Mindkét ország a befolyási övezetének tartja a Nyugat-Balkánt.
Ahogy mi is megírtuk, a héten jelentette meg a nyugat-balkáni országokra (Szerbia, Montenegro, Bosznia, Albánia, Macedónia és Koszovó) vonatkozó bővítési stratégiáját az Európai Bizottság. Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke arról is beszélt, hogy
Szerbia és Montenegro akár már 2025-ben az Unió tagja lehet.
Federica Mogherini, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője azt is mondta, hogy olyan államokat akarnak felvenni, amelyek törekszenek az uniós tagságra, és egyetértenek az EU alapértékeivel.
Oroszország és Törökország is saját érdekszférájának tekinti a Nyugat-Balkán bizonyos részeit. Oroszország például
aktívan támogatja a nacionalista és populista erőket az Unióval szemben.
Törökország pedig arról panaszkodik, hogy évtizedek óta várólistán tartja az EU a csatlakozás szempontjából.
Szinte kész etimológiai és/vagy vallástudományi értekezéseket lehet olvasni az interneten Vona Gábornak több évvel ezelőtti, török hallgatóság előtt tett kijelentései miatt, amely jól láthatóan a kormánypárti média lejáratókampányának részét képzi. Ellenben a „Szürke Farkasokról” szóló állítások már más lapra tartoznak: nem azért, mintha a Jobbik elnöke tagja lenne a szervezetnek, hanem velük összefüggésbe hozni valakit és ezt egyfajta dicséretként értelmezni, az túlmegy a „cukiság” határain.
Bozkurtlar! – Ha ez a név elhangzik a Közel-Keleten és a Kaukázusban, akkor egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy minden nem török etnikumú ember szívébe jeges félelem költözik. Különösen a kurdok körében kelt nagy riadalmat, de a szótól a török baloldali vagy értelmiségi csoportok hátán szintén feláll a szőr, illetve az idősebbek generációban ugyanúgy kellemetlen emlékeket ébreszt. Ez ugyanis a török neve a Szürke Farkasok nevű paramilitáris csoportnak, amelyet sok országban terrorszervezetként tartanak számon, de most egy évekkel ezelőtti Vona-videó kapcsán ismét a magyar közbeszéd tárgyává vált.
Na, de kik is ők, hogy ennyire rettegik a nevüket?
A Szürke Farkasokat eredetileg Ülkü Ocakları-nak (lefordítva kb. Idealista Szíveknek) hívták és lényegében egy politikai párt ifjúsági szervezetének számítottak. Ez a politikai mozgalom a török szélsőjobboldali Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP) volt, amelyet 1969-ben alapított Alparslan Türkeş, eredetileg török ciprióta származású ezredes. A hatvanas évek végétől a párt és annak ifjúsági szervezete a szélsőjobboldali, a pántörök ideológia iránt elkötelezett, egyenesen a neofasiszta eszméket valló törökök gyűjtőhelyévé vált. Sőt, akkoriban a szekuláris Törökországban üldözött iszlamisták egy része szintén ebben a csoportosulásban lelt ideiglenes menedékre.
Az alapító Alparslan Türkeş. Háttérben a párt szimbólumából készített Törökország-faliszőnyeg. A kép forrása: Link
A rettegés foka
Jelképnek a türk népek eredetmítoszának főszereplőjét, Asena nőstényfarkast választották, amely egyrészt mind a mai napig minden közép-ázsiai népcsoport szimbóluma, másrészt a becsület és az erő állata Törökországban. A szervezetet eredetileg a „kaotikus hatvanas évek” második felében zajló események miatt hozták létre, egyfajta válaszlépésként a baloldali marxista csoportok merényleteire, munkások sztrájkjaikra és a felerősödő kurd szeparatizmusra. 1971-re a török mindennapoknak részének számítottak a szélsőséges szervezetek közötti összecsapások, ami miatt a hadsereg puccsot hajtott végre.
Ám miközben a baloldali csoportokat felszámolták és föld alá kényszerítették, addig a Szürke Farkasokat sokáig békén hagyták. Ennek oka, hogy erősen antikommunisták voltak, (egyik fő jelszavuk az volt, hogy kommunistákat Moszkvába) és ezért a török hadvezetés meg politika szemet hunyt a tevékenységük felett. Ráadásul együttműködtek a NATO-val és a CIA-val, hiszen a Szovjetunió és regionális szövetségesei a közös ellenségeknek számítottak.
Csakhogy idővel Ankara egyre nagyobb aggodalommal szemlélte a megerősödésüket: a hetvenes években több mint 1600 sejtet hoztak létre Törökországon belül és majdnem negyedmillió tagot regisztráltak (és a szimpatizánsaik száma milliószámra volt tehető). Mivel a politikai vezetés elvesztette a kontrollt felettük, a harcok ismét kiújultak a városokban, miközben a Szürke Farkasok törökországi nemzetiségieket kezdtek el halomra gyilkolni. Állítólag hatalomátvételre készültek, ezért a török hadsereg 1980-ban ismét beavatkozott a szélsőségesek közötti összecsapásokba. Ez volt 2016 előtt a legnagyobb és legvéresebb államcsíny, amelyet szintén durva megtorlás és hajtóvadászat követett.
Viszontagságos évek
Habár az államcsíny után a Szürke Farkasok és az MHP jelentősen meggyengültek, de nem tűntek el teljesen a történelem süllyesztőjében. Viszont jelentős átalakulásokon mentek keresztül a nyolcvanas években: többek közt részben feladták a kommunistaellenességüket és sokszor a keleti blokk titkosszolgálataitól (KGB, Stasi vagy a bolgár DS) kértek és kaptak is segítséget, amikor nyugati célpontok ellen intéztek támadást. Talán ekkoriban a legismertebb „falkatagnak” Mehmet Ali Ağca számított, aki 1981-ben Szófia segítségével kísérelt meg merényletet II. János Pál pápa ellen.
II. János Pál pápa 1983-ban a börtönben felkereste Ağca-t és megbocsátott neki.
Ám a szocialista országokon átutazva és a titkosszolgálataik közbenjárásával a Vatikánon kívül Belgiumban, Hollandiában, Görögországban vagy Nyugat-Németországban ugyanúgy követtek el gyilkosságokat. Sőt, a Szürke Farkasok esetében akadt egy elég komoly magyar szál is: Orbán-Schwarzkopf Balázs történész a Szürkék és farkasok a vörös árnyékában című könyvében, a magyar levéltári forrásokat felhasználva bemutatta, hogy egyik legfontosabb tranzitországnak Magyarország számított. A „farkasok jelenlétéről” a Kádár-kormány tudott, de nem akartak közbeavatkozni, hiszen azzal akadályozta volna a „baráti és testvéri érdekek” megvalósulását.
