerző korábban közreműködött a Figyelő szakmailag vezetett korszakában.)

Egy szerencsére halva született korábbi jobbikos parlamenti felvetés után a „Soros-lista” ezúttal magából az „ország fejéből” pattant ki, a miniszterelnök ígérte meg az „ellenség” listázását és az „elégtételt”. Kormánybiztosának fullajtárai pedig megkezdték a kétezres lista „elitjének” szellőztetését.

Ha az a központi cél, hogy Orbán hetente bizonyítsa, mennyi ellensége van külföldön az ő birodalmának, akkor ez a taktika természetesen célravezető. Ugyanakkor azonban azon sem kell majd meglepődni, ha az „ellenség” listázását a világ értelmesen gondolkodó részeiben a fasizálódás újabb jeleként tolmácsolják. Ne feledjük, „ellenség-listákat” szinte kizárólag totalitárius rendszerek készítettek olyan diktátorok keze alá tolva őket, mint Hitler, Sztálin, Mao – hogy ne is soroljuk tovább.

A listán szereplő nevek nagy többsége természetesen alig mond valamit a magyar társadalom nagy többségének. „Ellenség-státusukat” legtöbben azzal érdemlik ki, hogy olyan szervezetekkel, intézményekkel hozhatók összefüggésbe, amelyek a Nyitott Társadalom Alapítványoktól is kaptak támogatást – akárcsak Orbán Viktor miniszterelnök, Áder János államfő, Kövér László parlamenti elnök, Szijjártó Péter külügyminiszter, Szájer József alkotmányíró, valamint Habony Árpád és Schmidt Mária propagandisták meg a Fidesz-elit majd minden fontosabb tagja.

De hát a listák értelme a hatalom részéről mindig is a megfélemlítés volt: azoké, akik rajta vannak, de azoké is, akik még nincsenek. A hatalom természetesen nem retteg önmagától, hanem a néptől: hadd rettegjen hát inkább az alázatos nép – az, amelyik éppen harmadszor is teljhatalomra emelte a pártot, amelyik az „ellenséget” listázza. Hadd rettegjen mindenki, akire saját fővel való gondolkodást bízott a teremtő. Hadd rettegjenek élők és holtak – mert hogy a listán halottak is vannak ám!

Mi is egy húsz éve megboldogult „ellenséggel” kezdjük a saját „lista-szemlénket”, amelybe néhány, szélesebb körben ismert és ismeretlen nevet vettünk fel – olyanokat, akiket az alulírott vagy személyesen ismer, vagy behatóbban tanulmányozta munkásságukat.

Az első kiemelt listatagunk Ernest Gellner (1925–1995) brit filozófus és antropológus, a modern nemzetelmélet egyik megalapozója. Az ő „bűne”, hogy érthetően és tudományosan definiálta a nacionalizmus fogalmát. Szerinte a „nacionalizmus az a politikai elv, amely szerint a politikai egységnek (államnak) egybe kell esnie a nemzettesttel” – és mint ilyen, soha meg nem valósítható volt és maradt.

Donald L. Horowitz politológust személyesen is ismerem, ő az erőszakos etnikai konfliktusok egyik legismertebb szakértője a világon, aki aktívan is kiveszi a részét abból a munkából, amelyik az ilyen viszályok és polgárháborúk megelőzését célozza.

Will Kymlicka kanadai filozófus „bűne” a listázók szemében nyilván az lehet, hogy a multikulturalizmust is tanulmányozza. Odáig meg ugye már nem jutnak el a zseb-sztálinisták, hogy a művek lényegét értelmezzék. (A 40-en felüli vajdasági magyarok jól emlékezhetnek az egykori dogmatikus jugoszláv pártvezetők hasonló akcióira!) Kymlicka ugyanis éppen arra helyezi a hangsúlyt, hogy megfogalmazza: mi kell ahhoz, hogy egy nemzeti kisebbség, etnikai csoport jogilag és társadalmilag is egyenlő helyzetbe kerüljön a többséggel. Részletekbe nem belemenve, említsünk csak néhány Kymlicka-kritériumot, amelyet a vajdasági és más pannon-medencebeli magyarság is teljes mértékben magáénak vall:

Ősiség, vagyis jelenlét az (állam)alapításnál
Közös kultúra
Közös nyelv
Önkormányzatiságot biztosító intézmények

Ugye, mekkora „bűnök” ezek, amelyeket az orbanista nemzetpolitikának nyilvánvalóan üldöznie kell!?…

Enyedi Zsolttal már közelebb kerülünk a „honi ellenséghez”, hiszen ez a politológus barátom egy olyan „bűnös” intézmény rektorhelyettese, amelyet a „főgonosz” Soros György alapított – a nemzetközi társadalomtudományos életben rangra emelve ezzel Budapestet és Magyarországot. A Fidesz alapításánál is jelenlévő, Bibó István-díjas Enyedi, mint társadalomkutató, egyértelműen kritikus minden olyan hatalommal szemben (hiszen ez volt a Fidesz alapítási célja is), amely elnyomja, sőt üldözi a szabad gondolkodást. De mint illetékes intézményvezető, minden energiáját arra fordítja, hogy az egyetemét az országból eltávolítani igyekvő hatalommal tisztességes megegyezésre kerüljön sor.

Pardavi Mártát is ismerem: a Magyarországi Helsinki Bizottság társelnöke szintén kritikus a civil társadalmat kiskorúsító pártdiktatúrákkal szemben. Arra pedig már senki sem tér vissza, hogy a Helsinki Folyamat volt az a békés nemzetközi igyekezet, amellyel szemben a szovjet diktatúra nem tudott mit kezdeni, és amelynek közvetlen szerepe volt a kommunista elnyomás és ellenséggyártás gazságainak leleplezésében. Persze ha egy kormány éppen az utóbbi hatalmi technikából tanul, akkor nem csoda, hogy minden „helsinkist” üldözni akar.

