Most induló sorozatunkban, melynek bevezető írását a Független Hírügynökség honlapján itt olvashatják – azt az utat szeretnénk bemutatni, melyet az egykor szélsőjobboldaliként induló Jobbik befutott. Ez az út, mely sokak számára máig nehezen követhető kacskaringóktól sem mentes, odáig vezetett, hogy a Jobbik – a szólamok szintjén legalábbis – mára kevésbé számít szélsőségesnek, mint a Fidesz.
„Ruházati és esztétikai kérdésekről én nem tudok nyilatkozni.” Ezt válaszolta Magyarország leendő miniszterelnöke, Orbán Viktor 2010. április közepén, amikor a nemzetközi sajtótájékoztatón egy külföldi újságíró azt kérdezte tőle: mit tesz majd, ha az új parlament első ülésén a Jobbik elnöke, Vona Gábor, ígérete szerint az amúgy betiltott Magyar Gárda egyenruhájában jelenik meg.
Ez a válasz amúgy kísértetiesen hasonlít Orbán Viktornak ahhoz az évekkel későbbi, 2017-es megszólalásához, amikor Szemerkényi Réka washingtoni magyar nagykövet leváltásával kapcsolatban egy újságíró kérdésére azt válaszolta, hogy „nőügyekkel nem foglalkozom.”
Nem a „ruházati” volt az egyetlen kérdés, amely Magyarország akkor már megválasztott, ám hivatalba még nem lépett kormányfője szerint helytelenül lett feltéve. Fideszes politikusok azt is erősen nehezményezték, hogy a külföldi pénzügyi lapok, valamint az elemző intézetek azon aggódtak, hogy miként is lesz majd a Jobbikkal, ezzel az Európában nemkívánatos módon megerősödött, szélsőséges és kirekesztő párttal. Ahelyett, hogy – így a Fideszes politikusok – annak örülnének, és ezt az örömüket a kérdéseikben is kifejezésre juttatnák, hogy végre van egy párt, amely kellő felhatalmazást kap arra, hogy kivezesse az országot a válságból, és véghez vigye a szükséges reformokat.
A Jobbik útját bemutató sorozatunk első részében látszólag kissé előreszaladtunk. Ám nem véletlenül: a 2003-ban alakult Jobbik, amelynek mai vezetője, Vona Gábor Orbán Viktor köpönyegéből nőtt ki, mindig is a Fideszhez kapcsolatban határozta meg magát.
A közvéleményben sokáig a Fidesz szabadcsapataként voltak elkönyvelve, s maga Orbán Viktor nem is titkolta, hogy kedveli ezeket „a hazafias, nagy jövő előtt álló tehetséges fiatalokat.”
Idővel azonban a Jobbik kezdett terhessé válni Orbánék számára, nem utolsósorban azért, mert volt idő, amikor a két párt népszerűsége egészen közel volt egymáshoz.
Mára kifejezetten ellenségessé vált a viszonyuk. Persze, ha valahol, akkor a politikában fokozottan érvényes a „soha ne mondd, hogy soha” mondás igazsága. Emlékszünk mi történt 1998-ban, amikor a Fidesz még két héttel a választások első fordulója előtt – igen, akkor és a rendszerváltozás után 2010-ig mindig kétfordulós volt Magyarországon az országgyűlési választás – kijelentette, hogy „a szalonnazabáló” kisgazdákkal soha nem fognak koalícióra lépni. Aztán az első fordulót követően Orbán Viktor és felesége húslevest és más finomságokat kanalazott ebéd gyanánt Torgyán Józsefék leányfalui házában, és ez a rövid, ám annál tartalmasabb kulináris kalandozás elég volt ahhoz, hogy megköttessen a megegyezés a két párt között a választási együttműködésről. Most a Fidesz nincs ilyen kényszerben, minden közvélemény-kutatónál toronymagasan vezet, ráadásul félelmetes pénzügyi, valamint kommunikációs hátországa révén megengedheti magának, hogy valóban ne egyeztessen a számára mostanság első számú közellenségként létező Jobbikkal.
Mely párt hivatalosan 2003. október 24-én alakult. Elődje a főként egyetemistákat tömörítő Jobboldali Ifjúsági Közösség, fő céljuk pedig, hogy a MIÉP bomlásával és háttérbe szorulásával reális alternatívát nyújtsanak a radikális jobboldali embereknek. A párt céljaként a „rendszerváltozás befejezését” és az eddiginél igazságosabb társadalom megteremtését tűzte ki. A Jobbik Magyarországért Mozgalom magát értékelvű, konzervatív, módszereiben radikális nemzeti és keresztény pártként definiálja.
Sorozatunk következő részében a Jobbik első, mondjuk így, „zabolátlan” éveit mutatjuk be.