Habár a berlini fal lebontása után a támogatás megszűnt, ez cseppet sem csökkentette az aktivitásukat. Pont ellenkezőleg: a legsúlyosabb merényleteket a kilencvenes években követték el és váltak önellátóvá (például a drogcsempészetből tartották fenn magukat). Már elsősorban nem a török baloldaliak kerültek célkeresztbe, hanem a kurdok. Szabályos háborút vívtak a Kurd Munkáspárttal (PKK) és nemcsak a délkelet-törökországi területeken, hanem a nyugat-európai városokban végeztek az aktivistáikkal és támogatóikkal.
A másik „közkedvelt” népcsoportnak pedig az örmények számítottak. Tagadták az örmény népirtás tényét, annyira, hogy például Párizsban az ennek állított emlékművet robbantottak fel. Végül a „farkasfalka” néhány tucat, esetenként néhány száz tagja részt vett olyan kilencvenes évekbeli fegyveres konfliktusokban, mint a nagorno-karabakhi háború a Kaukázusban, a csecsenföldi harcok, a balkáni háborúk, vagyis minden olyan fegyveres összecsapásban képviseltették magukat, ahol török érdekek és etnikumok kerültek veszélybe.
Szürke Farkasok Azerbajdzsánban és Csecsenföldön.
Amikor 2002-ben Recep Tayyip Erdoğan és az akkor (még) mérsékelt iszlamista Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) került hatalomra Törökországban, a Szürke Farkasok által végrehajtott támadások száma lecsökkent és a háttérbe vonultak. Ennek oka az lehetett, hogy az iszlamista és pántörök jelszavakkal operáló Erdoğannak sikerült jó kapcsolatokat kiépíteni az MHP-vel, akik cserébe visszafogták a fegyveres szárnyukat.
Különösen érdekes ez annak tükrében, hogy néhány tüntetésen kívül nem nagyon tiltakoztak az AKP kurdokkal folytatott megbékélési politikája, a PKK-val való tárgyalások és az ideiglenes fegyverszünet vagy az óvatos örmény-török közeledés ellen. Cserébe viszont teljesen legálisan szervezhettek programokat és demonstrációkat Törökországban, saját lapokat, tv-csatornákat alapítva vagy emlékműveket emelve, akár az országon kívül is. Sőt, az is elterjedt, hogy a Szürke Farkasok összefonódtak a török titkosszolgálattal (Millî İstihbarat Teşkilatı/MİT) és ők lettek Ankara külpolitikai célkitűzéseinek legfontosabb végrehajtói.
Szürke Farkas szimpatizánsok tüntetnek Törökországban. A felvételen látható a kézjelük, ami egy farkasfejet szimbolizál. A kép forrása: Youtube.
Újra a felszínen
Ez az elmélet pedig az elmúlt években beigazolódni látszik. 2013 óta ugyanis a szervezet hirtelen és látványosan aktivizálta magát, mégpedig külföldön. A „falkatagok” megjelentek a szíriai háborúban, legelőször az itt élő türkmén kisebbségért szálltak harcba a szíriai kormányerők, a helyi kurd milíciák (Népvédelmi Egységek/YPG) ellen, de nem ritkán a többi „mérsékelt ellenzéki” és terrorista csoporttal csaptak össze, ha ők nyíltan Ankara ellen fordultak. Ráadásul nemcsak a kiképzésben vagy felfegyverzésben vettek részt, hanem a Szürke Farkasok vezetésével egész brigádokat állítottak fel a helyiekből, amelyeket aztán oszmán kori szultánokról neveztek el.
Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy komoly diplomáciai botrány forrásai legyenek. 2015. november 24-én egy török F–16-os vadászrepülőgép lelőtt egy orosz Szu–24 vadászbombázót. Az orosz pilóta katapultált és szíriai területen ért földet. Csakhogy a pilótát az Alparslan Çelik „falkatag” által vezetett türkmén fegyveres csoport elfogta és felkoncolta. Azóta pedig többször felmerült, hogy a Szürke Farkasoknak egészen az orosz-török viszony rendezéséig több orosz állampolgár vagy katona halálához volt köze, mint például Andrej Karlov orosz nagykövet meggyilkolása.
Azonban a Szürke Farkosok bosszújától nemcsak Törökország szomszédságában, hanem több ezer kilométerre sincsenek biztonságban. Arról már volt szó, hogy őket érzékenyen érinti „minden török és türk népcsoport” sorsa a világon és hajlandóak értük akár a civilek vérét is ontani. Legalábbis ez derült ki 2015-ben, a thaiföldi Bangkokban, ahol augusztus 17-én húsz turistával végzett egy pokolgép, miközben több százat megsebesített.
A thai nyomozók egy külföldi állampolgárt kaptak el és gyanúsítottak a merénylet elkövetésével. Hamarosan kiderült: a férfi hamis török útlevéllel érkezett az országba, Adem Karadag nevet vette fel és török „alapanyagokból” készítette a bombát. Habár azóta sem bizonyosodott be egyértelműen, a thai hatóságok mind a mai napig a Szürke Farkasokat látják a merénylet hátterében.
Természetesen felmerülhet az indíték kérdése: miért követhetett el ilyen akciót az MHP fegyveres szárnya egy tőle távol eső délkelet-ázsiai országban? Nos, erre a válasz az, hogy a merénylet előtt pár héttel a thaiföldi kormány több mint száz nyugat-kínai területről (Hszincsiang–Ujgur tartományból) menekült ujgurt deportáltak vissza Kínába, ahol terrorizmussal vádolták őket. Ez pedig szerte Törökországban komoly felháborodást váltott ki, ami tüntetésekhez, Kína-ellenes propagandahadjárathoz és a kínai diplomáciai létesítmények illetve turisták megtámadásához vezetett.
Kína-ellenes tüntetés Törökországban. A tiltakozó demonstrációk egyik pikantériája, hogy a török tüntetők dél-koreai konzulátust és turistákat szintén megtámadtak, mert kínaiaknak nézték őket. A kép forrása Wikimedia Commons,
Ezért sokak szerint a merénylet volt a Szürke Farkasok „megfelelő válasza” Bangkoknak azért, mert kitoloncolták az ujgur menekülteket az országból. Ugyanúgy nem volt véletlen, hogy a helyszínnek a kínaiak körében népszerű Erevan szentélyt választották és főleg kínai turisták estek áldozatul a merényletnek.
