Kezdőlap Címkék TGM

Címke: TGM

A helyzet kényszerei

Az idén őszelőn a magyar társadalom minden szegmense válságban van, miközben a kormánypártok és a keresztény-illiberális kormány képviselői és hírszolgáltatása harsogva sorolják az egész világot lenyűgöző sikereink sokaságát. A kivéreztetett egészségügyi rendszer a járvány terheivel súlyosbítva a működőképesség határán létezik. Az oktatás az alsó tagozatoktól az egyetemekig …!

Az ellenzéki önkormányzatok inognak a kormány csapásai alatt, a kormánypártiak a fű alatt külön támogatáshoz jutnak, de az egész rendszer hovatovább összeomlik. Fegyverkezünk eszelős összegekért, jóllehet az országunkat érintő tényleges biztonsági fenyegetések ennek módját és eszközeit nem indokolják. Viszont nem segítünk a milliónyi nyomorgón és a tartósan munkanélkülieken.

Közben pedig vészesen megbillent az államháztartás egyensúlya, ismét külföldről kell kölcsönöket felvennünk, mert az ország gazdasági teljesítménye és jövedelme zsugorodik, a vírus elleni gazdasági védekezés jegyében hozott intézkedések jószerint hatástalanok, és a kormány ostobaságokra fecsérel tíz-húsz-százmilliárdokat!

Ráadásul a további gazdasági visszaesésnek komoly esélye van.

Közben pedig az MTA, az Index, az SZFE, a Klubrádió esete és más rémtörténetek annak igazolásai, hogy pártunk és kormányunk sziklaszilárdan halad a nagy nemzeti pöcegödör irányába.

És akkor?

„Akkor nemesb e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét, s nyilait, vagy kiszáll tenger fájdalma ellen…“

Ezen a hamleti kérdésen szerintem immár túl vagyunk. Irányt kellene váltani! Helyesebben:

irányt kell váltani! Még pontosabban kormányt és rendszert kell váltani!

No, idáig bárki demokrata, hazafiúi lélek eljuthatott, aki a mindennapok során a bőrén érzi a Fidesz és a kormány áldásos működését, és legalább valamelyest tájékozott közügyekben. A továbbiakat illetően a bölcs véleményformálók és a hatalom megszerzésére ácsingózók, nemkülönben a haza önzetlen megmentőinek mezében harcba induló közszereplők sokasága csak tétován botorkál a célravezető módszerek és eszközök kiválasztásakor.

E tétovaság mögött sokszor sejthető a rejtőző szándék:

„a mi politikai csoportosulásunk, főként pedig a mi jelöltünk legyen, lehet az egyesült ellenzék vezető ereje és majdani miniszterelnök-jelöltje.“

Ami a jelenleg még nagyon kesze-kusza állapotban levő ellenzék és a választók számára eddig világos: minden választókerületben egyetlen közös jelölt lesz. És előválasztásokat tartanak majd mindenütt, ahol kell, de hogy hol mindenütt, az még kérdéses. Formálódik egy közös program. Ennek tartalmát egyelőre ne feszegessük, de bizonyára érdekes lesz, mert a programalkotók között helyet kap majd a jobbközép nemzeti hitvallású Jobbik, a balliberális DK, a liberális-zöld Momentum, a magát a munkavállalók pártjának hirdető balos MSZP és egy sor kisebb párt és csoportosulás képviselője, valamint a szakértők.

Churchill is parolázott Sztálinnal, sőt elmondta, ha sikerülne szövetséget kötni Belzebubbal, alighanem szólna néhány jó szót a pokolról az alsóházban.

Szanyi, Thürmer, valamint Toroczkai  követői biztosan kimaradnak ebből a csapatból valamint a kamupártok tucatjai, amelyek a Fidesz zsoldjában állva igyekeznek megosztani a választókat.

Ördög tudja, hol tart most a folyamat, talán maguk a résztvevők sem tudják. A választók alighanem világosabban látnak. Világosan látják a helyzet kényszereit, vagyis az ország állapotát, a kormány és a rendszer leváltásának kényszerét, amely csak a szervezett és tartalmi együttműködés révén lehetséges 106 közös jelölt, közös program, közös vezető révén.

2018. évi voksolás előtt Bokros Lajos egymás iránti türelmet kért az ellenzéki pártoktól a , de senki nem hallgatott rá.

A kényszerű összhang megteremtésének igénye most is érvényes lenne legalább a győzelem után az első-második évig, ameddig a fideszes romhalmazt eltakarítják, és újjáépítik a jogállamot, a gazdaságot, a nagy elosztási rendszereket és az Unióval fenntartott kapcsolatokat.

Ha egyáltalán lesz győzelem. Mert a kényszereket mihamarabb fel kell ismerni, el kell fogadni, s alkalmazkodni kell hozzájuk! Tűrni pedig nem kell, ami tűrhetetlen – írta valaha TGM!

TGM: Mindenütt tudatlan plebejusok irányítják az országokat – 2018 (szubjektív) legjobbjai

A polgári demokrácia Kelet-Európában végképp megbukott, de az egész kontinensen eltűnőben van – ezt állítja a Független Hírügynökségnek adott interjújában Tamás Gáspár Miklós filozófus

  • A magyar emberek nem szeretik, ha valaki panaszkodik
  • A polgári demokrácia nyugati formája nem terjeszthető ki Keletre
  • Reakciós korszakok voltak már korábban is
  • Orbán Viktort nem lehet kiheverni

 

Azt mondtad, az előbb, mielőtt elkezdtük volna ezt az interjút, hogy a magyar emberek nem szeretik, ha valaki panaszkodik. Pedig, amikor jöttem hozzád azon gondolkodva, hogy miként is indítsuk ezt a beszélgetést, arra jutottam, ha valaki reményt keres, az nem veled akar interjúzni…

No comment. Erről nem akarok beszélni.

Csak azt akartam volna ezzel mondani, hogy ha én politikai reményt keresek, akkor nem te vagy az én alanyom.

Ez tévedés.

Mert?

Mert a változás komoly terminusain kevesen gondolkodnak, én pedig igen.

De hiszen pont ezért jöttem hozzád.

Nem arról van szó, hogy én pozitívan ítélem meg a magyar polgári demokrácia kilátásait. Nem, mert annak vége. Egyszer és mindenkorra. Az nem lesz többé. De azért utakat lehet és kell keresni.

De ha a magyar polgári demokráciának egyszer és mindenkorra vége…

Igen, az kész…

Akkor mi lesz ebben az országban?

Mi van?

Jó beszéljünk arról, hogy mi van, de arról is, hogy milyen utak állnak előttünk, ha nincs polgári demokrácia? Mikor éppen azért küzdöttünk, hogy legyen.

Az már rég volt, hogy én ezért küzdöttem. Az húsz évvel ezelőtt volt.

Mert akkor még hittél?

Nem az hogy hittem; egyszerűen tévedésnek bizonyult elméletig és gyakorlatilag egyaránt. Természetesén előnyben részesítem a polgári demokráciát a fasizmussal szemben, nem vagyok őrült, de a polgári demokrácia nyugati formája nem terjeszthető ki Keletre. Mindenki azt hitte 1989 körül, én is, hogy bennünket a szovjet megszállás és az egypárti diktatúra kényszerített arra, hogy antiliberális és antidemokratikus formákban éljünk, na de hát az már nincsen, és mi továbbra sem élünk demokratikus formák között, már csak azért sem, mert Kelet-Európában nincsenek ilyen formák.

