UKIP Archives › Független Hírügynökség

Nemcsak a Brexit tépázza a hagyományos pártokat

-

2019-05-03

Nemcsak a Brexit tépázza a hagyományos pártokat

A brit önkormányzati választások a Toryk és a Munkáspárt jelentős visszaszorulását hozták, és ugyanígy figyelemre méltó a Farage féle UKIP jelentős visszaesése is.

A BBC politikai szerkesztője, Laura Kuenssberg elmondta, hogy az eddigi eredmények szerint legfőképpen a két legnagyobb pártot büntetik a Brexit kezeléséért, A veszteségek haszonélvezői elsősorban a Liberális Demokraták, a Zöld Párt és néhány független képviselő.

A konzervatívok eddig mintegy 430 férőhelyet vesztettek el, de az előrejelzések szerint ez estére akár 800 hely elvesztését is jelentheti.

A Lib Dems (Liberális Demokraták) már 300 helyet szerzett, és nyolc tanácsban is többséget szereztek, de még túl korai lenne értékelni az általános képet.

A választási szakértő, Prof John John Curtice egyetértett abban, hogy a kisebb pártok pénteken ünnepelhetnek.

„A 2017-es általános választásokon a Konzervatívok és a Munkáspárt dominált a választásokon: a szavazatok több mint 80% -át nyerték, ami a legnagyobb arányú győzelem 1970 óta.

„Azt biztosan mondhatjuk, hogy ezek a „boldog” napok véget érnek. Úgy tűnik, mintha a Konzervatívok és Munkáspárt szavazóinak legfontosabb üzenete az lenne: „felelősek vagytok a Brexit tragédiájáért”! Erre egyértelműen következtethetünk mind a szavazatok számának, mind a képviselői helyek számának csökkenéséből.”

Arra is figyelmeztet, hogy a május 23-i európai választásokon a két fő párt számára még rosszabb eredmény születhet, amikor a „új gyerekek a blokkban”, a Brexit Party és a Change UK versenyeznek a Zöldek és Lib Dems mellett.

Nemcsak a Brexit, hanem a klasszikus pártoktól való elfordulás sem kedvezett a nagy pártoknak.

A BBC híre nyomán

Angolos választások – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás

-

2019-04-29

0

Angolos választások – Déli kávé Szele Tamással

Kisasszony, ma nem kávét kérek, hanem teát. Tejjel, angolosan. Brit ügyekről lesz szó most, illetve arról, milyen hatása lesz annak, hogy az Egyesült Királyság minden jel szerint mégis részt vesz, ha talán utoljára is, az EP-választásokon – bár semmi bizonyosat nem mondhatunk.

Az azonban nem meglepő, csak mulatságos, hogy mindenki másként látja a várható eseményeket.

Persze, Magyarországon látják másként a jósok, és persze, pártállás szerint. A kormány hívei között mintha gonosz optikusok garázdálkodnának, mindegyikük szemüvege torzít és mintha kötelező lenne viselniük ezeket az okulárékat: Oz csak a zöld szemüveget erőltette rá a polgáraira, Orbán már a torzítót is. Ők ugyanis a brit részvételtől elsöprő „szuverenista” győzelmet várnak. Vagy nem, de inkább azért mégis. Mint a Magyar Nemzet írja:

„A szigetországnak jutó 73 mandátumból így elsősorban az euroszkeptikus frakciók, valamint a balközép csoportok profitálhatnak. A Munkáspárt 21 plusz mandátumot hozhat a szocialista frakciónak, az Európai Konzervatív és Reformer (ECR) frakciót erősítő Konzervatív Párt pedig 13, a UKIP 6, míg a Brexit Párt 15 mandátumra esélyes.

