Blogles

Markó Béla: Ezúttal nem találkozunk

0

Elterelés van. Gyűlölet van. Kereszténység nincs. Megírták ezt többen is, fiatalok, örülök neki. Amíg örülhetek. Mégsem írok most hosszú eszmefuttatást. Találtam egy verset. Talán emiatt nem szavazok. Bevallom, nem kellett sokat keresnem. Tudtam, ki írta. Régebb itt-ott még ki is függesztették a falra. Közhelynek számít. 

Gondoltam, megírom, hogy miért nem fogok szavazni, 1990 óta az első alkalommal. Mert nem akarom, hogy érvényes legyen ez a népszavazás. Mert amennyiben sikerül módosítani az alkotmányt, másnap nem változik semmi. Mert mégis megváltozik minden. Mert jön majd egy újabb kezdeményezés. Előbb talán az abortuszról. Aztán az államvallásról. Majd a halálbüntetésről. A cigányokról. A zászlóhasználatról. A himnuszéneklésről. A magyar iskolákról. Sikeres lesz mindegyik népszavazás. Örülhetnek, akik megszavazzák. De végül lesz népszavazás az örömről is. Hogy minek örülhetsz, barátom! És arról is, hogy mikor sírhatsz.

Mondom, meg akartam írni mindezt, sok-sok érvem lett volna, hogy porhintés van. Elterelés van. Gyűlölet van. Kereszténység nincs. Megírták ezt többen is, fiatalok, örülök neki. Amíg örülhetek. Mégsem írok most hosszú eszmefuttatást. Találtam egy verset. Talán emiatt nem szavazok. Bevallom, nem kellett sokat keresnem. Tudtam, ki írta. Régebb itt-ott még ki is függesztették a falra. Közhelynek számít. Egyik RMDSZ-es kollégám, aki a minap hevesen érvelt az igenes szavazás mellett, sok-sok évvel ezelőtt idézte is ezt a verset egy országos tanácskozásunkon. O tempora, o mores! A vers szerzője német teológus, 1938 és 1945 között koncentrációs táborban volt, de végül életben maradt. Állítólag nem akartak mártírt csinálni belőle. Úgymond még meg is úszta.

Martin Niemöllernek hívták ezt a lelkészt, a Hitvalló Egyház egyik vezetője volt, az Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke is egy időben. Meg költő is ezek szerint. Mielőtt eldöntenénk, hogy felvesszük-e az ünneplő ruhánkat és elmegyünk-e népszavazni, olvassuk el a verset! Természetesen olvassuk versként, ne kampányszövegként! És ne tessék megijedni, nem náci itt senki, nem kommunista stb. Ez csak egy vers. Egy metafora. Ráadásul több szövegváltozata is van, igaz, a lényege ugyanaz. Mondom, ismert szöveg. Mégsem árt belenézni. Íme:

Mikor a nácik elvitték a kommunistákat,
csendben maradtam,
hisz nem voltam kommunista.
Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el,
csendben maradtam,
hisz nem voltam szakszervezeti tag.
Amikor a szocialistákat bezárták,
csendben maradtam,
hisz nem voltam szocialista.
Amikor a zsidókat bezárták,
csendben maradtam,
hisz nem voltam zsidó.
Amikorra engem vittek el,
nem maradt senki,aki tiltakozhatott volna.

Köszönöm, hogy elolvasták a verset. Döntsenek lelkiismeretük szerint! De ezúttal nem találkozunk az urnáknál.

Markó Béla (Transindex)

 

Kettős játszma Kárpátalján

0

A beregszászi magyar konzulátuson készített rejtett kamerás felvétel nyilvánosságra hozásával új szakaszba ért a magyar–ukrán konfliktus, amely az ukrán oktatási törvény tavalyi elfogadásával kezdődött – írja Jarábik Balázs a pozsonyi Új Szóban, aki szerint illúziók helyett Budapesten nagyobb adag pragmatizmusra lenne szükség.

A törvény erősen korlátozza a kisebbségi nyelvű oktatást az iskolákban, bár kiskaput hagy az uniós tagállamok nyelveinek. Ezután Budapest immár a tőle megszokott vehemenciával blokkolni kezdte Ukrajna EU- és NATO-integrációját, ám Kijev, mint az orosz agresszió áldozata, Nyugatról sem hajlandó elfogadni semmilyen kritikát (csak támogatást), és minden bírálat, így a magyar mögött is rögtön Putyint sejti. Másrészt a megszorításokkal küzdő országban a választásokra készülő ukrán vezetésnek a nyugati integráció az egyik legfontosabb szólama – bár Kijevben is tudják, hogy az EU-tagság még nagyon messze van.

A másik jelszó pedig a nemzetépítés. Petro Porosenko ukrán elnök választási szlogenje a „hadsereg, nyelv, hit”. Az uralkodó elit az orosz agressziót felhasználva egy kései, erőltetett nemzetépítésbe fogott és egy helyi mondás szerint ahol erdőt irtanak, ott hullik a forgács. Kijev értetlenkedve nézi a magyar diplomáciai blokkolást, hiszen a törvényt az orosz nyelv ellen fogadta el. A többi kisebbséget csupán „járulékos veszteségnek” tekinti, a majd megegyezünk valahogy, valamikor jegyében. (Bukarest szintén elítélte a törvényt, de nem tiltakozik nyilvánosan.)

A magyar blokkolás eredménye az lett, hogy az Egyesült Államok kezdett közvetíteni. Ez egybeesik Washington magyarpolitikájának megváltozásával, miután az Obama-féle mellőzést felváltotta egy aktívabb párbeszéd. Kijev ígéretet is tett, hogy kitolja a törvény életbe lépését 2020-ról 2023-ra, és a magániskolákat kivonja a hatálya alól.

A magyar diplomácia sem mindig állt a helyzet magaslatán. Konzultáció nélkül nevezett ki kárpátaljai fejlesztési magyar miniszteri biztost, a szlovákiai magyar körökben is jól ismert Grezsa Istvánt. Az ominózus, Ukrajnát bukott államnak nevező, NATO-tagállamoknak küldött magyar levél is kiverte a biztosítékot Kijevben – a levelet már a kompromisszum megkötése után küldte szét Budapest. A helyenként agresszív magyar tónusnak megfelelő az ukrán válasz, Orbánt többször gyanúsítja azzal, hogy Putyin kottájából játszik.

Mivel a választási kampány miatt az ukrán parlament már biztosan nem módosítja az oktatási törvényt, az ukrán titkosszolgálatok (SZBU) „szabad kezet” kaptak a kárpátaljai nyomásgyakorlásra. Hiszen elsősorban Magyarországnak van vesztenivalója – ott a 120 ezer magyar.

A kettős állampolgárság ügye nem először borzolja a kedélyeket. Még 2012-ben fogadta el az ukrán parlament azt a törvénymódosítást, amely (kisebb) pénzbírsággal sújtja a kettős állampolgárságukat eltitkolókat. Ám nincs jogalap a „szerzett” állampolgárság elvételére vagy az ukrán elvesztésére – legalábbis egyelőre. Ugyanis gyaníthatóan az ukrán elit jó részének is van EU-s útlevele, Porosenko egykori és mostani miniszterei közül is többen kettős állampolgárok.

Magyar útlevelet több mint hét éve osztanak a kárpátaljai magyar konzulátusokon, mint azt ki lehet következtetni, most az SZBU egyik ügynöke is magyar állampolgárságot kapott: ő készítette a rejtett kamerás felvételt az eskütételről. De a magyar útlevélosztásra hamar rátelepedett az ukrán maffia is, emiatt az Egyesült Államok nemrég még a magyar állampolgárok vízummentességének felülvizsgálását is meglebegtette.

Az ukrán parlament prioritásai köze tartozik a nyelvtörvény elfogadása, amely az oktatásihoz hasonlóan diszkriminatív lesz. Ehhez jön még az ukrán egyház egyesítése, ami hatalmas emóciókat válthat ki a moszkvai patriarchátus hívei körében. Bár ezek a témák megosztják a társadalmat, az ukrán elit körében tapintható az egyetértés. Az Oroszországgal való kvázi háborús helyzetben, a krími és a kelet-ukrajnai szavazók nélkül már csak nemzeti programmal lehet választást nyerni. Mivel tudja ezt Petro Porosenko elnök fő ellenfele, Julija Timosenko is, illúziók helyett Budapesten nagyobb adag pragmatizmusra lenne szükség.