Tehát definíció szerint kimondható, hogy a polgári demokrácia Kelet-Európában nem megvalósítható?

Igen, nincs ilyen. Ezek teljes mértékben antiliberális országok, melyeknek a hagyománya, a beállítottsága, és persze a gazdasági és szociális alapjai nincsenek meg, különösen Magyarországon. Az egyetlen igazi, haladó reformot, azt a kommunista diktatúra hajtotta végre, amikor megszüntette a jobbágyi típusú szolgaságot és létrehozott egy tekintélyelvű, de modern, iparosított országot, amelyben nagyon komoly társadalmi változások játszódtak le. Eltűntek a hagyományos uralkodó osztályok, egyfajta egyenlőség fejlődött ki, fölépültek a lakótelepek, az emberek a jobbágyi kunyhókból bekerültek a lakótelepre. Ez egy akkora változás volt, hogy ehhez képest Szent István semmi… Ez valóban egy óriási változás, fejlődés volt, ez volt Kelet-Európának az egyetlen progresszív korszaka, az ár pedig  amit ezért megfizettek, az a diktatúra volt.  Nem mintha azelőtt lettek volna itt demokratikus rendszerek. Sose voltak.

Az osztrák-magyar monarchia idején a férfilakósság 6.8 százalékának volt szavazati joga. Kétségkívül ez nem volt demokratikusabb, mint a Kádár-rendszer. Liberálisabb volt, de nem demokratikusabb.

Nekem az nagyon tetszik, amikor visszatekintenek, hogy a századfordulón, 1900 környékén, milyen élénk szellemi élet folyt, de ha beleolvasunk azokba az írásokba, akik ezt a nagyszerű szellemiéletet megteremtették: átkozódtak, gyűlölködtek, élükön Ady Endrével. És ezt az időszakot, azóta végigkísérte a demokrácia elleni lázadás.

Az összes kormányzatnál?

Egész Kelet-Európát.

Én most a magyar kormányokról beszélek.

Vannak árnyalatnyi különbségek, de ez részletkérdés. Ezek a kísérletek ugyanis mindenütt megbuktak. Most bukik meg Nyugaton is. A legutóbbi németországi fejlemények mutatják azt, hogy az utolsó, liberálisnak nevezett ország vezetése is megadta magát. Vannak persze kivételek, kivételek mindig vannak, például Portugália és Spanyolország, ahol a diktatúra még jelen volt a hatvanas évekig, nos ott a demokratikus lecke még ott van az emberek fejélben, ezért aztán kísérleteznek az egyenlősdibb, szocialistább, de mégis liberális demokráciával, de ezek marginális esetek. Kelet-Európában azonban ennek az egész történetnek vége van, ezzel nincs mit kísérletezni többé. Fognak, ez mindig így van, mint ahogy a magyar arisztokrácia is szemben állt a kapitalizmussal, még a XIX. század végén is. Elmaradva persze száz évvel az akkori fejlődéstől, ez így szokott lenni.

Ez azt jelenti, hogy bele kell törődni abba, ami most itt van?

Nem kell beletörődni, én nem törődök bele egy csöppet sem. Nem kell, mert ez rossz.

De azt mondod, hogy nem megváltoztatható…

Kelet-Európában, tőkés alapokon, liberális demokrácia nem hozható létre. Ezt elutasította a politikai osztály és elutasította a lakosság is.

Mi van most ma Magyarországon?

Vegyes rendszer van, amelyben keverednek a múltnak a sajátosságai, például szép lassan visszaáll a nagybirtok rendszer. Erre senki nem gondolt volna. Egyébként pedig ennek a vegyes rendszernek vannak kifejezetten diktatúrás elemei, ugyanakkor nem egy fasiszta diktatúra, mert hiányzik belőle a tömegek mozgósítása. Mondjuk így: egy hagyományos, féldiktatúrás rendszer, amely karakterében elsősorban a Horthy-rendszerre emlékeztet. Egy nagy kivétellel, mégpedig azzal, hogy ezt nem a hagyományos úri osztályok irányítják, hanem tudatlan plebejusok. Mert az az úri osztály elpusztult, illetve elpusztították.

Hogy lehet az, hogy egy országot tudatlan plebejusok irányítanak?

Az összes országot tudatlan plebejusok irányítják.

Hogyan lehetséges ez?

Hogy hogy hogyan lehet?

Mert azt gondolnám, hogy a tudatlan plebejusnak az a sorsa, hogy megbukik, éppen azért, mert tudatlan.

Jaj, dehogyis. Kádár János még tudatlanabb volt és valószínűleg a leginkább jellegadó államférfiúja volt Magyarország történelmének a XX. században. Nem ez az érdekes, csak mondom. Azt akarom csak mondani, hogy ez egy burzsoá rendszer, ám nem a hagyományos régi polgárság csinálja, hanem egy új burzsoázia. Szóval ez nem műveltségi kérdés, hanem nagyon is hagyományos, ahol van egy feudális vidék, ahol a kivándorlás jelenti az egyetlen szelepet. Gondold el, hogy Romániának 23 millió lakosa volt, és most 18 millió van. Ötmillió elment. Üres járások vannak.  De visszatérve a vegyes rendszerre: ennek van egy nyugatos szektora, amelyet a nagy nyugati gyárak képviselnek, lényegében törvényen kívül, speciális szabályok vonatkoznak rájuk. Ez így volt a monarchiában is, csak most az autógyárakkal és nem a mezőgazdasági nagybirtokokkal. Itt mindenki reménykedett abban, hogy egy nyugati típusú liberális kapitalizmus fog kialakulni; eleve egy nagy marhaság volt ebben hinni.

Most önmagadnak is üzensz, ugye?

Óriásit tévedtem, persze.

Vannak természetesen a társadalomnak modern szektorai, amelyek illeszkednek a Nyugathoz, ide tartozik legfeljebb 3-400 ezer ember, az ország többi része pedig posztsztálinista, félgyarmati állapotban él.

De hát milyen állapotban éljen? Az egyetlen dolog, ami megmozgatja az embereket, egész Közép-Kelet Európában, az a rasszizmus; a cigányellenesség, a bevándorló ellenesség, és az óriási ellenállás az összes nyugati tendenciával szemben.

Tehát nem azért ilyen a helyzet ma Magyarországon, mert olyan a vezetője?