Mindez az eleve megosztott EPP helyzetét gyengítené. Számításaink szerint a néppárt mandátumaránya 26 százalék lenne az eredeti elképzelés szerinti – brit kilépéssel számoló – 705 fős EP-ben. Ezzel szemben ha a britek is szavaznak, az EPP csak a mandátumok 24 százalékára esélyes, feltéve, hogy sikerül megőriznie a pártcsaládnak a Fidesz–KDNP és a vele szövetséges szlovén SDS-szel való partneri viszonyt. Ha ez a liberális fordulat miatt mégsem sikerül, az minimum 16 további mandátum elvesztését jelentené, így a jövőbeli néppárti frakció aránya könnyen a szocialisták 21 százalékos mandátumarányához csökkenhet. Ez már komolyan veszélyeztetheti Manfred Weber bizottsági elnöki ambícióit, figyelembe véve, hogy a britek voksaival is számoló kalkuláció szerint a szociáldemokrata, zöld-, liberális és Macron-párti képviselők együttesen 41,5 százalékos mandátumarányra esélyesek.” (Magyar Nemzet)

Hát, urak, érdekes egy tudomány ez a számtan. Ugyanis az euroszkeptikus frakciók erősödése csak akkor mondható ki, ha a frissen alakult Brexit Párt Nigelm Farage vezetésével valóban megszerzi azt a tizenöt helyet, a UKIP is a hatot, és egyikük sem vezeti a népszerűségi listákat. Abszurd az angol humor, hogyne, de azért az volna minden Monty Python-viccek legabszurdabbika, ha jelentős mennyiségű képviselőt küldenének az Európai Parlamentbe azzal a céllal, hogy azok azt a nézetet képviseljék, miszerint nem akarnak az Európai Parlamentben lenni. A Konzervatív (Tory) Párttól várt tizenhárom mandátum pedig optimista becslésnek tűnik annak fényében, hogy a toryk a párt megalapítása, vagyis 1834 óta ilyen népszerűtlenek még nem voltak, mint most.

Aztán a „szuverenista” vagy euroszkeptikus csoportok erősödéshez az is kéne még, hogy legyenek ilyen csoportok. Ezzel szemben egyelőre az valószínűsíthető, hogy a Szabadság és Közvetlen Demokrácia Európája képviselőcsoport (EFDD) megszűnik. Az európai parlamenti törvények szerint legalább 7 országból 25 képviselőre van szükség ahhoz, hogy frakció jöhessen létre, és az EFDD ennek már nem tesz eleget.

Megszűnik? Hát hogyan, miképpen? Már nem népszerű a populizmus?

Megeszi, kérem, a Salvini. Ő már bejelentette a Népek és Nemzetek Európai Szövetsége (EAPN) nevű képviselőcsoport megalakítását, épp az ügyben jön nemsokára Budapestre, hogy becsalogassa ebbe Orbánt és pártját is: eddig körülbelül tíz párt csatlakozott hozzá. Ha a Fidesz elhagyná értük az EPP-t, akkor ez lehetne a harmadik legerősebb csoport. Emellett az Európai Néppárt első helye is bizonytalanná vagy legalábbis szűkössé válhatna. Igen ám, de Salvini csoportjában nem tömegpártok tolonganak, sőt, az EFDD egyes tagjai sem lépnek be – hiába, ahol csupa tisztek és népvezérek vannak, ritka a közlegény, épp ezért arra sem fogadnék nagy összegben, hogy a köztudottan hiperambíciózus Orbán Viktor beáll majd Salvinihez Nemecseknek, közlegénynek vagy harmadik-negyedik embernek.

Szóval, brit részvétel esetén Salvini sem bizonyos, hogy a negyedik helynél feljebb jut, a harmadik már szép eredmény lenne részükről, hiába, a bronz is szépen csillog, kérem, minden sportember tudja.

De akkor nézzük a valós esélyeket, hagyjuk a nagy, magyar álmokat a kormánysajtóból – kik és mennyire esélyesek igazából?

Az Euronews jóval higgadtabb, realistább elemzése szerint a brit részvétellel a szociáldemokrata képviselőcsoport (S&D) járna legjobban. Ennek az az oka, hogy a brit Munkáspártból szép számmal érkező képviselők hozzájuk fognak csatlakozni. A felmérés szerint az S&D-nek 161 képviselője lenne. Az Európai Néppárt sorait azonban egyetlen brit képviselő sem fogja erősíteni. Ennek ellenére a legerősebb frakció maradna 180 taggal. A Europe Elects legújabb mandátumbecslése szerint a liberálisok (ALDE) végezhetnek a harmadik helyen, 104 EP-képviselőjük lehet (a francia elnök Emmanuel Macron pártjának jövőbeli képviselőit is hozzájuk számítva).