Az elnök úr nem aggódik

0

A Fidesz itteni fiókpártjai rossz helyen állnak, sem a jobboldali populista álláspont, sem az illiberalizmus, sem az EU-ellenesség, vagy az autokrácia egyre nagyobb mértékű elfogadása nem segíti, hanem kettős csapdában tartja a rommagyar kisebbséget. A rommagyar politika egyszerre Budapest és Bukarest foglya, a rommagyar közösség pedig kétszeresen kiszolgáltatott: szép új világ ez!

A zsákutca, melyben “győztesként masíroz” a Fidesz itteni fő-fő fiókpártja (a másik kettő alig él, bár az MPP nevét vivő éppen életjelt ad magáról, amikor Bíró Zsoltot elzavarják és minden bizonnyal valamiféle ellenzéki, vagy mondjuk, dacos pozíciót fog fölvenni a fő fiókpárthoz képest), éppen körkörössé alakul, azaz olyan csapdává, mely hermetikusan zárja körbe a rommagyar politizálást: nincs se előre, sem hátra. A rommagyar politizálás, először az elmúlt huszonnyolc esztendőben, mind elvi, mind pedig gyakorlati szempontból végzetesen ROSSZUL POZÍCIONÁLT, olyan helyet foglal el a politikai palettán, mely minden irányból zárt. Elvi, ideológiai vonatkozásban a szélsőséges populizmus (alt-right) foglyává vált, ami a kisebbségi politizálás halála. Másfelől pedig politikai zsaroló, kijáró, elintéző képessége – az előbbi dimenziótól nem függetlenül – példa nélküli módon lecsökkent. Két biztos jelét látom a politikai holtpontra jutásnak és kilátástalanságnak.

Az egyik inkább elvi és kevésbé látható, a jobboldali POPULIZMUS következményei viszont hosszútávúak. Különös mutatvány, és Kelemen Hunornál ismertebb színészek számára is nagy kihívás, a kulturális/politikai elit prominens képviselőjeként eljátszani az elitellenest, a “nép képviselőjét”, ami a populizmus magja. Azt mondja Kelemen úr, hogy “a populizmus nem a probléma, a populizmus a következmény”, és hogy “A népet nem lehet leváltani. Aki elégedetlen, az jöjjön más megoldásokkal azokra a problémákra, amelyekkel a társadalom szembesül. És ez egy ilyen egyszerű történet. Az úgy nem működik, hogy van egy elit, az tudja, hogy mi a jó, a nép az buta, és követi azt a nagyon szűk elitet”. És innen származtatja EU-ellenességét, hogy ti. a Nyugat nem érti a Keletet, hogy ki akar oktatni, hogy ott van az Észak-Dél ellentét is, amit szintén nem tud megoldani, csakhogy ez nem több maszatolásnál. A kontextusban azt jelzi, hogy Kelemen és pártja, melyet egy elrugaszkodott populista elit vezet végképp összezavarodott – ugyanis a “nép”, éppen abban az értelemben, ahogyan ők arra hivatkoznak, a “hülyének nézett”, meg- és félrevezetett, “hallgatag” és együgyű “humán erőforrás”. Mert a budapesti illiberális elvárások és a bukaresti – ellenünk ható – populizmus között vergődve, maga sem látja a csapdát, amiben van. Zavarodottsága, ellentmondásos szövege még jobban látszik, ha az itteni kormánypártokhoz való pozitív hozzáállását – hiszen protokoll által szabályozott -, támogatását kell elmagyaráznia. A groteszk szövegben az elnök kijelenti: nem vagyok PSD-párti, és elégedetlen a kormánnyal, mert a beruházások elakadtak, az egészségügyben és oktatásban káosz van, a béremeléssel kapcsolatban “nekem súlyos kritikáim vannak”(azért, lentebb, a béremelés pozitívumként van említve) mondja, és eljut az (i)gazságszolgáltatásig. Amit egyfelől a fél világ bírál, sőt részét a pártja is kifogásolja és nem szavazott meg. Az elnök egy esetleges ellenzéki koalícióban sem venne részt, mint mondja sok okból, de leginkább mert “nem hiszi, hogy a koalíció szakadna” (elvi a kifogás, nemde?). EU-ellenessége mutatkozik meg abban is, hogy nem látja a jogállamiság sérülését az új jogszabályok esetében, amelyek miatt Romániát éppen elmarasztalja az EU. És a Sargentini-jelentést is meg nem történté szeretné tenni, ugyanolyan álérvekkel és másokra való mutogatással, mint budapesti parancsolója teszi. De érdekes az is, hogy Johannisnak azt rója föl, hogy “rettenetesen beszorította magát az alkotmányos keretek közé, és abból az Istennek sem akar kitérni…”- szóval ki kellene térjen ahhoz, hogy elég jó legyen Kelemen úrnak?

De ennél is beszédesebb csapda, a rommagyar politika beszorultságára nézve, a gyakorlati vonatkozás, mely abban nyilvánul meg, hogy a fiókpártok képtelenek megoldani, olyan problémákat is, melyeket már egyszer megoldottnak tekintettek. Két “győzelmi jelentést” harsognak a “nem-elit” politikusok, hogy újraindult a vásárhelyi katolikus gimnázium, és ismét magyar anyanyelvű tanítók taníthatják kisiskolásoknak a román nyelvet. Mindkét “megvalósítás” tökéletesen fölösleges lett volna, ha…

Az első esetben a szövetség hathatós segítségével, nem történik műhiba az iskolaalapításkor és ezt nem használta volna ki a “politikai szövetséges”, megtámadva azt. És persze a felelősségek elkenése, szétterítése és másokra (“a románokra”) való hárítása, bonyolította a helyzetet, tette lehetetlenné a gyors megoldást. Az sem lényegtelen, hogy Szijjártó külügyminiszter úr “magára vállalta” a megoldást, ezt viszont nem kifogásolta itteni formáció, tehát ők is így tudják.

De az utóbbi oktatáspolitikai botrány a legtisztább formában mutatja, hogy a jelenlegi felállásban mi várható a “kisebbségpolitika” terén, mit érhetnek el a rommagyar pártok és politikusok. Az utóbb lemondott tanügyminiszter hozott egy diszkriminatív (elsősorban a tanítókkal szemben, de mert nem lett volna elég magyar anyanyelvű román tanár a diákokkal szemben is), és szakmaiatlan (mert másként kell tanítani alsó tagozaton nem anyanyelvű gyerekeknek egy nyelvet, mint felsőbb tagozaton) határozatot, melyről “lekésett”, vagy szemet hunyt, nem tartott fontosnak a Fidesz itteni fiókpártja, amit azután nagy nehezen, “személyes” és nem intézményes belátás útján sikerült visszacsinálni.

Nem mellékes, hogy a szülői, tanári, civil-társadalmi, stb., tiltakozást használták két olyan ügy elintézésére, melyeket a politika képtelen volt, és amelyet utólag vállalt magára. Nem is láttam, hogy megköszönte volna bárki is, a civileknek a segítséget, a föllépést és kitartást, a szakmai érveket, pedig megérdemelték volna.

