Kezdőlap Címkék Woody Allen

Címke: Woody Allen

Woody Allen leáll, bár nem éppen önszántából

0

Jövőre lesz az első olyan év, amikor nem mutatnak be új Woody Allen filmet. 1974 óta nem történt ilyen az amerikai rendezővel, aki a 48. filmjénél tart. Az eddigi utolsó filmjét (Egy esős nap New Yorkban) az idén ősszel mutatják be.

Woody Allen közismerten munkamániás, aki soha nem megy szabadságra. Mindig dolgozik, feltéve, hogy talál szponzort. Nos, ez 45 évig folyamatosan sikerült is neki, de most nem. Elvben most is lenne szponzor, hiszen az Amazonnal öt filmre kötött szerződést, s ebből még csak kettő készült el. A Hollywood Reporter viszont azt írja: a szexuális zaklatási botrányok miatt az Amazon felbontja vele a szerződést.

A neves rendezőt már régen kísérti nevelt lányának, Dylan Farrow-nak a vádja, mely szerint gyerekkorában szexuálisan molesztálta őt Woody Allen, aki persze mindent tagad. A család több ismerőse szerint a vádak mögött Woody Allen volt felesége, Mia Farrow áll, a pszichológus-szakértő is azt találta, hogy ő befolyásolta lányát. Az ügy akkor kerül újra elő, amikor lelepleződött Harvey Weinstein mint szexuális ragadozó, ami lavinát indított el, s ennek nyomán Dylan Farrow újra előállt a vádakkal.

Woody Allen nem ismeri el a vádak jogosságát, mint ahogy azt sem, hogy nincs szponzor az új filmjéhez. Ugyanakkor nem forgat. A rajongók tehát be kell, hogy érjék a már elkészült 48. filmmel. Lehet, hogy nem is lesz 49..

Mira Sorvino sajnálja, hogy Woody Allennel dolgozott

0

A színésznő Woody Allen nevelt lányának írt nyílt levelet.

Dylan Farrow hosszú idő után decemberben beszélt újra arról a vádról, hogy nevelőapja, Woody Allen gyerekkorában molesztálta őt. Mira Sorvino most a Huffington Postban jelentetett meg erről egy nyílt levelet.

Azt írja,

„Nőként és anyaként szörnyű belegondolni abba, hogy dicsőítettük azt a férfit, aki kihasználta a gondjaira bízott kislány kiszolgáltatott helyzetét.”

Elnézést kért Dylan Farrow-tól, hogy sokáig nem vette senki komolyan.

Mira Sorvino a Hatalmas Aphordité című, 1995-ös filmben dolgozott együtt Woody Allennel, ő játszotta a főszerepet és

Oscar-díjat is kapott érte.

A színésznőnek a Weinstein-botrányban is fontos szerepe volt: ő volt az egyik, a zaklatás mellett azzal is vádolta a nagyhatalmú producert, Harvey Weinsteint, hogy meg is erőszakolta.

Magyarország el fogja számoltatni ezt a kormányt

Ha szűken is, de elhozza a változást az áprilisi választás – mondja Kunhalmi Ágnes a Független Hírügynökségnek adott interjújában. Az MSZP budapesti elnöke, akit a párt arcaként is szerepeltetnek, Karácsony Gergellyel párt alkotva azért küzd most, hogy visszaszerezze azokat a választókat, akik kiábrándultak ugyan a baloldal egymás ellen folytatott háborúja miatt a jelenlegi politikából, de nem mentek el máshova, és ha azt látják, van miért, visszatérnek. „A szavazók győzelmet akarnak” – fogalmaz Kunhalmi, aki szerint minden szereplő pontosan tudja, hogy csak közös erővel érhetik el a céljukat. Azaz, a tárgyalások ugyan lezárultak, de talán még sem fejeződtek be. Minden a baloldalon múlik; a Jobbikkal ugyanis lehetetlen bárminemű együttműködés.

 

Rendmániás?

Én? Haha… Nem, nem mondanám, legalábbis túlzás. Mire gondol pontosabban?

Úgy általában. Azért kérdezem, mert most azt láttam, hogy a kardigánt, amit most levett magáról, olyan nagyon gondosan hajtogatta össze, szóval nem csak úgy hanyagul tette el. Ez a jelenet nekem azt sugallta, hogy ön azt szereti, ha dolgok elvágólag működnek.

Vigyázok a dolgaimra. De inkább tisztaságmániás vagyok.

Csak azért kérdeztem, mert ebből akartam szellemeskedve áttérni arra, hogy miként viseli azt a rendetlenséget, ami a pártja körül tapasztalható volt…Vagy van.