A török rendőrség 129 egykori tagját azzal gyanúsítják, hogy kapcsolatban állnak a 2016. júliusi puccskísérletért felelőssé tett gülenista hálózattal. Törökországban az elmúlt 18 hónap alatt több mint 134 ezer embert vettek őrizetbe. (MTI)
Soros György véleményét is meghallgatnák
Soros Györgytől kér levélben tájékoztatást az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának szocialista elnöke a „Soros-tervről”. Molnár Zsolt a testület csütörtöki – a kormánypárti képviselők kivonulása miatt határozatlanképtelenné vált – rendkívüli ülése után azt mondta: a választ a teljes közélet megkapja. (MTI)
Újraélesztett egy utast a miniszter
Az eset szerda este a Nagyvárad-Bukarest repülőjáraton történt. Florian Bodog román egészségügy-miniszter orvosi végzettséggel rendelkezik, a plasztikai sebészetre szakosodott. (MTI)
Halálos vasúti baleset Olaszországban
Kisiklott egy személyszállító vonat csütörtök reggel az észak-olaszországi Milánó közelében, a balesetnek két halálos áldozat is van, több tucatnyian megsérültek, köztük 10-en súlyosan. (MTI)
Washingtonban a külügy felszólította NATO szövetségesét, Törökországot, hogy térben és időben is korlátozza az Olajág hadműveletet. Ugyanezt kérte Franciaország védelmi minisztere is a törököktől. Közben Ankarában azt közölték: az orosz légierő őket támogatja Szíriában. Ennek azért van különösen nagy jelentősége, mert Szíria légvédelmét az oroszok irányítják. Korábban Damaszkuszban azt állították: lelövik a törökök gépeit, ha berepülnek Szíriába.
Afrin tartományban a kurdok ellen indított hadjáratot a török hadvezetés, melyet a helyi milícia is támogat. A törökök egyelőre akadálytalanul haladnak előre, mert a kurd fegyveresek visszahúzódtak megerősített támaszpontjaikra. Szíria rakétákkal lőtt egy török támaszpontot a határ közelében. Korábban a szíriai külügyminiszter kijelentette: „Lelőjük a törökök harci repülőit, ha a kurdokat határainkon belül támadják.”
Afrin tartományban a kurdok 30 ezres milíciát akarnak létrehozni, és ezt mind Szíria mind pedig az Egyesült Államok támogatja. Törökország elnöke viszont terroristának nevezte a kurd milíciát, mely kapcsolatban áll azzal a PKK-val, mely Törökországban küzd a kurdok autonómiája érdekében. Törökországban mintegy 25 millió kurd él, az ország délkeleti részein ők alkotják a lakosság többségét. Az Iszlám Állam elleni harcban a kurdok fontos szerepet játszottak mind Szíriában mind pedig Irakban. Az Egyesült Államok ezért támogatta őket.
Törökország viszont attól tart, hogy a kurdok egységes államot akarnak létrehozni.
Jelentős kurd kisebbség él Törökországon kívül Szíriában, Irakban és Iránban. A nagyhatalmak az első világháború után önálló államot ígértek a kurdoknak, de ebből a törökök ellenállása miatt nem lett semmi. Erdogan elnök, aki korábban tárgyalt a kurdokkal, most ismét terroristának bélyegzi szervezeteiket.
Törökországban nemrég ítéltek börtönbüntetésre öt újságírót, akiknek az egyetlen bűne az volt, hogy egy kurdokkal szimpatizáló újság munkatársai voltak.
Törökország és az Egyesült Államok viszonya ismét feszültté vált a kurd kérdés miatt. Amikor Erdogan Washingtonban járt, akkor testőrei véresre vertek kurd tüntetőket, akik békésen tiltakoztak a törökök elnyomó politikája ellen. Most Washington a terrorizmus elleni harc hőseit ünnepli a kurdokban, míg Törökország terroristának nevezi őket.
Egyelőre még cseppekben érkeznek az információk a török Olajág-hadműveletről: a török szárazföldi hadsereg és az Ankara-hű szíriai fegyveres csoportok ma reggel általános támadást indítottak a kurd Népvédelmi Erők (YPG) ellen, akiket Törökország terroristaszervezetként tart számon. Ugyanakkor a nemzetközi közösség nagy része ezidáig csendben szemlélte az eseményeket.
Habár már napokkal korábban zajlottak ágyúzások és légicsapások az észak-szíriai YPG állások ellen, csak vasárnap reggel indultak meg a szárazföldi erők Afrín városa felé. A Szabad Szíriai Hadsereg (FSA) fegyveresei alkotják a támadóéket, akiket a török harckocsik fedeznek, miközben a légierő folyamatosan bombázza a kurdok állásait, óvóhelyeit és fegyverraktárait. Egyes információk szerint a kurd fegyveresek egyelőre visszavonultak a környező településekre, de YPG közeli források szerint Afrínnál már súlyos összecsapások törtek ki és megállították az előrenyomuló csapatokat.
Közben Észak-Szíriából rakétákat lőttek ki a dél-törökországi Reyhanli város központjába, amelyben egy szíriai menekült életét vesztette, illetve 32-en megsebesültek, de a környező épületekben és a közeli autókban is komoly károk keletkeztek. Ankara szerint az „Olajágnak” négy fő fázisa lesz, amelynek a végcélja
egy 30 kilométeres „biztonsági sáv létrehozása”
A különböző fegyveres csoportok állásai Észak-Szíriában, még a török támadás megkezdése előtt.
Az eddigi információk szerint egyedül csak a szíriai kormány, Egyiptom és Irán ítélte el Törökország katonai akcióját. Damaszkusz Ankara szemére vetette, hogy nem tájékoztatták őt a közelgő támadásról, és durva agressziónak minősíti a török hadsereg akcióját. Bassár el-Aszad szíriai elnök azzal vádolta Recep Tayyip Erdoğan török elnököt, hogy a terrorizmust támogatja és hogy Törökország már eddig is beavatkozott a szíriai háborúba, mégpedig a különböző iszlamista szervezeteken keresztül.
Egyiptom úgy véli, hogy a törökök akciója Szíria szuverenitásának durva megszegését jelenti, és továbbra is a konfliktus tárgyalásos megoldását tartja kívánatosnak.
