Sándor Pál monomániásan szerelmes a színészekbe. De nem feltétlenül a nagy tragikus színészekbe, hanem inkább a ripacsokba – amit azonos című filmje is mutat -, a csepűrágókba, a cirkuszosokba, mutatványosokba, a némiképp elesettekbe, hátrányos helyzetűekbe, a reménytelenségben is nagyot álmodókba. Ezt mutatja új filmje, a Vándorszínészek is.
Lehet persze emiatt rögvest azon morfondírozni, hogy mindent kétszer mond, háromszor mond, sőt sokszor mond. Igenis, meg nem is, mert a gyermeki rajongása a színészek iránt tényleg múlhatatlan, ez holtomiglan-holtodiglan szerelem. De nem a szabályos arcúakat, a szépfiúkat, szép lányokat kedveli a vásznon, hanem a kissé elrajzoltakat, fölöttébb jellegzetes figurákat, nagy fazonokat. Most éppen, ebben a filmben, egy vándortrupp számára a mikrouniverzum. És bár az is jellemző volt rá, hogy igencsak ragaszkodott jól bevált, imádott színészeihez, ezúttal olyanokkal forgatott, akikkel eddig még nem dolgozott, ahogy a stáb tagjai sem feltétlenül az évtizedek óta beváltak.
Egy pajtában tartott színházi előadással indul a film, amiben túlzó gesztusokkal, ordítva beszélve, agyonhangsúlyozva a szavakat, forszírozott mimikával játszanak a színészek, és valahogy mégis hitelesek. Látszik az ügybuzgóság, a lelkesedés, a feltétlen hit abban, amit csinálnak, a totális odaadás. Garas Dániel kamerája kedvtelve el is időz a közönség tagjainak arcán, kíváncsian, sőt csodálkozva bámuló tekinteteket látunk, mint a bábszínházban jó gyerekelőadáson, vagy éppen úgy nevetnek a nézők, hogy egész testük rázkódik belé. Annyira beleélik magukat a produkcióba, hogy aki a színpadon rossz fát tett a tűzre, azt alaposan el akarják agyabugyálni, hiába próbálják bizonygatni a színészek, hogy ez csak játék, mutatós kis csetepaté tör ki. Összemosódik számukra a fikció és a valóság. Sándor ezt is fölöttébb szereti taglalni, hiszen számára a filmesek világa, és maga a film, akár a régi, jó öreg celluloid, valószínűleg valóságosabb világ az igazinál. Egy színész arcába akár belelátja az emberiséget, a földkerekséget, például Garas Dezső maga volt számára a világmindenség.
Ezúttal pedig az Ördög nevű ló által vonszolt echós szekér, és a benne zötykölődők azok. Csatlakozik hozzájuk egy katona, akit bunyó közben úgy fejbe vertek, hogy csak három nap múlva ébred, emiatt nem mehet vissza a laktanyába, mert már rég lejárt a kijárási ideje, akinek pedig lejárt, azt felakasztják. Így aztán zötykölődik ő is a társulattal, és naná, hogy előbb-utóbb szintén színész akar lenni, de nagyon. Mindenki nagy-nagy pesti színész szeretne lenni, a végeérhetetlennek tűnő, buktatókkal, akadályokkal teli utazás iránya a főváros, és a vágyak netovábbja ott kőszínházban játszani. Olyan múlhatatlan vágy ez, mint Csehov Három nővérében a címszereplőknek Moszkvába utazni.
Sándor némileg nosztalgiával néz ezekre a színészekre, mint akik minden széthúzás, hiúság, csaknem állandósult torzsalkodás dacára, valamennyire azért csak összetartanak. Persze már, aki, mert van köztük a nélkülözhetetlennek tűnő szövegkönyvekkel meglógó áruló. Nyilvánvaló vélemény a társadalomról, hogy belőle lesz legelőször pesti színész, abban a bizonyos annyira áhított kőszínházban. Legvégül ketten, kiszakadva a truppból, az igazgató elegáns kocsijában elindulnak a kőszínház felé. Nem tudjuk mi lesz a sorsuk, ahogy azt se, hogy a társulaté mi lesz. Csak egyre távolodik tőlünk a kordé, belevész a messzeségbe. Viszi a művészetet erdőn-mezőn át, a sanyarú sorsú művelőivel együtt. Feltehetően nem jutnak egyről a kettőre, miközben mind rosszabb körülmények között, őrizni igyekeznek a lángot. Hát ez is lehet társadalomkritika, persze, ha csak akarjuk. Sándor soha nem direkt, jelképekbe csomagolja a közlendőit, az érzéseit, hanem például szemléletes képekbe. Látjuk a pusztát, a tájat, rekkenő hőségben és dermesztő zimankóban egyaránt, a szabadság jelképe is mindez, de a vele járó nélkülözésé ugyancsak.
Ezúttal is jók a figurák. Gáspár Sándor a trupp karizmatikus, de igencsak önfejű vezetője, akit egy tragikus vétsége után leváltanak, de azért meg van győződve róla, hogy ő az ország legnagyobb színésze. Szinte ölre mennek ezért a címért a Hegedűs D. Géza által alakított, ugyancsak nagyvaddal. Martinovics Dorina érzékletesen játszik egy fiatal, impulzív, empatikus, tehetséges színésznőt, aki átveszi az irányítást, és nem mellesleg szerelmes a Mohai Tamás által megformált, szökött katonába, akiből remek színészt farag. A valamelyest mégiscsak reményt keltő korosztály képviselői. Ahogy az ifj. Vidnyánszky Attila által alakított, lázas tekintetű, mohón a tudást magába szívó, Borostyán névre hallgató, egyszerre száz dolgot csináló színházi mindenes is az. Ifj Vidnyánszky a Liliomfi a Budaörsi Latinovits Színházban általa rendezett előadásában, már elsőrangún, elementáris erővel, nagy játékossággal örökítette meg a vándorszínészek életét. A film szellemiségében rokonságot mutat azzal a produkcióval. Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter középgenerációjú, némiképp már megállapodott és elfásult színészházaspár, akikben azért fel lehet még piszkálni a tüzet. Kovács Krisztián az érdekből, előmenetelért, társait sunyin elhagyó, meglopó áruló.
Szekér András, Sándor Pál, Péterfy Gergely jegyzik a biztos vonalvezetésű szövegkönyvet. Nincs semmi agyonbonyolítva, de túlegyszerűsítve, lebutítva sem. A Vándorszínészek szerethető, bárki számára élvezhető, lélekkel, szomorkás lírával, kedves humorral átszőtt mozi.