A világ nagyon sokféle, minden ember egyedi, így egy ekkora közösségben benne van, hogy ideig-óráig káosz van. Ez persze zavaró lehet, de ha nyitottan állunk egymáshoz, sokat kommunikálunk egymással, figyelünk egymás szempontjaira, akkor előbb-utóbb megtaláljuk a középutat, a megegyezést. Azt tartom fontosnak, hogy közös értékek kötnek minket össze, legfeljebb az a vita tárgya, hogy a célokat, amelyekben a baloldalon egyetértünk, milyen úton lehet elérni. Ez normális, ezekből a vitákból lesz rendszer. Ha úgy tetszik, a káoszból lesz rend.

Az élet minden területén ön viseli a nadrágot?

Egyensúlyt kell találni mindenhol, minden helyzetben. Az fontos, hogy mindenki értse, mi miért történik és tudjon együtt élni a helyzettel.

Honnan jön ez határozott fellépés, a kemény hang?

A politika olyan világ, ahol előbb-utóbb mindenkit megtalálnak olyan helyzetek, ahol nem nagyon van jó döntés, ami mindenkinek ideális, csak kompromisszum. Ilyen helyzetben tudni kell dönteni és vállalni érte a felelősséget, aki erre a pályára lép, erre jelentkezik. Csak így működik, ha valaki azt a felelősséget akarja viselni, ami az ország irányítását jelenti. A magánélet lehet más.

Egyébként gyorsan dönt?

Általánosan talán mondhatom, hogy egyre kevésbé, igyekszem megfontolt lépéseket hozni. De gyorsan, igen.

Nagyjából így, ahogy a kérdésre válaszolt?

Ami fontos, hogy nálam okosabb emberekkel vegyem körül magam. Erre törekszem, amíg ez megvan, addig könnyebb tisztán látni.

Mennyire volt tudatos az ön politikai karrierje építésében, hogy egy fiatal és csinos nő, márpedig a szocialista párton belül nem sok ilyennel lehet találkozni.

Áh… Ezt ilyen tudatosan soha nem mérlegeltem, teszem a dolgom. Egyébként a szokatlan külső szerintem inkább hátrány a politikában. Nőként bizonyos értelemben nehezebb ez a pálya.

De miért?

Mert mindig könnyebb női politikusként legyinteni rád, azt mondani, hogy ő csak azért van itt, mert fiatal, mert nő, mert kvóta. Így nem az érveiddel, hanem a személyeddel vitatkoznak, azon meg nem lehet változtatni.

Biztos így van, ugyanakkor ön nem ment bele a gender-politikába, nem hallom erről beszélni, sem a női kvótákról, sem egyéb e témakörbe vágó akciók szereplőjeként. Ebben az értelemben tehát abszolút férfiasan politizál.

A társadalmi nemek szerepe, a nők előtt tornyosuló hátrányok nagyon fontos téma és nem a nők privilégiuma. Sok férfitársam foglalkozik az ebből adódó problémákkal a politikában, és ezt nagyon jó iránynak gondolom. Én az egyenlő bánásmódért, a női kvótákért bármikor síkra szállok. Ez összességében egy inkább jó irányba ható eszköz, természetesen az összes jogos kétséggel együtt. Végső soron minden embernek magának kell igazolnia, hogy alkalmas arra a feladatra, amivel megbízták. Egyébként annak sem vagyok híve, hogy tabusítsunk olyan szavakat, mint a „feminizmus” vagy a „feminista”. Szerintem ezeknek a szavaknak a negatív újrakeretezése, a megbélyegzése sokkal inkább egyfajta jobboldali kultúrharc eredménye, mint a valós probléma. Azt is érdemes látni, hogy a választói elvárásokban is van azért ellentmondás. Egyszerre vannak férfiasabb és nőiesebb karakterjegyek iránt is elvárások, ezeket pedig nem mindig egyértelmű összeegyeztetni. Ezt meg kell tanulni.

Ön most tanul?

Állandóan. Az élethosszig tartó tanulás elkerülhetetlen.

Úgy mondja, mint Woody Allen az Annie Hallban; a felnőttoktatás milyen fontos…

Ilyen világot építettünk magunk köré. Gondoljon csak a saját szakmájára. Amikor elkezdte, még nem volt internet, ma pedig már léteznek olyan szoftverek, amik egyszerűbb témákban, mondjuk tőzsdei eseményekről teljes cikkeket írnak meg, automatizáltan. Minden várakozásunknál gyorsabban fejlődik a világunk.

Váltsunk egy kicsit. Ön most hogyan határozná meg a saját politikai feladatait?

Az MSZP budapesti elnöke vagyok.

Arra vagyok kíváncsi, hogy mi a szerepe a pártban?

Azért felelek az MSZP-ben, hogy minél több emberrel megvitassuk a politikai programunkat.

Ön ennek az arca?

Minden MSZP-s képviselőjelölt az arca ennek a munkának.

Nekem úgy tűnik, nem biztos, hogy tudatos döntés alapján most egy páros alakult ki; fiatal szimpatikus politikusok, jó arcok, egy nő és egy férfi nő, a K und K-ra, a Kunhalmi-Karácsony párosra gondolok. Nem ezt a képet akarják felmutatni?

Gergely és én is baloldaliak, szociáldemokraták vagyunk. Évek óta együtt dolgozunk Magyarországért, ki-ki a maga választott helyén és módján, az emberek megbízásából. Hasonlóan is gondolkodunk. Mind a ketten mélyen hiszünk abban, hogy a közmunkás és az egyetemi tanár is jobb életet akar a gyerekének, az államnak pedig ezt kell segítenie; mindketten úgy tartjuk, hogy a pénzt az emberek tudásába és egészségébe kell fektetni. Mindketten hiszünk abban, hogy az állam soha nem fordulhat szembe az emberekkel úgy, ahogy az ma történik. Egyikőnk sem réved a múltba, mindketten a jövőért vállalunk felelősséget. És van mellettünk számos kiváló politikus, aki ugyanezt az értékrendet képviseli, aki ilyen országban gondolkodik.

A kérdésnek arra a részére nem reagált, hogy tudatos döntés alapján jutottak el az önök párosáig, vagy a véletlen hozta így?

Erre nincs egyértelmű válasz. Gergely és én is mélyen hiszünk abban, hogy 2018-ban új jövőt szabhat magának az ország, és abban is, hogy az általunk is képviselt közösség, az MSZP, a Párbeszéd, a baloldal ebben kulcsszerepet játszik majd. Innen nézve ez nem véletlen. A szerepvállalások összehangolása pedig tudatos tervezést igényel. Miközben van jelentősége a pártok identitásának, most a tét túlmutat azon, hogy kisebb nyitott kérdések miatt elszalasszuk a nagy változás esélyét. A demokrácia arról szól, hogy akár eltérő meggyőződésű emberek is képesek közösen tenni az országban élőkért. Mi ezt tesszük.

Meglehetősen sok időt dobtak ki az ablakon, és ennek megfelelően sok választót el is veszítettek. Visszaszerezhető a támogatók köre?

Igen, ha hiszünk a változásban, az bekövetkezhet.

Komolyan mondja?

Igen. A magyar választók nem tűntek el. Az ország többsége új jövőt akar szabni magának és minden magyarnak. Ma Magyarországban benne van egy valóban fejlődő, sokkal boldogabb ország lehetősége, ami egyszerűen nem jut el az érvényesülésig, mert cinikus politikusok a saját előrejutásuk érdekében ülnek a kormányban, és más nincs. Ezek a választók változást akarnak, többen vannak és tudják mit akarnak: erős, hitet adó alternatívát, egy másik, jobb életet. Az a felelősségünk, hogy ezt megteremtsük, aki ezt nem érti a baloldalon, az nem érti, mi veszi körül.

Nem is olyan régen, egy-két héttel ezelőtt még arról értekeztek egyes elemzők, hogy vajon bejut-e egyáltalán a parlamentbe az MSZP…

Szerencsére a választásokon nem a magyar politikai elemzők, hanem a magyar emberek döntenek. Ők pedig pontosan tudják, mit akarnak, a baloldal pártjainak pedig ehhez kell utat adni.

A kérdés az, hogy e cél érdekében képes-e az MSZP lezárni a belső csatáit, amelyeket a nyilvánosság előtt vív meg, illetve a partnerekkel folytatott háborúit is maga mögött hagyni?

Rajtunk nem múlik. Olyanok meg mindig lesznek, akik a nyilvánosságban akarnak csatákat nyerni egymás ellen. Én nem szállok be közéjük, nekik pedig jó mulatást kívánok hozzá. Én azon dolgozom, hogy kivívjuk a magyar választók többségének elismerését.

De a választók többsége azt is várja, hogy ne nyírják ki folyamatosan egymást…

Ezt én is várom, rendkívül unalmas ez az állandó belső gyomrozás a baloldalon. Szerintem ezt minden normális ember megunja egy idő után, nem is lehet ezen meglepődni. Nem is hiszem, hogy évtizedekig fenntartható ez a töredezett állapot.

Ön egyszer már beszélt arról, talán meg is bírálták érte, hogy a DK és az MSZP úgyis egyszer újra eggyé válik…

Ez az egész kérdés nagyon kevés ember ügye ahhoz képest, amennyi ember életéről szól Magyarország sorsa, a magyar politika jövője. Én készséggel elfogadom, hogy vannak a baloldalon pártok, akiknek egymáshoz képest is vannak eltéréseik, különbségeik, akik egyes szakpolitikai ügyekben erről vagy arról mást gondolnak, de elárulok egy titkot: az MSZP-ben is vannak viták. Ez normális, de ezeket szerintem megoldani kell, mert bármennyire is fontosak ezek a viták, az ország sorsa szempontjából eltörpülnek. Ma Magyarországon az a tét, hogy lesz-e jövője a ma születő gyerekeknek, lesz-e boldogulása tisztességes, dolgozni, fejlődni, tanulni akaró magyarok millióinak, vagy mindent ellop az Orbán-család. Ehhez a téthez képest ezek a viták értelmezhetetlenek.