Az elítélők között volt Irán is, amely Törökországtól a hadműveletek azonnali leállítását követelte. Magas rangú iráni tisztségviselőket Damaszkuszban érte a támadás híre. „Irán reméli, hogy azonnal abbahagyják ezt a hadműveletet, hogy meg lehessen előzni a válság elmélyülését Szíria és Törökország határtérségében” – jelentette ki az iráni delegáció vezetője. Teherán szerint
„a válság folytatódása Afrínban a terrorista csoportokat erősítheti Észak-Szíriában”
Egyelőre még sem az Egyesült Államok, sem pedig a NATO nem nyilatkozott az ügyben. Oroszország csupán annyit reagált, hogy addig nem lépnek, amíg a török hadművelet nem érinti az orosz érdekeket, máskülönben az ENSZ elé viszik az egész török invázió kérdését. Franciaország önmérsékletre szólította fel Törökországot és bejelentette, hogy Párizs a szíriai helyzet miatt kezdeményezi az ENSZ Biztonsági Tanácsának az összehívását. Mevlüt Çavuşoğlu török külügyminiszter viszont emiatt élesen bírálta Franciaországot, hogy „ne egy terrorista szervezet” mellett álljon ki, hanem a török államot támogassa ebben az ügyben,
Trump nagyon komolynak nevezte a kormányhivatalok működésének leállásáról szóló tweetjében a fenyegetést, mondván: „emberek meghalnak, balesetek történnek.” Tweetje után végül a Szenátus nem szavazta meg az éjfélig előírt határidőig a kormányzat működésének finanszírozásához szükséges törvényt. A kormányhivatalok működése leállt. (FüHü)
“Shutting down the government is a very serious thing. People die, accidents happen. I don’t know how I would vote right now on a CR, OK?” Sen. Dianne Feinstein (D-Calif)https://t.co/7xP3CBnv5j
A török tűzérség szíriai területet támadott, ami Ankara szerint a kurdok által irányított területek elleni katonai akció kezdetét jelenti. Előzőleg Törökország folyamatosan fenyegette a Szíriában szerinte erősödő kurd katonai erőket. Egy amerikai külügyi tisztviselő szerint az ilyen akciók aláássák a térség stabilitását. (Reuters)
A nők ismét meneteket tartanak
A hét végén ismét az utcákra vonulnak a nők az Egyesült Államokban, egy évvel azután, hogy milliók tartottak tiltakozó felvonulásokat az országban és a világ számos más államában. Az egyik legnagyobb menetre Las Vegasban számítanak, de szerte az USA-ban lesznek rendezvények. Az egyes menetek konkrét hívószavai eltérőek, de van egy közös alapjuk: a nők egy része úgy érzi, veszélyben van és védelemre szorul a demokrácia Trump elnökége alatt. (BBC)
Többen vásárolnánk kuponnal előre fizetés nélkül
Minden második ember vásárolt már internetes bónt, tízből kilenc kuponozó nő – derült ki a HOOP applikáció fejlesztéséért felelős Appspect Kft. friss kutatásából. A legvonzóbb kategóriák az utazás, a szórakozás, a wellness, a gasztronómia és a szépség. A felmérés szerint legalább 50 százalékos kedvezmény a legjobb csali. Aki még nem vásárolt kupont, jellemzően az online előrefizetéssel kapcsolatos félelmei miatt nem tette. (FüHü)
A törökországi sajtó már napok óta a címlapokon, a televízió pedig főhírként számol be a szíriai-török határon zajló mozgósításokról. Épp ezért korántsem váratlan, hogy január 20-án hajnalban, egy ultimátum lejárása után elkezdődtek a hadműveletek az észak-szíriai területeken, amelynek célpontjai a helyi kurdok. Ám vajon milyen külső és belső kockázatokat rejtenek magukban ezek a török hadműveletek?
Végsőkig elszánva
Nurettin Canikli török védelmi miniszter a péntek esti interjújában közölte: a török tüzérség az elmúlt napokban folyamatosan lőtte az észak-szíriai kurd Népvédelmi Egységek (YPG) állásait.
„A határon átívelő bombázással de facto elkezdődött a török hadművelet Szíriában”
– jelentette ki Canikli, hozzátéve, hogy egyelőre a szárazföldi offenzívára várni kell, igaz, nem sokat, mert hamarosan „minden terrorista csoportot meg fognak semmisíteni Szíriában”, amelyek közé a YPG-t is sorolják.
Azóta pedig folyamatosan érkeznek – a gyakran egymásnak ellentmondó – hírek. Török különleges egységek csaptak össze a kurdokkal, amely során négy török katona vesztette életét. Al-Bab fölött török felségjelzésű gépeket észleltek.
Ankara-ellenes tüntetés Afrínban. A kép forrása: Youtube.
A törökök fedezőtüze alatt húsz-huszonöt busz indult el Azaz városa felé, amelyek a Szabad Szíriai Hadsereg (FSA) maradék, Ankara-hű egységeit szállították az összecsapások helyszínére Először a török média elterjesztette, hogy az oroszok kivonták 300 fős tanácsadói kontingensüket a térségből, később viszont ezt az értesülést Moszkva cáfolta. Damaszkusz pedig közölte, hogy a szíriai légvédelem készen áll bármiféle török behatoló célpont lelövésére. A Nyugat és a nemzetközi szervezetek eddig inkább a hallgatást választották. Az észak-szíriai kurd területeken központi szerepet betöltő Afrínba, amely az egész törökországi hadművelet fő célpontja pedig egyes források szerint közel 10 000 YPG-fegyveres felkészült arra, hogy „Erdogan temetőjévé változtatják a térséget„.
Eufrátesz Pajzsa
Ugyanakkor mi késztette arra Recep Tayyip Erdoğan török elnököt, hogy hirtelen ilyen lépésre szánja el magát?
Először is fontos rámutatni arra, hogy az egész szíriai-török határon nem csak most ilyen feszült a helyzet. A 2011-ben kirobbant szíriai válság, majd idővel polgárháborúvá és nagy, illetve középhatalmak helyettes (proxy) háborújává fajuló fegyveres konfliktusban több államközi incidensekre is sor került. 2012. június 22-én a szír légvédelem lelőtt egy török vadászgépet, majd ősszel az Akçakale nevű török településre, amely a szír-török határ mentén fekszik, Szíria felől tüzérségi töltetek hullottak, több embert is megölve. 2015. február 22-én a Szíriában található török emlékművet – Szulejmán Sáh sírját, amely hivatalosan a török állam részét képezte – egy katonai hadművelet keretében „áttelepítették”.
Török katonák tűzik ki a zászló az új sír helyszínénél. A kép forrása: Link.
Idővel viszont ezeknek a konfliktusoknak a jellege átalakult. A szíriai kormány gyakorlatilag „átadta” az irányítást a kurdoknak, akik azonnal kihasználták a helyzetet. Ezzel párhuzamosan egymás után jelentek meg a szélsőséges iszlamista terrorszervezetek, mint az Iszlám Állam (ISIS), amely a YPG-vel szintén kemény harcokat folytatott. Elég a 2014 végén kezdődő Kobáne ostromára gondolni, amelyet sok helyen a „kalifátus Sztálingrádjának” neveztek, hiszen a terrorszervezet annak ellenére nem tudta elfoglalni, hogy voltak „összejátszásai” a török hadsereggel.
A szíriai kurdok végül győzelmet arattak és az iraki testvéreik – vagyis a pesmergák -segítségével folyamatosan elkezdték kiszorítani az ISIS és a többi önmagát „mérsékelt ellenzéknek” nevező fegyveres csoportot a térségből. Akárcsak Irakban, hirtelen jelentősen megnövelték az általuk uralt területek nagyságát. Sőt, erőteljes amerikai támogatással 2015. októberében létrejött a Szíriai Demokratikus Erők (Syrian Democratic Forces – SDF), amelybe leginkább kurd fegyveresek csoportosulnak, de voltak közöttük szunnita és keresztény milíciák is. Ezek a csoportok ráadásul nyugati fegyvereket és tankelhárító eszközöket kaptak, amelyeket elsődlegesen az ISIS ellen használtak fel, de felmerült a lehetőség, hogy a törökök ellen is bevetik.