És végére hagytam a NAGYON ROSSZ HÍRT, ami a két említett esetben történt MODELLÉRTÉKŰ, bármikor megismételhető, a közpolitikák bármelyik területén. A “szövetséges hatalom” felfüggeszthet, vagy megvonhat bármilyen a kisebbségeknek kedvező intézkedést, eddigi szabályozást, megszüntethet intézményt stb., jogokat vonhat el és ezzel zsarolni képes a Fidesz itteni fiókpártjait, ártva az egész rommagyar társadalomnak. És azután, “évszázados harc”-ot követően a “szövetséges hatalom” engedékeny lesz, lekötelezi a rommagyar politikai pártokat, vezéreiket fidelizálja, megzsarolja és támogatásukat elnyeri, és eljutunk oda, ahonnan kiindultunk, mintha mi sem történt volna. És végül ismételjük el a játszma és a csapda nem egyéni okokra vezethető vissza, mondjuk arra, hogy az egyik fél ravaszabb a másiknál, hanem azért állt elő, mert a Fidesz itteni fiókpártjai rossz helyen állnak, sem a jobboldali populista álláspont, sem az illiberalizmus, sem az EU-ellenesség, vagy az autokrácia egyre nagyobb mértékű elfogadása nem segíti, hanem kettős csapdában tartja a rommagyar kisebbséget. A rommagyar politika egyszerre Budapest és Bukarest foglya, a rommagyar közösség pedig kétszeresen kiszolgáltatott: szép új világ ez!

Magyari Nándor László

Nagy pénz, kis foci – Vajdaságban is

0

2017 decemberében jelent meg a Magyar Közlönyben, picit elsikkadt a közvélemény és a sajtó előtt is, viszont az akadémia akkor – a már odaítélt 3 milliárd mellett – még 1,5 milliárd forint támogatást kapott, így összesen valamivel több mint 14 millió euróval támogatták a magyar adófizetők a topolyai akadémia felépítését, valamint azt, hogy a régi stadion helyén egy új épüljön.

Kevés ember van, aki nem szereti a madárcsicsergést. Viszont az is igaz, hogy a madarak sok mindent csicseregnek. Többek között azt is, hogy amikor a magyar államvezetéshez eljutott a hír, hogy a magyar állampolgárság egyszerűsített megszerzésének köszönhetően Vajdaságból milyen tömeges az elvándorlás, és hogy a Fidesz hithű partnere, a Vajdasági Magyar Szövetség pozíciói folyamatosan gyengültek – a szavazóbázis fogyása, valamint a Magyar Mozgalom civil szervezet megalakulása miatt –, azonnal intézkedni kellett.

A tűzoltás a Prosperitati nevet viselő alapítványon keresztül történt meg, s hogy mekkora volt a baj, arról leginkább az az adat tanúskodik, hogy

eleinte mindenhol ötmilliárd forintos támogatásról beszéltek, amiből elsőre ennek azonnal a tízszerese lett, majd ehhez is hozzájött azóta még néhány tízmilliárd forint,

így valahol már a 180-200 millió euró környékén tart a magyar adófizetők által pénzelt, a Vajdaságban élő magyar állampolgároknak nyújtott támogatás. És ez csak a Prosperitati Alapítvány által kezelt összeg. Emellett ott van még a Zsinagóga felújítása, az óvodai intézmények szebbé tételére szánt összegek, a fiatal vállalkozóknak, valamint a családbarát vállalatoknak nyújtott támogatások…

És most már van egy labdarúgó akadémia is, amelyet csütörtökön Orbán Viktor magyar miniszterelnök, valamint a topolyai TSC Labdarúgóklub elnöke avatott fel. A Magyar Közlöny 2016 decemberi számából kiderült, hogy a magyar kormány 3 milliárd forinttal (akkor mintegy tízmillió euró, azóta picit kevesebb) támogatta a Magyar Labdarúgó-szövetségen keresztül az akadémia megépítését. A következő információ, amely 2017 decemberében jelent meg a Magyar Közlönyben, picit elsikkadt a közvélemény és a sajtó előtt is, viszont az akadémia akkor még 1,5 milliárd forint támogatást kapott, így

összesen valamivel több mint 14 millió euróval támogatták a magyar adófizetők a topolyai akadémia felépítését,

valamint azt, hogy a régi stadion helyén egy új épüljön. Emellett a jóváhagyott pénzből nemcsak a topolyai klub részesült, hanem a többségében magyarok lakta településeken működő labdarúgóklubok is. Bajsán, Temerinben, Szenttamáson, Bácskossuthfalván, Tóthfaluban, Péterrévén, valamint Zentán is újítottak fel a helyi labdarúgóklubokhoz kapcsolódó objektumokat.

Hogy az akadémia működni fog, és sikeres is lesz, arra Zsemberi János, a Sat-Trakt cég igazgatója a garancia. Eddig is szépen építkezett a labdarúgás területén, ahogy ő maga nyilatkozta, mert nagyot álmodni. Az, hogy a magyar miniszterelnök kedvenc sportága a labdarúgás, Zsemberinek jól jött, hiszen a nagy álmokat könnyebben, gyorsabban tudta megvalósítani. Az intézmény fenntartásával, tudva Zsemberi kiváló üzleti érzékét, nem valószínű, hogy probléma lesz, annál is inkább, mert

az év végén a magyar kormány a határon túli akadémiáknak általában 1 milliárd forintos (2,9 millió euró) támogatást nyújt,

s nem úgy tűnik, hogy ezt a rendszert a jövőben megszüntetné.

A TSC csapata jelenleg a szerb másodosztályban, az I. ligában játszik, s már nyolc forduló alatt kilencpontos hátrányba került a második, feljutást jelentő helyen álló Zlatiborral szemben: az éllovas Inđijának 22, a TSC-nek 10 pontja van. Ezért is kockáztattam meg a címbéli állítást, hogy ez egyelőre nagy pénz, kis foci. De persze, ez nem azt jelenti, hogy ez nem változhat, de ahhoz először is szuperligás státusz kell, utána pedig európai kupaporondon való részvétel.

A fentebb említett Prosperitati Alapítvány támogatásainál sokan azt kifogásolják, hogy a cégek, vállalkozók a gépparkjaikat újítják meg, s kevés új munkahely nyílik. A labdarúgó akadémiára ez a kritika nem érvényes, hiszen a gyerekek érkezésével edzőkre, nevelőtanárokra is szükség van, vagyis az biztos, hogy néhány családot sikerült a szülőföldjén tartani.

Perceken át lehetne sorolni a labdarúgó akadémia esetében a mellette és az ellene érveket, azonban egy kérdést engedjenek meg az írás végére:

A vajdasági magyarság jelenlegi helyzetében egy labdarúgó akadémia felépítése volt-e az egyik legfontosabb, prioritást élvező tennivaló?

Azt hiszem, így van ez jól: én kérdezek, önök válaszolnak.

Tandori Arnold (Szabad Magyar Szó)

Egy divatjamúlt fogalom: erkölcsi kötelesség

0

És akkor itt van a rommagyar képviselet, mely egy amorális és gyakorlatban is haszontalan kezdeményezés mögé áll (valamiféle klerikális és zagyva érdekeket akár hazudozva is “védve”), a mi állítólagos érdekünk képviseletében. Mondom ezt akkor, is, ha volt néhány kivétel, illetve tartózkodó a szenátusban és cinikusan semleges álláspontot közölt a szervezet, a népszavazással kapcsolatban. A leglényegesebb dolgot mulasztották el politikusaink, erkölcsi kötelességüket nem teljesítették, amikor nem álltak/állnak ki nyíltan a hamis, amorális, és káros népszavazásra kitett törvényi szabályozás ellen.

„Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája, egyúttal mindenkor egyetemes törvényhozás elvéül szolgálhasson.” – Immanuel Kant

Tapasztalatom szerint manapság, enyhén szólva ritkán, ha egyáltalán valaha is, foglalkozunk morális kérdésekkel, hiszen azok filozófiai, általános kérdések, és ma a világ, hogy úgy mondjam, absztrakt pragmatikus. Nagyobb becsben van a politikai haszonelvűség – legtöbbször álságos – hangoztatása, mint az életünket, beszélünk róla vagy sem, végső soron meghatározó erkölcsi elvekről és a vele járó felelősségről való beszéd. Nincs olyan csepegős szirupos regény, szappanopera, vagy akár hétköznapi történet, melyben meg ne jelenne a motívum, miszerint a jóakarat és a helyes, azaz, a morálisan indokolt cselekvés végső soron mindennél fontosabb az emberi élet szempontjából. Megkönnyezzük, vagy csak közösségi oldalunkon osszuk meg, mint fél napig érvényes, kolosszális bölcsességet, viszont ritkán, egyre ritkábban, reflektálunk rá, illetve “tesszük is a jót”. Különösen a közszereplők, de korántsem csak a politikusok, hanem egyre inkább a közösségi-média, az internetes felületek egyperces sztárocskái, Kant egyetemes erkölcsi ítéletét mindenestől mellőzve osztják az észt, termelik és terjesztik az amorális eszméket, egyfajta rosszul felfogott nyájszellemből, elvont pragmatizmusból. Azt hiszem a legtöbb magát gyakorlati emberként ünneplő szereplő nem is érti, hogy helyesen, morális értékek kifejezésére, képviseletére irányuló cselekvés, önmagában gyakorlati cselekvés: a helyes, az egyetemes morál, ami az emberi méltóság kifejezése fölmutatása, önmagában való érték, és ha úgy tetszik gyakorlati, a helyes, a humánus, alternatíva.

A fölvilágosodás óta biztosan tudjuk, sőt szándékunk szerint intézményesítettük is, (az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatában rögzítettük), hogy az egyedül emberhez méltó cselekedetek, az egyetemes erkölcsi törvényekből fakadnak (Kant ezt kötelességtudatnak nevezi), a mindenkit megillető emberi méltóságot erősítik és soha nem annak csorbítási szándékával teszik azokat. És hogy miért jutnak ezek – az egyébként jobb időkben és jobb helyeken közhelyszámba menő dolgok az erkölcsös cselekedetekről, az eszembe?

Először, mert egyre világosabb, hogy a megosztott, a “törzsi morál”, amire (mint ultima ratio-ra), oly sokat hivatkoznak, a kettős vagy többes mérce, amire hol sunyin, hogy nyíltan (és egyre nyíltabban) utalnak, az emberhez nem méltó cselekedetek, reflektálatlanok és károsak, (a kategorikusz imperatívusz tagadásai), antihumánusak. Az emberi civilizáció, tetszik nem tetszik, nem az “ősi”, “atavisztikus”, “törzsi”, vagy természetjogból, hanem az “ész parancsából” fakad. Visszatérni a törzsi morálhoz decivilizációs aktus, és ez kiviláglik, amikor az erkölcsi megítélést mellőzve – pragmatizmust mondva, vagy megosztott mérce szerinti álmorális tételekre, hitre, isteni és/vagy természeti elrendelésre, kikezdhetetlen szokásrendre, horribile dictu népszerűségvesztésre stb.-re hivatkozva – rutinból teszik a rosszat, ami aztán rendre gyakorlati haszonnal sem jár.

Mert másodszorra – és hogy eljussak tulajdonképpeni témámhoz – itt van a kollektív politikai ténykedésnek ez a bejáratott és normális körülmények között demokratikus, részvételre alapozott formája a népszavazás, amit most a törzsi morálra, valamiféle eleve meghatározott “természetesnek” mondott házasság-, illetve család-idólumra (még arra is zavarosan és felületesen) utalva tévesen és károsan kezdeményeztek, és írtak ki. A tradicionális családról kiírt népszavazás először amorális aktus, egy virtuális többségnek egy virtuális kisebbség ellenes intézkedése. A belátható döntés következménye diszkriminatív, kétszeresen jogfosztó, mert nemcsak nem engedélyezi a hasonneműek házasságát, vagy legalább bejegyzett élettársi viszonyát, hanem az alkotmányba rögzíti a hátrányos megkülönböztetést és ezzel, igyekszik bebetonozni a jelenlegi állapotokat. És ugyanakkor gyakorlati szempontból értelmetlen – olyasmit akar, ami már jelenleg is van – és ami még fontosabb, zavarossá, ellentmondásossá teszi a család fogalmát, összekeverve azt a házassággal.

És, bár alig reflektálnak rá, fölteszem a kezdeményezők és a törvényhozók sem gondolták végig a népszavazás tárgyát képező szabályozást, illetve a szabályozás következményeit, alkalmazhatatlan. Ha ugyanis a csonkacsaládok, vagy az egyéb – és nem hasonneműeket érintő – családformákat egyszerűen többé nem akként kezeli majd az alkotmány és ezzel érvényteleníti az eddigi törvényes formákat, akkor hallatlan zavarok és igazságtalanságok keletkeznek. Ha anya és gyereke, apa és gyereke, vagy nagyszülők és unokák stb., nem képeznek családot, akkor olyan jogfosztás keletkezik, aminek a következményei, az egész társadalomra vetítve, beláthatatlanok. (Viccnek is rossz, de jól jön majd a hatalommal való visszaélés, a korrupcióval vádoltak esetében, akik szigorún csak közvetlen családtagjaik hasznára elkövetett lopások miatt vonhatók felelősségre. Továbbá, ha szülő és gyermeke nem család, akkor a Iordache-Nicolicea-Márton törvényben foglaltak szerint, a hajadon, elvált, vagy megözvegyült korrupt hivatalnokok gyerekei nyugodtan haszonélvezői lehetnek a közvagyon lenyúlásának, nemde?)

Az igazság és a morál kimentek divatból, és helyüket a HAZUGSÁG vette át, az alternatív-tények és a posztigazságok a hazugság eufemizmusai, amit roppant szemérmesen, viszont következetesen mondanak ki képviselői, miközben a korrekt beszédet támadják. Mert ott tartunk, hogy az ártatlanság vélelme, lassan mindenkit megillet, akit megvádoltak, vagy akár el is ítéltek (ja, nem is akármiért, hanem szinte kizáróan csak korrupcióért); amikor a politikusok saját társaik, a basáskodó, és minden hájjal megkent társaikat féltik a törvény szigorától, és nem a valóban hátrányos helyzetűeket, akiket gyakran az (i)gazságszolgáltatás is súlyt. Mint tudjuk, az igazmondás ritkán népszerű (“Mond meg az igazat és betörik a fejed” – tartja a népszólás), viszont az egyetlen útja a progressziónak, az igazság, a helyes cselekvés keresése, a civilizáció útja. Ezért a jó politikus soha nem a népszerűséget, hanem az igazságot keresi, ami ha nem népszerű, éppen a népszerűvé tétellel jelent kihívást, az igaz vezető számára.

És akkor itt van a rommagyar képviselet, mely egy amorális és gyakorlatban is haszontalan kezdeményezés mögé áll (valamiféle klerikális és zagyva érdekeket akár hazudozva is “védve”), a mi állítólagos érdekünk képviseletében. Mondom ezt akkor, is, ha volt néhány kivétel, illetve tartózkodó a szenátusban és cinikusan semleges álláspontot közölt a szervezet, a népszavazással kapcsolatban. A leglényegesebb dolgot mulasztották el politikusaink, erkölcsi kötelességüket nem teljesítették, amikor nem álltak/állnak ki nyíltan a hamis, amorális, és káros népszavazásra kitett törvényi szabályozás ellen.

Magyari Nándor László

Furcsaságaink

0

A nemzeti identitással kapcsolatban van egy dolog, amit semmiképpen nem tudok elfogadni. Ez pedig a vér szava. A vér a törzsi életforma „kelléke”. A vér szava mindig a kizárólagosság üzenetét hordozza. Aki nem a mi vérünkből való, az ellenség.

  1. rész

Olvasom, hogy a besztercebányai speciális bíróságon zajló per részletei még a szakembereket is meglepték. A vádlottak, a dunaszerdahelyi alvilág tagjai, az enyhébb ítélet reményében egy sor olyan gyilkosságot is beismertek, amiről eddig senki sem tudott. Vallomásaik hemzsegnek az olyan kifejezésektől, mint megfojtotta, agyoncsapta, főbe lőtte, vagy ledarálta. Persze az áldozatok sem voltak ártatlanok. Ahogyan az egyik bulvárlap írta: Maffiózók gyilkoltak maffiózókat.

A dunaszerdahelyi polgárok sajnos kénytelenek voltak hozzáedződni az ilyen gyilkosságokhoz. A kilencvenes években a Pápay-klán emberei tartották rettegésben a környéket. Joe Papát és embereit 1999-ben halomra lőtték egy szerdahelyi kávéházban, és jöttek Sátor Lajos emberei, akik folytatták a régiek „munkásságát”. Aztán Sátor Lajost is agyonlőtte valaki, és maradtak a mostani perben szereplő vádlottak, akik kegyetlenségben nem maradtak le „dicső elődeiktől”.

Nemrég betértem egy kávéra egy szerdahelyi kávéházba. A bejárat mellett, a falon feltűnt egy emléklap. Szlovák és magyar nyelven adja az emberek tudtára, hogy 1999-ben ezen a helyen gyilkoltak meg tíz dunaszerdahelyi polgárt. A zárómondat így szól: Tisztelet emléküknek.

Hát, itt valami baj van az értékekkel, vagy a morállal. Azt senki sem vitatja, hogy mindenkinek jogában áll családtagjait, barátait gyászolni. Ezt megteheti magánemberként, otthon, zárt körben. Egy kávéház előcsarnoka viszont nem magánterület, és a kávézóban meggyilkolt maffiózók nem ártatlan áldozatok voltak, hanem egy kegyetlen maffiaháború vesztesei.

És van még egy bökkenő a dologban. Tudjuk, hogy a mai fiatalokat nem érdekli a történelemtanulás. Irtóznak attól, hogy különféle dátumokat és eseményeket biflázzanak. Ami volt, az volt, nincs értelme régmúlt dolgokról vitázni, mondják. Így viszont fennáll az a veszély, hogy húsz–huszonöt év múlva a szerdahelyiek már nem fognak emlékezni a részletekre, és azt fogják gondolni, hogy annak idején valóban tíz tiszteletreméltó embertársuk életét oltotta ki a kegyetlen gyilkos. Valakinek majd az is eszébe jut, hogy szobrot kellene állítani az ártatlanul meggyilkolt polgártársaik emlékére.

  1. rész

Szeretem a focit és szurkolok a DAC-nak. Néhány évvel ezelőtt arról írtam, hogy a nemzeti kisebbségek identitását úgy lehet a leghatékonyabban fejleszteni, hogy létrehozunk egy kristályosodási gócot, amely körül lerakódhatnak az identitás kristályai.

Ez a góc lehet egy híres oktatási intézmény, egy ismert ipari létesítmény, egy világhírű művész, vagy egy sikeres feltaláló is. Ám a legnagyobb hatású góc egy nemzetközileg is sikeres focicsapat lehetne. Lásd a Barcelona és a katalánok „szövetségét”. Nagyon megörültem, amikor Világi Oszkár felismerte ennek a dolognak a horderejét, és minőségi változást hajtott végre a klub életében. Köszönet érte. Ám ebben a második részben is van egy bökkenő.

Személyiségemnek egyik fontos alkotóeleme a nemzeti identitás, kialakulásában az anyanyelvé volt a vezető szerep. A magyar nyelv nélkül egészen más ember lettem volna. Gondolkodásomat és érzésvilágomat is a nyelv formálta. A nyelven keresztül ismertem meg a kultúra alkotásait is. Később a kultúra a nyelvvel közösen formálta az értékrendszeremet és az érzelemvilágomat, vagyis identitásom nemzeti részét.

Ám a nemzeti identitással kapcsolatban van egy dolog, amit semmiképpen nem tudok elfogadni. Ez pedig a vér szava. A vér a törzsi életforma „kelléke”. A vér szava mindig a kizárólagosság üzenetét hordozza. Aki nem a mi vérünkből való, az ellenség.

A DAC himnuszában van egy rész, mely szerint a vér az, ami összeköt bennünket, mert mi egy vérből vagyunk. Nos, ezeket a szavakat érdemes lenne még egyszer átgondolni.

A Liverpool szurkolói azzal biztatják magukat és csapatukat, hogy aki velük jár, az sosem lesz egyedül. Himnuszuk nem kizárólagos, hanem univerzális értékeket hirdet.

Az interneten rátaláltam a DAC-himnusz másik változatára is. Szerintem inkább azt a verziót kellene énekelni.

Hunčík Péter (Új Szó)

Elvtelen és káros

Sajnálatos, hogy számíthatnak a Fidesz itteni fiókszervezeteinek hathatós támogatására, akik Orbán-imádatuk jeleként, illetve egyházi sugallatra mennek a nyájjal, bele az elvtelen és káros, társadalmi szolidaritást és toleranciát leromboló, diszkriminatív és értelmetlen népszavazásba: kisebbségiként, kisebbségek ellen.

Az a fajta jobboldali populista, pontosabban alt-right politikai hitvallás, mely a szemünk láttára bármelyik hagyományos – konzervatív, liberális, vagy szocialista – politikai ideológia karikírozott, eltorzított változataként áll elő, alapjaiban paradox jelenség. Olyan nézőpontokat és politikai attitűdöket kapcsol egybe, mindenekelőtt érzelmi és nem a tényeknek való megfelelés szerint, melyek az analitikus, a racionális észjárás szerint össze nem illőek. Az így kialakuló proto-ideológia, mely a leginkább az “eredeti (olasz) fasizmushoz” hasonlatos (Jay Griffith), gyűlöletbeszédet, erőszakkultuszt, macsó magatartásokat, klerikális konzervativizmust (senkit ne tévesszen meg, hogy ezt keresztény kurzusként hirdetik), elegyít jobboldali libertariánus eszmékkel (a libertarizmusnak nincs köze a hagyományos liberális politikai filozófiákhoz, az anarchiához, a nihilizmushoz áll közel). Egyben anti-modernista, más megközelítésben decivilizációs és reakciós ideológia, nihilista, hiszen semmiféle koherens és távlatos programot nem ad, hatalomfetisiszta, de egyáltalán nem pragmatikus. Képviselői elit- és értelmiségellenességükről, a klímaváltozások tagadásáról, alternatív-tények és poszt-igazságok terjesztéséről ismerhetők meg. A szólászabadságot hazugságok, rágalmak és igazolhatatlan összeesküvés-elméletek erőszakos terjesztésére használják, minden lehetséges alkalommal megtámadva a politikailag korrekt beszéd létjogosultságát. Nem hisznek a szakszerűségben, sőt a nacionalista és rasszista elfogultságot használják tudományos tények tagadására, mítoszokat állítanak a valós történelem tényeinek helyére stb. Populizmusa teszi többé-kevésbé népszerűvé, és – a tömegdemokrácia szabályai szerint választásokkor – sikeressé is, ezt az irányzatot. Követői populista, elit-ellenes kirohanásokkal, a civilizációs eredmények, a haladás, kétségtelenül létező, negatív vonásainak a fölnagyításával, mértéktelen eltúlzásával fedik el azt, hogy számukra a hatalmon, sőt az abszolút hatalmon kívül semmi nem számít.

A populista alt-right legbefolyásosabb képviselője Vladimir Putyin orosz elnök, de nyilván Donald Trump is hozzá hasonló ideológiát próbál rákényszeríteni első körben a republikánusokra, azután az USA-ra. Őt időben megelőzi Orbán Viktor, aki nem csak régiónkban, a legőszintébben vállalja ennek az ideológiának a képviseletét, hiszen Orbánon kívül, nincs is olyan EU-s miniszter- vagy államelnök, aki Steve Bannon és Milo Yiannopoulos-al vagy a belga szélsőséges fiatalok csoportjával parolázna/fényképezkedne. De ez a lengyel Kaczynski, a francia Le Pen, a brit Farage, a holland Wilders, és az olasz Salvini politikai krédója is. És azután – talán a fönt említettektől kissé megkésve – ebbe az irányba tart Liviu Dragnea és a mögötte álló PSD-s társai, és szintén ebbe az irányba tájékozódik Călin Popescu Tăriceanu. Azután meg tetszik vagy sem, de sok mindenben Orbán és a PSD-ALDE kormánykoalícióhoz csatlakozó Fidesz itteni fiókpártja, vagy legalábbis a vezetőségének legbefolyásosabbjai: az elnök és a székelyföldi kiskirályok is, politikai filozófiájukat tekintve, az alt-right fele tartanak.

Az alt-right más és másképpen nevezi meg magát, illetve más és más társadalmi-politikai jelenségeket tematizál, régiónként, és országonként, de lényege ugyanaz: a gyűlöletkeltés, az erőszakkultusz, a háborús és botrányos nyelvezet, a civilizációs vívmányok lebontásának kísérlete, az anti-modernizmus, államimádat, nacionalizmus és rasszizmus, nőgyűlölet, homofóbia, bevándorlás és kisebbség-ellenesség, stb. A Putyin-féle hibrid diktatúrának és az Orbán-féle illiberális demokráciának, az idegengyűlöletnek és elitellenességnek ugyanaz a gyökere és a hátterében fölsejlő ideológiája, mint Trump protekcionizmusának, vagy Farage Brexitjének és EU-ellenességének, az alt-right.

Van abban valami véletlen, konjunkturális, hogy hol mit tematizál és helyez a politikai ágenda középpontjába a mozgalom. Magyarországon a Fidesz egész pályás letámadása – a torz választási rendszer következtében elnyert kétharmados parlamenti többségével a háttérben -, minden területet módszeresen próbál átállítani az alt-right szolgálatába, a saját oligarcha-osztály kiépítésétől kezdve, a kultúrharccal bezárólag, módszeresen. Lényegében, és szándéka szerint, ezt rögzíti, illetve leplezi le a Sargentini-Jelentés, mint az EU értékrendjétől, a liberális demokrácia szabályaitól való szándékos eltérést.

Romániában az igazságszolgáltatás megszállási kísérlete, melynek hátterében elsősorban a PSD vezéreinek korrupciós megvádoltsága/érintettsége áll, a DNA-t és a korrupció ellenes fellépést emelte ki, helyezte az alt-right alapon kiélesített támadások középpontjába. Csakhogy a kétharmad hiánya, illetve a civil társadalom ellenállása, valamint az elnöki hivatal és az EU pozicionálása következtében, az Orbán-modell közvetlenül nem alkalmazható. Dragnea és társainak A-terve – valószínű saját értékelésük szerint is – első körben elbukott. Az igazságszolgáltatás közvetlen megszállását célozta meg a tavaly január végi híres/hírhedt Iordache-féle 13-as kormányrendelet, és az összes azóta – a parlamenti különbizottság által kiokumulált – aggályos törvény-tervezet, de kudarcot vallottak.

Úgyhogy jöhet a B-terv amit az ortodox egyház és fanatikus hívőinek a segítségével próbálnak átvinni – elterelő hadműveletként, álszolidarítást teremtve, stb. -, mégpedig az alkotmány-módosítás. Ez a téma kitűnően illusztrálja azt, amit föntebb az alt-right sajátjaként fölsoroltam, kiválóan alkalmas populista szólamok és klerikális igények, valamint anti-modernista, reakciós álláspontok kifejtésére, decivilizációs, agresszív, macsó és ultramontán ötletek, gyűlöletbeszéd és intolerancia kiélésére. A “hagyományos család” védelme – bármit is jelentsen ez – főként olyanok szájából, akik igencsak libertariánusok saját magánéletük tekintetében (Dragnea “barátnője” fiatalabb menyénél, Tăriceau, ha jól számolok, ötödik feleségét “fogyasztja”, stb.), életmódjuk a vallás hirdette aszkétizmus ellentétje, stb., csak ürügy. Egyszerre igyekeznek ezáltal populista módon, azaz pillanatnyilag, az alt-right zászlaja alatt, egybekovácsolni manipulált tömegeket és elterelni a figyelmet a korrupcióról, az A-terv tarthatatlanságáról. De egyre nyilvánvalóbb, hogy tévednek Dragnea és társai, amikor azt képzelik, ha időt nyernek “életet”/szabadságot nyernek, még elég erős a civil ellenállás, ami egy kis európai hátszéllel, amit a külföldre szakadt román állampolgárok fújnak, sikerül leleplezni és megakadályozni őket, alig rejtett céljuk elérésében. Ahogy diverzió volt az augusztus tizedikei kiprovokált csendőrségi erőszak – ami egyre inkább lelepleződik – és a Giulianni-féle levél, éppen úgy nem a családról (annak definícióját is elvéti a javaslat), hanem a rejtegetni való araszoló alt-right projekt, a demokrácia ellehetetlenítéséről és a hatalom bebetonozási kísérletéről szól, a népszavazási kezdeményezés. Az alt-right populistáinak semmi sem drága, most a homofóbiára és gyűlöletre játszanak rá, a vallásos fundamentalizmus pre-modern érzelmi világára építenek kampánystratégiát.

Sajnálatos, hogy számíthatnak a Fidesz itteni fiókszervezeteinek hathatós támogatására, akik Orbán-imádatuk jeleként, illetve egyházi sugallatra mennek a nyájjal, bele az elvtelen és káros, társadalmi szolidaritást és toleranciát leromboló, diszkriminatív és értelmetlen népszavazásba: kisebbségiként, kisebbségek ellen.

Magyari Nándor László

„Szar-gentini”, avagy szomorú arcomon redők

0

Miközben tömegek ujjonganak a Lajtától a Tatrosig, vagy éppen az EU megannyi szegletében (a kivándoroltak), hogy Sógor Csaba micsoda kemény fickó és milyen prímán megmondta, aközben nem árt egy picit elgondolkodni. Ugyan a politikának nem a köznapi elvek mentén alakul a moralitása, az Európai Unió egyik legfontosabb intézményében attól, akit én a politikai képviseletemmel felruháztam, attól elvárom, hogy az ilyen beszédektől tartózkodjék.

… Az intézet egyik részlegén, ahol dolgozom, sokáig én voltam az egyetlen magyar anyanyelvű. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a román anyanyelvű kollégák számára én voltam az ERDÉLYI MAGYAR archetípusa. Ha valami bajuk volt a magyarokkal, akkor nekem mondták, többes szám, második személyt használva ránk. Ha valamilyen érdekesebb ételt vittem, például egyszer bárányfej levest, akkor azt hitték, hogy az összes erdélyi magyar ezt eszik húsvétkor. És így tovább, és így tovább. Ezért mindig igyekeztem nem nagy marhaságokat csinálni, hogy aztán ne az erdélyi magyarok egészére húzzák rá hülyeségeimet. A politikusok a fentiekről, életünk apró, de meghatározó történeteiről minden bizonnyal hajlamosak elfeledkezni. Másképpen egészen biztosan nem hangzott volna el egy erdélyi magyar képviselő szájából a következő mondat az Európai Parlament egyik strasbourgi ülésén: „Nemcsak SZAR-gentinit, hanem mind a 448 képviselőt minősíti egy ilyen színvonalú jelentés elkészülte”. A politikai hadakozások hevében, az érzelmi politizálás közben, sok minden megtörténhet és talán elfogadott is. Csakhogy egy ilyen, szerencsékre a tolmácsok által nehezen lefordítható mondat, akkor is több mint kínos: szégyenletes. Gyakorlatilag azt állítja a poénos kedvében levő képviselőnk, hogy 448 munkatársa ócska viccek tárgya lehet a plénumban, és még annál is rosszabbat is gondol róluk. Nem mellékes, de ha egy ilyent eresztett volna meg a Magyar Országgyűlésben egy nem a 2/3-hoz tartozó képviselő valamelyik exponáltabb kormánypártiról, akkor egészen biztosan kapott volna egy kis pénzbírságot Kövér László házelnök úrtól. Miközben tömegek ujjongnak a Lajtától a Tatrosig, vagy éppen az EU megannyi szegletében (a kivándoroltak), hogy Sógor Csaba micsoda kemény fickó és milyen prímán megmondta, aközben nem árt egy picit elgondolkodni. Ugyan a politikának nem a köznapi elvek mentén alakul a moralitása, az Európai Unió egyik legfontosabb intézményében attól, akit én a politikai képviseletemmel felruháztam, attól elvárom, hogy az ilyen beszédektől tartózkodjék. Mert ez a performance nemcsak teljes tiszteletlenség, hanem totális diplomáciai öngyilkosság is volt egyben. Kisebbségiként, erdélyi magyarként az identitásunk egyik fontos eleme a nevünk, a bevezetőben már említettem, hogy sok esetben miért. Ha mi nem tiszteljük a másét, akkor mégis mi alapján várjuk el, hogy majd legközelebb tisztelettel viseltessenek irántunk? De ha nem is ezért, hanem pusztán pragmatikus okokból, hiszen legközelebb, ha éppen Romániát kell valamiért figyelmeztetni (sokszor jogosan egyébként) vagy szövetségeseket keresni, akkor kihez fog fordulni Sógor Csaba? Azokhoz, akik egy kétharmadhoz tartoznak és akiket szarnak nevezett? Mindenki el tudja képzelni, hogy milyen hatékonysággal fog majd támogatókat találni, hiszen a képviselő is ember, neki is vannak tűréshatárai. Csupán két képviselőnk van az EU parlamentjében (most hadd tekintsük el, a magyar színekben játszó Tőkés Lászlótól). E két veterán politikus testesíti meg mindazt, amit az EU fontos döntéshozói rólunk, erdélyi magyarokról megtudnak. Ők az erdélyi díszmagyarok Brüsszelben és Strasbourgban. És bár nem vagyok református, azért remélem, hogy a képviselők nem tudják: az egyikük református pap, mert még az erdélyi reformátusokat is ilyen szar poénkodóknak találják gondolni. A politikus, akit a szavazatom révén képviseletemmel felruháztam, vitatkozzon, érveljen, legyen szenvedélyes ha olyan a habitusa, kössön szövetséget, mondjon erős beszédeket és érjen el eredményeket. De soha nem szabad elfelejtenie, hogy figyelem a tevékenységét, és amint egy bizonyos szint fölött lesüllyed egy bizonyos szint alá, legközelebb másra ruházom át képviseletem jogát. Remélem nem csak én vagyok így ezzel az erdélyi magyarok közül.

Silye Lóránd

(A szerző geológus, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Geológiai Intézete magyar tagozatának oktatója)

(Transindex)

A straßburg-i vita és szavazás után

0

Ez egy show volt, ami nagyon jól mutatja, hogy mekkora gittegylet ez az EU képződmény. Tehetetlen társaság, próbál finomkodni, nem mer „odacsapni”, mert „demokratikus” – sajna ez lesz a végzete, ha jönnek a sötét nacionalisták, akik a „nemzetállamok” jelszavával mindent szétvernek.

Eleve hülyeség volt egy (fiatal) baloldallal szimpatizáló „zöldpártit” felkérni ennek a jelentésnek a megírására, ami eleve szemet szúrt a „jobboldali”, pláne szélsőjobboldali fazonoknak, mint szeretett Vezérünk. OV, állati rafinált, és qrva jól ismeri a kialakult helyzetet. Nem tűnt fel senkinek, hogy ellentétben múltbeli szerepléseivel, most mindvégig magyarul beszélt? Ezt is meg tudja magyarázni épp az EU alapszabályaival, hiszen mindenkinek joga van az anyanyelvén felszólalni! Viszont, amit mondott az mind hazai fogyasztásra készült (magyar nyelvű tv, internet, FB, YouTube, stb.) hiszen nagyon jól tudta (ezt mondta is!), hogy le fogják, ill. meg fogják szavazni. Szokásos hadoválás: „mindenki minket bánt, pedig mi milyen jók vagyunk.” Egy qrva szó, még csak utalás sem hangzott el a jelentés érdemi pontjairól, azaz Orbán rendszeréről, a haveri alapon működő országról, ahol minden a pártvezértől függ.

Borítékolható, ennek a szavazásnak semmi következménye nem lesz. Most ott helyben megszégyenült a magyar miniszterelnök. Na és? Ez is lepereg róla, miközben hívei agyon dicsérik, hogy milyen tökös gyerek. No, meg minden csoda három napig tart, a jövő héten már senki se fog emlékezni erre a „nagy napra”. Különben is a büntetési folyamat borzasztó hosszadalmas és bürokratikus, még rengeteg szavazás, meg bizottsági vita kell ahhoz, hogy ennek valóban foganatja legyen. Különben bármi lesz, azt valóban a nép fogja megsínyleni, és jó okot ad majd OV-nek, hogy Brüsszelre mutogasson! Nem hülye ez az ember! Csak populista, nacionalista, amit imádnak a hazai választók.

Feltűnt, ahogy a világsajtó érzelmekre hatóan megpróbálta manipulálni a történteket, és az aggódó, „bűnbánó”, fejét fogó, szemét lesütő, homlokát ráncoló OV képekkel illusztrálták tudósításaikat. Arra még csak utalás sem volt, hogy következmény nélküli lesz ez a szavazás. Pedig OV ezt is megmondta: „nem tűr a belügyekbe (külső) beleszólást.” Az európai szellem, az EU alapértékei, a szolidaritás, szóba sem jött.

Ami a Néppártot és képviselőinek magatartását illeti, ez is tiszta politika. Jelenleg a legnagyobb létszámú politikai frakció az Európai Parlamentben. Ezért a frakció nem engedheti meg magának, hogy a Fideszt kitegye soraiból. 11 képviselőről van szó! A jelenlegi EU parlamentben a néppártnak 221 képviselője van, a szocialistáknak pedig 191, azaz 30 fővel kevesebb. Ha a Fidesz kilépne, akkor a (kiszámíthatatlan) jövő évi, májusi parlamenti választáson veszélybe kerülne a néppárti többség. Ezért a kilépést nem fogja szorgalmazni a frakció. Ezzel Orbán is tisztában van, nem véletlenül „nyalt be”, hogy ő benn akar maradni, sőt, mint Kohl egykori barátja meg akarja „reformálni” az egész frakciót. (pont ő, akitől megvonták az alelnöki posztot, és aki helyére Szájer került). Hogy a magyar kormány tevékenysége Anti-európai, azt jól látja a Néppárt is. Különösen bántja őket a Brüsszel-elleni (plakát)kampány, mely egyértelműen EU ellenes. Ugyancsak érthetetlen számukra egy egyetem bezárása, azaz az európai értékek semmibe vétele. Naná, hogy az Orbán kormány ellen szavaztak. A szavazásnak azonban semmi köze a jövő évi (nagyon fontos és kritikus) parlamenti választáshoz. Ez valahogy nem jött át a hazai médiában, a Straßburg-ból (franciául Strasbourg) érkező tudósításokból.

Stephen Elekes

Iskolakezdés – utánlövéssel

0

Úgy, hogy tessék csak tiltakozni kedves szülők, pedagógusok, és civilek, miközben Kelemen és tsai hallgatnak, esetleg megkésve és ímmel-ámmal (önfényezésre használva azt) átveszik a civilek korrekt értelmezését, és majd ha sikerül kivívni igazunk, Szijjártó úr magára vállalja a sikert. Ha nem, a politikusok mosni fogják a kezeiket. A diákokat pedig, ha lehet kérni, hagyják ki ebből a politikai játszmából, ők ártatlanok, még ha a balhét végül ők fogják elvinni, akkor is.

Az oktatáspolitikákhoz, inkább, mint a futballhoz, mindenki ért, legalábbis évente kétszer, érettségikor és iskolakezdéskor. És mivelhogy szeptember van éppen, hát előbújtak a mindenhez (is) értő nagyokosok és ami ettől is rosszabb kiderült: akiknek érteni kellene az oktatáspolitikához, gőzük sincs róla, harmad-negyedrangú politikusok, akik ki tudja milyen politikai háttéralkuk és elvtelen megegyezések nyomán kerültek magas polcra. Attól tartok, hogy a mai román kormányzat egyre nyilvánvalóbban eléri az inkompetenciájának azt a szintjét, mely már a kormányozhatóságot veszélyezteti, és nem csak az oktatás terén, hanem szinte minden területen.

Ilyen körülmények között már az eredménynek számítana, ha az örökös “pedagógiai konzervativizmus” szerint, az iskola, képes lenne önmagát változatlan formában újratermelni, márpedig ez a minimum, amit egy oktatási rendszer megvalósíthat. Megújulásról, az iskolai műveltség átalakításáról, új módszerek és formatív gyakorlatok elterjesztéséről, az új társadalmi kihívásoknak való rugalmas megfelelésről, szó szerinti – és nem az ideológiai, politikai kommunikációs panelként használt – reformról, szó sem lehet. A tehetősek majd kül- vagy belföldi magániskolákba íratják gyermekeiket, a többiek pedig érjék be a politikusok horkolós és nemzetieskedő dumáival, évnyitókor és zárókor. Reményt csak az nyújt, ha belegondolunk, hogy a diákok jórésze (a jóféle és nonkonformista skaccok), kis családi-baráti segítséggel, “az iskola ellenében” tanul és nevelődik. Magyarán magasról tesz azokra az ideológiai és korlátoltság-vezérelte szabályokra, idejétmúlt és unalmas tartalmakra, melyeket a legtöbb iskola imamalomként forgatva újra és újra elővesz és sulykol – tisztelet a gyér kivételnek -, és kis szerencsével hasznos és használható tudásra és tájékozottságra tesz szert. Nagy gond, hogy a rendszer viszont egy dolgot hatékonyan tesz mégpedig azt, hogy a társadalmi távolságokat, az egyensúlytalan osztályszerkezetet, nemcsak változatlan formában újratermeli, hanem megerősíti. A mai román oktatási rendszer nem integrál, felzárkóztat és mobilitási pályákat kínál, hanem az uralkodó osztályokat megerősíti (kevély vagányokat hoznak-visznek a magániskolákba, illetve néhány központi iskolába, felkapaszkodott szülők, luxusautókkal, hogy nézni és közlekedni is teher), másokat meg “leszakít”, “kirekeszt”, elválaszt és rossz közérzetüket kelti.

Az inkompetencia a tanügy-minisztertől kezdődik, sőt tőle föntebbről jön és jelzi, hogy az a klienteláris (patronage politics) politika és rekrutációs rendszer elzüllése, ami fokozatosan, de az utóbbi két évben meredeken következett be, már tarthatatlan. Félanalfabéta, negyedművelt, valójában sötét-korlátolt csak lojalitásuk és demagóg magatartásuk alapján kiválasztott vezetőkkel nem lehet eredményes egyetlen terület sem. Ha az a szabály, hogy a “főnöknél” (a “Daddy”, amivel Dragneat társai, vazallusai illetik, vagy nem is az atyácska, ahogy oroszosan nevezhetnék, találóbb kifejezéssel), műveltebb, intelligensebb, hozzáértőbb egyetlen kinevezett pártkatona sem lehet, akkor ne csodálkozzunk se a miniszterelnök asszony, se a tanügyminiszter, se a mezőgazdasági, vagy energetikai, stb., negatív teljesítményén: amit látunk az, az egyre inkább illiberális rendszer jellemzője, afféle collateral damage, aminek a közpolitikák áldozatul esnek.

A rommagyar iskolákban rendhagyó volt a kezdés: először volt iskolakezdés fehér karszalaggal, a japánsztrájkot jelző fehér zászlók alatt. Micsoda rossz hangulat, félmosolyok és aggodalmak között kezdeni, diákoknak (különösen a nulladik vagy első osztályosok számára, akik aligha értik ami történik körülöttük, csak a stressz és a rossz közérzet, a felnőttek elégedetlensége, a “valami nincs rendjén” hangulata jön át), szülőknek, pedagógusoknak, ja, és az őket is egyre kevésbé képviselő elöljáróink, mintha észre sem vennék (Olvasom, hogy Korodi képviselő úr a “tanügyminiszter előtt bírálta az ominózus kormányrendeletet”, nahát szobrot neki – ja, a rendelet marad, a minisztert nem érdekelte a hatalommal szövetséges parlamenti frakcióvezető bírálata, minek is, majd újra összehozza őket a homofób és jogfosztó népszavazás, a nemi kisebbségek stigmatizálásáról és a család fogalmának ellehetetlenítéséről!).

Történt ugyanis, hogy a bölcsnek aligha mondható tanügyminiszter (ha igaz, a Borboly elnök úr folyamodványára, melyben diszkriminációt kiáltott a magyar gyerekek román oktatásával kapcsolatban) kormányrendeletet hozott (ha igaz, a kisebbségi oktatásért felelős államtitkár-asszony, a magyar tanfelügyelők, pedagógus szövetség, és a Fidesz itteni fiókpártjának megkérdezése, sőt tudta nélkül) arról, hogy a kisebbségi nyelveken működő iskolák alsó tagozatán, nem a tanítók, hanem szaktanárok kell majd tanítsák a román nyelvet és irodalmat. Fölsorolni is sok lenne, hogy milyen pedagógiai, szervezeti, sőt morális, méltányossági szabályt sért, illetve diszkriminatív, a rendelet (ezt a civilek, a szülői és pedagógus szövetség, és végül maga a Fidesz itteni fiókpártja, valamint a kisebbségi oktatásért felelős államtitkár-asszony, aki minden előző tiltakozóval és állásfoglalóval egyetért (micsoda kreativitás és felelősségvállalás, valamint akcióterv, nemde?) – ja, usque tíz nap késéssel, de mit is számít az? -, és néhány tanfelügyelő, valamint intézményvezető, fölsorolt). De ellentmond annak a “nagy politikai vívmánynak” is, hogy a román nyelvet – egy hosszabb implementációs folyamat végén – más módszer szerint fogják tanítani a magyar nyelvű (és más kisebbségi nyelven működő) iskolákban, mint a románul működőkben.

Az eset szimptomatikus, hiszen meglátásom szerint (bár ne lenne igazam) egy új rommagyar kisebbségi politizálási stílust jelképez: a passzivitásét, azt, hogy nem idejében, nem kellő határozottsággal, és nem kellően magas szinten lép föl, hallgat és kivár a Fidesz itteni fiókpártja, és főként annak vezérei. Ez abból is következhet, hogy nem is értik a bukaresti politizálást és logikát (hogy a magyarországit nem ismeri a főnök, azt szíves közléséből tudjuk), de abból is, hogy kifulladtak, nem értik a pesti ukázokat sem, nem urai a helyzetnek. Mert éppen most hosszabbították meg a protokollumot (ugye, milyen rosszul hangzik, miközben elátkozzák magát a kifejezést is? Apropó még egyetlen bíróság, alapfokon sem mondta ki, hogy az ú.n. protokollumok törvénytelenek, vagy netán alkotmányellenesek lennének, és máris átkozzák, ördögtől valónak tartják, nem csak a közvetlen érintett Dragnea and co, hanem a rommagyar politikai elit is. Ilyenkor nem érzékenyek az “ártatlanság vélelmére”, ilyenkor előre tudják, és hirdetik, hogy jogtalanok és erkölcstelenek az intézmények közötti megegyezések, legyenek azok nyilvánosak vagy titkosak, az mindegy is.) a Dragnea-féle illiberális pártokkal, ezzel politikai zsarolási tőkéjük lenullázódott, és a fejük fölött egyezkedik az itteni vezér a budapestivel. Azt hiszem ebből a szempontból sem lényegtelen fejlemény, hogy mostanra időzítette Szijjártó Péter magyar külügyminiszter az “önleleplezést”: ő/ők indították újra a vásárhelyi katolikus gimnáziumot, közelebbről meg nem nevezett “diplomáciai eszközökkel”, Dragneaval megegyezve.

Úgy, hogy tessék csak tiltakozni kedves szülők, pedagógusok, és civilek, miközben Kelemen és tsai hallgatnak, esetleg megkésve és ímmel-ámmal (önfényezésre használva azt) átveszik a civilek korrekt értelmezését, és majd ha sikerül kivívni igazunk, Szijjártó úr magára vállalja a sikert. Ha nem, a politikusok mosni fogják a kezeiket. A diákokat pedig, ha lehet kérni, hagyják ki ebből a politikai játszmából, ők ártatlanok, még ha a balhét végül ők fogják elvinni, akkor is.

Magyari Nándor László

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!