„Ha intézkedik – ezt ajánlotta Alexander Stubb, volt finn miniszterelnök, amikor megpályázta a csúcsjelölti pozíciót múlt év nyarán –, akkor rövidtávon, de később korrigálható mértékben csökken ereje és befolyása. Ha ismét csak halogat, ahogy tette azt Manfred Weber eddig – aki végül is elnyerte a csúcsjelölti tisztséget –, akkor viszont hosszú távon az EPP-ből csak egy tájkép marad, csata után.”
Sorozatban lépnek ki pártok az Európai Néppárt-családból arra hivatkozva: a vezetés sokáig nem volt hajlandó komolyan venni azt a veszélyt, amit a Fidesz jelent, s személyesen Orbán Viktort már rég el kellett volna távolítani abból az együttesből, amelyet befelé rongál, kifelé pedig nap mind nap kompromittál. A sort a Horvát Parasztpárt (HSS) kezdte, a legújabb pedig a belga Humanista Demokratikus Centrum (CHD), mely levelet küldött az EPP elnökének, Joseph Daul-nak arról, hogy nem kíván többé tagja lenni a pártcsaládnak. Ki tudja, mire ez a cikk megjelenik, hánnyal bővül majd a távozók sora.
Ugyanakkor, ha közelebbről megnézzük ezeket a pártokat, azt látjuk, hogy valójában valamennyi apróbb szervezet, ám igen határozott értékekkel és elképzelésekkel. Érdekérvényesítő erejük ugyan kicsi, ám politikai mozgásterük sokkal nagyobb, mint a nagy pártoké, nem is beszélve magáról az EPP-ről.
Az is szembeötlő, hogy csak nekünk, magyaroknak tűnik úgy: döntésük fókuszában a Fidesz néppárti jelenléte állna. Ez közel sincs így, viszont az igaz, hogy az eddigi problémáik, a néppárttal szembeni kritikáik summázataként most mégis egyedül Orbánt és a Fideszt jelenítik meg. Ez egyértelműen arra utal, hogy
Orbán azzal ártott magának a legtöbbet, amiért oly kitartóan és eltökélten küzdött az elmúlt években, vagyis, hogy számottevő figura legyen a nagy Európai sakktáblán – hogy Zbigniew Brzezinski metaforájával éljünk.
Ám az, hogy konstruktív módon járuljon hozzá a közös problémák megoldásához, eleve kudarcos vállalkozás lett volna – legalábbis fideszes logika szerint. Egy ilyen célhoz egy sokkal nagyobb ország miniszterelnöke kellene legyen. Ám még egy apró országgal a háta mögött is tud figyelemreméltót tenni, ha rombol. Hogy ennek az elképzelésnek vannak határai, azt épp most látjuk, de elég lett volna odafigyelni a közel 40 milliós, tényleg nagyon jelentős Lengyelországra, melynek sikerült egy excentrikus, egoista és ostoba politikával magát leküzdenie Orbán jelenlegi szintjére.
Tény persze, hogy Orbán felismerte: az EPP rendkívüli problémákkal küszködik. Ahhoz, hogy a pártcsalád a legnagyobb és legbefolyásosabb frakciót adhassa az Európai Parlamenten belül, tulajdonképpen számos rettenetes politikai formációt kell elviselnie házon beül. Ha valaki azt hiszi, Orbán olyannyira egyedi figura az EPP-ben, az téved;
Orbán mindössze elhitte magáról, hogy ordító egérként elefántnak látszik, s ezt a szerepet a végletekig vitte.
A hozzá hasonlóak megfontoltabbaknak bizonyultak, s most azt hiszem áldják a pillanatot, amikor úgy döntöttek: nem vállalják a kockázatot.
Annyi előnye mindenesetre van fellépésének, hogy megnyitott egy tisztulási folyamatot az EPP-n belül, melyet a pártcsalád vezetése vagy levezényel, vagy ismét szőnyeg alá söpri a gondot. Mindkét esetben veszíteni fog befolyásából. Ha intézkedik – ezt ajánlotta Alexander Stubb, volt finn miniszterelnök, amikor megpályázta a csúcsjelölti pozíciót múlt év nyarán –, akkor rövidtávon, de később korrigálható mértékben csökken ereje és befolyása. Ha ismét csak halogat, ahogy tette azt Manfred Weber eddig – aki végül is elnyerte a csúcsjelölti tisztséget –, akkor viszont hosszú távon az EPP-ből csak egy tájkép marad, csata után. Churchill szavával élve Weber a háború és a becstelenség közül a becstelenséget választotta és ezért most nem kerülheti el a háborút. De még van lehetőség a korrekcióra.
A jelek szerint ehhez biztosan számíthat Orbán Viktorra, aki a közeli napok minden percét kihasználja majd, hogy az EPP vezetésének megmaradt integritását is szétzilálja, terveit felborítsa. Elvégre megkezdődött az 2019-es esztendő európai választási kampánya, melyet Orbán az EPP-vel szemben vív, nem a jövő héten vagy a jövő hónapban, hanem már ma.
Ara-Kovács Attila