És ön mit tud tenni a baloldal jövőjéért?

Most az a feladatunk, hogy eljussunk az új jövő kormányáig 2018-ban. Ezen dolgozunk.

Azt akartam kérdezni, hogy van-e önnek tárgyalási pozíciója, vagy döntési kompetenciája a baloldali pártok indulásában?

A pártok országos vezetői tárgyalnak, jelenleg van egy megállapodás az országos testületek között.

Ami a 106 egyéni körzetet illeti, ugye?

Igen.

De azt is mondták, hogy tovább kell tárgyalni, beszélni, az esetleges közös listáról…

Nem olyan bonyolult ez: a teljes közös indulás adja a legnagyobb esélyt, és ezt mindenki tudja az asztalnál. Minden más lehet egyéni, rövidtávú érdek.

Amikor korábban beszéltünk egymással, azt hangsúlyozta, hogy az ön számára a legfontosabb, hogy megnyerje a saját választókerületét, a XVIII. kerületet…

Nekem az a fontos, hogy a XVIII. kerület polgárai jobb, boldogabb életet élhessenek, és ehhez tegyen hozzá mindent az állam és a helyi közösség, amit tud. Ma ez nincs így, ma a XVIII. kerületben Mészáros Lőrinc cége csatornáz rosszul, a Dél-Pesti Kórházban meg 5 napos holttestet találnak. Ez nem maradhat így.

De most más feladata is van.

Az „is” egy fontos szó a mondatban. Nekem a politika az emberekről szól, a helyi sorsokról. Minden más körítés.

Milyennek látja a saját esélyeit?

Szerintem Magyarország változást akar, ez alól a XVIII. kerület sem kivétel. Bízom abban, hogy jövőre sikerül a kerületben is változtatnunk.

A választók kezében van minden döntés. Én minden esetre nem fekszem le egyetlen nap sem úgy, hogy valamit ne végeztem volna el a feladatim közül.

No és nem várható újabb sértődés azok részéről, akik most lemaradnak az indítottak listájáról?

Nem látunk a jövőbe, de az MSZP-s jelöltek az én tudásom szerint nagyobb felelősséggel állnak az ország sorsához, minthogy megsértődjenek. Én sem tettem 4 éve, amikor DK-s jelölt indult abban a körzetben, ahol eredetileg indultam volna. Azt hiszem, a pártok vezetői igyekeztek szavazók lelkivilágának megfelelő döntéseket hozni.

Milyen a szavazók lelkivilága?

Változást akarnak, győzni akarnak.

Ezt honnan lehet érzékelni?

El kell menni a piacra, vagy bármelyik boltba. Az emberek normálisan állnak ehhez az ügyhöz, értik a felelősségüket, talán jobban is, mint néhány politikus az ország érdekeit. Elégedetlenek és változást akarnak.

Ön hogyan gondolkodik a Jobbikról?

Egy fasisztoid párttal nem lehet semmit kezdeni.

Tehát nem hisz nekik?

Minek, a hazugságoknak? 2012-ben még listázni akarták a zsidókat, EU-zászlót égettek…mitől változtak volna meg? Mert találtak egy jó kampánytanácsadót? Ma két szélsőjobboldali párt van Magyarországon, ez pedig tragédia. Az egyik ráadásul kormányon. Ennek a fasizálódásnak megálljt kell parancsolni 2018-ban, mielőtt kontrollálhatatlanná válik. Ne fordulhasson többé elő, hogy előbb állítanak Horthy-szobrokat, mint hogy normális tankönyveket adnának a gyerekek kezébe.

Tehát álságosnak tartja azt, amikor a Jobbik a demokratikus értékek megvédéséről beszél?

Igen, pár éve még arról szónokoltak, hogy nem hisznek a demokráciában. Hazudnak.

Csak azért firtatom ezt, mert néhány éve maga Karácsony Gergely beszélt arról, hogy technikai kooperáció elképzelhető a Jobbikkal. Ráadásul, ahogy ön mondja, a szélsőségek a Fideszben ma már ugyanúgy megvannak.

Soha nem kormányoznánk együtt a Jobbikkal, ez erkölcsileg vállalhatatlan, nem is működne.

Mi lesz április 9-án?

Van előtte három és fél hónap, amit kőkeményen végig kell harcolni.