Hamarosan világossá vált a kurdok célja: az SDF erők átkelve az Eufrátesz folyón, teljesen elfoglalták a szíriai Manbidzs tartományt, hogy így egyesülhessenek az Afrínt uraló YPG csapatokkal, ezzel egybefüggő kurd fennhatóságot építve ki Törökország déli határán. Ez viszont egy Rubicon volt Ankara szemében. 2016 augusztus végén megindították az „Eufrátesz Pajzs” nevű hadműveletet Észak-Szíriában, hivatalosan azért, hogy „kiűzzék az ISIS-t a térségből”. Habár az igaz, hogy 2000 km2 területet foglalt vissza tőlük, azonban a valódi cél a kurd területek egyesítésének megakadályozása volt. A maradék FSA erőkkel és a helyi iszlamista csoportokat felhasználva a törökök bevonultak Al-Bab városába, ezáltal éket verve a két kurd kanton, Efrin és Kobáni közé.
Ugyanakkor a hadművelet nem volt totális siker: Ankara kiemelt célként tűzte ki Afrín és a másik „végen fekvő” Manbidzs elfoglalását, de ez végül nem történt meg. Nem mintha túl heves ellenállásba ütköztek volna: Manbidzsban amerikai, Afrínban pedig orosz csapatok jelentek meg, ezzel megakadályozva a török hadműveletek folytatását. Ugyanakkor a kurdokat is a visszavonulásra késztették, az Eufrátesz keleti oldalára, amit őt nagyon nem vettek jó néven. A török hadművelet hivatalosan március 31-én véget ért.
Vörös posztó
Azóta januárig újabb török hódításokra nem került sor, de helyzet korántsem volt békés. Tüzérségi párharcok, bombázások, merényletek és folyamatos fenyegetőzések szinte a mindennapi élet részeinek számítottak. Különösen azután nőtt meg ezeknek a száma, hogy 2017 októberében az SDF egységei elfoglalták az ISIS szíriai „fővárosát”, vagyis Rakkát.
Az Iszlám Állam vereséget szenvedett Szíriában és a maradék terrorista szervezetek, mint az an-Núszra Front a szíriai Idlíb-tartományba vonultak vissza. Ezért az SDF-be tartozó YPG milíciák hirtelen elkezdtek nagy számban megjelenni Arífban és annak környékén. Ezt Ankara egyáltalán nem nézte jó szemmel, mivel 2015-ben Törökországon belül fegyveres konfliktus robbant ki a Kurd Munkáspárttal (PKK), főleg délkelet-törökországi Diyarbakirban és környékén zajlott véres harcok. A török vezetés szerint pedig ezek a fegyveresek a „szíriai testvéreiktől” kaptak anyagi, propaganda- és fegyvertámogatást.
Erdoğan számára az utolsó cseppet a pohárban az jelentette, amikor január 14-én az Egyesült Államok közölte, hogy
a közel 30 000 fős SDF kurd erőit egyfajta határőrséggé alakítja át.
A YPG-ben szintén nagy számban képviseltették magukat női fegyveresek, akik elsősorban mesterlövészként jeleskedtek. A kép forrása: Flickr
Több sem kellett a török vezetésnek, amely számára ez a bejelentés egy „vörös vonal átlépését” jelentette. Ugyanis az amerikaiak ötletét úgy értelmezték Ankarában, mint egy nyugati erőfeszítést arra, hogy a „kurd határőrség” felállításával lényegében csak előkészítik a terepet egy kvázi független észak-iraki kurd állam számára. Ráadásul ez tökéletes „háttérbázisul” szolgálna a PKK és más törökországi kurd fegyveres csoportok számára, amelyek újult erővel folytatnák a harcot a török hatóságok ellen.
Épp ezért az amerikaiak bejelentése után a média és magas rangú török tisztségviselők „terroristák támogatásával” vádolta meg Washingtont. Recep Tayyip Erdoğan a január 17-én tartott beszédében már nyilvánvalóan leszögezte:
„Allah segítségével a török fegyveres erők hamarosan megoldják Afrín és Manbidzs ügyeket”
Hozzátette, hogy nem tesznek különbséget az „amerikai terrorhadsereg” között, vagyis a kurdok éppúgy célpontok, mint az amerikai kiképzők és szakértők. Ugyanezen a napon tartott nemzetbiztonsági gyűlésen ultimátumot adtak ki: ha január 20-ig nem vonulnak ki a YPG erők Afrín környékéről, akkor megindul a török hadsereg. Január 18-tól páratlan méretű mozgósítás vette kezdetét a törökországi Hatay tartományában. A nemzetközi médiumok elkezdték a visszaszámlálást, és mindenki arra volt kíváncsi, hogy vajon Erdoğan valóban beváltja-e a fenyegetéseit.
Növekvő csapatmozgások Törökország délkeleti részén. A kép forrása: Vice news.
Ugyanis látni lehetett, hogy a török elnökben minden kirohanása ellenére volt némi bizonytalanság. Nem azért, mintha tartana egy „kurd ellencsapástól”. A nyugati világ és az arab országok reakciója sem érdekli túlságosan. A NATO-val a 2016-os júliusi puccs óta nagyon rossz a viszonya. Az amerikai-török kapcsolatok szintén nagyon fagyosak, hiszen Washington több száz szállítógépnyi fegyverrel (köztük légvédelmi rakétákkal) látta el a kurdokat, amelyek közül nem egyet a török ellen használtak fel.
Az amerikai vezetésben érezték, hogy a határőrség létrehozásának kérdésében kicsit túllőttek a célon, és Ankara mindenképp meg fogja indítani az észak-szíriai hadműveleteit, nem törődve az ott lévő amerikai katonák biztonságával. Ezért január 17-én magas rangú amerikai parancsnokok biztosították Törökországot, hogy
„Afrín magára maradt” és „szíriai kurdok (YPG), akiket korábban támogattunk, többé nem tagjai az Iszlám Állam elleni nemzetközi koalíciónak”
Ezt a török vezetésben elégedettséggel nyugtázták, miközben a kurdok egy (újabb) nyugati árulásként értelmezték.
A Kremlre várva
Ám Erdoğan hezitálásának az oka Oroszország volt. Moszkva továbbra is Bassár el-Aszad szíriai elnök szövetségese, és kiáll az ország területi integritása mellett. Habár Vlagyimir Putyin december elején hivatalosan legyőzöttnek nyilvánította az ISIS-t Szíriában, a kivonulás csupán részleges (haditengerészet maradt), illetve most az utolsó nagyobb „mérsékelt ellenzék” ellenőrizte szíriai tartományra, vagyis Idlíbre koncentrálnak.
Orosz katonák Afrínban. A kép forrása: Youtube.
Épp ezért a törököknek óvatosan kell eljárniuk, nehogy (ismét) egy közvetlen konfrontációba keveredjenek a térségben állomásozó orosz erőkkel, amelyek gyakorlatilag a légtér ezen részét uralják. 2015 novemberében a török légierő egyik F–16-osa lelőtt egy orosz Szu-24 vadászbombázót, amely miatt majdnem háború tört ki a két ország között. Ez ugyan elmaradt, viszont a szankciók és a feszült viszony jelentős károkat okozott egymás gazdaságban.