Végül említsük meg a vajdasági magyarság által legjobban ismert „listázott bűnöst”, Várady Tibor nagybecskereki születésű jogász-akadémikust, aki évtizedeket fordított arra, hogy magyar nyelvű egyetemi oktatást teremtsen Vajdaságban, hogy megvalósítsa – éppen szerb kapcsolatain keresztül – a nemzeti tanácsokra alapuló, legalábbis kulturális autonómiát (amit az Orbán-kormány oly bőségesen dicsér minden egyes alkalommal szerb szövetségeseinek jó hírét keltve). Várady „mellesleg” saját vagyonából hozta létre a százéves kisebbség történetének legnagyobb ösztöndíj-alapítványát, amely jelenleg is a Magyar Nemzeti Tanács diáktámogatásának legnagyobb kincse. Nemzetközi jogászként Várady attól is megmentette – többek között – a vajdasági magyarságot, hogy a Bosznia-Hercegovina által követelt sokmilliárdos háborús kártérítést neki kelljen kigürcölnie, miközben azt a boszniai szerbek – a háború legközvetlenebb kirobbantói – évtizedekig élveznék.

Várady nyilatkozott „listázottságáról” a Vajdasági Televízió magyar szerkesztőségének (közvetlen forrásból):

“Természetesen nagyon kellemetlenül érintett a hír, de nem először szembesülök ilyesmivel.

Amikor a hetvenes években az újvidéki Jogi Karon magyar nyelvű oktatást igyekeztem bevezetni, keringtek olyan hírek, hogy valakinek az ügynöke vagyok, de ez nem került a sajtóba. A párhuzamos magyar oktatás pedig megindult. Aztán a kilencvenes években Šešelj állította, valamilyen figyelőket emlegetve – és ez a sajtóban is megjelent –, hogy idegen ügynökként azon dolgozom, hogy Vajdaságot visszacsatoljam Magyarországhoz.

Most pontosítva lett, hogy kinek az ügynöke vagyok (Soros Görgyé), csak az maradt ki, hogy mi a feladatom. Pedig ez engem is érdekelne. A CEU-n valóban dolgoztam két évtizeden át – három éve mentem nyugdíjba. Külkereskedelmi jogot és nemzetközi vitarendezést tanítottam. Bevezettem egy új tantárgyat, amely kisebbségi jogokkal foglalkozott – mert ezt a témát egész életemben fontosnak tartottam.

Szomorú nézni ezeket a listákat és híreszteléseket, melyek tiporni igyekeznek minden polgári gondolkodást. Míg nézegetem őket, szeretnék kilépni a bénító polarizációból. Azt hiszem, ez most nem jobboldal vagy baloldal, nem konzervativizmus vagy liberalizmus – ez marhaság.”

Minden további kommentár fölösleges – lenne, ha nem egy minden korlátot áthágó, győztesként is elégtételt vevő, az önálló gondolkodást megsemmisíteni igyekvő hatalommal állnánk szemben. Nyilvánvalóan nemcsak magyar betegség ez – de nekünk, magyaroknak az a dolgunk, hogy immunná tegyük rá nemzetünket és társadalmunkat.

Purger Tibor (Washington)

Az új barbárság

FüHü

-

2018-04-10

0

A kétharmad nem csak Orbán és gátlástalan társainak a felelőssége, hanem immár választói felelősség: az aktív szavazók fele magasról tesz azokra a civilizációs vívmányokra, melyeket a rendszerváltás igért, melyeket ma stigmának és nyűgnek érez stb., és vidáman lép a decivilizáció, a barbárság útjára, vélve, hogy majd legalább neki jó lesz. Hát, nem lesz jobb a most ünneplőknek sem, sőt egyre rosszabb lesz, mert végül nem a barbárság, hanem Róma győz, új civilizációt, új kultúrát hirdet, még ha belepusztul is!

Orbán újabb kétharmada végzetesen megváltoztat(hat)ja Magyarország, sőt az egész magyarság sorsát, és meglehet, ez volt az utolsó lehetőség, hogy – bármennyire is a hatalom fele lejtett a mezőny – demokratikus úton leváltható legyen „a rendszer”. Véget ért egy éra, még akkor is, ha a folytonosság látszik. Valami új jön, és ami jönni fog, az nagy valószínűséggel, a nyílt és fölvállalt diktatúra lesz, amit a vezér be is jelentett elhíresült „elégtételt veszünk”, mondásával. (És ne feledjük, a legvéresebb diktatúrák mindig is „demokratikus” választások nyomán alakultak ki. És éppen úgy, mint Orbán teszi, a választásokat soha nem pozitív programok bemutatására és elfogadtatására, hanem már önkényesen elkövetett „tettek”, pontosabban politikai bűnök, utólagos legitimálására használták/ják. A kétharmad most majd a végeláthatatlan korrupciót fogja menteni: nem lehetnek korruptak, hiszen megszavazták őket, nemde?).