Az a kérdés, hogy mi lesz a választás eredménye?

A baloldal lehet, hogy szűken, de elhozza a választást. Magyarország el fogja számoltatni ezt a kormányt, a nyakára ült despotákat.

Ez a nyerést jelenti?

Ez változást jelent. Reményt az országnak egy új, felemelkedő jövőre. Magyarország jóléte lesz a tét. Ha senki nem ül otthon, aki elégedetlen, ha mindenki hajlandó elmenni, akkor és ott, azon a vasárnapon, ha mindenki él a születésével szerzett jogaival, hogy irányíthatja a saját sorsát, az ország új irányba indul április 8-án.

Levél egy apja fiához

0

Ezt szintén a facebookon  nyilvános bejegyzésként találtuk.

Azért írok neked, hogy tudd: miután tegnap kitettem egy névtelenül is apádra utaló cikket a Facebook oldalamon, amihez rövid idő múlva gyermekeim anyja habozás nélkül (elsőként!) néven nevezte őt; szóval ezek után valóban kínos volt nekem, hogy tegnap éjjel véletlenül összefutottunk, s bár nem „menekültem” – ahogy utánam kiáltottál, mielőtt beszálltam egy autóba – csak zavarodottan elmentem, mert megérkezett az előrendelt kocsim.

Amikor tehát megosztottam ezt (az egyébiránt gyáva) bulvárcikket, amikor magamban azt gondoltam, hogy „végre!’”, amikor magam előtt láttam apádat, ahogy az önelégült, dölyfös mosoly megfagy az arcán, és a testhezálló III. Richard helyett épp Szent Johannát, vagy Szent Ferencet készül eljátszani… nos, akkor megfeledkeztem arról, hogy ennek az embernek van egy fia, egy lánya, meg még egy fia, meg egy felesége, és ezek közül én bizony ismerek is egyet-kettőt, sőt, nincs is különösebb okom arra, hogy őket (benneteket) egy kalap alá vegyelek vele, főleg azért, mert például a fiúk ugye nem is tehetnek az apáik bűneiről…

Zavarban voltam tehát néhány másodpercig, amikor megláttalak és odabiccentettünk egymásnak, mert elszégyelltem magam, hogy rátok nem gondoltam, de azok után, ahogy utánam jöttél, ahogy kérdőre vontál, ahogy kissé fenyegetően utánam szóltál, hogy „menekülsz bazd meg?” – akkor kicsit átértékeltem a zavaromat, mert most már bizony úgy gondolom, hogy te például valamilyen szinten cinkos és vétkes vagy abban a rendszerben, amit atyád működtetett, és még a mai napig is működtet.

Most tehát azért írok neked, mert… egyrészt kikívánkozik belőlem. Mert én is apa vagyok, ugyanakkor még „gyerek”. Mert talán szoktak néha engem is a hátam mögött olyannal vádolni, ami bizonyára nem esik jól a gyerekeimnek, és apámat is szokták hírbe hozni így-úgy, ami nekem sem esik jól. Az érzést, mint apa, és mint gyerek tehát ismerem, és emiatt voltam zavarban, amikor tegnap véletlenül összefutottunk – azonban jelen esetben ennél többről van szó, és nem szeretném, ha bárki úgy gondolná, hogy egy megszokott család körüli viszály összekeverhető lenne olyan traumákkal, amit atyád áldásos működése során érzett át többszáz ember. És most jön a másrészt – ha már egyszer volt egyrészt… Szóval másrészt azért írok, mert valahogy naivul abban reménykedem, hogy hátha sikerül benned megpendíteni egy olyan húrt, amitől talán egy kicsit elgondolkozol azon, hogy vajon egyfajta gyermeki szolidaritásból, szeretetből, vagy épp az önvédelmed illúziójaként magadra erőltetett struccpolitikus vakságból körömszakadtáig akarod-e védeni a védhetetlent, vagy pedig tökösen végre felnősz és leszakadsz attól az atyai függéstől, ami kétségtelenül biztosított neked egyfajta kényelmet, sikert, reflektorfényt, pénzt – de megbecsülést aligha…

Pontosan tudod: apáddal én már jó régen megszakítottam minden kapcsolatot – no, nem mintha addig kebelbarátok lettünk volna, de azóta a köszönését sem fogadom – úgy, hogy a főpróbahét előtt két nappal gyakorlatilag fölálltam próba közben, és faképnél hagytam bemutatót, barátot, társulatot, szerelememet, és nem utolsósorban a karrieremet. Tettem mindezt azért, mert az a módszer, az a tónus, az a mérhetetlen aljassággal véghezvitt szándékos hátráltatás, az a másokat egymás ellen hergelő hangulat, és mindenek fölött az a mocskosan alpári üvöltés, amit jóatyád művelt a kórussal, a kis szereplőkkel, a színpadi műszakkal (a főszereplővel bezzeg nem mert ordítani!) az én próbáimon, teljesen ellehetetlenítette a munkám tisztességes elvégzését, és annak elvárt eredményét (a sikert), valamint rendezői tekintélyemet és önbecsülésemet. De ez nem volt véletlen. Ez volt a cél, ezért hívott engem oda. Hogy egy életre eltegyen engem láb alól, mint olyan riválisát, aki ugyanakkor mertem (nem esélytelenül) pályázni ugyanarra a székre, amire ő. És én ostoba pedig belesétáltam ebbe a csapdába, és nem azért mert nem tudtam pontosan előre a tervét, hanem azért, mert bíztam a címszereplő barátom védelmező tekintélyében. (Nem kellett volna, de ez már egy másik operett)

Ezt követően pár évvel, apád, a szülés után visszatérő, közimádatnak örvendő páromat bosszúból úgy baszta ki a színházból, hogy a taknyán-nyálán zokogva tudott csak kibotorkálni abból a színházból, ahol majd húsz évig volt megbecsült tag. Mindezt apád kéjesen nézte végig, de még ahhoz sem volt elég tökös, hogy ő rúgja ki, ezt az aktust a hűséges fegyverhordozó famulusára bízta, ő csak a háttérből figyelve konstatálta a hatást.

Azonban mielőtt akár te, akár más azzal vádolna engem, vagy gyermekeim anyját, hogy személyes okokból kívánjuk annyi év után az igazságtételt, valami piti kis bosszúvágy által vezéreltetve, szeretném gyorsan leszögezni, hogy nem. Erről szó sincs, ugyanis tulajdonképpen hálásak vagyunk neki mindketten azért, hogy ebből az operett-bűvkörből egyszer és mindenkorra kikerültünk.

Ráadásul azért is vagyok kénytelen mégis ezekkel a személyes történetekkel kezdeni ezt a hosszú moralizálást, mert nagyon nem szeretnék (sem én, sem gyermekeim anyja) a hamarosan kirobbanó hatalmas botrány hullámain szörfözni a későbbiekben, nem akarok (felteszem, ő sem) bármiféle bulvármédia érintettként, tanúként, jólértesültként sem ellene, sem az áldozatai mellett „közszerepelni”, én inkább egyfajta vörös jelzést gondolnék leadni most, mielőtt kitör egy borzalmas hurrikán erejű vihar. Mert ki fog. Ebben biztos vagyok.

Persze ebben a közelgő botrányban természetesen kapóra jön most mindenkinek a hetek óta citált előszél, de hol vannak ezek a szexuális visszaélések azokhoz képest, amik most fognak felszínre kerülni?!

Merthogy Marton László se nem bűnöző, se nem szexuális ragadozó, se nem erőszaktevő, de még csak nem is zaklató. Marton „von haus aus” egy jó családból származó szerencsés ember volt, a sors kegyeltje, egy elegáns, finom úr, kellemes társalgó, jó diplomáciai érzékkel és jó megérzésekkel megáldott színházi ember. Marton soha nem volt igazán nagy művész, ellenben egy biztos kezű, jó ízlésű, simulékony, konfliktuskerülő, egyszersmind megoldó és megvalósító színi direktor volt – ami cseppet sem lebecsülendő, mert az ilyen emberekből talán még kevesebb is van, mint az igazán nagy művészekből. Senkit nem tett tönkre szándékosan, talán még szándékán kívül sem. Ez is ritkaság. 

Az, hogy a Vígszínházból regnálása alatt távozott Darvas Iván, Bánsági Ildikó, Hernádi Judit, Tordy Géza, Reviczky Gábor, Szakácsi Sándor, Szilágyi Tibor, Gáspár Sándor, Rudolf Péter, Méhes László, Egri Márta, Szombathy Gyula, Balázs Péter, Pápai Erika – akik egytől egyik vérbeli „vígszínházi” színészek voltak – ugyan több, mint elgondolkodtató, de sem a Popfesztivál, sem a Padlás, sem a Királyi vadászat, sem a Jó estét nyár, jó estét szerelem, sem az Össztánc, sem a Pál utcai fiúk sikerét nem lehet tőle elvitatni. 

Amikor azonban a kor színházi kánonjának megfelelni vágyó „művészi” produkciókat hozott létre, vagy épp olyan alkotóknak, rendezőknek ajánlott lehetőséget, akiktől az önigazolását remélte, nos, akkor többnyire lukra futott – ezek a vígszínházi fiaskók sem neki, sem pedig az általa meghívott művészeknek nem álltak jól. 

