1953 karácsonyának előestéje volt. Már Nagy Imre a miniszterelnök, megkezdődött az úgynevezett „új szakasz” kissé liberálisabb politikája, de még mindig Rákosi szelleme ijesztgette az országot. Rákosiék utálták a karácsonyt, nem is volt akkoriban ünnepnap, de betiltani a családi ünnepet még ők sem tudták. Azt mondták, aki a karácsonyt ünnepli az a klerikális reakció szekerét tolja. A mai fiatalok azt sem tudják mit jelent ez? Röviden: visszasírja az egyházak és a papok hatalmát. Pedig mi nem sírtuk vissza, csak végre boldogak akartunk lenni.
Rákosiék egyet tehettek: karácsonykor nem árultak karácsonyfát, vagyis nem lehetett kapni fenyőfát. Nagyapám derék újpesti asztalos volt, rajta nem fogott ki a Rákosi-klikk. Összeeszkábált falécekből egy talpat, s abba beledugott egy piros partvisnyelet. A nyélbe lukakat fúrt, szépen, szimmetrikusan, majd kimentünk a Megyeri temetőbe, s vettünk fenyőágakat, mert azokat lehetett kapni, az emberek télvíz idején fenyőgallyakkal borították be szeretteik sírját. Nagyapám otthon, a fenyőgallyakat szépen beledugdosta a piros partvisnyélbe fúrt lukakba. Olyan szimmetrikus és gyönyörű fenyőfám soha nem volt többé.
Kocsisgyertyákat szerencsére lehetett kapni, azok fénye világított Szenteste, amikor az egész család, térden állva, elénekelte a Mennyből az angyalt.
A partvis karácsonyfán díszek is voltak. Nagyanyám Mitugrász és Inota csokik ezüstpapírjába csomagolt diókat, anyám akasztgatta fel a fára a díszeket, cérnával. Habcsók is volt, vagy valami hasonló. Nagyanyám sütötte a fehér és rózsaszín habos csodákat, azokat is felaggattuk a fára. Szaloncukor is volt, savanyúcukrot csomagolt apám kék papírba, ilyen papírokba kötöttük a tankönyveinket, füzeteinket. És a csúcsdísz! Nem flancos volt, mint a maiak, nagyanyám a kertben növő csipkebokor ágaiból hajtogatott ötágú betlehemi csillagot. Nem volt vörös színű, mint a proletariátus csillaga vagy Mózes égő csipkebokra!
A fa alatt ajándékok vártak: fa, festett építőkockák, ezt is a nagyapám gyártotta, magasszárú, barna bőrcipő, amibe hóeséskor újságpapírt tett a nagyanyám, hogy be ne ázzon nagyon és ne fázzon a lábam. És a legnagyobb ajándék: a bakancsra felcsavarozható, levehető korcsolya. 32 forint volt. Akkor még voltak kemény telek, nem úgy, mint mostanában, az iskola udvarát fellocsolta a pedellus, a víz jéggé fagyott, azon csúszkáltunk, mint néhány évvel később a Kékes tévében a Protapopov házaspár. Emberek, ki tudja még, ki volt és mit csinált a pedellus? Miért akasztottunk a Kékes tévé képernyője elé zöld plexilapot? No persze, ez már egy későbbi történet, maradjunk ’53-nál.
Halászlét ettünk és rántott pontyot, a szomszédunk nagy ho-ho-horgász volt és lejárt az újpesti öbölbe pecázni. Tőle volt a ponty, amely karácsony délutánig a kádunkban úszkált, s öt óra fele kólintotta fejen szegény halacskát asztalos nagyapám egy fakalapáccsal. Nagyanyám bájglit sütött, az újpesti piaci kofák árultak diót és mákot.
Csillagszórónk nem volt. Csak a szemünk csillogott. A könnyektől.