Azt hiszem nem téved az, aki, ismerve a kurzust (nemcsak az orbáni kormányzás elmúlt nyolc évét, hanem az európai- sőt, világrendszerbeli-változásokat), decivilizációs folyamat kezdetét látja abban, ami van és főként abban, ami bekövetkezni látszik. Hiszen a civilizáció végső soron, az erőszak, a hatalom egyre jobb és szélesebb körű intézményes kontrollját jelenti, kiegészítve azzal is, hogy a kontroll egyre inkább az egyén által önként vállalt, önkorlátozással valósul meg és nem föltétlen külső nyomásra. Ami a mai Magyarországon, az ellensúlyok rendszerének fölszámolásával bekövetkezett – mindenekelőtt a legfőbb ügyész magatartásában tetten érhetően, aki egyetlen hatalomközeli korrupciós ügyben sem indít nyomozást – az Orbán, akár külső, akár belső, önkorlátozó (Lol) hatalmának kiteljesítése, egy regresszív/reakciós lépés. Az enyhébb kifejezést használom a társadalmi folyamat leírására – Norbert Elias viszont a leginkább a barbarizációt („barbarization spurt”, 1987) preferálja – mert ezt kevésbé normatívnak vélem, de az új barbárság fölvetése sem túlzott, ha azokat az előjeleket vizsgáljuk, melyek elvezettek a mostani magyar politikai közélet, illetve politikai kultúra színvonalának, békeidőben példátlan, lesüllyedéséhez. A regressziós pályára kerülő, a decivilizáció útját járó társadalmakra jellemző, a félelem és bizonytalanság (insecurity), a veszélyérzet és kiszámíthatatlanság, az erőszak föléledése a közéletben, a növekvő egyenlőtlenségek és társadalmi feszültség (Jonathan Fletcher, 1995). Mindezek a mai magyar kormány által előidézett és támogatott – rejtett programként dédelgetett és terjesztett – politikájának részei. A többi létező diktatúrához hasonlóan a decivilizáció az a rejtett, egyelőre ki nem mondott populista politikai program, melynek folytatásához Orbán szavazatok általi legitimálást kért és kapott. Orbán, a kétharmaddal, lehetőséget kapott, hogy egy hosszútávú decivilizációs folyamatot levezényeljen, melyet orosz-török stb., mintára kezdeményezett, és amelynek következő lépése semmi más, csak a nyílt és erőszakos diktatúra bevezetése lehet, Magyarországon. A félelemre és gyűlölködésre, az álhírekre és „alternatív tényekre”, a fiktív összeesküvésekre és nacionalista retorikára épített kampány gyümölcsöt termett, keserűt és rothadtat, sőt mérgezőt, de ez van és ezt fogjuk zabálni. Ki két pofára, ki csak moderáltan, kinek ebből sem jut, de más nincs és egyre kevésbé lesz.

És el lehet újra és újra mondani, hogy a vox populi, az a vox dei, vagyis, ha „a nép beszél”, akkor a politikusoknak és kritikusoknak hallgatni ildomos. És hogy az istenadta nem tévedhet, holott nagyon is. A kétharmad nem csak Orbán és gátlástalan társainak a felelőssége, hanem immár választói felelősség: az aktív szavazók fele magasról tesz azokra a civilizációs vívmányokra, melyeket a rendszerváltás igért, melyeket ma stigmának és nyűgnek érez stb., és vidáman lép a decivilizáció, a barbárság útjára, vélve, hogy majd legalább neki jó lesz. Hát, nem lesz jobb a most ünneplőknek sem, sőt egyre rosszabb lesz, mert végül nem a barbárság, hanem Róma győz, új civilizációt, új kultúrát hirdet, még ha belepusztul is!

Olvasom, hogy a Fidesz itteni fiókpártjai pezsgőznek és győzelmüket (sic!) ünneplik, vagy legalábbis remélhetően azt, hogy nem lesznek retorziók és a pénzcsapokat nem zárja el Orbán, a klientúra virágozni fog, mert éppen elég volt az erdélyiek szavazata a kétharmadhoz. Csakhogy ez a főnöki fejbúbsimogatás bármelyik pillanatban megváltozhat, a lehajtott fejű vezérek pedig hiába papolnak autonómiáról, ha közben csicskaságukat nemcsak elfogadják, hanem büszkén ünneplik is. Miközben álságosan a Fidesszel való „partnerségről” beszélnek, maguk is tudják, hogy a főnök kénye-kedve irányítja minden lépésüket, és mozgásteret sem hagy számukra a külső kontroll: kiszolgáltatottak, megfélemlítettek és Judás-pénzen megvásároltak.

És ne legyenek illúzióink, a Kelemen-féle fiókpárt nem egyszerűen csak a „büszke csicskás” passzív szerepében tetszeleg, közvetíti a budapesti ukázt a rommagyarság fele, hanem nagyon is aktív közvetítője és lelkes támogatója az orbáni (erdogani putyini, stb., mintájú) illiberalizmusnak, az arra nagyon is fogékony román hatalom fele. Nincs ma reakciósabb, visszahúzóbb és ebben megbízhatóbb partnere Dragnea and Co-nak, mint a Fidesz itteni fiókpártjai, és nincs hiteles képviselete a rommagyar közösségnek, védtelenek és kiszolgáltatottak lettünk, messze Bukaresttől, és messze Budapesttől is. Győztünk mondják a vezérek, csak tudnánk, hogy miben? Kinek a háborújában, kinek a zászlaja alatt? Ahogy mondani szokás, még néhány ilyen győzelem és végképp elveszünk, vagy legalábbis elfogyunk.

És ha – mint állítom – egy civilizációs visszalépés küszöbén áll a magyarság, akkor az is igaz kell legyen, hogy a regresszió megállítását nem várhatjuk el egyféle töredezett „politikai ellenzék” néhány tucat, lényegében eszköztelen, vezetőjétől, ez ellen valóban csak közösen tehetünk. Az első lépés a decivilizáció tényének felismerése, és az ellenállás, cenzúrának, a kisajátított médiák agresszív és gyűlöletkeltő és hazug diskurzusának, a civil társadalom megfélemlítésének, az oktatás és egészségügy végletes leépítésének, s ó jaj hosszú még a lista. Ez illúziókkal való leszámolást is jelent, közös felelősséget, és azután közös cselekvést is. Nem lesz könnyű, de más út nincs, a menekvés nem megoldás, illetve csak egyéni megoldás lehet, a civilizáció pedig kollektív alkotás, kezdődnie kell a barbárság lebontásának is.