Tehát akkor, hölgyeim és uraim, játsszuk azt, hogy ez most a Turf, tétre, helyre, befutóra, hármas befutóra, tegyék meg tétjeiket, az oddsok ebben a pillanatban a következők:

helyezés: Európai Néppárt, 180 mandátum
helyezés: Szociáldemokraták, 161 mandátum
helyezés: ALDE (Liberálisok), 104 mandátum

Negyedik helyezettnek feljöhet még a nyeretlen, még csak nem is kétéves Salvini-frakció, de ő is csak akkor, ha a Brexit Párt, a UKIP és a Fidesz–KDNP egyaránt őt támogatja a futamban, ebben az esetben érhetik el a 92 mandátumot.

Salvini támogatottsága azonban, mint említettem, távolról sem egyértelmű, sok tényezőtől függ, és ezek között még a Fidesz–KDNP a legkevésbé lényeges: többet árthat neki a Marine le Pen barátsága: ugyanis Salvininek most döntenie kellett, kiket választ, a francia Nemzeti Tömörülést vagy a lengyel PiS-t, ugyanis a lengyelek nem ülnek le egy asztalhoz Marine le Pennel – ő a franciákat választotta, de így elvesztett egy erős és viszonylag népes lengyel támogató csoportot.

Azonban álljon meg a verekedés, a brit részvétel kapcsán létezik egy újabb faktor is, nevezetesen az, hogy távolról sem annyira biztos, miszerint az Egyesült Királyságnak annyi képviselője lesz, amennyit a papírforma mond. A büszke Skócia ébredezik, dudák szava szól a Felföldön, éled Caledonia – Nicola Sturgeon skót első miniszter még idén törvényjavaslatot állít össze egy népszavazásról, mely Skócia függetlensége ügyében döntene. Mint mondta:

„Még ebben a parlamenti ciklusban választást kell kínálnunk az embereknek a brexit és a független Skócia között.”

London reakciója sem késett: David Lidington, a brit kormány kabinetirodájának vezetője közölte, miszerint a kormány nem akar hozzájárulni az újabb skót függetlenségi népszavazás kiírásához. Az a véleményük ugyanis, hogy nincsenek arra utaló jelek, hogy a skót függetlenségről tartott előző referendum óta megugrott volna a Skócia elszakadását vagy az újabb népszavazás kiírását pártolók aránya.

Vagy vannak, csak London nem látja, nem hallja őket, mert nem is akarja. Mindenesetre arra a kérdésre, hogy a brit kormány mindezek alapján kizárja-e az újabb skóciai függetlenségi népszavazás törvényes lehetőségének megteremtését, a kabinetiroda vezetője határozott igennel válaszolt, hozzátéve: London nem lát indokot a referendum engedélyezésére.

No, de nem oda Buda: tegnap Nicola Sturgeon a függetlenségre törekvő Skót Nemzeti Párt (SNP) kongresszusán kijelentette, Skócia:

„Nem a Brexit, hanem Európa pártján áll. A kormány a jövő hónapban beterjeszti az újabb függetlenségi népszavazás kiírását célzó törvényjavaslatot, és tervei szerint ezt az év vége előtt el is fogadtatja a skót parlamentben.

Sturgeon kijelentette azt is, hogy a Skóciában élő külföldi EU-állampolgárok a skót nemzet tagjai: „közülünk valók, és teljes szívünkből azt szeretnének, ha maradnának” abban az esetben is, ha Nagy-Britannia kilép az Európai Unióból. Hozzátette: a skót függetlenségi mozgalom meghatározó eleme a progresszív, befogadó internacionalizmus.” (444)

Hát, ha csak a jövő hónapban történik meg a beterjesztés, és az elfogadása év vége előtt várható, akkor a skót függetlenség látszólag nem fogja befolyásolni az uniós parlamenti választásokat – látszólag, mondom, ugyanis ha ilyen kézzelfogható közelségben látszik az ország kiválása, a jó skótok nem fogják összetörni magukat, hogy megválasszák az Egyesült Királyság képviselőit Skócia képviselői helyett.

Pillanatnyilag ezekkel az esélyekkel számolhatunk – brit részvétel esetén.

Aztán, ha megint elszabadul az őrület Londonban és mégis kiválnak korábban, akkor ez az egész, szépen felépített latolgatósdi kártyavárként omlik össze.