Ó persze, hogy nem. A többi országnak nem olyan a vezetője, mint Orbán Viktor, és a viszonyok mégis hasonlóak. Vannak természetesen eltérések, de a lényeget illetően ugyanaz a sovinizmus, ugyanaz a begyepesedettség, ugyanaz az idegengyűlölet… Ha Magyarországot mégis külön jellemezném, akkor azt kell mondanom, hogy egy rendkívül reakciós ország, amely annyiban különbözik a több országtól, hogy itt körkörös a gyűlölet? Itt a keletieket és a nyugatiakat is gyűlölik. Magyarországon a két leggyűlöltebb ember Angela Merkel, meg a pápa. És mi azt mondjuk magunkról, hogy konzervatív ország vagyunk. Nevetséges. Egy ország, amely gyűlöl mindent, ami univerzalista nem lehet konzervatív. Hiszen a katolicizmus maga univerzalista. Ma Magyarországon az egyetlen baloldali hatás az egyház oldaláról érkezik, amely ellen hatalmas energiák feszülnek. Ki viselkedik itt demokratikus módon? Van néhány katolikus és evangélikus püspök, akik szembe mernek menni a közvéleménnyel a menekült ügyben.  Eltekintve néhány elszigetelt entellektüeltől, ezt senki mástól nem hallod. Az úgynevezett baloldal kussol, vagy rosszakat mond ebben a kérdésben.

Marad akkor továbbra is a kérdés: mi lesz itt? Hiszen azt mondod, hogy semmi nem változik…

Azt nem mondom, hogy semmi nem változik.

De a polgári demokrácia szempontjából semmi nem változik.

Abból a szempontból nem. Annak vége, kampec. Ha az Egyesült Államok elnöke egy Trump, és az egyetlen liberális kormány, a német, megadta magát a kor tendenciáinak, és beállta rasszista irányba, akkor miről beszélhetünk? A politológusok elemezhetik, hogy ennek vannak fasisztoid, vagy ósdi konzervatív részei, vagy éppen kelet-európai paraszti bizalmatlansági része, a végeredmény az árnyalatoktól függetlenül ugyanaz.

De lehetünk akár újra legvidámabb barakk.

Hát nem úgy néz ki. Magyarország pillanatnyilag a legszomorúbb barakk.

De a perspektíva lehet ez.

Nem hiszem. Orbán Viktort nem lehet kiheverni. Ez az ország tönkre van téve. Ennek az országnak, ebben a társadalmi rendszerben nincs jövője. Ez kész, ez lezárult.

De Orbán Viktor is egyszer meg fog bukni.

Igen, csak megteremtett a saját képére és hasonlatosságára egy országot. Készült egy közvélemény-kutatás, amely alapvetően, bizonyos szempontból baloldalinak, vagy inkább antikapitalistának mutatta be a lakosságot, ugyanakkor az is kiderült, hogy a faji és etnikai kisebbségeket el kell nyomni, vélik az emberek, nem hívei a női egyenlőségnek, a nemzetközi dolgoknak; ezek a nemzeti szocializmusnak az elemei. És ezt nevezi a liberális sajtó Magyarországon baloldalinak. Ezt, ami egy rendes, igaz, nemzetiszocialista konszenzus. Gratulálok.

Te jól ismerted a rendszerváltás idején Orbán Viktort.

Igen, jól ismertem.

És nem ilyennek ismerted meg.

Az mindegy.

Rendben van, én azonban azt kérdezem tőled: vajon mitől változik meg ennyire?

Ezt már vagy kétszázán megkérdeztek tőlem. Nem tudom. Csak. Nem akarok erről beszélni.

Miért? Mert idegesít?

Túl sokat beszéltem róla. Nem érdekes. Rég volt.

De ebben élünk.

Nem számít. Az számít, hogy ő kicsoda ma.

És kicsoda ma?

Az európai szélsőséges jobboldal legjelentősebb alakja.

Az siker, nem?

Hát hogy a fenébe ne. Pontosan az történik Európában, amit Orbán Viktor helyesnek tart. Nem azért, mert ő kényszerítette Európára, ez nem így van persze, de kétségkívül azok a preferenciák érvényesülnek, amelyet ő helyesnek tart. Ő a kor embere.

Miközben azt nem tudjuk, hogy ez a kor meddig tart, illetve a te meghatározásod szerint a végtelenségig.

Nem a végtelenségig, de egyelőre ebből Európában nem látszik kiút. Reakciós korszakok voltak már korábban is. Más kérdés, hogy már nem vagyok eléggé fiatal, ezért aztán már nem élem meg a végét. Hát Istenem.

Azért nem annyira Istenem, mégis azt reméltük, hogy demokráciában fogunk élni.

Én évtizedek óta nem gondolok semmi ilyet.

Orbán maga alá gyűrte a sajtót, a tudományt…

Nem vitás, a több kelet-európai ország kormánya kíméletesebb a tudománnyal és a sajtóval szemben, de mégis, összességében ugyanaz a szar van, mint itt.  Az már egy régi dolog, hogy a magyar értelmiségnek és a sajtónak óriási hatása volt a közvéleményre. Azért volt így, mert nem volt magyar parlamentarizmus, a sajtó helyettesítette a politikai pluralizmust.

Neked milyen fórum adatik még?

Online írok, de fizetni nem fizetnek. És külföldön is publikálok. De zömében itt hányom a falra a borsót.

El vagy keseredve?

Azon túl vagyok.

Csak rezignált vagy?

Nem vagyok rezignált. Dolgozom. Az hogy háromszáz embernek, vagy háromszázezernek írok, az nem rajtam múlik.

De nem is érdekel?

Hogyne érdekelne. Ettől azonban az embernek meg kell tennie azt, ami a kötelessége.

De ki kíváncsi még Tamás Gáspár Miklósra?

Sokan kíváncsiak, de nem egészen jól.

Azaz?

Én afféle híres ember vagyok, megnézik, hogy mit mondok, de ez nem jelenti azt, hogy meg is értenének, vagy lenne befolyásom. Vagy, ha van csak csekély. Érdekes módon egyébként negatív módon azért van hatásom, tehát amikor kritikát fogalmazok meg, de ha az eszméimről írok, azt közöny, vagy mosoly fogadja. Tudom én ezt nagyon jól.

A nap kérdése

1

A Független Hírügynökségnek nyilatkozó Tamás Gáspár Miklós szerint mindenhol – így Magyarországon is – tudatlan plebejusok vezetik az országot.

This poll is no longer accepting votes

Ön egyetért a neves filozófus kijelentésével?
1 vote · 1 answer
×

Ki is az a 200 éves Marx, és mit akar?

0

Így a magát megveszekedett antimarxistának tudó, valójában ignoráns és arrogáns, „hetyke tudatlanságára” végtelenül büszke publicista, ízléstelen és mindent egybevetve érdektelen, írásából tudja meg a nagyérdemű (no, ugyan hányan lehetnek ők is?), hogy Marx nem alsónemű vagy karóramárka, hanem valami más.