Most már csak élni kellene, civilizáltan, „normálisan”, szabadon és emelt fővel, kimondom: európai emberhez méltón. Legyünk azon, és a haza egyszer csak fölvirágzik általunk.

Magyari Nándor László

Magyar választások: várakozások és valóság

FüHü

-

2018-04-10

0

Magyar választások: várakozások és valóság

Balogh S. Éva huszonévesen, egyetemi hallgatóként, 1956 decemberében távozott Magyarországról. A Yale egyetemen kelet-európai történelmet tanított, és számos tanulmányt publikált a két világháború közötti magyar külpolitikáról és a pártpolitikáról. Itt olvasható cikke a Hungarian Spectrum blogon jelent meg.

A magyar médiában sok, köztük néhány szenvedélyes cikk olvasható a vasárnapi választásról. Sokan igyekeztek magyarázatot adni az ellenzéki pártok által elszenvedett óriási veszteség okaira – a „kétségbeesés” szó számos cikkben és politikai elemzésben megtalálható.

Akivel csak az elmúlt 24 órában beszéltem, meg volt döbbenve. Egyszerűen nehéz megérteni a híreket. Már csak azért is, mert több oka volt a megnövekedett elvárásoknak. Az egyik volt Márki-Zay Péter váratlan győzelme Hódmezővásárhelyen, amely soknak azt jelezte, hogy rejtett anti-Fidesz szavazók várják, hogy egyedül maradjanak a szavazófülkében, ahol kifejezhetik a jelenlegi rendszerrel szembeni undorukat. Ezért sem karták a kormányellenes erők elhinni, amikor a közvélemény-kutatások egy része a Fidesz győzelmét jósolta.

Ezt az optimizmust azok a csoportok erőfeszítései erősítették meg, amelyekhez később Márki-Zay is csatlakozott. A taktikai szavazásról van szó.

Ha megnézzük a Jobbik-közeli Iránytű által preferált kerületeket, az azt a benyomást kelti, hogy a Jobbik néhány megyében tarolna. De a Jobbik csak egy kerületben nyert, és az sem az ország északkeleti sarkában volt, ahol a közvélemény-kutatások szerint a Jobbik erős, hanem a Dunántúlon, Dunaújvárosiban és annak környékén.

Amikor a Republikon előrejelzéseit olvastam, úgy éreztem, hogy talán túl pesszimista vagyok, és hogy a balközép esélyei továbbra is jók, és nemcsak hogy megakadályozhatják a Fidesz kétharmados többségét, de talán még egy egyszerű többségre is szert tehetnek.

Ami tény: majdnem mind a nyolc közvélemény-kutató alábecsülte a Fidesz erejét, és túlbecsülte az ellenzéki pártok súlyát.

Az is megtévesztő volt, hogy a nagy részvétel az ellenzék számára jó, mert a Fidesznek maximum kétmillió híve van, akik úgyis a pártra szavaznak és a magas részvételaz ellenzéknek kedvez. Az elmúlt hónapokban számos felmérő azt mondta, hogy a legtöbb bizonytalan szavazó valamelyik ellenzéki pártra szavazna, s hónapok óta azt hallottuk, hogy a választók több mint fele a kormányváltást szeretné.

Mindezek azoknak a hitét erősítették, akik véget akartak vetni Orbán Viktor politikai rendszerének, és bíztak abban, hogy a jelenlegi kormány nagymértékben meggyengült és legyőzhető. De van valami, amit sokan alábecsültek – ez pedig Orbán választási rendszerének ördögi természete. Ez egy kétpártra tervezett választási rendszer, annak ellenére, hogy Magyarországon 1990 óta többpártrendszer van. Ebben a választási rendszerben, a Fideszt nem lehet úgy legyőzni, hogy a választópolgár hat vagy hét kisebb párt között kénytelen választani. Ez különösen azért is érvényes, mert a balközép pártok az elmúlt nyolc évben nem voltak képesek együttműködni.

Én minden alkalommal haragudtam, amikor azt hallottama pártvezetőktől, hogy „rengeteg időnk van”, vagy „még az utolsó pillanatban is összefoghatunk. Ez elbizonytalanította az ellenzéki pártok szavazóit és szimpatizánsait.

Néhány évvel ezelőtt megkértek, hogy egy sorozat részeként osszam meg gondolataimat a Klubrádió-ban. Lenin híres könyvét, a Mi a teendő-t hívtam segítségül, és azt mondtam, hogy hozzanak létre egy nagy pártot, amelyet általában „gyűjtőpártnak” vagy „néppártnak” neveznek. Egy olyan gyűjtőpártot, amelyben különböző ideológiai orientációjú embereket fog össze. Amerikában a Demokrata Pártban is széles körű ideológiák találhatók – a liberalizmustól egészen a szocializmusig, de ezek kifelé mégis egy egységet alkotnak.

A nagy pártoktól egyenlő távolságot hirdető harmadik oldal minden eddigi kísérlete kudarcba fulladt, a magyar demokratikus ellenzék ugyanis a mostani választási rendszerben nem engedheti meg magának többpárti rendszert.

A baloldali magyar ellenzéki pártok ideológiai különbségei kicsik, ezek a különbségek kompromisszummal és jó szándékkal könnyedén leküzdhetők lennének. Amennyire én látom, a legnagyobb akadályt a hozzájuk kötődő személyek jelentik, a közöttük lévő, egyéniségükből eredő személyes ellentétek.