Még mondja valaki, hogy nem izgalmas az uniós politika.

Kár, hogy fogadni nem lehet rá, az lenne csak az igazi.

Tétre, helyre, befutóra, hármas befutóra, mint az epsomi derbyn.

New Statesman: Britannia alázatossága

FüHü

-

2019-04-05

1

A nép ellenségei nem azok, akik ellenzik a brexitet, hanem azok a politikusok, akik eljuttattak minket az önrombolás ezen aktusához – írta a lap „Britannia megalázása” című cikkében.

Oda jutottunk, hogy egy megalázott brit miniszterelnök hat órán át ül egyedül egy brüsszeli szobában, miközben a többiek a mi sorsunkról tanácskoznak. Egy kormány, amely nem képes tovább kormányozni. Egy ország, amely a káoszt és a működésképtelenséget jelképezi. Egy magát megadó „Egyesült Királyság”.

Britek százezrei, akik más uniós tagállamokban kérnek állampolgárságot.

Az ipar üvölt dühében és frusztráltságában. A közbeszéd meg van mérgezve. A parlamenti képviselők rendőri védelemre szorulnak, az emberek gyógyszereket halmoznak fel. Barátságok szakadnak szét, a katonaság készültségben van esetleges nyugtalanságra számítva. Ez nem „az ellenőrzés visszaszerzése”, és nem az a büszke, felszabadított Nagy-Britannia, amelyet a brexit hívei ígértek. Ez az önkárosítás groteszk és szánalmas aktusa, amelyet nem valami háború, vagy katasztrófa okozott, hanem saját ostobaságunk. És a nép igazi ellenségei nem azok, akik ellenzik a katasztrofális kilépést, hanem azok, akiknek a fanatizmusa és politikai nemtörődömsége szinte megtörte az országot. A későbbi generációk érdekében meg kell nevezni és meg kell szégyeníteni azokat az önjelölt „hazafiakat”, akik elárulták országukat – írta a szerző.

Az eredendő bűnt David Cameron követte el. A tömegek nem követeltek népszavazást az uniós tagságról, Cameron csakis azért írta ki, hogy saját pártját egyesítse, és leszerelje a UKIP pártot.

A kevéssé tájékozott szavazóknak alapvető alkotmányos jelentőségű, rendkívül bonyolult témában kínált fel bináris választási lehetőséget a népszavazás, és még a 60 százalékos küszöb adta biztosítást sem építette be. Ez a legőrültebb fogadás volt, amelybe brit miniszterelnök valaha belement, és szabadjára engedte a távozás híveit, a sarlatánokat, a gazembereket és demagógokat, akik aztán hamis hírekkel és üres ígéretekkel kábították a népet, félelmeket és előítéleteket szítottak, és felszabadították a brit lélek legocsmányább vonásait: az idegengyűlöletet, a sovinizmust, az agresszivitást, a sziget-létet, és a makacs büszkeséget saját tudatlanságunkra – írta a szerző. Hosszan sorolta a távozás híveinek bűneit, hazudozásait és jogsértéseit, majd megállapította:

a legnagyobb baj mindezek után az volt, hogy utóbb kiderült: a távozás híveinek semmiféle terve nincs a brexit megvalósítására.

Az emberek sajnálják Theresa Mayt, de ő akart miniszterelnök lenni. A lehető legkeményebb brexit célját követte a maga makacs, fantáziátlan, titokzatoskodó és minden báj nélküli módján, minden bizonyíték nélkül állította, hogy az emberek ezt akarják, és teljességgel figyelmen kívül hagyta a brexit ellen szavazó 48 százalékot. Soha nem állította első helyre az ország érdekeit, egy felesleges választással elkótyavetyélte többségét, és folyamatosan kiszolgálta saját pártja jobbszélét, és két évet elvesztegetett. Végül zsarolással és más hasonló eszközökkel megpróbálta rábírni a parlamentet, hogy fogadjon el egy olyan megállapodást, amely nyilvánvalóan rosszabb a status quo-nál. Lehet, hogy Cameron volt az újkor legrosszabb miniszterelnöke, de May nem sokkal marad el tőle: olyan célt követ, amelyről tudja, hogy hatalmas károkat okoz országának.

