1980 tavaszán a Műszaki Egyetem E klubjában lépett fel a Neoprimitív. Közvetlenül előttünk az LGT játszott – Zorán és barátai néven. Hogy Zorán megnézte-e az utána következő Neoprimitívet, nem tudni, de barátai és öccse, Dusán, igen. Legnagyobb megdöbbenésünkre a műsor után odajött hozzánk Presser Gábor, és azt mondta: nagyon tetszett neki a Neoprimitív, lenne-e kedvünk az LGT-vel turnézni a nyáron?
Zavarban voltunk, ezért sörrel kínáltuk, de ha jól emlékszem, nem ivott. Kabaréba illő dolog: az ország legjobb zenekara és a Neoprimitív! Ezt nem gondolhatja komolyan egy olyan komoly ember, mint Presser!
Komolyan gondolta. Néhány nap gondolkodási időt kértünk, majd úgy döntöttünk: magunkkal rántjuk az LGT-t.
– ORI-műsorhoz ORI-engedély kell – mondta Pici, aki akkor még nem volt bácsi.
Ebben tökéletesen igaza volt. Ifjabbak és szelektív emlékezetűek figyelmébe: az ORI (Országos Rendező Iroda) élet és halál ura volt az egypártrendszer idején. Az a zenekar, énekes, vagy előadó, aki nem kapott tőlük működési engedélyt, nem léphetett fel sehol az országban. (A Neoprimitív kivételezett helyzetben volt: mivel mi nem pénzért játszottunk, hanem két láda sörért, nem kellett engedélyt kérnünk. Az LGT turné azonban más kategória volt, mint egy egyetemi klub, vagy egy ifjúsági tábor…)
Hamarosan már az ORI osztályvezetőjének szobájában ültünk. Presser személye megtette a hatást: Bulányi elvtárs barátként üdvözölt bennünket, hiszen aki Pressernek barátja…
– Nem lesz semmi probléma – mondta tegeződve Bulányi elvtárs. – Itt hagytok néhány szöveget, elmegyünk Tatára, a legközelebbi fellépésetekre, azután kiállítjuk az engedélyt.
Elégedetten távoztunk. Ki hitte volna, hogy ilyen rugalmas, segítőkész emberek dolgoznak a sokak által szidott belvárosi üvegházban?
Néhány nap múlva telefonon érdeklődtünk, sikerült-e végigolvasni a szövegeinket?
– Vegyék tudomásul, hogy sem most, sem máskor nem tárgyalunk magukkal – mondta Bulányi elvtárs. – Tatára pedig már csak azért sem megyünk el, mert még úgy tűnne, hogy megnéztük, és nem engedélyeztük a műsorukat.
Ez egyenes beszéd volt, igaz, most már magázódva, mint régi ismerősökhöz illik.
Eltelt egy év, ismét tavaszodott, Presser ezúttal telefonon jelentkezett.
– Lenne kedvetek velünk fellépni ? – kérdezte.
– Jó az ötlet -mondtuk. – Bizonyára az ORI-ban is tetszeni fog.
– Az idén másképp lesz – mondta Pici.
Néhány nap múlva ismét Bulányi elvtárs szobájában ültünk és megint tegeződtünk.
– Csak semmi politika, gyerekek – mondta, miután közöltük vele, hogy a műsorunk egy zenés politikai kabaré. – Akkor minden rendben lesz!
Nem is beszéltünk erről többet, Bulányi elvtárs izgatottan keresgélt egy felvételt a kazettás magnóján, majd amikor megtalálta, hátradőlt a székén.
– Figyeljetek jól – mondta. – Igazi zenei csemege.
A hangszóróból egy Beatrice-koncert hangjai szólaltak meg. „Fiatalok – mondta két szám között Nagy Feró – ebben az országban sokan hazudnak, de a legjobban a Bors Jenő hazudik. Tudjátok, ki ő? A Hanglemezgyár igazgatója. Nála jobban csak egy ember hazudik: a Bulányi. Ő meg az ORI-nál dolgozik.” És így tovább, ha nem is szó szerint, de a lényeg mindenképpen ez volt.
Presser Gábor erre a második beszélgetésre így emlékezett a Neoprimitív első – és mindmáig utolsó – DVD-jéhez készült füzetben: „Az irodából való kirúgás után leforrázva vihogtunk a folyosón, mikor bentről még egy hang hallatszott. „CSAK NEM KÉPZELIK, HOGY MAJD MIATTUK DZSIJJOTIN ALÁ RAKOM A FEJEM?”
Aztán valamiért úgy alakult, hogy azon a nyáron sem mi turnéztunk az LGT-vel.
P.s: Boldog születésnapot Pici (bácsi)!