Gyakran hallottam, ahogy Szél Bernadett kijelenti, hogy a pártjuk „értékei” nélkül nem lehet értelmes politikai változás. De az LMP alapvető értékei nem mindegyike egyedi. Az LMP ugyanúgy demokratikus párt, mint az MSZP, a Párbeszéd, a DK és az Együtt. Fárasztók az olyan állítások, hogy például az LMP „huszonegyedik századi párt”, és hogy azok a pártok, amelyeket 2000 előtt hoztak létre a történelem szemétdombjára valók. Az Egyesült Királyság Konzervatív Pártját 1834-ben alapították; a Munkáspártot 1900-ban. Az amerikai republikánus párt első ülését 1854-ben tartotta, és a Demokrata Párt a világ legrégebbi politikai pártja. Gyökerei 1792-re nyúlnak vissza.

Kétségtelen, hogy a baloldali pártok súlyos hibákat követtek el, és bizonyos mértékben felelősek a szomorú eredményekért. De ezzel együtt azt kell mondanunk, hogy az LMP viselkedése aránytalanul hozzájárult a sokkoló eredményhez. A körzetek áttekintése azt mutatja, hogy a balközép pártok 17 kerületet veszítettek el az LMP miatt.

Az LMP politikusainak kisstílűségének példája Schmuck Erzsébet kampányvezető, az ATV-ben nyilatkozva nem aggódott a Fidesz kétharmados többségével miatt, számára az MSZP „történelmi bűne” jhelentette a legnagyobb problémát, amely Gyurcsány Ferencet visszahozta a parlamentbe.

Több ellenzéki vezető lemondott: Hadházy Ákos, az LM-bőlP, Molnár Gyula az MSZP-ből, valamint Jobbik elnöke, Gábor Vona, aki még a politizálástól is visszavonul. Szigetvári Viktor (Együtt) ugyancsak elhagyja a politikát.

Végezetül hangsúlyozni szeretném, hogy még a nagyobb ellenzéki sem tudták megoldani az ellenzéknek azt a problémáját, hogy Budapesten és néhány nagyobb városon kívül nincs támogatottságuk vidéken. A falvak alacsony iskolázottságú, rosszul tájékozott és agymosott lakói a Fideszre szavaztak. Ennek a helyzetnek a megváltoztatása nehezebb, mint egy nagy ellenzéki párt létrehozása.

Április 8-ról szóljon az ének…

FüHü

-

2018-04-05

0

A hatalom kampányszövegeit hallva, benne a Vezérré előléptetett és éljenzett Orbán Viktor megnyilvánulásai ugyanazt sugallják, mint az ’50 évek Magyarországáé: a párt, a (dolgozó) magyar nép (a munkásosztály) élcsapata, a párt és vezetői tévedhetetlenek. A jelenleg hatalmon lévőknél jobb, igazabb párt (és vezetés) nincs e Földön. Az egykor gyűlölendő „imperialisták” ma a „sorosisták” név alatt futnak, akiket épp úgy országhatáron kívülről támogatnak, fizetnek, „bérelnek”, mint az orbáni rendszer elődjének tekinthető egypártrendszer ellenségeit. A Békemenet vészesen hasonlít a május elsejei felvonulásokra.

Közeledve április 8-hoz, egyre elkeseredettebb vagyok. Ilyen gyűlölködő kampányt még nem éltem át. Jobb helyeken, a nyugati világban, általában a pártok a saját előnyeiket, próbálják kidomborítani, és ígéretekkel megspékelni. Elvégre, mindenki egy jobb, biztosabb jövőre vágyik, annak megvalósítását pedig valamelyik számára kedves és ígéretekben hozzá közelebb álló pártban látja.

Ez Magyarországon (napjainkban) nem így van. Itt a hatalmon lévők csatatérré alakították át nemcsak a politika, de a közhangulat mezejét is. Meggyőződésem volt, hogy itt ma nincs diktatúra, legalábbis az, amit volt szerencsém megélni a 60-70-es években, amikor útlevelet egy hónapra adtak, ha a kérvényhez hozzájárult a munkaadó (vállalat igazgató, párttitkár, szakszervezeti bizalmi stb.), majd ez alapján, a BM kiállította az úti dokumentumot. A rendőr bevihetett az őrsre és ott levághatták az ember haját, ha a hossza nem felelt meg a szerv kényének-kedvének.

Ezek az idők szerencsére elmúltak. Mára kitört a szabadság. Gondolhatnánk. Csak épp a rendszer, az államapparátus kezd egyre jobban hasonlítani a sötét ’50-es évekre. Szerencsére a „fekete autó” mára már nem a félelem, hanem a státusz szimbóluma lett. A szemlélet, a pártállamból jól ismert gondolkodás viszont újra itt van. Részben örülök neki, mert most felnőtt (mi több, idős) fejjel át tudom élni újra ugyanazt, ami szüleim fiatalsága volt, és amivel életem nagy részében riogattak, miközben a filmhíradók tanúsága szerint, igenis a nép (nagy része) lelkesedett, mert (1945 után) úgy érezte valami új, más kezdődött.

A hatalom kampányszövegeit hallva, benne a Vezérré előléptetett és éljenzett Orbán Viktor megnyilvánulásai ugyanazt sugallják, mint az ’50 évek Magyarországáé: a párt, a (dolgozó) magyar nép (a munkásosztály) élcsapata, a párt és vezetői tévedhetetlenek. A jelenleg hatalmon lévőknél jobb, igazabb párt (és vezetés) nincs e Földön. Az egykor gyűlölendő „imperialisták” ma a „sorosisták” név alatt futnak, akiket épp úgy országhatáron kívülről támogatnak, fizetnek, „bérelnek”, mint az orbáni rendszer elődjének tekinthető egypártrendszer ellenségeit. A Békemenet vészesen hasonlít a május elsejei felvonulásokra.

Azokat is jól megszervezték, autóbuszokkal utaztatták a résztvevőket, kiosztották a zászlókat, az előre legyártott transzparenseket (mai szóval molinókat). A felvonulás résztvevői is mind önkéntesek voltak, épp úgy éltették a pártot és vezetőiket, mint manapság a Fidesz tábor. A testvéri szovjet elvtársakat felváltották az ugyancsak ingyen utaztatott lengyelek.

Kishazánkban az orbáni szlogenekben ma már nincs szó demokráciáról, a vélemények szabad kinyilvánításáról, a különféle vallások szabad gyakorlásáról. Vajon kampányában miért nem hirdeti büszkén a jelenlegi kormánypárt és vezére Orbán Viktor, hogy a 150 éves török-muszlim uralom alatt Konstantinápolynak nem sikerült megtérítenie a magyar lakosságot?!

A kereszténység alapját, a szolidaritás, a megértés, megbékélés, a megbocsátás, stb. évezredes tanait is kitörölte az orbáni ideológia a köztudatból. Helyette van a leninizmusra (és sztálinizmusra) emlékeztető és jellemző (osztály)harc, mely mindenkit ellenségnek tekint, aki elveti a Fidesz vezette egypártrendszer gondolatát. A parlamentáris ellenzéket, a kormánypárttal nem rokonszenvezőket, sohasem (még a Horthy korszak „béke éveiben” (1924-1938) sem!) gyűlölték annyira és nyíltan, mint napjainkban. Félelmetes és félelemkeltő ez a választási kampánynak titulált gyűlölethadjárat. Persze, vannak vicces, mosolyt fakasztó megnyilvánulások is, mint pl. az ötös párttagkönyv tulajdonosának szavai:

„…Sorsdöntő választás előtt állunk: most dől el, hogy tovább tudjuk-e adni ezt a hazát az utódainknak úgy, ahogy mi örököltük az őseinktől.…”

Ajaj, tetszik emlékezni, 8 éve hogyan tetszettek megörökölni ezt a hazát? Mi mindent tetszettek akkor mondani az elődökre, beleértve a ’89-et megelőző 40 évre? Pedig, most ugyanott tartunk. Hiszen a kommunistáknál is sokkal nagyobb mértékben harácsol, lop a jelenlegi vezető réteg, elit. Ilyen fokú korrupció sem a pártállamban, sem a Horthy-korszakban nem volt! Orbán ugyanis megtalálta azt a kiskaput, amire az EU-nak már nincs ellenőrzési kapacitása. Minden EU-s pénzre kiírnak egy pályázatot, amit aztán valaki megnyer. Ez (látszólag) így korrekt. Csak azt nem ellenőrzi az EU, hogy a pályázatot megnyert cégek, vállalatok mögött ki áll, valójában melyik Orbán családtag vagy közeli jó barát részesül a hatalmas eurós beruházásokból.

Ugyancsak, igen vicces, hogy a kormánypárti média (főleg a televízió, és az internetes oldalak) mást sem szajkózik, mint pl. „nem akarjuk, hogy nálunk is migránsok randalírozzanak, és békés polgárokkal erőszakoskodjanak, mint pl. Brüsszelben”. Ilyenkor mindig az ott élő Fideszes EU-képviselőkért aggódom. Nem kéne azokat hazahívni? Milyen vezető ez az Orbán, ha olyan értékes képviselőit, mint pl. Szájer Józsefet, Tőkés Lászlót, Deutsch Tamást, vagy Schöpflin Györgyöt ilyen állandó veszélynek teszi ki?

Viszont a számtalan közvélemény-kutató jelentésekben sehol sem látok, olvasok a „millenniumi” (1990-2005 között születtek) Y és Z generációról, azaz a most 18 évesekről, az első szavazókról, választókról. Vajon ők hogyan gondolkodnak? Mit értenek ebből a torz választási rendszerből, a rengeteg visszalépésből, az agyontaktikázásból, no meg az egypártrendszert éltető Fidesz kampányból, amit állítólag a jövő nemzedékek részére talált ki és javasol a jelenleg regnáló Orbán rendszer.

Stephen Elekes

Áldozatnak és/vagy mártírnak lenni

FüHü

-

2018-03-28

0

Mártírnak lenni nemcsak nehéz, hanem – amennyiben a keretfeltételek nem adottak, a politikai szimulákrum szabályai szerint – szinte lehetetlen is. Horváth Anna áldozat, de az adott kontextusban és a rommagyar politikai diskurzus szabályai miatt, mártír nem lehet, kétszeres áldozat, az (i)gazságszolgáltatás és a politikum kétszeres áldozata viszont, nagyon is igen.

Ítéletet hozott a kolozsvári táblabíróság, minden bizonnyal igazságtalant (még jó hogy csak alapfokon), de legalábbis indokolatlanul aránytalant, amikor Horváth Annát több mint két és fél év letöltendő börtönbüntetésre ítélte. Az ügy, minden bizonnyal, még sokáig foglalkoztatja majd a rommagyar közvéleményt, és fordulatokat is tartogat. Nem tisztem pusztán jogi, vagy erkölcsi megítélése a dolognak, viszont nem tartom érdektelennek politikai kontextusba helyezni a történteket, annál is inkább, hogy amiről szólni szeretnék az a mód, ahogyan maguk a szereplők (aktorok, stakeholders) politikai célokra igyekeznek kihasználni az adott ügyet.