A sor Jeremy Corbynnal folytatódik, aki az unióban maradás hívének maszkírozott ellenfele az unióban maradásnak. Ellenzéki vezető, aki nem hajlandó vezetni, és pártjával egyáltalán nem úgy lép fel, mint egy megfelelő pillanatra vállalkozó kormányzó alternatíva, hanem mint egy rejtőzködő ellenzék. Ha az ellenzék vezetője csak félig alkalmas lett volna tisztségére, Nagy-Britannia soha nem szavazta volna meg a kilépést. A továbbiakban „a mosolya mögött vicsorgó” Jacob Rees-Mogg szerepét elemzi a cikk, akin társaival a népre hivatkozik ugyan, de valójában Európa alacsony bérű, kevéssé szabályozott Szingapúrjává akarja változtatni Nagy-Britanniát, és bár számuk csekély, a parlamenti aritmetika nagy hatalmat adott nekik May kisebbségi kormánya felett. Trumphoz dörgölőznek, és támadják az európai barátokat és szövetségeseket, nem ítélik el a rasszista incidenseket, támadják azokat az intézményeket, amelyeket azzal gyanúsítanak, hogy szemben állnak a brexittel, így a BBC-t, a jegybankot, az igazságszolgáltatást, vagy a tisztviselői kart. Pokollá tették May életét, de nem produkáltak semmiféle brexit-tervet. A bolsevikokhoz, vagy a XVIII. századi francia forradalmárokhoz hasonlóan azt kiabálják, hogy „az emberek akaratának” érvényesülnie kell, de nagyon is kétséges, hogy „az emberek” többsége három év múlva is támogatni fogja-e a brexitet. Ezek az ultrák biztonságban vannak képviselői fizetéseikkel, szép nyugdíjukkal és személyes vagyonukkal, és simán legyintenek arra az egyre kevésbé cáfolható bizonyítékokra, amelyek szerint a brexit Nagy-Britannia számára társadalmi, politikai, gazdasági és diplomáciai katasztrófa, és céljaik érdekében készek még arra is, hogy a megállapodás nélküli brexittel sújtsák kevésbé biztonságos helyzetben lévő honfitársaikat. Őket segítette a brit sajtó jelentős része éveken át – írta a szerző, és erre számos példát hozott fel azzal, hogy az említett orgánumok egy másodosztályú banánköztársaság propagandáját fújják.

Végül a szégyen-névsorba fel kell venni meglehetősen sok képviselőt is. 2016-ban legalább 60 százalékuk a maradás mellett volt, de sokan választották a kisebb ellenállás útját, és az ország érdekei elé helyezték személyes és pártérdekeiket. Az események olyan sebességgel történnek, hogy még azt sem lehet megjósolni, hogy mi lesz, mire ez a cikk megjelenik. Csak feltételezni lehet, hogy elegendő képviselő fedezi fel a gerincét ahhoz, hogy megakadályozzon egy katasztrófát. Csak feltételezni lehet azt is, hogy feltették maguknak a kérdést, vajon mi annyira szörnyű az uniós tagságban, hogy a kiválás megéri mindezt. Amint azt is, hogy

rájöttek: nincs olyan megállapodás, amely jobb lenne annál, amelyik már megvan.

Ellenkező esetben Nagy-Britannia kikerül a multilaterális együttműködés eddigi legnagyobb kísérletéből, lassan lecsúszik, elszegényedik, a margóra kerül és jelentősen megfogyatkozik. Nem lesz öröm, nem lesznek nemzeti ünneplések. Amikor majd viseljük a következményeket, a brexit hívei mindenkit vádolnak majd, csak saját magukat nem, de bizonyosan kiérdemlik azt, amit Donald Tusk a pokolban külön az ő számukra fenntartott helynek nevezett – írta a szerző.