A 2016-os puccs után azonban javulni kezdett az orosz-török viszony. Már Augusztusban találkozott egymással a két államfő, a kereskedelem helyreállt, energetikai megállapodásokat írtak alá, sőt, elterjedt a hír, miszerint Törökország Sz-400-as légvédelmi rakétákat vásárolt. Tavaly novemberben Szocsiban pedig azonkívül, hogy Putyin szerint az „orosz-török kapcsolatok” teljesen helyreálltak, egy megállapodást kötöttek egymással és Iránnal. Ezzel lényegében felosztották Szíriát és engedélyt adtak egymásnak, ha (korlátozott) hadműveleteket akartak végrehajtani az arab országban.
Haszan Róháni iráni elnök – Vlagyimir Putyin orosz elnök – Recep Tayyip Erdoğan törökországi elnök Szociban, amikor megkötötték a „feszültségcsökkenési” megállapodást. A kép forrása: Kremlin.ru.
Ezért Erdoğannak sokáig várni kellett Putyin zöld jelzésére. Azonban a mai napig nem egyértelmű, hogy ezt megkapta-e vagy sem. A török ultimátum után ugyan magas rangú török katonai vezetők utaztak Moszkvába, de ezeknek az egyeztetéseknek a sikeréről vagy kudarcáról semmit sem lehet tudni. A 300 orosz katona továbbra is ott van a térségben, tehát ismét megvan a kockázata annak, hogy a török fegyverek újra orosz katonákkal végeznek. Ez pedig megint lenullázhatja azokat az eredményeket, amelyeket 2016 közepe óta elértek a felek, miközben Damoklész kardjaként lebeg a fejünk felett egy újabb orosz-török konfliktus rémképe.
Törökország Vietnamja?
Alakuljon bárhogy is: Erdoğan rendkívül sokat kockáztatott azzal, hogy január 20-án egy kiterjedt szárazföldi hadműveletbe kezdett Szíriában. Mégha valamilyen csoda folytán sikerül is elkerülnie a konfrontációt Oroszországgal, továbbra is kérdéses, hogy a szíriai „mérsékelt ellenzékkel” közösen képes lesz-e rövid idő alatt győzelmet aratni. Ugyanis hiába Törökországé a NATO 2. legerősebb és legnagyobb hadserege, az YPG – és az esetleg hozzájuk csatlakozó más kurd csoportok – korántsem számítanak gyenge ellenfélnek, hiszen az elmúlt években komoly tapasztalatokra tettek szert az ISIS és a török hadsereg ellen vívott harcokban, miközben már modernebb nyugati fegyverekkel rendelkeznek.
Ugyanúgy kérdéses, hogy vajon a török hadsereg mennyire szenvedte meg a 2016-os puccskísérlet óta végrehajtott tisztogatásokat, milyen hatásfokkal lesznek képesek harcolni a Nyugaton tanult és NATO-párti vezetők nélkül, hiszen csak 2017. júliusáig 5266 katonatisztet tartóztattak le. A legrosszabb eshetőség pedig egy elhúzódó kurd-török háború Szíriában: ez azonkívül, hogy megterhelné a jelenleg is stagnáló török gazdaságot, jelentősen csökkentené Erdoğan esélyeit a 2019-es elnökválasztáson.
Amióta Donald Trump amerikai elnök a múlt héten azt pedzegette, hogy ezen a héten elismeri Jeruzsálemet, mint Izrael fővárosát és átköltözteti oda az amerikai nagykövetséget, nem egy politikus, elemző és szakértő kongatta a vészharangot. Ugyanis ez a döntés alapjaiban rendezheti át az Egyesült Államok közel-keleti kapcsolatrendszerét, és jelentheti egyben a „tradicionális partnerek” elvesztését is.
Még mindig nem nyugodtak meg az Egyesült Államok arab szövetségesei a Közel-Keleten annak ellenére, hogy már lejárt a második határidő és jól láthatóan Donald Trump továbbra sem ismerte el Jeruzsálemet, mint Izrael fővárosát. Habár Bill Clinton óta szinte minden hatodik hónapban elhalasztják az 1995-ben hozott törvény alkalmazását, vagyis az amerikai nagykövetség Tel-Avivból Jeruzsálembe való áthelyezését, most még alaposan felborzolta a kedélyeket, amikor a múlt hétvégén a Fehér Házból olyan híresztelések láttak napvilágot, amelyek szerint Trump ezen a héten valóban eleget tesz a jogszabálynak.
Ez nem kevés dühödt, elképedést, és kritikát váltott ki nemcsak a közel-keleti országokból (Izrael kivételével), hanem például Franciaországból és Emmanuel Macronból is. A Palesztin Hatóság azonnal leszögezte, hogyha Trump valóban meglépi Jeruzsálem elismerését, akkor
ők kivonulnak minden amerikai békekezdeményezés mögül.
Mahmúd Abbász palesztin elnök figyelmeztette Washingtont, hogy egyetlen arab vezető sem fogadná el Jeruzsálem elismerését, mint Izrael fővárosa, mert az általános felháborodást és az amerikai diplomáciai létesítmények, illetve állampolgárok elleni támadást hozna magával. Ugyanúgy Washington veszélybe sodorná azt a 2017 szeptembere óta tartó megbékélési folyamatot, amely a ciszjordániai Fatah és a gázai Hamász között vette kezdetét. Ezzel párhuzamosan felrémlett egy újabb palesztin felkelés (intifáda) rémképe is.
Trump közel-keleti politikájának tükrében korántsem lenne meglepő, ha az elnök „veszni hagyná” az amerikai-palesztin kapcsolatokat, egyfajta járulékos veszteségként tekintve rá, hiszen számára sokkal fontosabb az Izraellel fenntartott viszony és az amerikai nagykövetség átköltöztetésével pedig képes lenne „bebetonozni” a két ország kapcsolatát. Ugyanakkor az már valóban rejtély, hogy vajon az Egyesült Államok elnöke tisztában van-e azzal, hogy Jeruzsálem elismerése elsősorban a legfontosabb amerikai szövetségesek körében érne fel egy (atom)bomba erejével és okozna – legrosszabb esetben akár visszafordíthatatlan – károkat a bilaterális kapcsolatokban.
„Bármiféle bejelentés a végleges álláspont ismertetése előtt determinisztikus hatással lenne a békefolyamatra és csak a regionális feszültséget szítaná fel”
– nyilatkozta a CNN-nek Háled bin Szalman, az USA-ban lévő szaúdi nagykövet. Nem véletlen, hogy Szaúd-Arábia fejezte ki leginkább aggodalmát az amerikai elnök esetleges döntését illetően.
Ugyanis Rijád könnyen két tűz közé kerülhet.
