A funkcióban levőknek meg ezután lehet trianonozni, másokra mutogatni, hogy nem demokraták és eszük ágában sincs a jogállami szabályokat betartani, játszani a tiszta és erkölcsös, jogtisztelő, sőt hatékony politikust.
Megoldódott vagy sem a vásárhelyi katolikus gimnázium ügye azzal, hogy a szabályosan meg sem alapított intézményt beolvasztották, vagyis jogilag eddig sem létező önállóságát megszüntették – egy ideje, a jelenlegi politikai konjunktúra értelmezésében már Caragiale sem segít, Ionesco abszurdjánál tartunk: el vagyunk rinocérosodva – a dolog máris tanulságos. Már hogyha nem elrejteni akarnák a lényegét, hanem tanulni abból.
De hát itt van az a rusnya „politikai szándék”, ami elfedi a valóságot, álvalóságot épít a dolgok köré, másfelől meg alibit teremt, felmenti a felelősöket, legalábbis látszólag, amolyan magán alapon. Ez a puszta „politikai szándék” olyasféle varázsszó ebben az országban, amit oda-vissza mindenféle problémamegoldás akadályának, vagy-, és alulértetten, megoldást hozó csodaszernek gondolnak és mondanak, a politikusok és holdudvaruk. A nincs rá politikai szándék kijelentéssel, (az újonnan politikussá lett Vass Levente él ezzel a kifejezéssel, a szándéka szerint lezárandó, a Bolyaiba visszaterelt katolikus osztályok ügyét) a legtöbbsz0r a felelősség elhárítását, egy-egy sikertelen akció kudarcát leplezik a közéleti szereplők, sőt ma már – az alt-right tánclépéseit követve – egyre inkább összeesküvés-elméleteket is belemagyaráznak minden kudarcba. Afféle gumifogalom, mely aztán nem segíti a tisztánlátást, annál inkább a maszatolást, a dolgok okainak összezagyválását, olyan értelmezésbeli ködfelhőt okoz, melynek leple mögött megtörténik az önfelmentés, szétterül a felelősség, és lényegében, követhetetlenné, érthetetlenné, szimulákrummá lesznek a dolgok. A politikai szándék kifejezés nem más, mint a megvezetés eszköze, a manipuláció politikai technikája, amivel szemben – használói szándéka szerint – apelláta nincs, az vagy van, vagy nincs és ez az egyetlen perdöntő vele kapcsolatban. A politikai akaratképző folyamatok, motivációk, elképzelések és intézmények stb., sőt a jogállamiság sem számít, ha valamire politikai szándék van, vagy éppen ellenkezőleg, nincs.
Hogy a misztikussá tett politikai szándék milyen szélsőséges helyzeteket hoz arra jó példák, hogy politikai szándék híján, törvényt nem alkalmaznak – mint, ahogy az a Tanügyi Törvénynek a MOGYE-re vonatkozó részével megesett – , illetve az éppen aktuális vásárhelyi iskola-ügyben, amikor is, rommagyar politikusaink szerint eléggé el nem ítélhető módon, a hatalom, (kormány, városi tanács, tanfelügyelőség) nem hajlandó szabálytalanul eljárni, és egy kisebbségi „politikai szándékot” utóbb legitimálni. Senkit sem érdekelnek holmi törvényes vagy egyéb szabályozások, többségi u.n. politikai szándék kerül közvetlenül és brutálisan szembe kisebbségivel, és ez utóbbi, természetesen, alulmarad. És értsük pontosan, sem a jelenlegi kormányt, sem a múltbélieket, de éppen úgy az RMDSz-t sem érdeklik a törvényes-szabályos eljárások, a jogállamiság (hej, pedig mennyit szajkózzák ezt mindenfele): minden fél politikai szándékot akar érvényesíteni, minden eszközzel. Köztük olyanokkal, melyeknek a játszmába való bevonása – szülők, diákok, magyar külügy – nemcsak ízléstelen, de bizalomromboló, hosszabb távon is káros, mert végül is demobilizál, manipulál és olyan ügyekben is ”farkast kiált”, melyeket saját hibából idéztek elő, és azután politikai tőkét visz el, gyengíti a közösség érdekérvényesítő képességét.
Rögzítsük viszont, hogy a katolikus gimnázium ügyét kezdettől fogva politikusok – mindenekelőtt a vásárhelyi RMDSz szervezet és tanácsi frakció, valamint az akkori államtitkár, és a tanfelügyelőség – indította el szabálytalanul. Újra ki kell mondani Peti András, Tamás Zsolt és az ígérgető és intézkedni „elfelejtő”, utóbb kínosan magyarázkodó, Király András, s nyomukban a főtanfelügyelő tévedett, illetve mulasztott és felelőtlenül viselkedett, amikor rossz (feltételes módban fogalmazó, majd a határozatot ki nem egészítő) határozatot hozott. Amikor – még a bírósági döntést követően – sem lépett jogi eszközökkel, új, jól dokumentált tanácsi határozattal az ügyben, amikor utólagos informális alku tárgyává tette az iskolaalapítás dolgát, majd végül azonmód „meglépett a helyszínről”. Ma már az érintettek közül senki nem viseli 3 év előtti funkcióját, de nem azért mert beismerte tévedését és felállt a bársonyszékből, hanem, mert a titokzatos politikai szándék ezt hozta, no meg a DNA – jogos és szabályos – érdeklődése és eljárása „ezt dobta”.
Ezután tolták át a politikusok az egyház, a civil szervezetek, a szülői és diákközösség, valamint, végül, a magyar kormány térfelére. Hagyták, hogy a civil szféra és az egyház mozgósítson és föllépjen, a maga korlátozott eszközeivel próbálja megoldani a helyzetet, és aztán a végére jelentkeztek, de nem a felelősség felvállalásával: megmentőkként. Fura és amorális egy politikai technika, viszont szemmel láthatóan hatékony, amíg a tenyérből etetett média, a politikai értelemben foglyul ejtett közösség hallgat, illetve a hivatalos álláspontot mondja föl. Azért került homok a gépezetbe, hiszen a dolog ilyetén állását megírták, csakhogy marginális és kis nyilvánosságban, szakszerűen el is mondták/kielemezték, nem rajtuk, nem a civileken, a jogászokon, a józan újságírókon, stb., áll, hogy a politikailag manipulált értelmezések a dominánsak.
Az eset tanulsága, ha máris van ilyen, legalábbis számomra, hogy a „józan ész”, esetünkben a jogállamiság, a törvényes és szabályos út, politikai értelemben nem kifizetődő. Miért járnának el szabályosan, a felelősök megnevezésével, nyíltan és őszintén elmondva, hogy mit lehet és mit nem, ha az „alternatív igazságok” (ez a hazudozás új szinonimája, nem igaz?) hangoztatása, a tisztességtelen felelősséghárítás, stb., nemcsak elfedi a felelősöket, hanem még politikai hasznot is hajt? Megvezetni a népeket, nem csak hasznot hajt a perverz politikai osztálynak, hanem még ráadásul cinikus élvezetet is. Elképzelem, hogy a felelősek jól megérdemelt nyári szabadságon (gyakorlatilag nem működő reptér igazgatásáért fölvett nagy fizuval, illetve jól kiérdemelt „speciális” nyugdíjjal), mosolygósan összekacsintanak, „hát ez bejött, mindenkit hülyére vettünk, s sikerült kimenekülni a helyzetből, még a végén szobrot kapunk hőstetteinkért”, íme a gátlástalan hazudozás jól fizet. És a funkcióban levőknek meg ezután lehet trianonozni, másokra mutogatni, hogy nem demokraták és eszük ágában sincs a jogállami szabályokat betartani, játszani a tiszta és erkölcsös, jogtisztelő, sőt hatékony politikust.
Magyari Nándor László