Ara-Kovács Attila

Brexit és Trianon

FüHü

-

2019-04-01

0

„Akárcsak a britek, a magyarok sem képesek szabadulni attól a birodalmi tudattól, ami a szigetország lakóinak valóságát több, mint két évszázadon keresztül meghatározta, magyar vonatkozásban pedig az 1867-1918 közötti évtizedekben virtuálisan érvényesült. Nekünk elég volt ez az ötven év, hogy képtelenek legyünk szembenézni a valósággal, akkor miért csodálkozunk azon, hogy a britek alig egy évszázad alatt sem voltak képesek megszabadulni több, mint kétszáz éves korábbi valóságos birodalmi létük nyomasztó hiányától?” – kezdi Ara-Kovács Attila Diplomáciai jegyzetét

Április 12. Dies irae: a harag – avagy az ítélet – napja; ekkor fog lecsapni a kemény brexit Nagy-Britanniára. Amikor e sorokat írom 11 nap választ el ettől, s nyilvánvalóan távolságtartóbban élem meg ezt az eseményt, mint azok, akiket a szigetországban közvetlenül érint. Néha belegondolom magam az ő helyzetükbe, s aztán azzal vigasztalom magam: nekünk, az unióban maradóknak valamelyest könnyebb lesz „azután”.

Nemrég az Európai Parlament egyik képviselőjét kérdeztem arról, hogy miként érinti Nagy-Britannia távozása az európai biztonságpolitikát, lévén, hogy mégis – hadi arzenálját és a fejlesztési potenciált tekintve – hadászatilag a kontinens legerősebb államáról van szó. A válasz kettős volt: egyrészt egyáltalán nem változik semmi, mert Nagy-Britannia továbbra is a NATO egyik oszlopa marad, s igen jó az együttműködés ezen a – vagyis katonai és hírszerzési – szinten.

Másrészt Nagy-Britannia távozása a döntéshozatali mechanizmus szempontjából csak használ a közös Európának, nemhogy gyengítené azt. És emlékeztetett az európai honatya két dologra: egyrészt, hogy ne feledjem, az orbáni különutas és Európa-ellenes politika mindig lelkes támogatókra talált a toryk és a UKIP körében, másrészt pedig az Európai Parlamentben valahányszor közös biztonságpolitikai javaslatok kerülte terítékre, többnyire a UKIP és a toryk ellene szavaztak és csöndben a brit munkáspárt is csatlakozott hozzájuk. Nagy-Britannia jelenléte az Európai Unióban egyre nagyobb tehertétel volt biztonságpolitikailag; de nem csak biztonságpolitikai szempontból – jegyezte meg kérdésemre adott választásban az európai képviselő.

A toryk – vagyis a konzervatívok – túlnyomó többsége soha sem kedvelte országa uniós tagságát, s bár mind a folyamatot elindító Cameron-kabinetben, mint Theresa May kabinetében többségben voltak és vannak az unió-pártiak, ám a hangos brexitpárti kisebbség gátlástalanságát az a tudat teszi hatékonnyá, hogy komoly külső erő áll mögöttük. De ma már legalább ilyen erőteljes, sőt feltehetően erőteljesebb azok tábora, akiket visszarettentett a brexit, szavuknak, akaratuknak még sincs olyan ereje, mint a kilépést támogatóknak. Vajon miért? – teszi fel a kérdést már 2016 júniusa óta a meglepett világ.

E kérdésre a válasz ugyan kevéssé kézenfekvő, mi magyarok azonban sokkal könnyebben megérthetjük a britek „miértjét”, mint bárki más. Mert akárcsak a britek, a magyarok sem képesek szabadulni attól a birodalmi tudattól, ami a szigetország lakóinak valóságát több, mint két évszázadon keresztül meghatározta, magyar vonatkozásban pedig az 1867-1918 közötti évtizedekben virtuálisan érvényesült. Nekünk elég volt ez az ötven év, hogy képtelenek legyünk szembenézni a valósággal, akkor miért csodálkozunk azon, hogy a britek alig egy évszázad alatt sem voltak képesek megszabadulni több, mint kétszáz éves korábbi valóságos birodalmi létük nyomasztó hiányától?

Ma egyre parttalanabb Magyarországon a kormány által felkorbácsolt Trianon-narratíva. De mit jelent a jelenben Trianon? Nézzünk mélyen a valóságban: Erdélyben él – nagylelkű becslés – 1,4 millió magyar és 7 millió román. És az arányok a Vajdaság, a Felvidék vagy Kárpátalja vonatkozásából még rosszabbak magyar szempontból. Ha ez így van, miről beszélünk? Miről beszél Orbán Viktor, amikor a következő szöveget írja ki a facebookra: „Nemzeti összetartozás napja. A jövőt magyar nyelven írják.”