Éppen mert az (i)gazságszolgáltatás integritása morális kérdés, a példaadás adekvát lehet a rendszer korrupciójának leleplezésére, elindíthat olyan folyamatokat, melyek a korrupció ellen hatnak, és minden esetre, ráirányíthatják a figyelmet a jelenségre, csakhogy. A mártír, a példaadó kulturhérosz sikerének feltétele, hogy a hős az egyetemesnek tételezett igazság, a humanizmus nevében lépjen föl („a példaadás erkölcse”), mindenféle pártos elköteleződés nélkül hozzon áldozatot, érték-vezérelten, de nem valamilyen partikuláris, hanem az egyetemes értékek nevében. Az önként vállalt mártírságnak hitelt (és ennyiben elismerést) az egyetemesre való hivatkozás ad(hat), a vértanúság csak és kizárólag az erős és megmásíthatatlan hiten alapulhat, de nem a politikai közösség, hanem a morális közösség ad neki értelmet és keretet.

Horváth Anna ügye jogosan borzol kedélyeket, okoz morális fölháborodást, ezért első látásra rendelkezik azzal, ami a példaadás erkölcsének maximuma, rendkívüli gesztusokat, akár mártíriumot (persze átvitt, szimbolikus értelemben) is kiválthat, csakhogy. Az ügy amiért szabadsága elvesztésével készül kiállni Horváth Anna és a rommagyar politikai mainstream (valamint egy ad hoc fanklubbá izmosodó közösség „#tartskiancsa”), egyfelől (1) zavaros és átláthatatlan (felemás volt a mártír-szerep választása is, amikor HA nem fogadta el az esetleges felfüggesztett börtönbüntetést, viszont vádlott-társa Fodor Zsolt elfogadta azt. Különös tanács egy ügyvédtől, ha ugyan ő volt a kezdeményező, aki nem arra bíztatja védencét, hogy minden eszközt használjon ki a kiszabandó büntetés mérséklésére hanem, hogy visszautasítson egy lehetőséget. Téves helyzetértékelés vezethetett arra a következtetésre, hogy a felfüggesztett büntetés előzetes elfogadása azonos lenne a bűnösség elismerésével. Most akkor a tettestárs „bűnösebb”, mint a fővádlott, van ilyen értelmezése, vagy akárcsak percepciója is, a dolognak?). Másfelől pedig csak (2) áttételesen, azaz mesterkélten, manipulatív módon kapcsolódik ahhoz, aminek érdekében politikai eszközként igyekeznek kihasználni, azaz a korrupció-ellenes harc betámadására. Az eset alkalmas lehet – nem perdöntő bizonyítékként, de fontos adalékként – az (i)gazságszolgáltatás korrupciójának illusztrálására, de a korrupció-ellenes föllépés fölösleges voltának igazolására, és még inkább, a jelenleg kormányon levő pártokhoz való csatlakozás legitimálására, teljességgel alkalmatlan.

(1) Különös ellentmondásba keverednek azok, akik a közszereplők erkölcsi profiljából, pontosabban annak percepciójából kiindulva, egyfelől azt feltételezik, hogy amennyiben lehetőségük van rá, a korrupt megoldásokat fogják – eufemisztikusan szólva – előnyben részesíteni. Ezt rögzíti a népi bölcsesség, miszerint „alkalom szüli a tolvajt”. Másrészt ezt az erkölcsi kérdést, azután túlszabályozással próbálják kezelni, és a lehető maximális politikai kontrollt erőltetik a korrupció visszaszorítására, ráadásul hiteltelenek, mert maguk is korrupciós ügyekben érintettek. Csakhogy az erkölcsi tartást, az ügyészek-bírók feddhetetlenségét szinte lehetetlenség törvénykezéssel szabályozni. Végső soron az erkölcsös magatartás garanciái nem a szabályozásban, hanem személyiségvonásokban, és az azt létrehozó kulturális közegben vannak. Paradox módon éppen az (i)gazságszolgáltatási intézmények (egy vitatott, de elgondolkodtató korrupciós-elmélet szerint az egészségügy mellett) „ellenőrizhetetlenek”, mert egyfelől a jogi kultúra alacsony szintje miatt is, olyan szakmai elit működteti, mely különleges tudása okán szuverén; mert olyan titkos belső hálózatok jönnek/jöhetnek létre az intézményeken belül, melyeket semmilyen felügyelet nem képes sem leleplezni, sem fölszámolni, akik megtehetnék maguk, is részesei a céhen belüli nagyon erős szolidaritásnak (úgymond kötelezi őket a „mundér becsülete”), tagjai a kiváltságos klubnak; mert az intézmény működésének jórésze a nyomozás érdekeire való hivatkozással titkos, vagy legalábbis a médiák és a nagyközönség számára elérhetetlen információkon alapul, stb. Azok az eljárások, melyek a testületek integritását hivatottak bizonyítani – a szigorú és szakszerű kiválasztási rendszertől, (ha meggondoljuk, a jogászok erkölcsi tartásának kérdése már a pályaválasztáskor, az egyetemi felvételinél eldől, azután a rendszerbe való belépéskor kellene újfent kérdés legyen. Csakhogy, gondoljunk bele, a román rendszerben rengetegen gyanús másod-harmadosztályú egyetemeken utólag szerzett diplomákkal nemcsak ügyvédek, ügyészek vagy bírók, hanem törvényhozókká lettek. Azután rengeteg kiszolgált rendőr és titkosszolga stb., szerzett így-úgy jogi diplomát és lépett be a rendszerbe stb., stb.) és időszakos átvilágítástól kezdődően, a magas fizetés és karrierút szabályozásáig, vagy az „elmozdíthatatlanság” (inamovibilitate) biztosításáig – végső soron kijátszhatók, a korrupció ezekben az esetekben, szinte teljes egészében morális kérdés marad. A tisztán morális föllépések kritikus száma adhat reményt a rendszer korrupciójának mérséklésére, ráadásul bevett és egyszerű receptek sincsenek, ha csak a generációs megújulás, és a politikai környezet befolyásának radikális visszaszorítása, az oktatási rendszer átalakítása (a jogi karok nyakló nélküli létrehozása és akkreditálását is vissza kellene szorítani stb.), nem számít annak.