 

Akárhogyan is nézzük a kétszázéves Marx évforduló mifelénk csakis azt mutatta meg, hogy mennyit süllyedt a közélet, a közös okoskodás, a nyilvános vita, a filozófia, a gazdaságtan és végül a publicisztika színvonala. Persze ez sem kevés, mármint a hanyatlás, az igénytelenség, a primitív-demagóg közbeszéd eluralkodásának való tükörnyújtás. És azt is eszünkbe juttatja, hogy nemrég még rommagyar filozófusok és közéleti hangadók is részt vettek – fölkészültségüknél és erudíciójuknál fogva még a legsötétebb elnyomatás körülményei között is megtehették – a (neo, poszt, reform vagy kritikai) marxista vitákban: volt saját mondanivalójuk. Vagy felejtsük el, hogy volt nekünk Bretter Györgyünk is? (Hogy csak őt említsem, mert nem volt nekünk saját Antonio Gramscink, de még Lukács Györgyünk sem, mert hogy műveit hasonlóan kevesen ismerik). S mivel azok, akik időnként úgy léptek/nek föl, mint valamiféle Marx-követő „tiszta elmék” most éppen alkalmi maoista korszakukat élik (persze stílusosan Alain Badiou félreolvasatát követve) és már nem is pitiznek az általuk elképzelt Marxnak, a legszínvonaltalanabb és közönségesebb, a magyarországi gyűlöletkampányhoz igazított publicisztikák és kommentek virágoznak. Becsületére legyen mondva, a hiányt (nem tudni, hogy egyáltalán fölkértek volna valakit, hogy próbálkozzon meg egy Marx interpretációval?) a transindex.ro, azzal próbálja kitölteni, hogy átveszi TGM Mércében megjelent alkalmi írását. Így mégiscsak megjelenik rommagyar fölületen is a gondolat, hogy: ”Marx osztozik a legnagyobb gondolkodók balsorsában: őt is félreolvasták, félreértették, műveit nem ismerik eléggé se hívei, se bírálói – … – , ráadásul hatása (akárcsak olyan mestereké, mint Platón és Arisztotelész) annyira szerteágazó és sokrétű, hogy könnyű őt összetéveszteni némely követőivel, s néhány odavetett (ám agyonkommentált) megjegyzése önállósult, saját szakirodalmat növesztett, amelynek csak kevés köze lehet gondolkodásának lényegéhez”. Így a magát megveszekedett antimarxistának tudó, valójában ignoráns és arrogáns, „hetyke tudatlanságára” végtelenül büszke publicista, ízléstelen és mindent egybevetve érdektelen, írásából tudja meg a nagyérdemű (no, ugyan hányan lehetnek ők is?), hogy Marx nem alsónemű vagy karóramárka, hanem valami más. És ez a más az, ami bosszantó, mert mint primitív írásból és kommentekből látszik Marx egy „sarlatán”, szóra is alig érdemes, ha nem azért, hogy elpufogtassuk gyűlölködő kijelentések sokaságát, bizonygatva, hogy értjük az újpopulista/demagóg üzenetet, most gyűlölni kell, nem baj, ha azt sem tudjuk kit és mit. Az sem baj, ha Sztálint szidjuk (majd talán ugyanolyan hévvel dicsérni is fogják ugyanazok), mikor Marxot írunk és az sem, hogy olyan dolgokkal azonosítjuk a 19.századi óriást, amihez végképp semmi köze. Marx a jobboldalként tetszelgő populista diskurzusok, a gyűlöletbeszédnek is központi alakja, mire mennének nevének – de soha nem gondolatainak, azokat nem éri föl ésszel sem a másod-harmadrangú publicista, sem az ő nagyérdeműje a kommentariátus – fölemlegetése nélkül?

Egyetlen őszinte mondata van a hangadónak Marx kapcsán, és nagy kár, hogy nem erre szűkítette írását, mondandója ennyi volt: ”Tulajdonképpen akart a fene Karl Marx születésének kétszázadik évfordulója alkalmából bármilyen módon megnyilvánulni”. A többi gondolattalan pocskondia, semmi köze Marxhoz. A színvonalas kritikai műfaj rég halott, az anyázás a divat, a bayerizmus, úgy is, mint keresztény érték.

De még a legigénytelenebb szövegben is van valami, ami reflexióra érdemes, bizonyítja szerző (neve említésére sem érdemes) cinikus/önsajnáltatónak szánt megjegyzése, hogy ti. gyerekként, valamennyit, egy olyan rendszerben élt – mi több szerinte egy egész régió szenvedte meg ezt a dolgot –, mely „Marx tanaira épült” volna. Sőt aztán állítja, valahogyan, történelmi és földrajzi bakugrások, demagóg szövegelés, töltelékszavak és mondatok során Marx tanai felelnek usque „százmillió ember pusztulásáért”.

És itt azért érdemes lenne megállni az apokalipszissel, és egy ártatlan de attól fogasabb kérdést föltenni: Ceusescu, Pol Pot, Mao, vagy Castro, Sztálin, vagy horribile dictu, Rákosi rendszere, hogyan és mennyiben „épült Marx tanaira”? És a választ nem várhatjuk demagóg, szerencselovagoktól, akik most éppen a trendet vélik meglovagolni, de biza kihívás ennek megválaszolása a létezett szocializmust megtapasztalt, és a „marxi tanokat” valóban ismerők számára. Eszme és gyakorlat, filozófia, vagy egyenesen utópia, és praxis viszonya – és persze nemcsak Marx kapcsán, de miatta fokozottan, hiszen ő állította, hogy „a filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk” – máig megoldatlan föladvány. Nem túlzás azt mondani, addig nem tudunk – legalábbis eszmei értelemben – túllépni közelmúltunkon amíg ezt a kérdést meg nem válaszoljuk, és sajna Marx ehhez nem lehet útmutató, ő az összevetés egyik pólusa, de receptet, továbbra sem adhat.

Újra kell gondoljuk (vagy marad az unthinking) az összefüggést, hogy pontosan megérthessük nemcsak a közelmúltat, hanem a jelenlegi krízis(ek), a világrend(etlenség) hátterét, és ha kell, tagadjuk meg Marx valamely olvasatát, csak oldjuk meg a föladványt. Mi került válságba, ha nem a Marx által joggal és ezidáig a legalaposabban – ti. lényegét, a kizsákmányolást és elnyomást tekintve és elítélve – bírált kapitalizmus? Létezik-e alternatívája a jelenleg éppen válság-ciklusát élő kapitalista világrend(etlenség)nek? Vessük el azt a Marx által vizionált 19. századi történelemfelfogást, hogy a progresszió állandó, hogy a történelemnek iránya és célja van, de akkor vázoljunk plurális történelemképet, alternatívákat, hiszen az elméleti kilátástalanság kezelhetetlenné teszi a válságot.

Egyébként a 19. századi Marxon számon kérni 21. századi kríziseink megoldásának kulcsát, több mint balgaság, olyan ez, mint volt párttitkárok (wow, elgondolni is borzasztó, köztük élhetett és eszmélhetett szerző) anekdotikus mondása miszerint „Platón hibája, hogy nem ismerte föl a munkásosztály forradalmi szerepét a történelemben”.

Hát, itt tartunk, azokról az írásokról pedig fogalmam sincs hol lehetnek, melyek: „az erdélyi magyar médiában is sok magvas gondolatot vázoltak fel a Mestert méltatva” /sic!/, miközben még nyomuk sincs. Ennyire megbízható szerzőnk, de akár a marxizmus „lényegének” sebtében való felvázolásából is kitűnik ez), ostobákkal és balgákkal, sőt rosszindulatú és tudatlan propagandistákkal tele volt mindenkor a világ, (no meg a hócipő) csak eddig, mintha, nem lettek volna ilyen szemtelenül büszkék előbbi jelzőkkel leírható „teljesítményükre”.

Magyari Nándor László

A mostani proteszt egy nagy semmi

„Ez a fiatal közönség pont ugyanazt mondja, mint eddig az öregedő liberálisok: politika nem érdekel, az ellenzék fogjon össze akármilyen áron, és tüntesse el helyettem Orbán Viktort. Ezt halljuk nyolc éve a néniktől és bácsiktól, a mostani protesztnek csak a dallama más – ezt nyilatkozta a többi között Tamás Gáspár Miklós filozófus a Független Hírügynökségnek. Szó volt még orbánista és antiorbánista magyarokról, nemzetpolitikáról, baloldalról…

A választási kampányban a végsőkig kiéleződött az anyaországi és a határon túli magyarok közötti feszültség. Viszont az eredmény nem igazolta ezt a nagy „felhajtást”. Megérte?

Nem hiszem, hogy a választók között éleződött volna ki a feszültség: egyszerűen a határon túli magyar nemzeti kisebbségek – akár bizonyos nyugat-magyarországi területek – a mai kormánytábor és a negyedik Orbán-kormány tartós, szilárd hívei. Az ellenzék és az orbánista jobboldal között pedig rendkívül éles az ellentét. Erdélyben az Orbánnal nem rokonszenvezők (akik nem szavaznak, mert a legtöbben közülük soha nem vették föl a magyar, a „kettős” állampolgárságot) és Orbán hívei között épp akkora a kölcsönös utálat, mint Budapesten vagy Pécsett. Ez nem kisebbségiek és magyarországiak ellentéte, hanem az orbánista és az antiorbánista magyarok közötti általános, elkeseredett konfliktus. Magyarországon és egyebütt.

Mindezek után a magyarországi baloldalnak nem kellene újragondolnia a nemzetpolitikáját, vagy már mindegy, mert hosszú távra mérgeződött meg a magyar-magyar viszony?

A magyarországi baloldal nem Gyurcsányból áll, sőt: Gyurcsány egyáltalán nem baloldali, hanem a jobboldal „neoliberális” vagy „neokonzervatív” változatát képviseli, különösen gazdaságpolitikai fölfogásában. Jellemző a magyar politikai műveletlenségre, hogy őt – ismert ultrakapitalista kormányzása ellenére – „balos”-nak nevezik. Ez hajmeresztő. A kisebbségi magyarok elleni akcióit én többször is elítéltem – hadd utaljak ezekre az írásaimra: ― , minden álszerénység nélkül állíthatom, hogy én inkább reprezentálom a magyar baloldalt, mint Gyurcsány Ferenc; ezeket az írásokat sokan vitatták az olvasók közül, de a külhoni magyarok választójogtól való megfosztását a Fidesz és a Jobbik választói is támogatják, ami sajnálatos. A baloldali vezetők (Gyurcsány kivételével, ha őt ugyan mégis odasorolnánk) egyetértettek velem, bár választóik nem: itt a magyarországi állampolgárok és a mindenoldali politikai vezető csoportok között áll fönn ellentét, nem a bal- és jobboldali tömegek között, amelyek (majdnem valamennyien!) az összes külföldiek mindenfajta jogaival szemben (tehát a külhoni magyarokéival szemben is) bizalmatlanok. A hivatalos magyar baloldal (MSZP, Párbeszéd, LMP, Együtt) nagyjából egyetért Orbánnal „nemzetpolitikai” tekintetben, ahogyan egyetért avval is, hogy a menekülteket („migránsokat”) nem szabad beereszteni Magyarországra. (Jellemző, hogy a félreinformált közönség ezt nem is tudja. Mint ahogy az erdélyi magyarokat is csak most tájékoztatják róla értelmesen, hogy még Soros György se azt mondja, amit neki tulajdonítanak tévesen, lásd Fayk Emese ritka világos cikkét. Én magam is erdélyi magyar vagyok, természetesnek tartom, hogy a mindenkori magyarországi parlamenti többségnek támogatnia kell a külhoni magyar nemzeti kisebbségeket politikailag, gazdaságilag, kulturálisan, diplomáciailag. És küzdenie kell az összes kisebbségek jogaiért mindenütt, különös tekintettel a magyarországi és Duna-medencei cigányságra.

A baloldal mintha történelmi vereség előtt (után) állna Magyarországon, hiszen alig kétszámjegyű a támogatottsága?

A baloldal (a balközép) az egész világon – olyan apró kivételekkel, mint Portugália – mindenütt pokoli rosszul áll. A szélsőjobboldal befolyása nő egész Európában, valamilyen formában mindenütt kormányon is van már (főleg úgy, hogy a konzervatívok is szélsőjobbra hajlanak, és szövetkeznek a „hivatalos” posztfasisztákkal), s ahol meg nem, mint Franciaországban, ott a hagyományos, „bonapartista” típusú antidemokratizmus uralkodik az egészen kivételesen kártékony Emmanuel Macron elnöksége alatt. Magyarországon még nem tartunk ott, mint Lengyelországban, ahol formailag sincs baloldal a parlamentben egyáltalán. De miféle baloldal Ivica Dačić, Robert Fico vagy Liviu Dragnea „szociáldemokrata” vagy „szocialista” pártja? Ezek csak címkék, az említett pártok meg konzervatív, nacionalista, szexista (antifeminista), tipikusan jobboldali pártok, akárcsak Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja (KSČM). A név: az semmi. A gyakorlati, konkrét politika számít. A baloldal kisebb, főleg fiatal értelmiségi csoportok és a sztrájkoló munkások között található. A parlamenti baloldal (középbal) jelentéktelen, nem jelentene alternatívát akkor se, ha több mandátuma lenne. Vannak árnyalatnyi különbségek és ritka kivételek, de velük nem fárasztom az olvasót.

A választások után már kétszer is tömegtüntetés volt Budapesten. Úgy tűnik azonban, hogy pontosan nem lehet tudni merre terelődik az elégedetlenség. Lehet ebből valamilyen új ellenzékiség?

Ez az elégedetlenség nem politikai jellegű. A tüntetők (szerintem joggal) utálják az Orbán-rezsim zsarnoki jellegét, médiauralmát, mindenre kiterjedő abszolút hatalmát, a balkáni országokénál is rettentőbb korrupcióját, sok vezetőjének pimasz fönnhéjázását és dilettantizmusát – mindez erkölcsileg helyes, de ez nem politikai gondolat, hanem (ismétlem: indokolt) fölháborodás. A tüntetéseken európai és árpádsávos lobogók lengenek, balos meleg hippik és náci meg irredenta szimbólumokkal tetőtől talpig tetovált újfasiszták együtt tiltakoznak Orbán ellen. Ezt a megmaradt, csonkolt ellenzéki sajtó mulatságosnak, olykor egyenesen meghatónak találja. Ez a fiatal közönség pont ugyanazt mondja, mint eddig az öregedő liberálisok: politika nem érdekel, az ellenzék fogjon össze akármilyen áron, és tüntesse el helyettem Orbán Viktort. Ezt halljuk nyolc éve a néniktől és bácsiktól, a mostani protesztnek csak a dallama más. Egyébként nagy semmi.

Egy vacsora utóélete – Kelemen Hunor a Facebookján reagált TGM írására

Facebook-oldalán reagált egy hosszabb bejegyzésben Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke Tamás Gáspár Miklósnak február 5-én a hvg.hu-n, Kelemen Hunor vacsorája címmel megjelent írására.

Ebben a filozófus szerző azt állította, hogy az RMDSZ elnöke korábbi, Karácsony Gergellyel a Párbeszéd és az MSZP közös miniszterelnök-jelöltjével, valamint Molnár Gyulával, az MSZP elnökével folytatott kolozsvári találkozója után tett nyilatkozatával a legdurvábban megsértette a magyarországi ellenzék egyik fontos részének a vezetőit, tagjait, rokonszenvezőit és szavazóit.

A múlt heti kolozsvári közös vacsorát követően Kelemen Hunor azt nyilatkozta a Maszol.ro-nak: „A vacsorán megkérdezték, hogy szerintünk mit kellene tenniük Erdélyben a választási kampányban. Nagyon őszintén azt mondtam, hogy semmit. Ez teljesen fölösleges időtöltés és energiabefektetés, hiszen én azt gondolom: az erdélyi magyar emberek világosan tudják, hogy kire szavazzanak.”

„Elhíresült vacsoránkon nekem szegeztek egy kérdést, nevezetesen azt, hogy „mit kellene tennie a magyar ellenzéknek Transzilvániánkban a magyarországi választási kampányban?” Őszinte ember lévén, amit már Andrei Plesu úr is kifogásolt és mesterien összekevert a faragatlansággal, tömören válaszoltam: semmit! Nincs értelme! Az erdélyi magyar emberek nagyon nagy többsége nem ebben a kampányban fogja eldönteni, hogy amennyiben él a szavazati jogával, akkor kire fog szavazni” – írja ennek kapcsán az Egy vacsora utóélete címmel közzétett bejegyzésében a szövetségi elnök. Kelemen hozzáteszi, hogy természetesen ő maga is tudja, hogy lehetett volna diplomatikusabb, mézes-mázas, lakkozhatta volna a témát, hiszen állítása szerint tudja, hogyan kell ezt csinálni. „Vacsorapartnereimet tisztelem annyira, hogy nem kezdtem elmés dolgokat mesélni nekik arról, hogy

az utolsó száz méteren miként lehet parittyából lézerkardot gyártani, merthogy tulajdonképpen nem lehet ”

szögezi le Kelemen Hunor, aki elmondja, nem érti, hogy miért kell ezért dühösnek lenni. TGM azon állítására is reagált, miszerint az: „erdélyi magyarság önbecsülése, méltóságérzete megkövetelné talán a lelki függetlenség minimumának akár szerény jelzését, amelyhez elég lett volna, ha Kelemen Hunor van annyira bátor, hogy hallgasson”. „Vannak dolgok, amelyekhez az idő teltével sem tudok hozzákopni. Úgy tűnik, hogy amikor az erdélyi magyar emberről van szó, akkor néhány hasonló elvárás mind román, mind magyar (értsd magyarországi) oldalról elő-elő bukkan. Nem tudok kezdeni semmit azzal az elvárással, hogy a „lelki függetlenség” szerény jelzése és az erdélyi magyar ember bátorságának a fokmérője az lenne, hogy bizonyos kérdésekben mélyen hallgat. Csendben ül! Figyel, nehogy szó hagyja el a száját. És ha mégis, akkor az nem lehet bármilyen, nem lehet vélemény, illetve az nem lehet más, mint amit elvárnak tőle. Mert csendben ülni egyes méltóságos urak szerint a helyes cselekedet és a nagy tiszteletadás egyetlen és valóságos jele” – írja erről.

(Transindex)

Ez volt ma, és az ünnepek alatt – 2017. december 27.

0

Orbán olyan, mint a fű: ma friss, holnap elporlad – mondta Iványi Gábor lelkész, az Oltalom karitatív egyesület elnöke a Független Hírügynökségnek; a kettős állampolgárság liberalizálása után felgyorsult az elvándorlás – ezt már Végel László író mondta a FüHü-nek; a magyar nacionalizmusban pedig nincs helye a szerbek iránti vonzalomnak – ezt meg Tamás Gáspár Miklós; Ujhelyi viszont Szájerrel vitázott volna, ha a Magyar Idők megjelentette volna a válaszlevelét; közben a világ leggazdagabb emberei még gazdagabbak lettek.

 

Orbán olyan, mint a fű: ma friss, holnap elporlad
Beszélni kell, szólni, mert az is cselekvés, mondja Iványi Gábor lelkész, az Oltalom karitatív egyesület elnöke a Független Hírügynökségnek adott karácsonyi interjújában. Azért kell beszélni, mert Orbán Viktorék a szemünk láttára fosztják ki az országot. Itt minden egyetlen ember érdekének van alávetve, állítja, egy olyan embernek, aki fáraónak, Istennek képzeli magát. Iványi, aki két gyermekét is megkeresztelte a miniszterelnöknek, soha nem volt bensőséges kapcsolatban vele. Azt már korábban is látta rajta, hogy nem tudja elviselni a vereséget, vagy ha ellentmondanak neki. Időben meg kellene őt állítani, és nem megvárni, amíg a személyiségének teljes nyomorúsága kiteljesedik.

A kockázatmentes magyar rendszerváltás
Interjú Végel László Kossuth-díjas íróval, drámaíróval, dramaturggal, publicistával, Újvidék kozmopolita lokálpatriótájával a kettős állampolgárságról, arról, hogy a tömeges kivándorlás miatt a magyarlakta vidékeken már 4000 euróért lakható házat lehet vásárolni, meg arról, hogy a magyarországi (budapesti) kultúra egyre inkább önmagába fordul és nem ismeri fel a másság varázsát, valamint a sajátos kisebbségi klausztrofíliáról.
(…) A kettős állampolgárság megadása valóban fordulópontot jelentett, amire alapos, szakszerű háttértanulmányokkal, szociológiai kutatóprogramokkal kellett volna előkészülni. Ismerni kellett volna a kisebbségben lejátszódó folyamatokat, hogy megfogalmazódjon az állampolgárság megadásának módszere és dinamikája.

EZEK A FELMÉRÉSEK ELMARADTAK.

Mi történt tehát? A magyarországi pártok kezdetben rendre ellenezték a kettős állampolgárságot, aztán hipp-hopp elfogadták. Pártkampányok születtek, amelyek arról szóltak, hogy ki van ellene és ki van mellette. Ki a nemzethű és ki a nemzetidegen?  S milyen következményekkel járt ez? Felgyorsult az elvándorlás, úgyhogy a demográfusok szerint a vajdasági magyarság pár évtized múlva jelentéktelen szórványt képvisel.

Jó lenne ezzel komolyan szembesülni.

Szerbia és Magyarország Európa páriái
Tamás Gáspár Miklós filozófus a belgrádi NIN hetilapnak adott interjújában a többi között azt mondta, hogy Orbán és Vučić is elszigetelt és ezért van szükségük egymásra. Barátságuk alapja nem a szimpátia, a magyar nacionalizmusban pedig nincs helye a szerbek iránti vonzalomnak.

A két politikus közötti különbséget TGM abban is látja, a NIN szerint, hogy amíg Vučić Németországot igyekszik követni, addig Orbán sokkal radikálisabb.

MOST FEJEZI BE UGYANIS ÉLETMŰVÉT, A DEMOKRATIKUS ELLENZÉK MEGSEMMISÍTÉSÉT,

hogy a jobboldali riválisai ellen fordulhasson. Ezenkívül a magyar lakosság 95 százaléka csak az állami médiából tájékozódik. Ez a „tájékoztatás” pedig oly módon történik, amelyről Szerbiában még álmodni sem tudnának – idézi a nagymúltú belgrádi ellenzéki hetilap Tamás Gáspár Miklóst, aki hozzátette: Magyarországon csak egy nemállami rádió van és csak Budapesten hallható, van két lap, összesen 20 ezres példányszámmal és néhány internetes oldal szűk olvasói bázissal.

Ujhelyi kontra Szájer
Szájer József európai parlamenti képviselő karácsony előtt hosszú cikket közölt a Magyar Idők hasábjain az európai közösség jövőjéről, benne a néppárti jobboldal feladatairól („Nézzenek a füstfüggöny mögé”). Erre küldött az újság szerkesztőségének válaszlevelet Ujhelyi István, szintén európai parlamenti képviselő. A Magyar Idők visszautasította a válasz közlését. Az illetékes rovatvezető ezt többek között azzal indokolta, hogy „híján van az intellektuális érvelés képességének”.
Ujhelyi István a Hallgass az eszedre, Magyarország! című válaszában azt írja, hogy igaza van Szájer Józsefnek. Igaza van, amikor legutóbb ezen a hasábokon arról írt: Európa a diktatúrák lerázása után kiépítette a demokráciát és a jogállamot, ma pedig „mégis bajban van”. Helyes megállapítás, a következtetés és az indoklás azonban egyszerre félrevezető és hamis. A Fidesz európai parlamenti képviselője ugyanis miközben ismét csak helyesen állapítja meg, hogy az európai projekt súlyos bizalomválságban szenved, az Unió recsegő és sokszor döntésképtelennek tűnő intézményrendszere eltávolodott az európai polgároktól, aközben ennek okaként elfelejti felsorolni saját személyes és pártjának, illetve kormányának felelősségét. A kép ugyanis ezzel együtt teljes. Amikor arról beszél, hogy megcsappant az „európai közös cselekvés hatékonysága”, vagy hogy a tagállami kormányfők találkozóján „a közös szekér egyre sűrűbben megakadva megy csak”, álságosan elhallgatja – vagy ha úgy tetszik füstfüggöny mögé rejti – a tényt, miszerint éppenséggel Orbán Viktor és a vírusként terjedő illiberalizmusának követői azok, akik rendre botot dugnak a küllők közé. Majd álszent módon visszamutogatnak: lám, az Unió megint béna. (…)

Bomba jó éve volt a világ leggazdagabb 500 emberének
Jeff Bezos, az Amazon társtulajdonosa és menedzsere a világ leggazdagabb embere lett: november végére elérte a 100 milliárd dolláros vagyont! Ez mostanra egy kicsit csökkent, de így is van mit a tejbe aprítania. Az eddigi első helyezett, Bill Gates rendszeresen nagy összeget utal át a Bill és Melinda Gates Alapnak, ezért elveszítette az első helyet. Hasonló a helyzet Soros Györggyel is, aki 18 milliárd dollárt adott a Nyílt Társadalom alapnak. Emiatt vissza is esett a Bloomberg Billionaires Index 195-ik helyére – 8 milliárd dollárral.

Bár Mark Zuckerberg is nagy összeget utalt át különböző alapítványoknak, de a Facebook alapító elnöke így is kiváló évet zárt: 22,6 milliárd dollárral nőtt a vagyona vagyis egyetlen évben 45%-ot nyert!

Szerbia és Magyarország Európa páriái

0

Tamás Gáspár Miklós filozófus a belgrádi NIN hetilapnak adott interjújában a többi között azt mondta, hogy Orbán és Vučić is elszigetelt és ezért van szükségük egymásra. Barátságuk alapja nem a szimpátia, a magyar nacionalizmusban pedig nincs helye a szerbek iránti vonzalomnak.

A két politikus közötti különbséget TGM abban is látja, a NIN szerint, hogy amíg Vučić Németországot igyekszik követni, addig Orbán sokkal radikálisabb.

Most fejezi be ugyanis életművét, a demokratikus ellenzék megsemmisítését,

hogy a jobboldali riválisai ellen fordulhasson. Ezenkívül a magyar lakosság 95 százaléka csak az állami médiából tájékozódik. Ez a „tájékoztatás” pedig oly módon történik, amelyről Szerbiában még álmodni sem tudnának – idézi a nagymúltú belgrádi ellenzéki hetilap Tamás Gáspár Miklóst, aki hozzátette: Magyarországon csak egy nemállami rádió van és csak Budapesten hallható, van két lap, összesen 20 ezres példányszámmal és néhány internetes oldal szűk olvasói bázissal.

Arra az újságírói észrevételre, hogy Szerbiában sincs sok független médium és ellenzék is alig, TGM azt válaszolta, hogy Magyarországon még a gazdaság is szigorúan Orbán alá van rendelve. A politika csak segédeszköz azon emberek magánbiznisze számára, akik nem illenek bele a hivatalos állami struktúrákba. A törvényeket ügyvédi irodák hivatalnokai írják.

Az államot megsemmisítették, és ez a fasiszta rezsimek jellegzetessége.

A hatalmat kihelyezték a hivatalos intézményekből. Már nem létezik az állami nacionalizmus régi modellje, hanem passzív mozgósítás. A televízióban figyelmeztetnek bennünket a fenyegető idegenekre és a menekültekre, akiket a nemzetközi zsidó elitek összeesküvése küldött ellenünk. És a lakosság 80 százaléka ezt elhiszi.

TGM: Az etnikumok mindenütt egymás ellen fordulnak

Az etnikumok nem akarnak többé együtt élni. Se más nemzetiségűekkel, se bevándorlókkal. Még a katalánok sem, akiknek a jogairól a kelet-európai nemzetiségek csak álmodhatnak. A székely autonómia csak az eddigi európai egyensúly teljes fölborulásával válhatnék lehetségessé, de ez utóbbi már az államhatárokat is szétszaggatná. Persze ez lehetséges. Interjú Tamás Gáspár Miklós filozófussal:

 

A katalóniai válság (bárhogy alakuljon is) ront vagy javít az Európában létező autonómiatörekvések ügyén?

Épp most látom, hogy a katalóniai tartományi (vagy köztársasági) kormány vezetői Belgiumba menekültek. A helyzet romlik, és minden a teljes összevisszaságba süllyed. A madridi kormánynak annak ellenére engednie kellett volna a népszavazást, hogy az alkotmány tiltja – hiszen az alkotmányos rend megváltoztatására irányuló kezdeményezés természetesen (ipso facto) alkotmányellenes. Akárhogyan is változnak a dolgok Spanyolországban, Katalóniában, a Baszkföldön (egyik régióban sincs népi többségük a függetlenségi törekvéseknek), a skóciai, flandriai, lombardiai-venetói, krími stb. problémák jelzik: az etnikumok nem akarnak többé együtt élni. Se más nemzetiségűekkel, se bevándorlókkal. Akkor se, ha nincs elnyomás és üldözés.

A katalánok jogairól a kelet-európai nemzetiségek csak álmodhatnak

– és mégis.

A jelenlegi szupraetnikus nemzetállamok (és ezek vannak többségben mindenütt, Európában pedig csak ilyenek találhatók) természetesen ellenzik a föderalizálási és autonómiatörekvéseket, mert ezek (hiába tagadjuk) különösen 1989 óta, akárcsak az első világháború végső szakaszában, önrendelkezési, elszakadási, függetlenségi lépésekhez vezetnek – elkerülhetetlenül. Csak a marxisták tekintették az autonómia és/vagy az önrendelkezés jogát alanyi jognak a népcsoportok számára (Otto Bauer, Lenin és mások); de ebből csak föderációk lettek. Ám a föderációk (a Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia) szétestek – és a további szétesés a modern államiság megszűnéséhez vezet. Lehet, nem kár érte. És láthatjuk, hogy a legegységesebb nemzetállamban (ez Magyarország) is megjelent a roma területi autonómia követelése, egyelőre nem igazán komolyan: de az örmény vagy a kurd autonómiaköveteléseket se vették komolyan száz éve, vagy akár tegnap. Az autonómiakövetelések hivatalos megítélése sose volt rosszabb, mint ma – de a hivatalos álláspont meg tud és meg szokott bukni olykor.

Európa kapásból Madrid mellett állt ki, teljes mellszéleséggel, Brüsszel egyébként sem szokott foglalkozni a nemzeti kisebbségek ügyeivel. Változhat-e az a jövőben?

Az Európai Unió nem nagyon tehet mást, hiszen nem szövetségi állam, hanem államszövetség, és a tagállamok belső szerkezete nemzetállami hatáskör. Ettől függetlenül az Európai Unió a status quo ante szervezete volt mindig. Ami ennél fontosabb: egyetlen európai nemzetállam kormánya se állt ki a katalán függetlenség mellett, a szélsőjobboldali flamand szeparatisták kivételével fontos európai párt se, és egyetlen jelentősebb európai napi- vagy hetilap se. Az Európai Unió szerepe ebben jelentéktelen; az összes nemzetállamok külön-külön és együtt az EU nélkül is elutasítják a független Katalán Köztársaságot, és nemcsak azért, mert megalakítása – természetesen – problematikus jogilag. Az Európai Unió nem foglalkozhat autonómiaügyekkel, erre nincs kompetenciája. Az azonban egyszerűen nem igaz, hogy nem foglalkozik a nemzeti/etnikai (és más) kisebbségek ügyeivel – az egyetlen (emberi jogi) szempontból, amely rendelkezésére áll. Az persze nem lehetséges, hogy külön foglalkozzék az ún. „őshonos” kisebbségek problémáival, hiszen evvel sértené a hátrányos megkülönböztetés tilalmát. Így az anyanyelvi óvodához való jog épp úgy jár a párizsi araboknak, mint a bécsi törököknek és a székelyföldi magyaroknak – s az előbbieket épp most akarják megszüntetni a tagállami kormányok.

Magyar szempontból csak a székely autonómia ügye kapcsolódhat ehhez a témakörhöz. Ennek van realitása, vagy az egész gondolat olcsó választási fogássá silányult?

A székely autonómiára vonatkozó magyar javaslatok romániai alkotmányjogi szempontból nem világosak, mert nem tudni, hogy mennyiben módosítanák a teljes államszerkezetet. Az óhajtott autonóm terület vezetésének kompetenciáiról is különféle ötletek keringenek. A székely autonómia gondolata nem választási fogás, hanem – alapvetően – az erdélyi magyar elégedetlenség kifejezése, az erdélyi magyar politizálás állandó szimbolikus eleme. A székely autonómiát a román egységes nemzetállam vezető osztálya soha nem fogja megengedni, ameddig hatalmon van. (A hagyományos román értelmiség többek között azért volt elégedetlen a létező szocializmus rendszerével az 1980-as évekig, mert a rezsim szerinte túl sok engedményt tett a magyaroknak, és „magyar uralmat” tett lehetővé az erdélyi régió jelentős részében…)

A székely autonómia csak az eddigi európai egyensúly teljes fölborulásával válhatnék lehetségessé, de ez utóbbi már az államhatárokat is szétszaggatná.

Persze ez lehetséges. Hiszen az etnikumok mindenütt egymás ellen fordulnak, nincs ami összetartsa őket egy közös, akár szövetségi államalakulatban: az eddigi politika mindenütt mély válságban van – ezt a szeparatizmusok épp úgy jelzik, mint a bevándorlás, a menekültekkel (és másutt a kelet-európai vendégmunkásokkal) szembeni, mindent meghatározó, hatalmas hisztéria. A régi etnikai kisebbségek immár nem jogokat szeretnének, hanem távozni – el a szupraetnikus nemzetállamból a saját etnikai államukba. 1867 és 1918 között a magyar uralkodó osztály jogokat kínált a kisebbségeknek az etnikai-nemzetiségi-kulturális asszimilációért cserébe. Az asszimiláció (akkori hivatalos nevén: „magyarosítás”, illetve „elmagyarosodás”) sikerült is (hiszen ma magyar politikusnak lehet lenni Mádl, Horn, Kuncze, Stumpf, Schmitt, Szájer, Schiffer, Áder néven) meg nem is (hiszen a félig asszimilált kisebbségek elszakadtak, ha tehették). Mindenesetre az „asszimiláció” eszméje már csupán Nyugaton él „integráció” néven, és csak az új bevándorlókra vonatkozik.

Az etnikai alapú autonómiatörekvések mellett elhalványulnak a többnemzetiségű, közös történelmi múlttal rendelkező területek (pl. Erdély, Vajdaság), igaz, elég halovány, önállósodási törekvései. Ez utóbbiakról akár végleg le lehet mondani?

A föderalizálás (hiszen ez nem etnikai autonómia lenne) ma – ez a hivatalos álláspont minden országban – a legnagyobb veszedelemnek számít, a rendetlenség, bomlás, összeomlás előidézőjének, olyannyira, hogy még a pusztán közigazgatási-hivatali decentralizálás is megállt mindenütt, ahol lehet valamicske etnikai vonatkozása a dolognak; még a két-vagy többnyelvű hivatali ügyintézésnek vagy jogszolgáltatásnak a XIX. század elején megindult kibontakozása is megáll vagy visszafejlődik, nem hogy föderális államszerkezeteket alakítsanak ki – önként! – mai országok. Ezt ma a vezető körök mindenütt háborús veszélyforrásnak tekintik, olykor egyszerűen ördöginek.

Hiába védik a világot a dzsihádizmustól a kurdok, az önálló Kurdisztán gondolatát minden létező állam elveti, ellenzi – a kurdok szövetségesei is.

Ugyanakkor a szupraetnikus nemzetállamok semmilyen vonzerőt nem jelentenek, csak ha – szakítva eddigi politikájukkal, a békés asszimilációval, a területi egységgel, némi toleranciával – agresszív etnikai jelleget öltenek. Ez viszont a veszélybe kerülő kisebbségek szeparatizmusával jár. Ebből a slamasztikából a jelenlegi rendszerben semmiféle kiút nincs. Ezt békésen átalakítani már nem lehet.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!