A brexit és a trianonozás két különböző konzervatív politikai elit hajszálpontosan azonos reakciója önnön válságára, mely annak következménye, hogy képtelenek szabadulni a múlttól. A múltban élnek, s a múlt elvárásainak akarnak megfelelni. Ennek fényében nincs komikusabb, mint a magyar miniszterelnök szövege a jövőről szóló narratíva magyar nyelvezetéről. És persze nincs tragikusabb sem az egész társadalom szempontjából.

Látnunk kell: egyfajta önfelszámolás ez, a brit konzervatív világ oszlásnak-indulása. Ez az elit képtelen meghozni azokat az áldozatokat, melyekre a német konzervatívok képesek voltak, másfelől híján van olyan vezetőnek, mint Macron. Emiatt képes egész társadalmát a mélybe, a kilátástalanságba rántani – gátlástalanul. A britek esetében tizenegy napon belül ennek nyilvánvaló jeleit megtapasztalhatjuk – ha csak nem történik valami csoda. De Magyarországon ebből aligha fog okulni bárki is.

Legitimációs krízis Nagy Britanniában – Diplomáciai jegyzet

FüHü

-

2019-01-25

0

Legitimációs krízis Nagy Britanniában – Diplomáciai jegyzet

„Nagy Britannia nem csak azzal kell szembesüljön, hogy jövőjét kockáztatja egy gazdaságilag és politikailag – sőt biztonságpolitikailag is – káros döntéssel, de elitje – nem csak a konzervatív, de a munkáspárti oldal – legitimitási krízisbe kergette az országot, továbbá radikálisan megosztotta a társadalmat. És akkor még nem beszéltünk a külpolitikai veszteségekről.”

Most, amikor finiséhez közeledik a brexitről szóló vita Nagy Britanniában – március 29-ig így vagy úgy el kellene dőlnie a dolognak – egyre határozottabban kirajzolódik, hogy a brexit melletti érvelések kevés, vagy még inkább semmilyen racionális elemet sem tartalmaznak, észszerű, megalapozott, sőt tudományosan is indokolható érvek kizárólag a maradást indokoló elemzésekben lelhetők fel.

Még a Theresa May által előadott megoldási javaslatok – A és B terv – sem tartoznak a racionális reakciók közzé; jól mutatja ezt az az egyszerű tény, hogy azokban egy pillanatra sem merül fel az unióban való bennmaradás lehetősége. Másrészt a miniszterelnök nem az általa előterjesztett alternatívák észszerűségét igyekezett indokolni, hanem csak az unióról való leválás kezelésének mikéntjét. Az a tény, hogy sem a kormány, sem a toryk, sem pedig az alsóház nem tudott dönteni egyik opció mellett sem, jól mutatja, hogy mennyire képtelen a helyzetet kialakító elit szembenézni azzal: Nagy Britannia számára teljességgel indokolatlan, sőt káros a kilépés az Európai Unióból.

Egy épp most publikált tanulmány – melyet egyébként a neves társadalomtudós, Sandra Kröger, az Exeteri Egyetem tanára jegyez – boncolgatja a legélesebben azt, hogy az az intellektuális képtelenség s az a pillanatnyi politikai haszonszerzés, mely az egész jelenséget jellemzi, nem csak a brexit-döntés utóéletét uralja, hanem ott volt már a 2016. június 23-i, gyakorlatilag mindenkit – legfőképpen a torykat – meglepő népszavazási végeredmény interpretációjában is. Gyorselemzések jelentek meg arról, hogy milyen demográfiai változások vezettek ide, hogy a – még Margaret Thatcher időszakában – leszakadt bánya- és agrárvidék lakosainak csöndes, de szívós lázadása döntötte el a dolgot stb. Arról senki sem beszélt, sem akkor sem azóta – írja Kröger –, hogy valóban legitim volt-e a 2016-os népszavazás.

Több szempont merül fel a szavazás legitimációjának megkérdőjelezésekor.

