Kétségtelenül nehezen, és kell hozzá két furcsa szovjet élettörténet és egy, éppen a kihalás szélén álló nép.
Az elmúlt hónapokban virálisan terjed egy videó a neten. A YouTube-on közelíti az 1 milliót a megtekintések száma, Oroszországban már kimondott rajongótábora van, számos helyről lehet letölteni, online nézni, és már számos feldolgozása is van – az orosz-némettől az őslakos amerikaiig. Íme:
A dolog kétségkívül kúl. A pszichedelikus tánc és a furcsa, repetitív dallamokra épülő zene összhatása komolyan üt. Mindamellett az egésznek megvan a retrós bája is – szóval, adott a hatás. A kommentelők egyértelműen rajonganak érte. Egyesek szerint bizonyíték arra, hogy a szovjet időkben sem üldözték a kábítószereket, mert LSD nélkül ilyen látomása nem lehetett senkinek, mások viszont az ezoterikus ősi forrást látják benne. Van persze, akinek csak a legutóbbi nyaralása jut eszébe róla. De mit is tudunk valójában erről a klipről? (Vagy miről.)
Kezdjük a dallal. Bár annak, aki nem beszéli a nyelvet – az angolul kommentelők jelentős része így van vele – elsőre úgy tűnhet, mintha oroszul énekelnének, de aki csak egy kicsit is ismeri az oroszt, az azonnal leveszi, hogy nem. A nyelv, amin a dal szól: nanáj. A még nálam is idősebbek a nanájokat (a cári időkben gold néven emlegették a népet) a Derszu Uzala című híres regény és film révén ismerhették, a nálam jóval fiatalabbak pedig tán, ha némi szubkulturális behatással rendelkeznek, arról hallhattak, hogy a Super Junior nevű koreai fiúcsapat egyik tagja kínai-nanáj (ottani szóhasználattal hezhen) származású. Amúgy a nanájok a mandzsu-tunguz nyelvek egyikét beszélik (az altáji nyelvek harmadik ága a török és a mongol mellett), és a kínai-orosz határvidéken élnek, ma már kevesebb, mint 20 ezren – igaz, ebből nanájul már kevesebb, mint kétezren tudnak, a többiek csak az oroszt vagy a kínait beszélik. A nyelv egy-két évtizeden belül bizonnyal kihal, a nanájok, mint Szibéria többi, kis népe, asszimilálódnak a nagyokhoz. A 18. század óta ismerjük őket, ma kb. kétharmaduk Oroszországban, egy harmaduk a Kínai Népköztársaságban él. Eredetileg alapvetően folyami halászatból éltek. Amennyiben hinni lehet a dal neten keringő orosz fordításainak, a dal is erről szól. (Lelkesültebb szájtok persze ősi sámánéneknek mondják …)
Emlékszem rád húgocskám. Hanina-ranina
Amikor a folyóban halászom. Hanina-ranina
Emlékszem, hogy a szívem, Hanina-ranina
Úgy remegett, mint a hal a horgon. Hanina-ranina
Meg szeretném tölteni a csónakodat a legfinomabb halakkal.
Az előadó Kola (hivatalosan Nyikoláj Ivánovics) Beldi.
Az orosz föderáció érdemes művésze, aki valóban nanáj származású. Élettörténete megér pár szót: hagyományos halász-vadász családba született 1929-ben, de hamar elárvult, éhezett, és megbetegedett. Egy internátusba került, ahol nem igazán élvezte az életet – így alig tizenévesen elszökött, és beállt a távol-keleti flottához. Folyt a világháború, kellett az ember, nem foglalkoztak vele, hogy nem volt még 18 éves. Később harcolt a koreai háborúban is (szovjet önkéntesek ugye). Kapott mindenféle érdemrendet is – majd a háború után az addig passzióból énekelgető fiatalember konzervatóriumban kezdett tanulni Szaratovban – közben pedig egy tankgyárban dolgozott. Hamar sikeres lett – a kor szovjet könnyűzenéjének egyik igazi csillaga. Lett érdemes művész és fellépett a sopoti intervíziós dalfesztiválon. Utólagos kritikusai szerint a jellegzetes, szovjet, havas giccs egyik meghatározó alkotója volt. Általában természetesen oroszul énekelt, de – a lenini nemzetiségi politika elveinek megfelelően – néha egy-egy szibériai népdalt is elénekelt eredetiben. Hogy átéljük a szovjet műdal aranykorát, elég egyetlen számot megismerni tőle. A sokat mondó című: „Elviszlek a tundrára” (ne értsük félre a címet, nem azzal fenyegeti a kedves nézőt, hogy majd jól száműzik a GULÁG-ra), aminek dallama és a klip megvalósítása is igazi mélymerülés a brezsnyevi pangás kulturális borzadályába.
Beldi állítólag közben a kelleténél komolyabb barátságba keveredett a kis, ázsiai népek gyarmatosító asszimilációjának legfontosabb eszközével (ezt egy orosz blog írta így), a vodkával, és a rendszerváltás – meg a kor – nosztalgikussá tette. Megcsömörlött Moszkvától és elköltözött a nanájok közelébe Habarovszkvba. 61 évesen még gyermeke is született. 1993-ban aztán szívinfarktusban meghalt. Talán maga sem hitte volna, hogy legmaradandóbb emléke ez a nanáj népdal lesz. Bár kétségtelen, ebben meghaladta az etnoszovjet popikon kötelező átlagosságát.
A dal persze önmagában nem futott volna be – kellett hozzá a klip korát megelőző kicsit szürreális képi világa is. Azt, hogy ez egy 1968-as filmből „A város és a dal”-ból van sok helyen lehet látni. A film rendezője, bár szintén jellegzetes szovjet figura, a totális ellentéte Beldinek.
Leonyid Iszákovics Menaker is 1929-ben született, de egészen más családi háttérrel: szülei a leningrádi zsidó értelmiségi-művész elitbe tartoztak, anyja színésznő, apja maga is filmrendező, nagybátyja, akinél a leningrádi blokád idején Moszkvában húzta meg magát a család, a szovjet esztrád műfaj egyik megteremtője. Adott volt, hogy Lenya milyen pályára kerüljön – egyetem után előbb színházban dolgozott, majd belevágott a filmrendezésbe. „A város és a dal” az egyik első munkája volt a Lenfilmnél. A rendszerváltásig dolgozott ott – utolsó filmjét 1990-ben rendezte. Azt mondta, nem akar már beilleszkedni az új világba – haláláig, 2012-ig inkább tanított leendő filmrendezőket. Maga a film, amiből a klipet kivették, egészében is fent van a neten, és igazán megéri azt az alig több, mint egy órát:
Zseniális, és a korát messze megelőző alkotás. Műfaját orosz források általában koncertfilmnek mondják, angolra jobb híján musicalnek fordítják, de valójában egyik sem. Leginkább Tímár Péter 1987-es Moziklipjére emlékeztet. Ma született bárányoknak, emlékeztetőül, itt a leghíresebbé vált részlet belőle:
A két évtizeddel később megjelenő videoklipek képi világát, filmes megoldásait megidéző módon zeneszámok követik egymást. Ezzel nem akar elmesélni egy történetet – így nem epigonja a vele egy időben született korai nyugati zenés filmeknek. Teli van képi gegekkel a matrózokat utánzó két kriplitől a twistelő lóig. Egyszerre használja fel és mosolyogja meg (itt-ott veszi totál hülyére) a szovjet könnyű műfaj legváltozatosabb közhelyeit – közben a kor legmodernebb zenei formáitól a népdalig és a klasszikus balettig mindent felhasznál. A zenék alatt pedig elképesztően szépek a képek – nem meglepő, hogy Vlagyimir Prohorovics Kovzel, az operatőr, díjat is nyert vele. Akármikor elmenne turisztikai imázsfilmnek Leningrádról – persze ekkor még ezt a zsánert sem igazán találták fel, főleg nem a nagy Szovjetunióban. A 13. percnél kezdődik az inkriminált rész, ami tulajdonképpen egy a leningrádi tengerparton megélt álom-ábránd, és Szocsiban vették fel. A főszereplő egy észt színésznő, Ülle Ulla (ne tessék röhögni, tényleg ez a neve). Az eredeti zene alatta azonban nem a fent ismertetett Kola Beldi dal, hanem egy instrumentális szintetizátoros esztrád. A képi világ így is megragadó – de mi tagadás, ez a zene (bár a korhoz jobban passzol) sokkal kevésbé hatásos, a képekkel együtt, mint a nanáj népdal.
De ki és mikor pároztatta a videót a dalhoz? Nevet nem tudunk, és pontos időpontot sem, az ismeretlen művész egyelőre névvel, címmel nem lépett ki az internet anonim bugyraiból. Minden valószínűséggel Oroszországban készült ez a klip, azon belül is valószínűleg Szibériában, Beldi szűkebb (mondjuk azért elég tág) pátriájában, és legkésőbb 2011-ben. A legtöbb támpontot az asiarussia.ru – egy az orosz Távol-Kelettel foglalkozó hírportál adja, akik szerint a Kola Beldy Fan Club (bárkik is legyenek azok) készítette. A YouTube-ra egy – a nevéből és a felöltött anyagokból ítélhetően – a távol-keleti nyelvek és kultúrák rajongója töltötte fel 2011-ben. Világhódító útjára viszont minden valószínűség szerint a Soviet Visuals nevű oldal repítette. Köszönet nekik érte.
