Az EU közel sem olyan egységes, pozitív és vonzó, mint az, az ellenzék választási kampányában szerepel. Brüsszelben is látják, tudják, hogy valami „félrement”. Különösen az utóbbi években mutatkozott meg a „kelet-nyugat” közti felfogás- és mentalitásbeli különbség.
1989-ben a „vissza Európához” volt a jelszó, ami napjainkra egyre kevésbé lett vonzó. Van egy, az EU-ra is, mint gazdasági közösségre jellemző, általános, égtáji és éghajlati különbség: az államháztartás, az állami kiadások kezelése, ami jól érzékelhetően kihatással van a kontinens északi és déli részére. Talán úgy fogalmazhatnánk, hogy a protestáns angolszászok (beleértve a skandinávokat és a germánokat) szemben a katolikus, mediterrán latinokkal, akikhez a „bizánci” keleti keresztény görögök is tartoznak. Hasonló a helyzet, mint az az amerikai kontinensen (Észak-Amerika vs. Dél-Amerika) tapasztalható.
Aztán itt vannak a politikai ellentétek, a galambok és a héják, akik Oroszországra és Kínára tekintenek, miközben az Unió bővítését szorgalmazzák.
No, meg az „öntudatosak” tábora, akik a nettóbefizetőkre és a nettó-pénzfelvevőkre osztják a tagságot. Valójában, senki sem akarja szétverni, megszüntetni ezt a politikailag gyenge, gazdaságilag erős Uniót. Ehelyett
egyfajta „Kulturkampf” (kultúrák harca, felfogásbeli különbség) tapasztalható, mely az európai értékek védelmére, megtartására törekszik – a maga módján.
10 évvel ezelőtt (2011) az Isztambuli Egyezmény néven az Európa Tanács egy átfogó nemzetközi egyezményt alkotott meg a nők elleni erőszakkal és családon belüli erőszakkal szemben. A kelet-közép európai országok (Lengyelország, Magyarország, Bulgária Csehország és Szlovákia) megkérdőjelezik az egyezményben foglaltakat. Pontosabban az abban szereplő EU-s előírásokat nem kívánják átvenni a nemzeti törvényeikbe. A nők elleni erőszak, a szexuális visszaélés, vagy a kényszerházasság elleni törvények a kelet-európaiak számára is magától értetődőek.
A nemzeti konzervatív kormányok és ellenmozgalmaik azonban képtelenek megérteni és elfogadni a „biológiai” nemiség (angolul sex) és a „társadalmi” nemiség (angolul gender) közti különbséget.
A volt szocialistas országok gondolkodásában csak férfi és nő létezik.
A lengyel parlament előtti törvénytervezet mottója: „Igen a családra – Nem a genderre”, magyarul: „a hagyományos értékek a kor szelleme (a homoszexualitás) ellen”. Bulgáriában már 2018-ban alkotmányellenesnek nyilvánították ezt a témát, így ott az Isztambuli Egyezményt kizárt, hogy elfogadják (ratifikálják).
Egész Kelet-Közép-Európában népességfogyás tapasztalható.
Nemcsak a jobb megélhetéssel kecsegtető elvándorlás miatt. A nemzeti konzervatív kormányok drága családtámogatási programokkal próbálják a „hagyományos családmodellt” népszerűsíteni, és a születések számát növelni. Ebbe a nemzeti konzervatív kormányok mellett az egyházak is besegítnek. Miközben tudat alatt a homofóbiát terjesztik.
„Az egyneműek kapcsolatától kihal a nemzet”
szól a kormánypárti érvelés, ergo a volt szocialista országokban az egyneműek házasságát nem ismerik el (pl. özvegyi nyugdíj). Mi több, Magyarországon az alkotmány tiltja az egyneműek házasságát. Sőt, most már az örökbefogadást is.
Ugyanakkor Nyugat-Európa katolikus fellegváraiban: Spanyolország, Portugália, Írország engedélyezett az egyneműek házassága, valamint az örökbefogadás.
A kontinens másik nagy „kelet-nyugat” problémája a migráció (vándorlás) és a (politikai) menedékjog. Brüsszel évek óta képtelen közös európai megoldást találni. Az elvándorlás a felvevő, befogadó országokból (Olaszország és Görögország), a kontinens szociálisan fejlett jóléti társadalmai felé halad északnyugat irányba. Ez az iszlám országokból érkező menekültek fő vándorlási iránya is. Senki sem akar az iszlamofób nemzeti konzervatív volt szocialista országokban maradni.
A menekült státuszt megszerzett, legálisan befogadott, elismert menekülteket az EU szeretné a tagállamok között (egyenlően) elosztani, és ezzel nagy (anyagi) terhet levenni Olaszország és Görögország válláról.
Ezt a gondolatot, segítségnyújtást a keresztény konzervatív magyar kormány elutasította.
Orbán Viktor már 2016.10.07-én közölte, hogy a magyar alaptörvényt ki kell egészíteni, és bele kell írni, hogy a magyarokra senki sem kényszeríthet semmilyen kötelező betelepítési kvótát.
Az egykori szocialista országokból lett EU-tagállamokban gyakorlatilag minimális szimpátia sincs a menekültek irányába.
Az EU-n belüli (nép)vándorlásról is mélyen hallgat a teljes hazai média. Igaz, vannak internetes (Facebook) csoportok, ahol problémájukat egymás közt meg tudják beszélni, és ezzel a téma ki van lőve. Pártállástól függetlenül egyik tv-csatorna sem készít sorozatot az „újrakezdők” életéről, beilleszkedési problémájukról, gondjaikról, akárcsak tájékoztatási jelleggel.
Érdekes lenne a Magyarországon dolgozók lehetőségeit, mindennapjait is bemutatni.
Az 1989-es jelszó és gondolat a „vissza Európába” nemcsak a szovjet egypártrendszertől való elfordulást jelentette, hanem egy bizonyos „nemzeti forradalmat” is, a nemzetállami önállóság visszaszerzését.
Nyugat-Európában hitelesen és jól dokumentálták a háború utáni meneküléseket, elüldözéseket, befogadásokat, (divatos szóval) integrációkat. A Vasfüggönytől keletre ezek szinte tabutémák voltak. Még ma is azok. A kitelepítésről, legyen az nemzetiségi vagy osztályidegen, tudott a lakosság, de hová kerültek, hogyan fogadták őket, hogyan segítették az újra kezdést, a beilleszkedést, arról vajmi kevés ismeretünk van. Ezért
szinte nulla szimpátia az elüldözöttekkel, napjaink menekültjeivel.
Még a 200.000 fős ’56-os menekültek felemlegetésére is az a sztereotip válasz, hogy „az más volt”. A görög (és koreai) menekültek befogadásáról sem illik beszélni, mert az a Rákosi időben történt, amikor semmi jó, semmi emberséges nem történhetett.
Keleten a lakosság többsége úgy képzelte el a ’89-es „átállást”, hogy máról holnapra itt lesz a Kánaán, a Nyugat, a maga szociális jólétével és gazdagságával. Aztán mikor ráébredtek, hogy ez nem így van, elkezdték terjeszteni, hogy a „húsosfazék” közelében volt kommunisták kaparintottak meg mindent.
Majd az önjelölt nemzeti konzervatívok új ideológiával álltak elő. „Nem biztos. hogy jó átvenni a demokráciát, a piacgazdaságot vagy a jogállamiságot, mert az a hagyományos, nemzeti kultúra feladásához vezet(het)”.
Ez a gondolkozás az EU keleti felén, különösen Magyarországon (Orbán) és Lengyelországban (Kaczynski) elterjedt és népszerű. Orbán ezt azzal egészítette ki, hogy a 2008-as pénzügyi, majd a 2015-ös menekültválság a gazdasági és társadalmi liberalizmus következménye. Ezért az igazi európaiak nem Brüsszelben, Berlinben vagy Párizsban vannak, hanem
„mi” keresztény fehérek, kiknek küldetése a Nyugat megmentése.
Ezt látva, tapasztalva, úgy tűnik a jelenlegi Európa (EU) elvesztette „értékközösség” jellegét, helyére a „jogközösség” lépett. Ennek keretében remélhetőleg, a közvetlenül választott Európai Parlament meg tudja majd védeni a jogállamiságot.