Mindenekelőtt az, hogy a döntés 52:48-as eredményt hozott. Ez egy parlamenti választás esetében egyértelműen legitim helyzetet teremt: egy párt lehetőséget kap arra, hogy négy éven át megvalósítsa politikáját; ha ebben kudarcot vall, akkor a következő választás korrigálhatja a tévedéseket, végrehajtói hatalmat adva egy másik pártnak és egy másik politikai akaratnak. Ám a brexit-népszavazás esetében a majdnem fele-fele arány rávilágít arra, hogy csak a lakosság egy része gondolta úgy, hogy támogat egy olyan döntést, amely később nem korrigálható már. A lakosság másik nagy csoportja viszont nem támogatta a brexitet. Arról most nem is beszélve, hogy – minden felmérés szerint – ma már a kilépéshez nincs meg a többségi akarat, bár hozzá kell tenni: még most sem lenne csekély azok száma, akik továbbra is a kilépésre szavaznának.

Egy ilyen döntésnél – írja Kröger – nem elég a politikai vita, ami egyébként Nagy Britanniában úgy-ahogy lezajlott. Tisztázni kell mindazt, ami az elgondolás megszületéséhez vezetett, s azt is, ami egy ilyen lépést követni fog. Ehhez képest a kilépést támogató populizmus inkább attól volt hangos, hogy milyen terhektől szabadul meg az ország, s hogyan szerzi vissza szuverenitását, arról viszont senki sem beszélt, hogy mitől esik majd el Nagy Britannia, s hogy az ország szuverenitásának legfőbb záloga a 21. században, ha bennmarad az unióban. David Cameron, a referendumot kiíró miniszterelnök történelmi bűne, hogy maga sem volt tudatában, melyik döntés mit hoz magával. Egészen pontosan: Cameron meg volt róla győződve, hogy a maradáspártiak szerzik meg a többséget, s ezzel legyűrheti saját pártjának, illetve az UKIP-nek a lázadóit. Ez nem csak politikai felelőtlenséget mutat, de azt is, hogy a miniszterelnök intellektuálisan sem tudott felnőni a feladathoz.

Cameron és a maradáspárti toryk további bűne, hogy – szemben az olyan hangadókkal, mint Boris Johnson, sőt a Cameron-kabinet hat minisztere, akik végigszántották kampányukkal azokat a térségeket, melyek lakói a brexitet támogatták – minimális kampányt folytattak, így nem hogy nem jelenítették meg álláspontjukat a kampányban, de még fel is erősítették ellenfeleik hangját. Nem mentség erre az sem, hogy Cameron és társai attól féltek, hogy a toryk brexitet-akaró tábora ellenül fordul, ezért úgy vesztettek, hogy ez a tábor nem csak, hogy ellenük fordult, de le is győzte őket.

A közhangulat nagyobb bölcsességet mutatott 2018 végén, állapítja meg Kröger, egyszerűen azáltal, hogy az emberek java része felismerte: a politikai osztályok – nem csak a toryk, de a Labour is – képtelenek megoldani a mai patthelyzetet. A felmérések azt mutatják, hogy a közvélemény túlnyomó többsége azt ajánlja a politikai döntéshozóknak, hogy forduljanak ismét a néphez: ismételjék meg a népszavazást. Szólhat az arról, hogy Nagy Britannia kilépjen-e vagy sem az unióból, vagy arról, hogy milyen alternatívákat támogatnának azután, hogy 2016-ban eldőlt: az ország kiválik az unióból. A hangulatnak ez a változása megint csak a legitimációs deficitet erősíti meg.

A Cameron-kabinet hat tagja, akik támogatták a brexitet: John Whittingdale, Theresa Villiers, Michael Gove, Chris Grayling, Iain Duncan Smith, Priti Patel

Kröger okos írásának ismeretében levonható a következtetés: Nagy Britannia nem csak azzal kell szembesüljön, hogy jövőjét kockáztatja egy gazdaságilag és politikailag – sőt biztonságpolitikailag is – káros döntéssel, de elitje – nem csak a konzervatív, de a munkáspárti oldal – legitimitási krízisbe kergette az országot, továbbá radikálisan megosztotta a társadalmat. És akkor még nem beszéltünk a külpolitikai veszteségekről.

Ara-Kovács Attila

Címke: UKIP

„Még ebben a parlamenti ciklusban választást kell kínálnunk az embereknek a brexit és a független Skócia között.”

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA