Blogles

„Ami történik, az rosszabb, mint a háború”

„Ami történik, az rosszabb, mint a háború. Putyin támad, gyilkol és úgy akarja előírni a szabályait, hogy nem üzen hadat Ukrajnának – mondta Franco Anjoini a NATO dél-európai erők parancsnoka.

A hadüzenet nem formális aktus, hanem konkrét katonai, jogi, közigazgatási és politikai tartalommal teli cselekmény.
Bármilyen furcsa is lehet sok embernek, de a háborúnak is vannak szabályai. Van kódex, nemzetközi normák, megállapodások, sőt szabályok is.
A szabályok között van – a civilekhez való hozzáállás – kiemelten a gyermekek, kórházak, iskolák, óvodák védelme. Külön szabály vonatkozik a Vöröskeresztre és a Zöld Félholdra.
A független szervezetekre és megfigyelőkre is vonatkoznak szabályok. Az újságíróknak is kivételezett szerep jut. És akkor még nem is beszéltem a menekültekrehez, foglyokhoz, halottakhoz!
Putyin viselkedése, néma támadás, tetteinek nemzetközi felvállalása nélkül hallatlan aljasság és embertelenség a részéről és országáról. Putyin hátat fordított ennek az egésznek, az atomfegyverek fenyegetése által támogatott állami banditizmusnak.
Viselkedése, és általában a Kreml viselkedése teljes mértékben megsért minden nemzetközi normát, egyezményt és megállapodást.
De mivel a világ nem az övé, nem fogunk megbocsátani neki semmit.
Nem szabad elfogadni, hogy mindez különösebb következmények nélkül érjen véget.”

Timothy Snider: „Népirtás” és Népirtás

Mit jelent az, hogy Vlagyimir Putyin „népirtással” vádolja az ukrán kormányt, és az ország meghódítása után „denacizálást” ígér? Ez nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy Ukrajna politikai és civil vezetőinek letartóztatását, kirakatperek lefolytatását és ártatlan emberek kivégzését tervezi. 

Lehetséges kevésbé borzalmas értelmezés is, de nem meggyőző. Az biztos, hogy Putyin nyelvezetét a hazai orosz fogyasztás propagandájaként értelmezhetjük. A szovjet szóhasználatban a náci volt a legnagyobb ellenség, és szinte bárkit annak lehetett meghatározni. Talán Putyin arra gondol, hogy újraaktiválja a második világháború traumáját, és Oroszországot áldozatul állítja be. Ez azonban nem tűnik egészen helyesnek. Az invázió csekély propagandafelhalmozással indult. Úgy tűnik, hogy olyan gyors műveletnek képzelték el, hogy nem volt szükség valódi indoklásra.

Egy másik ésszerű reakció Putyin szavaira, hogy megjegyezzük, hogy ezek elvonják a figyelmünket saját számos fasiszta gyakorlatától. Putyin szélsőjobboldali diktátor, akit a fehér felsőbbrendűek csodálnak világszerte. Az ártatlanság ősi mítoszaira hivatkozik, mint az uralom igazolására. A szándékos erőszakot részesíti előnyben az ész és a jog helyett, az 1930-as évek fantáziáit idézi. A határon túli honfitársakról szóló atrocitások Hitler saját propagandafedeze volt, amikor elpusztította Csehszlovákiát és Lengyelországot. Putyin állításai, miszerint egy szomszédos ország a nemzetközi rend illegitim teremtménye, szintén plagizáltnak tűnnek Hitler 1938-ban és 1939-ben e két országról szóló beszédeiből. Ez azonban még nem juttat el bennünket a sötétség szívéhez.

Putyin nyelvezetének másik megközelítése az, hogy rámutassunk arra, hogy tényszerűen pontatlan az ukrán politika leírása. Az ukrán hatóságok természetesen nem követtek el népirtást az oroszul beszélők ellen, és semmi sem indokolná egy ilyen kifejezés használatát. Putyin nem kínált bizonyítékot üres állításának alátámasztására, és még csak világos elképzelést sem adott arról, hogy miről beszél. Ukrajna kétnyelvű ország, rendkívül ritka nyelvi toleranciával. Az oroszul beszélők Ukrajnában minden tekintetben szabadabbak, mint az oroszul beszélők Oroszországban. Fontos ezeknek a tényeknek a megállapítása. De ezek tisztázása még mindig nem elég.

twitter.com

Azt is fel kell ismernünk, hogy egy bizonyos fajta zsarnok számára valójában az a lényeg, hogy a perverzióig tévedjenek. Groteszk például, hogy Putyin nácival vádolja az ukrán kormányt. Ukrajna elnöke, Volodimir Zelenszkij mérsékelt politikai nézetekkel rendelkező zsidó. Nagyapja a Vörös Hadseregben harcolt a németekkel; nagyapja családját meggyilkolták a holokausztban. A szavazatok több mint hetven százalékával egy multikulturális társadalom tagjai választották meg, akik általában polgári értelemben határozzák meg nemzetüket. A szélsőjobb észrevehetetlen százalékokat kap az ukrán szavazatokból, és nem játszik szerepet a kormányban.

És Putyin pontosan ezért beszél Ukrajna „eldenacizálásáról”. Nem akar értelmet adni. Meg akarja fosztani ezeket a kulcsfontosságú fogalmakat – a nácik és a népirtás – minden értelmüktől, elkoptatni, lehetetlenné tenni ésszerű módon történő használatát. Lehetetlenné akarja tenni, hogy a második világháború vagy a holokauszt bármiféle általános erkölcsi tanulsággal szolgáljon. Az olyan szavak, mint a „népirtás” vagy a „náci”, a posztmodern diktátor játékszereivé válnak. Azt kell érteniük, amit csak akar, és meg kell engedniük, hogy azt csináljon, amit csak akar. Ez elég gonosz, de még mindig nem értük el a mélypontot.

Most már látjuk, hogy Putyin valóban tenni akar. Nem egyszerűen kiüresíti a „népirtás” és a „denacizálás” fogalmát. Nyilvánvalóan azt tervezi, hogy kigúnyolja az e fogalmak köré létrehozott igazságügyi intézményeket. Úgy tűnik, ez a legtalálóbb olvasata annak ígéretének, hogy „bíróság elé állítja azokat, akik számos véres bűncselekményt követtek el civilek ellen”. Ha az orosz erők elfogják az ukrán politikai és polgári vezetőket, a legvalószínűbbnek tűnik, hogy bíróság elé állítja őket a bíróság valamilyen perverziója előtt, és kivégzik, vagy hosszú távra egy különleges rezsim börtönébe küldi őket. Úgy tűnik, a háborús bűnök egész eszméjét akarja delegitimálni — azzal, hogy egy kitalált bűn megbüntetése nevében  valós bűncselekményt követ el.

FMT

Kijev külvárosa, tegnap, orosz ágyúzás után.

Indoklás nélkül megszállni egy országot, valóban bűncselekmény. És egy nemzet vezetőinek megcélzása valóban népirtás.

Az üres beszéd a szörnyűségről előkészíti az utat a teljes szörnyűséghez. Ez a Putyin-rezsim stílusa: lépjünk be a tisztességes közélethez szükséges fogalmakba és intézményekbe, tegyünk gúnyt belőlük, és ezzel megszabadítsuk az utat a gyilkos nihilizmus előtt.

Putyin és az ortodoxia

Azért most nem ártana az ellenzék szakértői vagy „beszélő fejei” közül valakinek arról is szólnia, hogy mit jelent a putyini politikában az ortodoxia, a rettenetesen megerősödött pravoszláv háttér. Vajon miért hivatkozik rendszeresen Putyin az orosz ortodox egyházra, s hatalomra jutását követően, 2000 után, a kommunista-ateista birodalom romjain miért építette fel újra az orosz ortodoxiát mint masszív politikai-geopolitikai tényezőt. S mindezzel párhuzamosan miért és hogyan lett az egykori KGB-s tisztből a hagyományos pravoszláv erkölcsök legnagyobb védelmezője, a homoszexualitás elleni harc marsallja, a válás büntetője, a hagyományos családmodell harcias támogatója.

Jó lenne, ha a hazai vallási szakértők és valláspolitikusok – kivált ebben a helyzetben, s nem mellesleg egy hónappal a választás előtt – rezonálnának végre a fenti kérdésekre is, s nem csak az egyházak leendő támogatásáról fejtenék ki sosem hallott és parádésan újszerű gondolataikat.
Üdvös lenne épp most rámutatni arra, hogy a tradicionális, ám a Szovjetunió szétesésével megrendült, majd Putyinnal újra megerősödő orosz nacionalizmus és birodalmi tudat milyen támaszt talál az orosz ortodox egyházban, s miként instrumentalizálja Putyin a pravoszláv egyházat.
Mert a Nyugat, amiként a XIX. századi szlavofilek szemében, ma is a dekadencia, a romlottság, a primitivizmus, az erkölcstelenség bűnös helye, az, amely letért a krisztusi útról. A kereszténységét megtagadó világgal szemben Oroszország üdvtörténeti kötelezettsége „harmadik Rómaként” (negyedik Róma már nem lesz!) visszavezetni a bűnös és elfajzott világot Krisztus igaz útjára, amelyről a Nyugat, a római katolicizmus, s nyomában minden más vallási elfajzottság és rút eretnekség végzetesen letért: az Orosz Anyácskának transzcendens feladata, célja, hivatása és küldetése van, amelynek megvalósításához minden világi eszköz megengedett és támogatott, hiszen a transzcendens cél felülír minden e világit.
Putyin rendszeresen ott virít Kirill orosz pátriárka társaságában, s ismert az az önmagáról kiadatott naptár, amelyben a mezítelen mellkasú vagy épp egy jeges tó vízébe merülő, célba lövő, jégkorongozó, lovagló és bicikliző, vadászó és halászó, leopárdkölyköt és bolgár juhászkutyát ölelgető, a férfiasságtól duzzadó és a lágy érzelmektől elolvadó Putyin mellett a liturgikus ünnepségek is helyet kapnak: mindez „visszafogottan” drasztikus jelzése a putyini kozmikus év szakrális és szekuláris teljességének.

A putyini kereszténység pont olyan „őszinte” és „tiszta”, amilyen a fideszes kereszténység:

puszta eszköz a legaljasabb és leggaládabb politikai célok igazolására és keresztülvitelére. Putyin a Krím bevételekor is jellemző módon a távoli múltba imaginált ködös ősi hagyományokra és vallási gyökerekre hivatkozott: „A Krímben minden a közös történelmünket és büszkeségünket zengi. Itt található az ősi Kherszonészosz, ahol I. Vlagyimir nagyfejedelem megkeresztelkedett. Az ortodoxia felvételének spirituális hőstette meghatározta az Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország népeit egységbe forrasztó kultúra, civilizáció és emberi értékek általános alapját.”
Az orosz ortodox egyház Putyin politikájának szolgálólánya. Noha 1686 óta az ukrán és az ortodox egyház a Moszkvai Patriarchátus fennhatósága alá tartozott, ám 2018. októberében az ukrajnai ortodox egyház státuszáról folytatott vita következtében az orosz ortodox egyház megszakította kapcsolatait a konstantinápolyi patriarkátussal: a döntést kiváltó ok az volt, hogy a konstantinápolyi patriarkátus elismerte az ukrán ortodox egyház autókefáliáját (autokefalosz = „saját fejű”, vagyis önálló – tudniillik az ortodox kereszténység nem fogadja el a közös Tanítóhivatalt, élén a pápával). A szétválás a maga szimbolikájában tovább erősítette Ukrajna valóságos és spirituális leválásának tényét Oroszországról.

Az orosz ortodoxiát felhasználó geopolitikai ideológia üzenete egyértelmű: a vallási köntösbe burkolt politikai szándék, annak vallási-transzcendens irányultsága miatt nem időhöz kötött, hanem örök, s Oroszország mindenkori uralkodójának kötelessége, hogy a szent cél beteljesedéséig vegye fel a harcot a bűnös világgal.

A béke csak látszólagos, taktikai csupán, s legfeljebb újabb erőgyűjtésre szolgál. (Ilyen erőgyűjtés volt az, amikor a Nyugat kitörő lelkesedéssel köszöntötte Putyin cárt az elnöki trónon, benne látva a keleti demokrácia messiását. Ám míg a művelt világ vezetői tolongtak, hogy hódolatukat fejezzék ki Putyin cár előtt, minden galádságot elnézve neki, közben a ravasz KGB-s tiszt a régi rutinnal kihasználta a kedvező szélcsendet, hogy a legnagyobb titoktartás közepette kifejlessze és létrehozza a kiberháború teljes arzenálját, amelyben Oroszország ma az egyik legerősebb nagyhatalom.
Nincs új a nap alatt: a Fidesz is direkt politikai célokra használja a financiálisan teljesen kiszolgáltatott és ezért sok mindenre kapható egyházakat, csakhogy mindez emitt piti játékszer ahhoz képest, ami amott, Oroszországban történik.
Gábor György

Valami megtört 2021. január 06-án

Wang Huning Kína elmúlt harminc éves történelmének legjelentősebb politikai gondolkodója. Álláspontja időnkét változik, ahogy az minden átfogó rendszert kialakító politikai személyiség esetében történni szokott. Ám az semmiképp sem mondható el róla, hogy a globális körülmények között nagy sebességgel változó világ fejleményeit ne látná át meglehetősen élesen.

A ’90-es évek elején hosszabb időt töltött az USA-ban, észlelte az ottani ellentmondásokat, de véleménye az volt: ameddig Amerikában példamutató módon – azaz demokratikus pedantériával és zökkenőmentesen – adja át egyik adminisztráció a másiknak a hatalmat, az ország ereje és globális pozíciója megingathatatlan.
Ez az álláspontja 2021. január 6-án, amikor Trump a Capitoliumra uszította a csőcseléket, megingott. Ha képes egy, a való világ által ennyire megvetett senki a Fehér Házig kapaszkodni, s ott példátlan cselekedeteket büntetlenül végrehajtani, akkor más megoldást kell találnia ahhoz, hogy életben tartható legyen egy jövőbeli stabil társadalom – gondolta.
Xi Jinping – és persze Putyin – régi vágású autokraták. Nekik is azt üzente ez a bizonyos januári nap, hogy Amerika már nem a régi; hogy Amerikát figyelmen kívül hagyva lehet olyan világot teremteni, ami felülírhatja a demokráciát és a liberalizmust. Hisz Trump alatt Amerika többé már nem volt hajlandó garantálni Európa biztonságát; ráadásul Washington 2019-ben kilépett a közepes hatótávolságú nukleáris erőkről szóló szerződésből. A gyengeség és átgondolatlanság megannyi beszédes jele!
Joe Biden láthatóan igyekszik mindezt gyorsan visszacsinálni – meglátjuk, mennyi ideje és ereje marad ehhez. De a transzatlanti szövetségnek most nagy árat kell fizetnie azért, hogy Putyin és Xi ráébredjen saját politikai cselekedeteik korlátaira. Ezért fontos mindaz, ami ezekben a napokban Ukrajnában és Ukrajnával történik.
Ara-Kovács Attila

Le Pen magyarországi látogatásának háttere

Sokakat meglepett a tegnapi bejelentés, hogy október utolsó hetében Budapestre jön Marine Le Pen. Arról mindenki tudott, hogy Orbán évek óta ostromolja egy találkozóért, jogos a kérdés tehát, Le Pen számára ennek miért épp most jött el az ideje?

Orbán eddig is bárhol szívesen találkozott volna vele, de Le Pen most még azt a szívességet is megteszi neki, hogy Budapestre jön. Mi történt időközben? – teszik fel sokan a kérdést. És milyen haszna vagy kára lehet ebből a magyar ellenzéknek? Macron vajon nyíltabb szimpátiával fordul majd az Orbánnal megküzdeni kész ellenzék felé?

De menjünk sorjában

Milyen érdeke fűződik Orbánnak egy ilyen találkozóhoz? A választ mindenki tudja: kiegészíteni az európai szélsőjobboldali panorámát Le Pennel, s eljátszani azt – legalább a sajátjai előtt -, hogy ő, mármint Orbán dominálja ezt a panorámát.
Sokkal tanulságosabbak Le Pen személyes indokai. A jövő áprilisi francia elnökválasztáson egyelőre nem Le Pen Macron legveszélyesebb kihívója, hanem egy Eric Zemmour nevű esszéista, tévés blog-tulajdonos, aki e pillanatban nagyobb támogatottságot tudhat maga mögött, mint az elmúlt években középre tájékozódó Le Pen. Ez a látogatás azért kellett Le Pennek, hogy bizonyítsa: ő bizony megmaradt annak, aki apjától pont tíz éve átvette a szélsőjobbos mozgalom vezetését.
Apropó papa! Jean-Marie Le Pen, vagyis Marine apja a napokban igen támogatólag beszélt lánya radikális kihívójáról, Zemmourról, őt nevezve „igaz hazafinak” s a „gaullizmus igazi folytatójának”. Ez is egy komoly kihívás Marine szemében, vagyis úgy döntött, egy látogatás erejéig beadja a derekát Orbánnak, elvégre a papa éveken át nagy csodálója volt a Fidesz első emberének.

És hogyan szemlélheti Macron ezt az egész színjátékot?

A francia elnök már rég a helyén kezeli Orbánt. A múltkori választások előtt Párizsban fogadta őt és Brüsszelben is találkozott vele, hogy Le Pen támogatóinak egy részélt elbizonytalanítsa; feltehetően ez lehetett eddig Le Pen idegenkedésének igazi oka Orbánnal szemben. Macron egyértelműen megveti Orbán kelet-európaiságát, de lehetőséget lát a politikus manipulálására. Ennélfogva e találkozók másról sem szóltak, minthogy szavazatokat raboljon Le Pentől. Egyben jelentősnek tekinti Orbán befolyását az európai szélsőjobbon, s ezért az Orbánra gyakorolt eddigi túlnyomó merkeli befolyással szemben alkalmat kereshet némi francia befolyást szerezni is.
Le Pen viszont nem akarja elkövetni azt a hibát, hogy ezalkalommal se lássák őt együtt Orbánnal, s az Macronnal parolázva hasson a francia belpolitikára.
Látnunk kell, hogy ezek az események mindenkit csak belpolitikai szempontból érdekelnek; Orbán eljátssza sajátjainak az untig ismert, csak magáról szóló népszínművet; a két francia politikus pedig – ennél azért finomabb koreográfiában előadva – megteszi ugyanezt otthon.
Ara-Kovács Attila

A többi néma csend

És folytatódik, nincs megállás. A magam részéről teszek még egy kísérletet, egy utolsót, hátha… A többi néma csend.

Az a tragikus helyzet és tragikomikus végzetszerűség, hogy semmit sem képes tanulni ez az ország. Az iránytű tropára ment, Észak helyett Dél-Nyugatot mutat, Dél helyett Keletet, napok óta már nem a Fidesz a legyőzendő ellenfél, hanem az, aki Dobrev Klárára vagy Márki-Zay Péterre szavaz. Ki beszél itt már Ráhel spanyolhoni lefalcolásáról, a francia borvidékről, Pegazusról és Pandóráról? Senki.

Nem kívánok állást foglalni abban, hogy melyik népség osztotta ki az első (vissza)ütést, ezen szórakozzanak azok, akiknek ez élvezetet okoz.

Záporoznak az átokzsoltárok, ugyanazok a mondatok és szavak, amelyek miatt – amúgy teljes joggal – tizenkét éve gyötrődik, dühöng és szenved az ország fele. Most ugyanezek a szavak hasítanak innen oda, onnan vissza. Tényleg ugyanazok a szavak: ma már az „ajvékolnak”-ot is volt szerencsém olvasni, de nem az 5-ös számú párttagkönyv tulajdonosától, hanem magunktól. Magunkra.

A nagy közös elmeháborodottságot, a józanság, a mértékletesség és az alapfokon járatott, a racionális döntéshez, valamint a józan belátáshoz elengedhetetlen bölcsesség hiányát, a féktelen önpusztító hajlamot nem 30 éve hordozzuk, hiszen már ugyanerről írt Mikszáth és Vajda, Kemény Zsigmond és Eötvös József, Ady és Bibó, nem sorolom tovább.

Érzelmek, indulatok, hitek és meggyőződések próbálják a racionális érvek látszatába burkolni önmagukat, ismétlem: itt is, meg ott is, s ezt művelik a politikában jártasnak imaginált különféle megmondók.

Egészen másra lenne most szükség, remekül lehetne demonstrálni valamit, persze megmaradva az eltérő utak és a két oldalra egyszerűsödött alternatíva fenntartása és pozitívumának folyamatos hangsúlyozása mellett. Naponta kiállva – továbbra is mind az ötnek, hatnak, valamennyinek – és elmondva, hogy

sehogy másként, csak együtt, s nem egymás ellen.

Van stratégiai nézetkülönbség, de az sem a másik ellenében, hanem azért, mert mindannyian ugyanarra a csúcsra akarunk feljutni, ám az egyik a keleti oldalon, a másik a nyugati oldalon. És nem azért, mert bruhaha, a másik oldala a pusztulásba visz, bruhaha, hanem azért, mert én így látom jónak, ő meg úgy látja jónak.

És kedves szavazók, legyetek szívesek elmondani, hisz ezért szerveztük az előválasztást, hogy ti, mind, hogyan látjátok a két oldalt. Szerintetek melyik a jobban járható? Ne a megmondóemberek rációnak álcázott megérzései, fantáziálgatásai, innen-onnan táplálkozó sértettségei döntsenek, azokat már ismerjük, döntöttek azok eleget, hanem most ti, kedves választók. És ha döntöttetek (mert ismétlem: ezért találtatott ki ez az előválasztás), s megszavazzátok, szerintetek melyik a jobban járható út, akkor a csúcson találkozunk, mert és újra: csak és kizárólag együtt, sehogy másként. S ezt kellene szépen, tagoltan elmagyarázni a kedves választóknak, akik nem biztos, hogy hülyék, sokkal inkább más gondjaik vannak, mással bíbelődnek naphosszat, azt, hogy ez az előválasztás semmi több, csak szimpátiaválasztás. Korántsem biztos, hogy az lesz a kormányfő, aki most nyertes lesz, nem a mostani győztes fogja összeállítani a kormányt, s meghatározni a kormányprogramot, egy nagy frászt, hanem mind, valamennyien, együtt, csakis együtt, ő is, aki most győz és ő is, aki most nem győz.

Ezért is kell majd elmennetek mindannyiotoknak tavasszal a választásra, hogy akkor is azon dolgozzatok, hogy az általatok legjobbnak tartott arány alakulhasson majd ki. Mert akkor számítani fog, de még mennyire!

Szóval ez egy szimpátia-teszt, amiért nem érdemes felkoncolnotok egymást, nem érdemes biblikus átokzsoltárokat harsogni, mert van psziché, van lelkület. És félreértéseket elkerülendő: legkevésbé a politikus pszichéjére vagy lelkületére gondolok, elvégre neki ez a dolga, hogy vigye a bőrét a vásárra, ezért lett politikus és nem váltókezelő vagy cipő-felsőrészkészítő, sokkal inkább a választók lelkére, mert az az érdekes. Ugyanis a választó nélkül, egyik nélkül sem lesz itt semmi. Márpedig ezek a lelkek, ezek a pszichék sérülékenyek, nem érdemes bántani vagy kiröhögni őket, mert azt a mazochisták szokták csak kedvelni, igaz, e honban abból akad talán a legtöbb.

Nem kellene a hegycsúcsra való fölcaplatást azzal ellehetetleníteni, hogy az amúgy is terhes mászás közben folyamatosan ordítunk,

teli tüdővel, rázzuk az öklünket, a botunkkal dühödten hadonászunk, a zöldséggel megpakolt cekkert lóbálva próbáljuk eltalálni a másik cekkeres fejét, egy-egy szikladarabbal megcélozzuk a másik úton közlekedőket, szünet nélkül, ingyen és bérmentve, a legjobb belátásunk szerint, társadalmi munkában, kommunista szombaton, gratis, unaloműzés gyanánt, ugyanabból a hozott anyagból dolgozva, amelyből az elmúlt tizenkét év során bőségesen sikerült felhalmozni, szakmányban uszítva azok ellen, akik aljas, galád, ócska, pofátlan, mocskos, agyonmanipulált, félrevezetett, megtévesztett, ostoba, tájékozatlan, fejükből kilátni képtelen módon, szemellenzőstől, a politika tudományához mit sem értve, óbaloldalinként vagy újbaloldaliként, óliberálisként vagy újliberálisként, ókonzervatívként vagy újkonzervatívként (a megfelelő aláhúzandó) volt pofájuk nem mögöttem felsorakozni. És miután tudom, megtapasztaltam, hogy mennyire fájt az nekem, mennyire elviselhetetlen volt, hát most úgy, ahogy kaptam tizenkét éven át, pont abban a kiszerelésben adom tovább egy hétbe belesűrítve minden utálatomat, undoromat, gyűlöletemet és őseinktől örökölt nemzeti hagyományunkat, az önsorsrontás megannyi, kifogyhatatlan variációját.

Így aztán maradt a szomszéd tehenének szóló tradicionális jókívánság!

Mondhatnám lakonikusabban is: pompás tájolás abba az irányba, ahol megint és újra, ki tudja, hányadszor ismét elcseszhetjük, kollektíven összekapaszkodva, ahogyan azt megtettük annyiszor.

Ábrándos szemünkkel már látjuk is a végét, amikor kebelből sóhajthatunk egy nagyot, merészet, bátrat, magyart. Be szép is lesz a nagy bukás után, kedves Ady Bandi, egymás sírjára hordani a virágot meg az átkot!

Gábor György

NYÍLT LEVÉL MÁRKI-ZAY PÉTERNEK

Kedves Péter!

Összeszorított szájjal hallgattam az elmúlt napokban azt a sok mindent, amit nyilatkoztál sokszor és sok helyen. Fegyelmezett vagyok, ezt talán te is elismered. Baloldali vagyok, ezt tudod. Azt pedig magad is megtapasztalhattad, hogy milyen sokat jelent nekem az összefogás. 2018 decembere óta kitartó munkával, sokan dolgoztunk azon, hogy a hat ellenzéki párt és a civilek idáig eljussanak. Eddig csöndben voltam, mert azt hittem, hogy csak egy rossz 24 órád volt. Most azonban világos, hogy nem ez a helyzet.

Péter!

– Ma Dunakeszin azzal szólított meg egy házaspár, hogy jöttünk mi, hazaárulók szavazni. Érted? A mi szavazóink, az ellenzék, és az általad is támogatott jelöltek szavazói.

– Arról nyilatkozol, hogy Dobrev Klára gyűlöletkampányt folytat ellened. Mit, Péter? Gyűlöletkampányt? Átgondolod te egyáltalán, amit mondasz?

– Azt állítja egyik társad, persze nagy nyilvánosság előtt, hogy van DK-s alapszervezet, amelyik melletted áll. Péter! Nincs ilyen szervezet!

– Az állítod, hogy a családod támadja a DK. Ki Péter? Megmondom én: közülünk senki!

– Azt állítod, hogy a Fidesz Klára mellett mozgósít. Péter! Klára mellett? A lelked mélyén te is tudod, hogy egészen más a helyzet.

– Azt állítod, hogy csak te jelented a reményt. Nem Péter! A reményt az ellenzéki összefogásra szavazó sok magyar jelenti.

– Feszül szét az együttműködés a szavaid miatt. És nem az eltérő programok miatt, hanem mert ütsz-vágsz mindenkit, aki nem téged támogat ebben az amúgy nagyon szépnek és nemesnek indult előválasztási versenyben.

Kedves Péter!

Te folyton azt mondod, hogy a riválisaink számára Dobrev Klára a főnyeremény. Elnézve azt, amit az elmúlt napokban tettél, láthatóan te vagy nekik a főnyeremény. Bántasz ellenzéki szavazót, azt mondod, hogy árulják a hazát, közben rombolod a szövetséget. Olyanokat állítasz, ami nincs vagy nem igaz. Kifordultál magadból. És nem tudom, hogy miért.

Egy politikus sorsa sem lehet fontosabb a haza sorsánál. 12 év után először van remény, hogy közösen új hazát építsünk. Kérlek, hogy ne vedd el ezt a reményt a változást akaró magyaroktól.

Még nincs késő, hogy visszatérj arra az útra, amely elvezet közös sikerünkhöz. Ha folytatod, lehet, hogy nyersz egy pillanatot, de elveszíted közös győzelmünk lehetőségét. És lehet, hogy a sors ezt megbocsátja neked, de mi, ellenzéki szavazók nem fogjuk.

Remélve, hogy megértesz:

Vadai Ágnes

Kedves Népem!

Eddig az minősült a hazának ártani szándékozó ősgonosznak, aki nem a Fideszhez és legfőképp nem Orbán Viktorhoz igazodott. Régi, szép, békés és meghitt idők! Mára viszont már az lett a hazának ártani szándékozó ősgonosz, aki nem arra előszavaz, akire én.

Kedves Népem!

Gondolj arra, hogy akit most mindennek elmondasz, s akinek a választóit sértegeted, könnyen előfordulhat, hogy tavasszal a földig alázott, gyalázott és sértegetett mellé kell majd állnod, meg a földig alázott, gyalázott és sértegetett szavazói mellé, mert alakulhat úgy is. Ugyanis, minthogy ketten maradtak, vagy így, vagy úgy fog alakulni. De bárhogy is alakuljon, az esélyeket tekintve pillanatnyilag ötven százalék ide, ötven százalék oda, következésképp annak a százaléknak, amely most ténylegesen alulmarad, tavasszal majd ide kell szavaznia. Vagy oda.

Közben nincsenek biztos és megrendíthetetlen érvek, nincsenek jó mérések, nincsenek megbízható számok. Kár úgy tenni, mintha az én kijelentésem ab ovo igaz lenne, a másiké ab ovo hamis: bizonyíthatatlan érzésekről, emóciókról, indulatokról, vágyakról, hitekről van szó, emitt is, amott is. Lehet érvelni a magam megérzése mellett, de hiba és bűn a másikat és a másik szavazótáborát ugyanilyen zsigeri alapon legyalulni.

Meggyőződésem, hogy ha a magyar választók többsége véget akar vetni az Orbán-érának, mert elege van belőle, akkor ezt megteszi, vezesse azt a listát bárki is. És ha a magyar választók többsége nem akar véget vetni az Orbán-érának, mert jól érzi magát benne, ahogy az elmúlt időszakban ez megesett, akkor maradni fog Orbán és Semjén, Rogán és Gulyás, Szijjártó és Varga Judit, Mészáros Lőrinc és Ráhel, Tiborcz és L. Simon, Demeter Szilárd és Schmidt Mária, az ötös számú párttagkönyv tulajdonosa és az első számú párttagkönyv tulajdonosa, ott fenn, az elnöki pulpituson, Kásler és a Magyarságkutató Intézet, az egyetemi alapítványok és a pályázatokon örökkön-örökké győztesek, az álszenteskedők és a kereszténységet emlegető újpogányok és újbarbárok, a pandémiából is busásan meggazdagodók és magánzsebre üzletelők, továbbá nem csak a fél Balaton lesz lenyúlva, hanem a maradék is.

Kedves Népem!

Emitt jakobinus dühkitörést olvasok, amely szerint csak akkor lesz ebben az országban érdemleges változás, ha kipusztul végre a „régi nemzedék”. Biztosan így van, az öregeket lelövik, ugye, de ehhez legalább azt kellene bizonyítani szegény jakobinusainknak, hogy az öregek mind „retrográdok”, a fiatalok ellenben mind „progresszívak”. Meg azt, hogy progresszívnek lenni biztosan dicséretes dolog-e, s retrográdnak lenni biztosan elítélendő-e. Amúgy pedig – ha jók az emlékeim – a rendszerváltás pillanatában is volt egy teljesen új, fiatal, „szeplőtelen” korosztály, egy hatalmas ígéret, ami aztán nem teljesült be. Épp ellenkezőleg.

Szóval Kedves Népem, ballagjatok el voksolni, mindenki a maga meggyőződése szerint, s ne baszogassa senki az ellenoldalt, mert valójában nem emitt van az ellenoldal, hanem amott van, azt kell(ene) leváltani és elzavarni. Menjünk szavazni, úgy, ahogy vagyunk, hiszen – jó esetben – a szavazás végeredménye egy egzaktnak tekinthető számmal szolgálhat majd. S miután egyikünk farzsebében sincs ott a mindentudás kézikönyve, s miután egyikünk sem lát a jövőbe, emócióinkkal, hitünkkel, meggyőződésünkkel kell odaballagni, s választani.

S ne feledjétek: ha a többség el akarja zavarni őket, akkor el fogja zavarni, ha nem, lehet bárki a lista élén, akkor maradni fognak.

És még valami: akárhogy is végződjék az előválasztás, egyértelmű bizonyíték híján ne jöjjünk elő azzal, hogy hát persze, mert valakik jól megtrollkodták ezt az egészet. Ha bárki megtrollkodná, abban mi magunk (valamennyien) benne vagyunk.

És bárhogy alakuljon a tavaszi választás, az ott született döntésben mi magunk (valamennyien) benne leszünk.

Szóval ne lőjük ki se a fiatalokat, se az öregeket, se az okosokat, se a butácskábbakat, se a mi szektánkat, se a másik szektáját, se a megmondó embereket, se a néma indiánokat, se a nőket, se a melegeket, se a romákat, se a zsidókat, se a kalauzokat, se a virágkötőket, ha másért nem, hát mert annyival több voks jut azokkal szemben, akik ellenében most választani indulunk.

Ezt ne felejtsétek el, Kedves Népem! Azt, hogy ellenük szavazunk, s nem magunk ellen. Őket akarjuk seggbe rúgni, s nem magunkat tökön szúrni.

Ez utóbbit hagyjuk meg a professzionális, permanens, szűnni nem akaró, meggyőződéses öntökön rúgóknak. Mert fogadjuk el kellő eleganciával és empátiával: ők meg így szeretik.
Gábor György

Kijelentések érvek nélkül

Hemzsegnek a beírások, az itt is, ott is közzétett vélemények, az érvelés helyetti megszokottan zsigeri, nagylöttyös indulatból fakadó álláspontok:

  • Egyedül X képes legyőzni Orbánt, a többi ezért, azért vagy amazért képtelen. Ha nem ő lesz Orbán ellenfele, nem megyek el szavazni, esetleg elmegyek, de büntiből a Kétfarkúra szavazok.
  • Egyedül Y képes legyőzni Orbánt, a többi ezért, azért vagy amazért képtelen. Ha nem ő lesz Orbán ellenfele, nem megyek el szavazni, esetleg elmegyek, de büntiből a Kétfarkúra szavazok.
  • Egyedül Q képes legyőzni Orbánt, a többi ezért, azért vagy amazért képtelen. Ha nem ő lesz Orbán ellenfele, nem megyek el szavazni, esetleg elmegyek, de büntiből a Kétfarkúra szavazok.
  • Egyedül V képes legyőzni Orbánt, a többi ezért, azért vagy amazért képtelen. Ha nem ő lesz Orbán ellenfele, nem megyek el szavazni, esetleg elmegyek, de büntiből a Kétfarkúra szavazok.
  • Egyedül Z képes legyőzni Orbánt, a többi ezért, azért vagy amazért képtelen. Ha nem ő lesz Orbán ellenfele, nem megyek el szavazni, esetleg elmegyek, de büntiből a Kétfarkúra szavazok.

Lehet így is, nem kétséges. Én csak azt kérdezném meg, hogy a fent felsoroltak közül (X,Y,Q,V,Z) melyiknél lenne jobb Orbán? Vagy, ha így jobban tetszik, melyiknél lenne jobb az Orbán-Semjén-kormány? Vagy még pontosabban: melyiknél lenne jobb a keresztségben a NER nevet kapott, amúgy a magyar történelem egyik leggaládabb rendszere? És azt is megkérdezném, hogy vajon X, Y, Q, V, Z tényleg csak Káslernél, Rogánnál, Szijjártónál, Varga Juditnál, Novák Katalinnál, Palkovicsnál, Rétvárinál, Fekete Péternél, Maruzsa Zoltánnál, Orbán Balázsnál, Dömötör Csabánál vagy Azbej Tristánnál (és még sorolhatnám) rosszabb minisztereket és államtitkárokat lennének képesek kiállítani, véletlenül sem jobbakat a fenti, „majdnem felülmúlhatatlan” figuráknál?

Továbbá emlékeztetnék arra, hogy a 2010-es választásokat hosszú hónapokkal megelőzően talán csak egy-két elemző prognosztizálta (utóbb kiderült: halálosan precízen), hogy Orbánék kétharmaddal fognak nyerni. Akkor ezeket az elemzőket kiröhögték, lemarházták, elküldték mindenhová, aztán amikor már a választások előtti hetekben a vakok számára is tisztán látszódott, hogy valóban kétharmados lesz a győzelem, szép számmal akadtak, akik lelkesen tapsikoltak, s örömtől duzzadva várták a kétharmadot, mert az lesz aztán az igazán jó és üdvözítő. Amúgy ezek az üdvözítők akkoriban nagy népszerűségnek örvendtek, csak úgy folytak ki a tévés és rádiós stúdiókból, kézről kézre adták őket, a nép lenyűgözve hallgatta valamennyit, s ha Magyarországon már szélesebb körben elterjedt volna a Facebook, valóságos lájkornamentika ékítette volna mindannyiuk oldalát.

Aztán lett üdvözítő kétharmad, nemdebár?

Szóval mindazok, akik egy Belarusz Kihelyezett Tagozata-szerű üdvözítő berendezkedés után vágyakoznak, helyesen és jól taktikáznak.

A többiek számára pedig azt javaslom, hogy olvassanak minél több Ady-publicisztikát (nézzék meg Jordán Tamás remek Ady-estjét), olvassanak Mikszáth-tárcákat, olvassák Vajda Jánost, Kemény Zsigmondot, olvassák el Arany László A délibábok hőse c. verses regényét stb., de mindenekelőtt használják a józan eszüket és ítélőképességüket, még akkor is, ha jópofi, laza, vicces, népszerűségben fürdőző cinikusnak egyelőre kifizetődőbb lenni.

És fogadják meg a javaslatomat: feledkezzünk el szépen arról, hogy a politikust szeretnünk kell, s ha ez nem megy, akkor utálnunk kell őt. Hát egy frászt!

Az ember szeresse a szüleit, a gyerekeit, a rokonait, a barátait, s ha nagyon akarja, s nagy késztetést érez: imádja a bálványait, sokszor az sem kis feladat. A politikust nem kell szeretni, nem kell imádni, nem kell rajongani érte. Szeresse őket az ő rokonságuk, baráti körük. A többség – normális esetben persze – egészen másért tartja őket. Például azért, hogy lehetőleg ne legyünk Belarusz 2, hanem valami más.

Szerintem.

Gábor György

Igyál még

Orbán Viktor beszédet mondott a Tokaj-Hegyaljai Egyetem avató tanévnyitóján. Egy olyan beszédet, ami a nacionalista dumák remek paródiája lehetne, teli a legócskább közhelyekkel, semmitmondó, üresen harsogó hazug panelekkel, hatalmas lózungokkal.

A Jóisten kifejezetten kedves ajándékának tartja – vág bele Orbán –, hogy a vidéket elhanyagoló sok-sok évtized után végre Magyarország elkezdte rendezni tartozását a vidékkel szemben, s most megadják azt, ami a magyar vidéknek jár, hiszen – mint mondja – „a vidéki levegő hazafivá tesz. Itt még él, itt még tősgyökeres az a magyar észjárás, testtartás, habitus, amely megmaradásunk alapját képezi a jövőben. Innen táplálkozik a magyar küldetéstudat, amely értelmet ad életünknek…”

Én most nem foglalkoznék a magyar észjárás, valamint a magyar testtartás és az egyetem (universitas) intézményének összefüggésével, hanyagolnám a magyar küldetéstudatot, mindössze

jelezném, hogy a miniszterelnök súlyosan félrebeszél.

A Trianon előtti magyar egyetemek közül több éppen a magyar vidéken folytatta tevékenységét: a Kolozsvári Egyetem Szegedre költözött, a Pozsonyi Egyetem Pécsre, a Selmecbányai Főiskola Sopronba, az Eperjesi Evangélikus Jogakadémia Miskolcra, a Máramarosszigeti Református Jogakadémia Kecskemétre. Aztán folytathatnánk a rendszerváltás előtti vidéki egyetemek és főiskolák aprólékos felsorolásával, majd azzal a felsőoktatási robbanással, ami a rendszerváltást követte (olykor talán feleslegesen és sokszor nem elég átgondoltan), szóval Orbán állítása ostobaság, szándékos torzítás.

Én azonban most – szakmámból fakadóan – Orbánnak arra a kijelentésére koncentrálnék, amelyben az alábbiakra hívja fel hallgatói figyelmét: miután megemlítette Sárospatakot, a magyar reformáció rendíthetetlen bástyáját, valamint a modern magyar nyelv bölcsőjét, végül Kazinczy kőhajításnyira lévő széphalomi nyughelyét, rátért a lényegre:

„És itt van a bor. Talán elsőként ezzel kellett volna kezdenem. Acélozza a hazaszeretetet, izmosítja a bátorságot, bizonyíték Isten létezésére, és a nyelv is megered tőle.”

A bor mint Isten létezésének bizonyítéka! Az egyetemi óráimon sokféle istenbizonyítékkal foglalatoskodunk, hogy csak a legismertebbeket említsem, Aquinói Szent Tamás öt útjától (quinque viae) az ontológiai istenérvekig (Anzelmtől Descartes-on át még Gödel istenérvét is meg szoktuk beszélni), nem is folytatom, de eddigi kurzusaimon – bevallom – nem ejtettünk szót „a bor mint istenérv” teóriájáról.

Ha egyszer vendégelőadóként megtisztelné az órámat Orbán Viktor, s tudományos szomjunkat új elméletével igyekezne csillapítani, hálás szívvel mondanánk neki köszönetet.

Addig viszont kénytelen vagyok arra gondolni, hogy ha a bor Isten létének a bizonyítéka, akkor a sok bor következményeként fellépő kettőslátás egyenesen a politeizmusnak, azaz a sok isten létének a legfőbb bizonyítéka. Az pedig külön érdekesség, s várhatóan komoly vitákat generáló tényező lehet, hogy a fenti teóriából következően a muszlimok számára Isten semmiképpen sem bizonyosság, miután ők nem fogyasztanak bort.

Mindenesetre valóban szükséges sok-sok bort fogyasztani, mert józanon ennyi hivalkodó marhaságot nehéz elviselni.

Gábor György

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!