(2) Két bizonyítékát láthatjuk annak, hogy az ügyet, attól lényegében független politikai kérdésekben és vitákban próbálják eszközként használni az elítélt és politikustársai. Az első érdekesség, hogy maga Horváth Anna, az ítélethirdetést követően, első reakcióként, az ügynek megfelelően, nagyon is emberileg és érthető módon reagált, azaz megdöbbent a kiszabott börtönbüntetés hallatán. A „szekusállam” emlegetése csak később (konzultációt követve? “Mi azt mondtuk Annának, menjen tovább” – hangzik el Kelemen Hunor interjújában) került be a nyilatkozataiba, és ezzel a végletesen általánosító politikai diskurzus útjára lépett. (Nehéz világosan látni, hogy mi is történt az ügyben – legalábbis a részletes bírói indoklás megismerését megelőzően – de ha valóban a SRI és ügyészség törvénytelen együttműködésével gyűjtöttek terhelő bizonyítékokat, ez ki fog derülni. Sőt a hibás, a jogosulatlan bizonyítási eljárás nyomós érv lehet a fellebviteli eljárásban. És ez esetben is nehéz a „szekusállam” fogalom (allegória?) használata, mert ez mindenestől azonosítja a mostani titkosszolgálatot a volt politikai rendőrséggel, azután ezt az egész állam működésére kiterjeszti, de mindenekelőtt, egy igazolhatatlan föltevést, egy terjedő konteót, próbál tényként /alternatív tényként/ elfogadtatni. És mi történik, ha fellebbezést követően a Legfelsőbb Bíróság felmenti, vagy esetleg, egy felfüggesztett büntetést szab ki Horváth Annának? Akkor vége a „szekusállamnak”? Ezek után, vélhetően, lehetetlen lesz számára – esetleges fölmentését követően is – jogászként elhelyezkednie a „rendszerben”, véglegesen fő állású politikus marad).

Hogy itt politikai (stratégiai) kommunikációról van szó, és nem a konkrét ügy megítéléséről, azt a leginkább Kelemen Hunor rossz mondata leplezi le, aki először igazságtalannak és szabálytalannak véli az ügyet, azután pedig azt mondja: ”Szóval sok sebből vérzik ez az úgynevezett korrupcióellenes harc, és Horváth Anna esetében korrupciót nem lehet emlegetni.”(Itt feslik föl a politikai kommunikáció vékony szálából font háló, bár HA esetében korrupcióról nincs szó – jelenti ki a főnök –, mégis a korrupcióellenes harc betámadására használja a politikum az ügyet. Sőt a korrupció-elleneseket később sztálinistának mondja a Fidesz itteni pártjának szóvivője, aki a PSD-ALDE-val való politikai szövetség legitimálására is használni akarja HA ügyét, és ezzel egy sorba helyezi Dragnea and Co-val. Ki kit véd, és kitől? Ki szolidáris HA-val? Aki, ügyét manipulatív módon, politikai harc eszközeként igyekszik kihasználni, vagy az, aki arra biztatja, hogy mentse magát, minden legális eszközzel és ne vigye át a politikai diskurzusok területére áldozatiságát, hagyja az esélytelen mártírszerepet?)

És itt a törés, a meg nem engedhető diskurzusváltás, a mártírgesztus lenullázása, de legalábbis politikai kihasználása, megszállása és eltérítése eredeti morális jelentésétől. Mártírnak lenni nemcsak nehéz, hanem – amennyiben a keretfeltételek nem adottak, a politikai szimulákum szabályai szerint – szinte lehetetlen is. Horváth Anna áldozat, de az adott kontextusban és a rommagyar politikai diskurzus szabályai miatt, mártír nem lehet, kétszeres áldozat, az (i)gazságszolgáltatás és a politikum kétszeres áldozata viszont, nagyon is igen. (A Sacco e Vanzetti – egy sikeres film, az amerikai igazságszolgáltatási rendszert viszont nem az változtatta meg (ehhez ötven évet késett is), hanem a demokratikus folyamatok és az emancipáció, a civilizációs haladás).

Magyari Nándor László

Blogles

A hazai ellenzéki pártok nyakig sárosak abban, ami történt, lemoshatatlan a bűnük, és épp most készülnek a hasonlóan szégyenteljes és aljas folytatásra. Be fognak ülni a parlamentbe, és négy év múlva ismét kétharmados vereséget fognak szenvedni. Ugyanazok, ugyanúgy.

Lezárják május 8-án a Kossuth teret. Igaz, csak néhány órára, de az a néhány óra fontos időszak Magyarország számára. Akkor alakul meg az új országgyűlés – kordonok között, rendőrök vigyázó felügyelete mellett.

Ez a félretájékoztatás, gyűlöletkeltés oly tömegeket mozgatott meg, ami ellen a szociális problémákról papoló ellenzék semmit sem tudott hathatós ellenérvnek felhozni. Ez az idei, 2018-as, parlamenti választás igazi problémája, és az ellenzék teljes kudarca. Stephen Elekes:

Szomorú nézni ezeket a listákat és híreszteléseket, melyek tiporni igyekeznek minden polgári gondolkodást. Míg nézegetem őket, szeretnék kilépni a bénító polarizációból. Azt hiszem, ez most nem jobboldal vagy baloldal, nem konzervativizmus vagy liberalizmus – ez marhaság.”

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA