Gazdag László: Humán tőke és középosztály 2.

0
407

A bérek engelsi apálya. Karl Marx (1818-1883) és Friedrich Engels (1820-1895) kora a gyáripar első szakasza, a gőzgép korszak. James Watt 1769-ben szabadalmaztatja a gőzgépet, és ezzel ledől az erőkorlát (energiakorlát) a termelés számára. Mindaddig az emberiség négyféle energiát használt: a szél és a víz erejét, az állati és emberi izomerőt, és ezek sokféle szempontból voltak korlátosak: hely, idő, intenzitás. A gőzgép ugyan hatalmas ugrást jelent, de nem a munkás számára! Éppen ellenkezőleg: az ember kis csavarrá degradálódik a hatalmas gépezetben. A filmművészetben ezt látjuk viszont humoros-ironikus formában Chaplinnél a Modern időkben. A gőzgéphez a lapátos hórukkemberre van szükség, aki egyedül izomerejét használja az összes emberi képesség közül. A munkásosztály létszámának rohamos bővülése folyamatos konkurenciát eredményez a munkahelyekért versengő proletárok között, és mindez ahhoz vezet, hogy nagyjából nyolc-kilenc évtizeden át nem emelkedik a bérszínvonal még Angliában sem. Engels A munkásosztály helyzete Angliában c. 1846-os kiadású szociográfiai műve alapján beszélünk a bérek engelsi apályáról. (6.) Mit lát Marx és Engels? Miközben a gyáripar kolosszális méretekben bővül, és hatalmas profitok képződnek a tőkések számára, a másik oldalon csak a munkásosztály nyomora szélesedik és mélyül egyre gyorsuló ütemben. Nincs semmi kilátás a helyzet javulására, szinte törvényszerű, hogy a két gondolkodó a tulajdon és az elosztás egyenlőtlenségében ragadja meg a probléma gyökerét, és egyben a megoldás lehetőségét is. Ez egyben az ő történelmi tévedésük, de olyan tévedés, amiről a legkevésbé tehetnek: nem láthatták előre a fejlődés hamarosan bekövetkező új irányát.

Ugyanis éppen Marx halála után (Engels még megéri, és észre is veszi!), alapvető változások zajlanak le: végbemegy a XIX-XX. Század fordulójának komplex technikai-technológiai-és tudományos forradalma, nagyjából 1880-1914 között. Edison izzólámpája és villamos erőműve (1879), elektromotor, dinamó, akkumulátor, vagyis a villamos áram hasznosítása. Belső égésű motor (1886), Nikolaus August Ottó találmánya. A távközlés forradalma: Alexander Graham Bell telefonja (1876), a rádió (Guiglelmo Marconi, 1896). A belsőégésű motor rendkívül hatékonnyá és olcsóvá teszi a szállítást, a Földgolyó összezsugorodik, a perifériák belépnek a világpiacra olcsó nyersanyagaikkal.

De a fejlett országok feldolgozó iparában ez a termelés már kvalifikált munkást kíván a hórukkember helyett,

rohamosan kibővül az általános oktatás.  A szénporos lapátos ember helyét átveszi az olajos gépész, a villanyszerelő, a „szaki”, és szinte minden munkafajtához már specializált, tehát nem „csereszabados” alkalmazott kell. Mindez még egy fontos következménnyel jár: a munkásosztály öntudata megerősödik, már a tehetségesebbjei megjelennek a politikai pálya színpadán is. Tehát 1880 körül véget ér a bérek engelsi apálya, rohamosan javulni kezd a munkásosztály helyzete a fejlett világban. És ne feledjük el azt sem, hogy az angol, a német, a francia stb. munkás is részesül a perifériák javaiból is. Maga Engels jegyzi meg rezignáltan élete vége felé, hogy azt az angol munkást, aki reggel az asztalán brazil kávét, ghánai kakaót, új zélandi vajat stb., fogyaszt a családjával, aligha lehet forradalomra rávenni.

Gazdag László. Forrás: Wikipédia

Most lép színre Eduard Bernstein és Karl Kautsky (5.), akik figyelmeztetnek arra, hogy ez a munkásosztály már nem csak a láncait veszítheti, mint a Kommunista Kiáltvány korában (1848 februárja), hanem elért életszínvonalát, kiharcolt szabadságjogait is. Érdekes Bernstein megjegyzése: ha Marx élne, ő is így gondolkodna már, és szakítana a forradalmi elképzeléssel. A nyugati munkásmozgalom elindul a szociáldemokrácia békés útján, vagyis revolúció helyett evolúció. Ezzel szemben Oroszországban Vlagyimir Iljics Lenin mivel szembesül még 1917-ben is? A bérek engelsi apályával, a cári önkényuralommal, a muzsikok szörnyű sorsával. Itt következik tehát be a tragikus elkanyarodás: a szociáldemokrácia békés útja helyett a militáns „megoldás”, a maga tragikus történelmi következményeivel.

Polgár az, akinek tartaléka van. A nyugati fejlődés fontos meghatározó mozzanata a középosztály megerősödése, meghatározóvá válása. Történelmileg nézve a folyamat Angliában veszi kezdetét a XVI. században, a „bekerítések” idején. A földbirtokosok juhlegelővé alakítják és bekerítik szántóföldjeiket (hogy a juhok ne kóboroljanak el), a földművelő parasztokat ugyanakkor elűzik onnan. A történelemtudomány ennek a folyamatnak mindig csak a negatív vonásait emeli ki, a földjükről erőszakkal elűzött parasztok tömegeit, a „véres törvényeket”, a kifejlődő manufaktúra iparban a munkásosztály első nemzedékeinek nyomorát. Csakhogy itt lezajlik egy fontos szociológiai átalakulás is:

a feudális földesúr átalakul előbb kapitalista agrárvállalkozóvá, majd kereskedővé, és végül ipari vállalkozóvá.

Először specializálódik a gyapjútermelésre, majd ezzel már maga kereskedik, és végül megteremti a manufaktúrát is. De nem a latifundium alakul így át, hanem a kis-és középbirtok! A kis-és középnemes változik át kispolgárrá, középpolgárrá, vagyis körvonalazódni kezd Angliában a középosztály. Az úgynevezett angol polgári forradalomban aztán ez a középosztály veszi kezébe a hatalmat, az ő diktátoruk Oliver Cromwell, és végül eljutunk a Bill of Rights-ig (1689), az Alkotmányos Monarchiáig. Franciaországban 1789-ben a városi kispolgári réteg, a sans culotte veszi kezébe a hatalmat, és megszabadul a klasszikus uralkodó osztálytól egészen brutális módon. Az ő diktátoruk, „Cromwelljük” lesz majd Napóleon.

A középosztály későbbi erősödésében a XIX. század utolsó évtizedétől kezdve ugyanakkor nagy szerepet játszik a bérből és fizetésből élők új felső rétege, amely a munkásosztályból emelkedik oda folyamatosan, kvalifikált tudása, kreativitása, vállalkozói képessége, szerencséje eredményeként. De ez csak ott lehetséges, ahol a bérszínvonal elég magas ahhoz, hogy a munkásság felső rétege már megtakarítani tudjon, és műveltségében, életmódjában egyre inkább a polgársághoz hasonlítson.

Ahol ehhez nem alakul ki a megfelelő bérszínvonal, ott elmarad a középosztály folyamatos erősödése,

ott a jellemző a vagyoni és jövedelmi polarizáció: a nagy vagyonosok az egyik oldalon, a nincstelen proletariátus a másikon. Ez a helyzet sajnos a XX. században az Elbától és Lajtától keletre eső hatalmas térségben. A szocializmus ezen annyit változtat csupán, hogy a mindenható állam kezébe koncentrál minden tőkét, és ugyanakkor proletárrá degradál mindenkit, akár erőszakkal is.

A leszerelt katona törvény. A középosztály fontos alkotórésze a fehérgallérosok osztálya, tehát mindazok, akik nem annyira tőketulajdonuk jogán, mint inkább jól fizetett állásuk, magasan kvalifikált szakmájuk, hivatásuk révén tartoznak a középosztályba. Ide sorolandó a klasszikus értelmiség. Hogyan ment végbe ennek a fontos társadalmi csoportnak a gyors kiszélesedése?

1945-ben Franklin D. Roosevelt elnök utolsó aláírt törvénye a „leszerelt katona törvény” volt, amely lehetővé tette, hogy a frontról hazatérő katonák ingyen mehetnek egyetemre, főiskolára, illetve középiskolába. Tizenegy millió katona fog leszerelni, és nagy problémát jelentenek majd a munkaerő piacon, ezért gondolta Roosevelt úgy, hogy parkoltatni kellene őket a közép-és felsőoktatásban. 2 240 000 katona élt a lehetőséggel, ezért gyorsan campusokat kellett építeni, új oktatókat fölvenni, ami maga után vonta az ő bérük jelentős emelését. A II. világháború előtt a felső középosztály és a felső tízezer kiváltsága, luxusa volt a diplomaszerzés. A diplomások hozták magukkal az apák konzervatív értékrendjét, elfogadták a satus quot. Most viszont az alsóbb osztályokból érkeztek tömegesen a campusokra a farmerek és munkások gyermekei, köztük nagyon sok afroamerikai, és hozták magukkal a baloldali és liberális eszméket, elutasítva a status quot. Az ösztöndíjrendszer lévén ez a nemzedék le tudott ugyanakkor válni az apák köldökzsinórjáról anyagi értelemben is, ami megint csak egyedülálló fejlemény a világtörténelemben. Ez a lázadó nemzedék, a „dühöngő ifjúság” kora. Mindez az 1968-as diáklázadásokban kulminálódott elemi erővel.

Óriási mértékben kiszélesedett, felduzzadt a fehérgalléros középosztály, és az 1960-as évektől kezdve egyre inkább a politikai élet fontos szereplőjévé is vált.

A tulajdonviszonyok átalakulása. Közben végbement a tulajdon „társadalmasodása”, vagyis meghatározó lett a kis-és középrészvény tulajdon. Itt két ellentétes folyamatot látunk, amit gyakran össze is kevernek! Az egyik oldalon a kis-és középrészvény általánossá válása, a másik oldalon a vállalati szektor koncentrációja. Egyre kevesebb multinacionális óriás uralja a világot, miközben egyre több a tulajdonosuk. Ugyanakkor a hatalom a nagyvállalatok irányításában már régen áttevődött a tulajdonosok kezéből a menedzsment kezébe, éppen a tulajdon szétforgácsoltsága miatt, és mert a menedzsment rendelkezik az információval. A tulajdonos kezében egyetlen döntési lehetőség maradt: veszi, eladja, vagy megtartja a részvényt. Az is megfigyelhető, hogy még a milliárdosok is diverzifikálják vagyonukat, ahelyett hogy koncentrálnák egy, vagy néhány vállalatban. Erre szolgál a portfólió beruházási forma, amikor a tulajdonos rábízza pénzét a vagyonkezelő holdingokra. A régi tankönyvek még említették az „ellenőrző pakett” fogalmát, mára már ez is elvesztette értelmét.

Ahol nem ez a folyamat zajlott le történelmileg, mint például Latin-Amerikában, tehát

ahol túlkoncentrált tulajdonszerkezet alakult ki, ott nem tudott megerősödni és meghatározó erővé, modernizációs tényezővé válni a középosztály.

De sajnos valami hasonló negatív folyamatot láthatunk a rendszerváltás után Kelet-Európa több országban is, beleértve Magyarországot, a privatizáció elhibázott módja miatt. (1.) Nagyon fontos lenne ezt felismerni, hogy a politikai osztályban tudatosuljon a kialakult helyzet, és legyen akarat ennek a megváltoztatására, természetesen békés eszközökkel, törvényes úton. Valahogyan át kellene alakítani a nagyobb vállalatokat kis-és középrészvények kibocsájtása útján részvénytársaságokká. Ezt kellett volna tenni a rendszerváltáskor már, az állami vagyon privatizációjakor, de sajnos ezt akkor elmulasztottuk.

Humán tőke = középosztály. Az a fajta középosztály, amely ma a modern társadalmakban az értelmiséggel azonosítható, tehát a magasan kvalifikált jól fizetett munkát végző, valamilyen diplomával, ugyanakkor jelentős megtakarításokkal is rendelkező fehérgalléros osztály egyben a kis-és középrészvényesek csoportját is képezi. Ők hordozzák a vállukon a társadalmi modernizáció terhét, tartják fenn a nyugati civilizációt. Ők képezik tehát a humán tőkét, amely a társadalmi össztőke kétharmadát, háromnegyedét teszi ki ma már. Hozzájuk képest a klasszikus munkásosztály már a társadalom marginalizálódott peremrétegét, kisebbségét képviseli csupán. Ez igen gyakran látványosan is megmutatkozik, ugyanis erre a fajta, alacsony fokon kvalifikált munkára már egyre inkább csak az etnikai kisebbségek, bevándorlók kaphatók, mint a németek „törökjei”.

Nagyon fontos itt rámutatni arra, hogy a történelmileg kialakult bérszínvonal erősen determinálja a középosztály létét, kialakulásának feltételeit. Ha ez a bérszínvonal messze elmarad a gazdasági teljesítmény által adott lehetségestől, akkor ennek a tragikus következménye a középosztály hiánya.

Ez egyben azt jelenti, hogy a modernizáció hordozója hiányzik az adott társadalomból. Ma ez a helyzet Magyarországon:

nagyon vékony és erőtlen a középosztály (kb. egymillió fő), amelynek tagjai nem a felemelkedésért küzdenek napjainkban, hanem a megkapaszkodásért. Az egy főre jutó GDP terén az Európai Unió átlagának kétharmadán állunk (67%), míg a reálbér színvonal terén csak az egyharmadán (34%). Ez a két adat együtt, egymással szembeállítva önmagában is cáfolja a „megalapozatlan bérkiáramlás”, az „osztogatás” mítoszát, amely dogma ugyanakkor immár három-és fél évtizede periodikusan bénítja meg a magyar gazdaságot a fiskális-megszorító csomagokkal. Eddig négy ilyet élt át a magyar társadalom és a gazdaság: 1979-81, 1987-89, 1995-97, 2006-2013. (4.) Ezek lényege mindig az volt, hogy valamilyen egyensúlyi zavart kellett kezelni, ám a terápia nagyobb kárt okozott, mint maga a zavar, és az eredetileg V alakú válságot „sikerült” W alakúvá transzformálni, elnyújtva a krízisből való kilábalást. A legutolsó volt a leghosszabb, mert sajnos az Orbán kormány csak három év elteltével tért át a keresletélénkítő, reálbért emelő stratégiára, fogalmam sincs, hogy miért. 2013-ban vette át a gazdasági miniszteri tárcát Varga Mihály.