Amennyiben nem bírálja az amerikaiak lépését, azzal a muszlim világ haragjával, a vahabita papság felől érkező újabb kritikák özönével, illetve a saját lakossága felől érkező elégedetlenséggel, végső soron akár zavargásokkal kellene szembenéznie. A szaúdi uralkodócsaládot ugyanis még mindig lefoglalja a tisztogatás és az olyan nagyra törő tervek megvalósítása, mint a Neom, amellyel igyekszik javítani a körülette kialakult képen.
Viszont, ha nyíltan elítéli Washingtont, akkor annak könnyen katonai és gazdasági vonzatai lehetnek, csökkenhet az amerikai támogatás nagysága, amit most nagyon rosszul érintené Szaúd-Arábiát az olyan nagyszabású gazdasági programok megvalósítása során, mint a „Vísion 2030″, vagy kétségessé teheti az egyes fegyveres konfliktusok (például Jemen) kimenetelét is. Valószínűleg Trump is arra játszik rá, hogy mivel Rijád számára a legnagyobb geopolitikai és vallási ellenfelet továbbra is Teherán jelenti,ezért a szaúdi vezetés csendben marad. Ugyanis bár a háttérben és a helyetteseken (proxykon) keresztül már évek óta zajlik az „iráni-szaúdi hidegháború”, a Perzsa-öböl menti monarchia az Egyesült Államok – és feltehetőleg Izrael nélkül – sem lenne képes nyílt háborút vívni a perzsa országgal.
Szaúd-Arábiával való viszony megromlására figyelmeztetett a képen szereplő Jared Kushner – Trump veje és fő tanácsadója – is, aki Mohamed Bin Szalmánnal nagyon jó kapcsolatokat épített ki, s szerinte a Fehér Ház Jeruzsálem elismerésével pont a még trónra sem került esélyein rontana
Talán még Szalmán uralkodónál is rosszabb helyzetben találta most magát II.Abdullah jordán király.
„Egy ilyen lépés veszélybe sodorja a békét és csak dühödt vált ki az arab és a muszlim világba”
– olvasható a jordániai külügyminisztérium által közzétett nyilatkozatban, valamint hozzátéve, hogy Trump esetleges lépése esetleg kihathat az amerikai-jordán kapcsolatokra. II. Abdullah jordániai király az elmúlt 2-3 évben egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a gázai és a ciszjordániai övezetre, illetve az izraeli-palesztin békefolyamatra. Ebben az évben Ammán közbenjárásával sikerült például megoldani a legutóbbi, „intifádával” fenyegető lázongásokat is, amelyet a biztonsági kamerák és a fémdetektorok felszerelése váltott ki a jeruzsálemi muszlimok szent helyeinek és mecseteinek közelében.
Ammán ugyanis így akarja elterelni a figyelmet a több mint félmillió szíriai – főleg palesztin származású – menekültről, az ország rossz gazdasági helyzetéről és a társadalmon belüli feszültségekről. Ráadásul II. Abdullah ki akarja fogni a szelet az iszlamista pártok és csoportok vitorlájából, hiszen ők nagyon gyakran azt róják fel neki, hogy túlságosan Nyugat-és Izrael-barátságát. Viszont Jeruzsálem amerikai elismerése egy olyan kényszerhelyzetet teremthet a jordániai uralkodó számára, amely során engednie kellene az iszlamisták és az ország lakosságának majdnem egynegyedét kitevő palesztin menekültek Izrael-ellenes követeléseinek. Ez pedig a legrosszabb esetben
az 1994-ben kötött izraeli-jordán béke „felülvizsgálatával” fenyegethet
Mivel Jordánia tölti be most az Arab Liga soros elnökségét, ezért az arab ország már a hétvégén kezdeményezte egy Arab Liga összehívását. Bár tudvalevő, hogy általában semmi komolyabb következménye nincs az arab országok csúcstalálkozóinak, valószínűleg csak retorikában fogják elítélni az Egyesült Államokat, mégis Ammán tanúbizonyságot adhat arról, hogy új alapokra kívánja helyezni a Washingtonnal fenntartott kapcsolatait. Ez gyakorlatban azt jelentené, hogy nemcsak csökkenne az amerikai-jordániai kapcsolatok intenzitása, hanem az arab ország nyíltan elkezdene lavírozni Oroszország irányába.
Jordánia már 2015-ben megállapodást kötött Oroszországgal, hogy 10 milliárd dollár értékben megépítik az arab ország első atomerőművét. A kép illusztráció
Törökország szintén „katasztrófát” emleget, ha az Egyesült Államok elismeri Jeruzsálemet Izrael fővárosának. Az amerikai-török – tágabb értelemben a nyugati-török – kapcsolatok eddig is szakadék szélén táncoltak, de Trump eme lépése után korábban soha nem látott mélységbe zuhanhatnak. Recep Tayyip Erdoğan török elnök eddig is szeretett úgy tetszelegni a nemzetközi közösség előtt, mint a „palesztin ügy szószólója”, ezért sem hagyná szó nélkül, ha az amerikai elnök beváltja az ígéretét.
A török elnök már a múlt héten felhívta Mahmúd Abbász palesztin elnököt, és mindketten leszögezték, hogy Jeruzsálem esetében nem fogadják el a „status quó” felrúgását. Ráadásul Ankara esetében ez azzal is járhat, hogy az amúgy is a tavaly óta döcögve haladó izraeli-török kibékülés ismét megszakadhat és török elnök viszonya Benjamin Netanjahuval ismét rendkívül feszültté válna. Valószínűleg visszaköszönne az az időszak, amikor Törökország nem kevés anyagi, diplomáciai és fegyvertámogatást nyújtott az olyan szélsőséges iszlamista csoportoknak, mint a gázai Hamász.
Erdoğan „vörös vonalat” emlegetett a december 5-i parlamenti beszédében.
Egyiptom szintén azok között van, akiknek nagyon nem lenne ínyére Trump döntése. Az igaz, hogy az amerikai-egyiptomi kapcsolatokat már aligha befolyásolná érdembe, ha a Fehér Ház áthelyezteti az amerikai nagykövetséget Jeruzsálemben. Ugyanis a két ország között már ismét feszültté vált a viszony, amikor a Trump-adminisztráció augusztusban váratlanul leállította a gazdasági és katonai segélyeket pont akkor, amikor Kairó éppen a Sínai-félszigeten folytatott terroristaellenes hadműveleteket.
Ugyanakkor az arab ország regionális politikája sokkal jelentősebb változáson mehet keresztül. Először is azért, mert az egyiptomi diplomáciának nem kis szerepe volt a Fatah és a Hamász megegyezés megszületésében, amelyet Abdel Fattah asz-Szíszi eddigi legnagyobb külpolitikai sikereként könyvelnek el. Csakhogy Trump lépésével egy csapásra semmisé válhat az eredmény, és Egyiptom elveszítheti minden korábbi befolyását nemcsak a gázai, hanem a legrosszabb esetben a ciszjordániai palesztinok körében is.
Egyiptom számára a legnagyobb kérdést azt jelentené, hogy ezután miképp viszonyuljon Izraelhez. A két ország 1979-ben különbékét kötött egymással, amelyet eddig mindegyik fél betartott, igaz, volt időszak, amikor úgy tűnt, hogy ez valamelyik fél fel fogja mondani. Izraellel szomszédos összes állam közül Egyiptom nevezhető a „legstabilabban baráti államnak”, hiszen nagymértékben együttműködnek a terrorizmus elleni harcban, különösen a Sínai-félszigeten.
Szíszi és Netanjahu találkozója New Yorkban 2017. szeptember 18-án. A kép forrása: MEMO.
Viszont a lakosság és a politikai elit egy része még mindig nem törődött bele a különbékébe és az Izraellel való viszony javulását. Ezt jól mutatja az az eset, amikor tavaly az egyik egyiptomi törvényhozó meghívta ebédre az izraeli követet, de gyakorlatilag lincshangulat uralkodott el az országban. Ugyanúgy egyre többször bírálják Szíszit még a nacionalisták és a szekulárisok köréből is, mivel hosszas diplomáciai és bírósági huzavona után eladta az egyiptomi fennhatóság alá tartozó Tinar és Szanafir-szigeteket Szaúd-Arábiának, amelyet ők egyértelműen az egyiptomi állam részeként ismertek el. Egy újabb haraghullámot és tiltakozást pedig már az egyiptomi elnök sem hagyhat figyelmen kívül, mégha konkrétan az Egyesült Államok miatt törne ki az országban.
Tehát lehet az amerikaiak és az izraeliek számára jól hangozhat, ha Donald Trump elismeri Jeruzsálemet, mint Izrael fővárosát és oda költözteti át az amerikai nagykövetséget. Ez kétségtelenül, talán még Ronald Reagan idejét is felülmúlva erősítené meg a két ország kapcsolatát, jelentősen erősítené mind az amerikai elnök, mind az izraeli miniszterelnök pozícióját az országon belül. Csakhogy ezzel párhuzamosan mindkét ország gyakorlatilag semmissé teheti az elmúlt években, nem kevés erőfeszítések árán elért eredményeit és lenullázhatja az arab országokkal való kapcsolatokat is. Végső soron pedig pont az a két ország nyerne közép., de akár rövidtávon is, amelynek jelenleg az Egyesült Államok és Izrael is igyekszik visszaszorítani a befolyását a Közel-Keleten: Irán és Oroszország.
A szíriai háborúról tartanak hármas – iráni, orosz és török – csúcsot az oroszországi Szocsiban, miközben a szíriai ellenzék Szaúd-Arábiában folytat tanácskozást.
Putyin orosz elnök, aki nemrég fogadta Bassár el-Aszadot, Szíria államfőjét Szocsiban, most Erdogan török és Roháni iráni elnökkel folytat eszmecserét a térség jövőjéről. A helyzet pikantériája, hogy Erdogan török elnök Aszad ellenfeleit támogatta a szíriai háborúban, miközben a mai napig Damaszkusz legfőbb szponzora Irán.
Közben Szaúd-Arábiában szinte minden szíriai kormánnyal szembenálló szervezet vezetői arról tanácskoznak, hogy mi lesz ezután, mivel Szíriában Aszad elnök csaknem teljes győzelmet aratott.
Csakhogy közben Mohamed bin Szalmán herceg, Szaúd-Arábia trónörököse és hadügyminisztere háborúval fenyegette meg Iránt és szövetségeseit. Benjamin Netanjahu, izraeli kormányfő többször megerősítette:
nem tűri el, hogy Irán katonailag is berendezkedjen Szíriában, egy Izraellel határos országban.
Az Izraeli Védelmi Erők (IDF) vezérkari főnöke a történelem során először adott interjút egy szaúdi lapnak, a londoni székhelyű Elaphnak. Ebben egy olyan szövetséget vázolt fel, amely Szaúd-Arábiából és arab szövetségeseiből, illetve Izraelből és az Egyesült Államokból állna.
És ki lenne az ellenfél?
Irán és az ő szövetségesei! A háború vagy béke kérdése tehát újra élesen felmerül annak ellenére, hogy Roháni iráni elnök bejelentette: a terrorista Iszlám Államnak, mely Szíria és Irak területén működött, immáron vége van.
Otthon az Oszmán Birodalom újjáélesztésével kampányol Recep Tayyip Erdogan török elnök, aki abban bízik: a szultán egykori birodalmának rég elszakadt részei vágynak a szorosabb együttműködésre a térség nagyhatalmával, Törökországgal.
Vucic szerb elnök, aki a szerb nacionalisták révén került hatalomra, valószínűleg nem ugyanígy látja Szerbia történelmét, de
mindenképp ki szeretné használni a gazdasági lehetőséget.
Szerbia ugyanis csak csigatempóban növekszik, míg Törökország évente 5,5%-al.
A gazdasági együttműködés mindkét államnak hasznára lehet: Szerbia profitálhat a török tőkéből, Törökország pedig előrenyomulhat a Balkánon, ahol az Európai Unió is gyűjti a szövetségeseket. Régebben Törökország is pályázott az uniós tagságra, de mostanra annyira elmérgesedett Brüsszel és Ankara viszonya, hogy ma már inkább vetélytársakról lehet beszélni.
Törökország kihasználhatja azt, hogy
Szerbia árui előnyösebb feltételekkel juthatnak be az Európai Unióba.
Szerbia pedig reménykedhet benne, hogy csökken a munkanélküliség, ami miatt szerb fiatalok ezrei vándorolnak ki az országból.
Vucic 10 ezer eurót ajánl minden olyan török vállalkozónak, aki folyamatosan új szerb munkaerőt alkalmaz. A gazdasági érdekek tehát egybeeshetnek. Az sem mellékes, hogy a két elnök stílusa meglehetősen hasonló: diktátori allűrjeik vannak. Semmibe veszik az ellenzéket, az őket bíráló államokat és mindenekelőtt a sajtót, melyet kedvtelve gyaláznak.
Törökországban hosszú börtönbüntetés jár az elnök bírálatáért. Itt még nem tart Szerbia elnöke, aki szeretne bekerülni az Európai Unióba, és ezért nem zárhatja tömegesen börtönbe ellenfeleit, mint ahogy ezt Erdogan teszi Törökországban.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
Mahmúd Abbász palesztin elnök figyelmeztette Washingtont, hogy egyetlen arab vezető sem fogadná el Jeruzsálem elismerését, mint Izrael fővárosa, mert az általános felháborodást és az amerikai diplomáciai létesítmények, illetve állampolgárok elleni támadást hozna magával. Ugyanúgy Washington veszélybe sodorná azt a 2017 szeptembere óta tartó megbékélési folyamatot, amely 