Mint ahogy – a jelek szerint – az sem állt jól neki, amikor megpróbált úgy csajozni, ahogy azt James Bond, Indiana Jones, Woody Allen, vagy Clint Eastwood szokta… S bár Marton egy elegáns, finom úriember volt, mégis arra vágyott, hogy olyan kemény legyen, mint Clint Eastwood, olyan kalandos, mint Indiana Jones, olyan vakmerő, mint James Bond, és olyan vicces, mint Woody Allen. Az ő vétsége tehát pusztán annyi, hogy ezt is benézte, akár a Zsótér Sanyi Kék madarát… 

Ahogy a Vígszínházban aránytévesztés volt a Koltai Tamáshoz való igazodási kényszer, ugyanilyen disszonáns volt ő is ezekhez az idolokhoz viszonyítva, mert Marton ezeknél a macsóknál jóval puhányabb, gyávább, simább és unalmasabb karakter volt, épp ezért tőle rettenetesen hamisan hatott, amikor úgy viselkedett fiatal, csinos nőkkel, ahogy azok a férfiak, akiket a lelke mélyén irigyelt. Ha Clint Eastwood, Indiana Jones, James Bond, vagy akár Woody Allen tette volna oda egy fiatal lány kezét a sliccére, vagy a lakására hívta volna korrepetálni, vagy az irodájában szorította volna a falhoz a nőt, biztos, hogy a vége egy orbitális – vagy épp vicces – baszás lett volna. Martonnál maradt a disszonancia. Mint a Vígszínházban. 

Amit a pályáján megúszott, azt a nőkkel szemben nem.

Tanulság: a nők veszélyesebbek, mint a színház…

De hadd térjek végre a lényegre: lássuk, vajon a férfiak lesznek-e olyan tökösek, mint a nők?! Csak akkor bátrak a vadászok, amikor egy döglött oroszlánba lehet belerúgni (és most nyilván nem Sárosdi Lillára gondolok), vagy egy élő vaddal is szembe mernek nézni?!

Apád egy – kétségtelenül sikeres – rendszert működtet immár közel 18 éve, azonban a csillogó, flitteres operett-világhoz, a szárazjégtől és lézerfényektől vibráló musical-színpadhoz rengeteg könny, lelki és szexuális megaláztatás, abúzus, verbális és fizikai bántalmazás tapad.

Apád zsidó (mint ahogyan én is) és köztudottan biszexuális (mint ahogyan én nem).

Azért írom le ezt itt és most én, mert szeretném elvenni az élét mindkét ténynek. Mások úgyis ezen fognak csámcsogni. Pedig ezek egyike se szégyen, nem is vád, ezek nem betegségek, nem is bűnök, mint ahogy az sem, hogyha valaki történetesen heteroszexuális és keresztény. Arról persze a magyar ugar, a hagyma-, pálinka-, és szájszagú hazug erkölcsök, és mindezeknél még jóval álszentebb feudális kurzus tehet, hogy a XXI. század Európájában itt még mindig félni szoktak néven nevezni a dolgokat. Nevezetesen: „apám körül volt metélve, ráadásul igazi libidót csak a saját nemem vált ki belőlem, az ágyam a magánügyem, tessék ezt tiszteletben tartani, maradok őszinte hívük, és persze éljen az operett!” Tudom. Nem könnyű. De ehelyett fényes esküvővel a Bazilikában, és egy „butaság miatt” szétment álomprimadonnával kampányolni… szerintem ehhez gyomor kell. Hányni szabad?

Nem a bi-, vagy homoszexualitását kell tehát szégyellnie, nem is a zsidóságát, hanem azt, ahogy más emberekkel – főleg kiszolgáltatott, lányos fiúkkal, kiskorúakkal és gyengékkel – bánik, ahogy őket használja kénye-kedve szerint.

Te már láttad azt a híres noteszt, amibe apád jó előre beleíratta az asszisztensével, hogy a próbafolyamat alatt mikor és kibe fog belemászni, tönkretenni, megalázni? Csak, hogy tudja, hogy hol a helye. Nem? Akkor majd kérd el, nézz bele és gondolkodj el rajta. És arról sem tudsz, vagy pedig csak nem zavar, hogy egy vidéki városban az alsóneműjétől megszabadított kiskorú fiúgyereket fenekelt el a férfivécében az ölére fektetve? És amikor a magukból kikelt, vagy épp megzavarodott szülők berontottak az (azóta öngyilkos lett) igazgató irodájába, majd miután az igazgató kiállt mellettük és megígérte nekik, hogy nem fogja elsikálni az ügyet, a szülők rá pár napra visszavonulót fújtak, mert apád valahogy, valamivel rávette őket arra, hogy mégse tegyenek feljelentést? És ez nemcsak egy helyen, nemcsak egy alkalommal történt meg.