Még súlyosabb következménye volt a megszorító csomagoknak, hogy periodikusan erodálták az amúgy is vékony réteget képviselő, erőtlen középosztályt. Ez pedig a fönti képlet alapján (humán tőke = középosztály) a hazai humán tőke vagyon erodálását jelentette.

Egyetlen orvos távozása külföldre 80-90 millió forint humán tőke vagyon veszteséget jelent az országnak.

Márpedig az orvos és az ápolónő is termel, mégpedig a legfontosabb termelési tényezőt, a humán tőkét, azzal ha eredményesen meggyógyít, regenerál egy mérnököt, egy szakmunkást stb. De ugyanez érvényes ma már az oktatásügyre is: a tanító, a tanár, az egyetemi professzor a humán tőkét fejleszti, készíti fel, az ő munkájuk hatékonysága tehát nagyobb súllyal esik latba a nemzetek versenyfutásában, mint a szűkebb értelemben vett „versenyszféráé”. De már Széchenyi is felismerte ezt, amikor a kiművelt emberfők szerepéről írt.

Idejétmúlt a mai világban a versenyszféra – közszféra megkülönböztetése, és még inkább szembe állítása.

A nemzetek versenyében mindkettőnek egyformán fontos szerepe van! A tanító, a tanár, az orvos, az ápolónő, a közszolga, a rendőr, a bíró stb. nem „eltartott” személy, hanem a társadalmi újratermelés produktív résztvevője, a GDP termelője.

A tanulmány első felét ide kattintva találja.

JEGYZETEK

  1. Csath Magdolna: Rendszerváltás a gazdaságban, avagy hova tűnt el a magyar ipar? Kairosz Kiadó, 2015. Ez a mű jó áttekintést ad arról, hogy miként került át egy szűk csoport kezébe mindenfajta társadalmi kontroll nélkül az állami vagyon, ahelyett hogy kis-és középrészvények kibocsájtása útján sok ember vált volna tulajdonossá. Valamint arról is szól, hogy miként semmisültek meg a magyar ipar egyébként perspektivikus vállalatai, sőt, egész ágazatai.
  1. Friedman, Milton: Infláció, munkanélküliség, monetarizmus. Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1986. Friedman szerint vigyázni kell a nemzeti valuta stabilitására (nem leértékelődő, nem inflálódó pénz), és a pénzellátás egyenletességére. Nem szabad a monetárszférába rángatózásokat bevinni, mert ezek a fluktuációk átgyűrűznek a reálgazdaságba, és ez generálja a válságciklusokat. A Bokros csomag súlyosan sértette a friedmani kritériumokat: leértékelés, infláció, a kint levő hitel(pénz) állomány 70%-ának (!) visszaszívása. Egy egészséges gazdaság is belerokkant volna. A megszorító csomagok generálták a magyar gazdaság 8-10 éves válságciklusait 1979 óta.
  1. Gazdag László: A Bokros csomag mítosza és a valóság. Laurus Kiadó, 2007. 1994-ben véget ért az 1989-93 közötti válság, elkezdődött a kilábalás: a GDP 2,9%-kal, az export 16,6%-kal nőtt, az infláció pedig lement 18%-ra. Ezt a spontán kilábalást akasztotta meg a Bokros-csomag, a gazdaság három éven át stagnált, az infláció 10 százalékponttal emelkedett, az államadósságot privatizációs bevételekből, tehát nemzeti vagyonvesztés árán sikerült csökkenteni.
  1. Gazdag László: Magyarország úttévesztése (A rendszerváltás közgazdaságtana). Mundus Egyetemi Kiadó, 2009.
  2. Gazdag László: Marx, marxizmus, szocializmus. Scolar Kiadó, 2016.
  3. Piketty, Thomas: A tőke a XXI. században. Kossuth Kiadó, 2016. Th. Piketty fejtegeti a „bérek engelsi apályát”, de ő 1800-1860 közé teszi ezt a korszakot. Véleményem szerint Marx haláláig, 1883-ig nyugodtan meghosszabbíthatjuk.
  1. Theodore Williams Schulz: Beruházás az emberi tőkébe. Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1984.

A cikk szerzője közgazdász, egyetemi docens

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..