És amikor apád nem egy alapvetően heteroszexuális férfit térít el a „helyes” útra? És amikor behívatja az irodájába a kiszemelt fiatal tehetséget, és közli vele, hogy a hőn áhított szerepet csak akkor kaphatja meg, ha „kedves lesz” hozzá? Én speciel tudok olyan emberről is, aki közölte vele, hogy „kösz, de ilyen áron inkább nem kérem”… de a legtöbben inkább a szappanért való lehajlást választották.

Láttad már amikor apád többszáz ember előtt szándékosan aláz meg másokat? Akár egyéneket, akár csoportokat? Átélted már, amikor páros lábbal száll bele valakibe, ameddig az ki nem készül, el nem kezd zokogni, vagy akár az átélt stressz hatására el nem viszi a mentő? Nem is hallottál ilyenről? Vagy ezekkel te egyetértesz? Soha nem mondtad még neki, hogy „apa, ne má!”

Azon sem gondolkodtál még el soha, hogy vajon az rendjén van-e hogy atyád színházában már évek óta véletlenül te játszod az összes jelentős főszerepet, amikor ezek többségére nálad bőven lenne alkalmasabb színész? Hogy viseled el ezt a helyzetet? Vagy te is meg vagy félemlítve, mint a többiek? Homokba dugod a fejedet, mint oly sokan ebben az országban, vagy egyenesen imádod azt, hogy apád egy ekkora mágus, és belőled is sztárocskát csinál azon a porondon ahol ő a cirkuszidomár? Feladtad az önbecsülésed, vagy sose volt? Félrenézel, és élvezed a kiváltságosok előjogait, vagy időnként felbuggyan benned valami émelyítő morális keserűség?

Pár éve – amikor ismét megpályáztatták a színházat, és apád már nem pályázhatott, mert túllépte a korhatárt – puhatolóztak nálam többen is, hogy lenne-e kedvem pályázni. Azonnal rávágtam: nem. És nemcsak azért nem, mert már sem ambícióm, sem esélyem nincs erre, hanem azért sem, mert azt is láttam, hogy ezt a fajta tündöklést; a tehetségkutató showk döntős (vagy épp kieső) friss húsokra; a lelkes tini tapsoló „vattákra” épülő sikerszínházat, amit apád a feledhető emlékű hullatehetségtelen elődje után épített föl – megjegyzem: onnan nem volt nehéz – folytathatatlan nélküle, az ő diabolikus, cézári allűrökkel operáló lénye nélkül. És aki elmozdítja őt, azt kockáztatja, hogy nélküle szétesik ez a kártyavár. 

De miért pont most?

Mert minden változáshoz meg kell találni a megfelelő pillanatot. Ritmusérzék nyilván kell hozzá. Amikor valaki úgy akar forradalmat csinálni, hogy senki nem sorakozik fel mögötte, viszont előtte minden fegyver csöve rámered, az balek vagy mártír, akikkel tele van a temető. Most még ugyan tömegesen félnek az emberek a zsarnoktól, de egyszer minden diktátor elbukik. Most még hiába tudja mindenki pontosan, hogy ami itt folyik az tarthatatlan, az egy bűzös-bűnős fertő, de mégis kussolnak, mert vagy féltik az egzisztenciájukat, vagy épp egyenesen arra vágynak-várnak egyesek, hogy a nyalással, a behízelgéssel, a cinkos együttműködéssel, a szappanért való lehajlással, másokon való átgázolással egy centit előbbre juthatnak. Mert erre tanítja, erre sarkallja őket a környezet, az iskola, a munkahely, a „ne szólj szám, nem fáj fejem”, a gyengék iránti közöny, az áldozathibáztatások, és persze a fortélyos félelem, ami már oly régen igazgat.

De most talán történik valami – ezért is csillant föl bennem a remény, ezért is provokáltam a Facebook posztommal, hogy ki meri először leírni apád nevét, és ezért írom neked most ezt a nyílt levelet. Neked írom, nem apádnak. Vele nincs miért leveleznem, meg ő már nagyon hamarosan múltidő lesz. Nem egy nagy korszak lesz vele együtt lesöpörve, hanem csak egy zsarnok bábszínháza.

De te még dönthetsz úgy, hogy az utolsó utáni pillanatban elszakadsz tőle, és sűrű bocsánatkérések közepette megpróbálod az áldozatok, a megalázottak, a sértettek helyébe képzelni magadat. Ez nem azt jelenti, hogy tagadd meg az apádat. Nyilván nem szükséges apád ellen fordulnod, ezt senki nem kérheti, ezt senki nem várhatja el tőled. De ha csak ellépsz mellőle, akkor így még emelt fővel is távozhatsz, és talán néhány év önkéntes vidéki száműzetést követően még az sem kizárt, hogy egy érettebb, tapasztaltabb színészként és jobb emberként fehér lovon térj vissza majd.

Te döntesz, hogy mit választasz. Én drukkolok neked! Mint apa. És mint fiú.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK