Ali Khámenei ajatolláh külföldi vallási vezetőket és politikusokat fogadott, akiknek többek között arról beszélt, hogy Szaúd-Arábia együttműködése az Egyesült Államokkal és Izraellel árulás az iszlám ellen, és Jeruzsálem Palesztina fővárosa.
Az iráni vallási vezető kitért arra is, hogy az, hogy Donald Trump elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosának, az arculcsapását jelenti az iszlámnak. Trump döntésére válaszul Irán még decemberben Palesztina fővárosának ismerte el Jeruzsálemet. Az ajatolláh kedden a Twitteren is közzétett erről egy bejegyzést:
#Palestine is a collective, a country with a history. Palestine is from the river to the sea and #AlQuds is undoubtedly its capital.
Irán valójában Izrael létét sem ismeri el, válaszul Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök igyekszik Irán ellen hangolni az Egyesült Államokat és Szaúd-Arábiát. Nemrég az izraeli fegyveres erők vezérkari főnöke nyilatkozott egy lapnak Szaúd-Arábiában, amire korábban nem volt példa. Az izraeli tábornok közölte, hogy információkat cserélnek Szaúd-Arábiával Iránnal kapcsolatban.
Izrael és Szaúd-Arábia fokozódó együttműködésének a jele az is, hogy a jövőben az Indiából Izraelbe repülő gépek Szaúd-Arábián keresztül juthatnak el a zsidó államba. Ezzel két órával rövidülne a menetidő.
Az izraeli hírszerzési miniszter, Yisrael Katz hívta meg Mohamed bin Szalmánt. Szerinte a hercegnek komoly szerepe lehetne az izraeli-palesztin békefolyamatban.
A miniszter egy szaúdi újságnak, az Elaphnak nyilatkozott – ahogy korábban a hadsereg vezérkari főnöke is. A Háárec által idézett interjúban Szaúd-Arábiát az arab világ vezető erejének írta le, amely „szponzorként” segíthetne a béketárgyalásokon.
A 32 éves Mohamed bin Szalmánt apja júniusban nevezte ki trónörökösnek, elemzők szerint hamar átveheti apja posztját, és fiatal kora miatt, szokatlan módon, akár évtizedekig vezetheti az országot.
Irán miatt a herceget Amerika és Izrael is partnerként kezelheti.
Több forrás szerint az elmúlt években többször vett részt háttértárgyalásokon izraeli politikusokkal. Bár Szaúd-Arábiának nincs diplomáciai kapcsolata Izraellel, szakértői szinten az elmúlt időszakban egyre több a tárgyalás a két ország között.
Irán tűnik győztesnek a Szaúd-Arábiával a Közel-Kelet feletti hegemóniáért vívott csatában. Ebbe persze sokan nem akarnak belenyugodni, és megpróbálják Irán befolyását csökkenteni. Több országban Irán és Szaúd-Arábia közvetett háborút vív már egymással – vagyis egyelőre szövetségeseik csapnak össze, de sokan már azt találgatják, hogy lesz-e ebből nyílt háború a két ország között.
Haszan Róháni iráni elnök Fotó: MTI/EPA/Iráni elnök sajtóhivatala
Az amerikaiak iraki inváziója, majd az arab tavasz forradalmai teljesen megváltoztatták a Közel-Kelet képét. Ezt előbb az Iszlám Állam használta ki, majd a vereségek miatt új stratégiára kényszerülő terrorszervezet visszaszorulásával megnyílt az ajtó Iránnak – annak az országnak, amely mindig is az Öböl-régió feletti vezető szerepért küzdött az arab államokkal.
Nem mindig álltak persze nyerésre: a nyolcvanas években az iraki-iráni háború katasztrofális hatással volt Irán gazdaságára, majd az atomvita miatti gazdasági szankciók korlátozták erősen a gazdaságát. Ennek a 2015-ben megkötött alku vetett véget. Irán politikai befolyása már előtte is folyamatosan nőtt, de azóta ez gazdasági növekedéssel is párosul.
A Geopolitical Futures elemzése szerint Irán erejét nem kell túlbecsülni, de nem szabad alulbecsülni sem. Azt ugyanis ki lehet jelenteni, hogy
a Közel-Kelet romjain most gyakorlatilag háború zajlik, még ha nem is nyíltan, és ennek a háborúnak Irán eddig a nyertese a nagy ellenféllel, Szaúd-Arábiával szemben.
A két állam között a konfliktus nem újkeletű. A hatvanas években, amikor Iránban még a sah volt hatalmon, a két ország az ománi polgárháborúban már szembekerült egymással. A viszony azóta is feszült, ráadásul az 1979-es iszlám forradalom óta Irán rendszeresen fellép a térségben a síiták védelmezőjeként. A viszony tavaly év elején mélypontra került. Ennek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy Szaúd-Arábiában kivégeztek egy síita papot, válaszul Iránban megtámadták a szaúdi konzulátust.
Az iráni Forradalmi Gárda felvonulása Forrás: Wikimedia Commons
Persze ez csak a szikra volt, ugyanis
az ellentét jóval mélyebb és több rétegű. Egyrészt etnikai: arab államok állnak szemben a perzsa Iránnal. Másrészt vallási: szunniták rivalizálnak síitákkal,
ez a konfliktus pedig közel 1400 évvel ezelőttre megy vissza.
Mohamed halála után ugyanis a muszlimok nem tudtak megegyezni, hogy ki vezesse a kalifátust: az első utód a próféta egyik legrégibb híve, egyben apósa lett, de sokan már ekkor azt mondták, hogy Mohamed legközelebbi férfi rokona, Ali a legitim kalifa, aki a próféta veje és unokatestvére volt. Az őt követőket nevezték el Ali pártjának – ebből jön a síita kifejezés.
Ali végül a negyedik kalifa lett, miután elődjét, Oszmánt megölték – emiatt azonban polgárháború is kitört, amely Ali meggyilkolásával ért véget, és az Omajjád-dinasztia került hatalomra. Ali fia, vagyis Mohamed unokája, Huszein még folytatta a háborút, de 680-ban meghalt a kerbalai csatában – a város azóta fontos síita zarándokhely, az iszlám pedig végérvényesen kettészakadt.
A síiták és a szunniták abban sem értenek egyet, hogy mi számít a vallás autentikus forrásának. Az iszlámban ugyanis a Koránon kívül a szunna, vagyis a próféta cselekedeteinek és tanításainak gyűjteménye is fontos, a két irányzat pedig eltér abban, hogy ezekből mit tekint hitelesnek. További eltérés, hogy a síitáknál az imámok, a vallási vezetők szerepe is nagyon fontos.
Ali Hamenei ajatollah, Irán legfõbb vallási és politikai vezetõje Fotó: MTI/EPA/Szajed Ali Hamenei ajatollah hivatalos honlapja
Az is fontos, hogy
a térségbeli országok egyáltalán nem homogénok, mindenhol jelen vannak síiták és szunniták is.
Irakban például sokáig a szunnita kisebbség nyomta el a többségi síitákat – ez Szaddám Huszein bukásával fordult meg. Szíriában viszont a diktátor, Bassár el-Aszad a síitákhoz sorolható alavita kisebbséghez tartozik.
Újabb feszültségforrásként pedig még ott az olaj is, amelynek kitermelését jórészt Szaúd-Arábia ellenőrzi.
Iránnak ugyan van választások útján hatalomra kerülő elnöke, de hatalmát a vallástudósokból álló Őrök Tanácsa korlátozza, az állam első embere pedig a legfőbb vallási vezető, az ajatollah: Ali Hámenei. Óriási a befolyása a névleg a hadsereghez tartozó, valójában teljesen önállóan működő Forradalmi Gárdának is. Ennek feladata a rendszer fenntartása, de hírszerzési tevékenységet is végez, valamint gazdasági ága is van. A gárda különleges egységének parancsnoka, Kászim Szulejmáni az egész Közel-Kelet egyik legbefolyásosabb embere.
Az iraki-iráni háború óta Irán elkerülte a nyílt konfliktust másokkal, szövetségesekre támaszkodott inkább, hogy céljait elérje. Ez látható most is. Négy olyan országot kell kiemelni, ahol a két nagyhatalom, Irán és Szaúd-Arábia közvetlenül szembekerült egymással az utóbbi időben:
Libanont,
Szíriát,
Irakot,
Jement.
Libanonban Irán nyerő helyzetben van: a 2016 decemberében megalakult kormányban komoly a Hezbollah befolyása, amely a Reuters elemzése szerint soha nem volt olyan erős, mint most. A Hezbollah pedig Irán legfontosabb szövetségese, az iráni Forradalmi Gárda segítségével alakult meg 1982-ben, hogy harcoljon az izraeli-libanoni háborúban – és azóta is támogatja az irániak és a velük szövetséges szíriaiak érdekeit.
Haszan Naszrallah, a Hezbollah vezetõje Fotó: MTI/EPA/Nabil Mounzer
A jelenlegi elnök, Michel Aún az ő szövetségesüknek számít, Szaúd-Arábiának ráadásul Szaad Haríri miniszterelnök lemondatása sem sikerült – a kormányfő visszavonta korábbi lemondását.
A sok országban a terrorista szervezetek listáján szereplő Hezbollah segített több iraki síita milícia létrehozásában, valamint kulcsszerepe volt abban, hogy Aszad hatalmon tudott maradni Szíriában.
A szervezet 1500 embert veszített a harcokban, több fontos vezetőt is. Szíriában ölték meg például Musztafa Badreddint, a katonai főparancsnokot, aki bombaszakértő is volt, és sokan a modern terror atyjának tartották, az ő ötlete volt ugyanis, hogy terroristák egyszerre több helyszínen hajtsanak végre összehangolt merényleteket. Kulcsszerepe volt abban, hogy a szervezet jelentősége folyamatosan nőtt, emellett az ENSZ szerint ő koordinálta a Rafik Haríri libanoni miniszterelnök elleni 2005-ös merényletet, miközben gyakorlatilag szellemként élt.
Ugyanakkor a Hezbollah komoly harci tapasztalatokat szerzett Szíriában, hiszen nem csak az irániaktól, hanem az oroszoktól is tanulhattak.
A Hezbollah tüntetése Fotó: MTI/EPA
Szíriában ugyanúgy szembekerült egymással Irán és Szaúd-Arábia: utóbbi ugyanis a mérsékelt szunnita lázadókat támogatta, az utóbbi hónapokban azonban, az iráni és orosz támogatás miatt, nem tűnik úgy, hogy Aszad elvesztené a hatalmát.
Iránnak Irakban is komoly befolyása van:
egyrészt a síiták vezette kormány miatt, másrészt mert rengeteg a síita milícia, amelyek közül több a Forradalmi Gárda közvetlen irányítása alatt áll, és a hadseregben is sok az iráni tanácsadó, akik gyakorlatilag egész osztagokat irányítanak.
Jemenben az irániak a síita húszi lázadókat támogatják, akikkel nem bír a Szaúd-Arábia vezette koalíció. A húszik ugyan nem tudták elfoglalni az egész országot, de a lázadást sem sikerült leverni, sőt, néhány napja a húszik a rijádi repülőtérre lőttek ki rakétát – amiért a szaúdiak persze azonnal Iránt okolták.
Vagyis:
az irániak gyakorlatilag győztek Libanonban, győzelemre állnak Szíriában és Irakban, és lassan kivéreztetik a szaúdiakat Jemenben.
Ráadásul a Katar elleni bojkott aláásta az Öböl-menti Együttműködési Tanácsot – amiből megint csak Irán profitált.
Ráadásul esnek az olajárak, ez feszültséget is okoz Szaúd-Arábiában, amiből reformokkal próbál a vezetés menekülni. Csakhogy az új trónörökös, Mohamed bin Szalman lépései a Foreign Policyt egyenesen arra a leszámolássorozatra emlékeztették, amelyet Michael Corleone hajtott végre a Keresztapa első részében – kérdés, hogy ugyanannyira sikeres lesz-e.
Mohamed bin Szalman Forrás: kremlin.ru
Az viszont biztos, hogy Szaúd-Arábia rájött arra, hogy az irániak növekvő befolyásának megállításához külföldi segítségre lenne szüksége. Már csak azért is, mert a két ország most limitált, úgynevezett proxy-háborút vív egymással, és Szaúd-Arábia erejéből önállóan legfeljebb ennyire is futja, Jemenben is az derült ki, hogy nyílt háborúra nem lenne képes.
van esély arra, hogy nyílt háborúig erősödjön a konfliktus:
az irániak ugyanis mindenáron meg akarják védeni elért eredményeiket, Mohamed bin Szalman kiszámíthatatlan, és az iráni szövetségesek sem irányíthatók teljesen – a húszik és a Hezbollah is tehetnek olyat, amivel Irán amúgy nem értene egyet, és provokálhatnák Szaúd-Arábiát, ez is látszik a rakétatámadásból.
Szövetségesként Szaúd-Arábiának elsősorban Amerika és, még néhány éve is elképzelhetetlen módon, Izrael jöhet szóba. Az már nyílt titok, hogy
Szaúd-Arábia és Izrael között tárgyalások vannak
– de az eredmény kérdéses, a palesztin ügynek ugyanis szimbolikus jelentősége van, bármennyire is fontosabbnak tartják Szaúd-Arábiában a közös ellenség, Irán megállítását. Az izraeli vezérkari főnök, aki nemrég, korábban szintén elképzelhetetlen módon, nyilatkozott is egy szaúd-arábiai lapnak, a szaúdi kollégájával együtt vett részt egy washingtoni konferencián, ahol meg is beszélték, hogy meg kell állítani Irán előrenyomulását.
Az iráni Forradalmi Gárda tagjai Forrás: Wikimedia Commons
Az Izrael létét el nem ismerő Irán Szíriában nem csak urániumot akar bányászni, hanem támaszpontokat is létre akar hozni, Izrael viszont nagyon ellenzi, hogy Irán megvesse ott a lábát, néhány napja bombáztak is egy ott épülő iráni támaszpontot. Ha azonban tényleg ki akarják űzni őket az országból, az még komolyabb összecsapásokhoz vezethet.
Izraelnek ráadásul a Hezbollahhal is közvetlen konfliktusa van, a terrorszervezet többször támadott izraeli célpontokat vagy rabolt el izraeli állampolgárokat, és a céljai között szerepel, hogy megsemmisítse Izraelt: több ezer rakétát állomásoztat a déli határ közelében. Ugyanakkor vezető izraeli biztonsági források szerint
nem akarnak háborúba keveredni Libanonnal és a Hezbollahhal,
így az együttműködés a szaúdiakkal egyelőre inkább a hírszerzésre korlátozódik.
Azon is sok múlik, hogy az amerikaiak hogy állnak majd Iránhoz. Az biztos, hogy az USA hiába visel 2001 óta háborút, most sincs koherens közel-keleti stratégiája. Évekig túlságosan is el voltak foglalva Irán nukleáris terveivel, és nem foglalkoztak azzal, hogy az ország politikai befolyása egyre jobban nő.
Most viszont a Foreign Policy szerint már több jele van, hogy ők is hajlandóak tenni valamit: James Mattis védelmi miniszter bejelentette, hogy maradnak amerikai katonák Szíriában az Iszlám Állam visszaszorítása után is, Mike Pompeo CIA-igazgató pedig azt üzente, hogy ha Irakban amerikai érdekeltségeket támadás ér, azért Iránt fogják felelőssé tenni.
Szaúd-Arábia azt a stratégiát is választhatja, hogy egyesével gyengíti Irán szövetségeseit:
arra már ő és szövetségesei is felszólították állampolgáraikat, hogy hagyják el Libanont, ezt követhetik akár gazdasági szankciók, a végén esetleg bojkott Libanon ellen, plusz a nemzetközi nyomás növelése.
Csakhogy ez a stratégia már a szaúdiak szerint Iránnal túl jó viszonyt ápoló Katarral szemben sem jött be. A jemeni háború és az ottani humanitárius katasztrófa pedig pont a szaúdiak nemzetközi tekintélyét rombolja.
Jemeniek egy szaúdi bombázás után megsemmisült épület romjai között Fotó: MTI/EPA/Jahja Arhab
Két tényezőről azonban nem szabad elfeledkezni a régióban: az egyik Törökország, amely szintén szeretne fontos szerepet magának. Most ugyan együttműködnek Iránnal a kurd függetlenségi törekvések miatt, de a Geopolitical Futures szerint a törököknek hamarosan választaniuk kell a kurd kérdés és a hosszabb távú stratégiai kérdések között.
Másrészt pedig ott vannak még mindig a szunnita dzsihádisták, akik a síita Iránt szintén ellenségnek tekintik.
Amióta Donald Trump amerikai elnök a múlt héten azt pedzegette, hogy ezen a héten elismeri Jeruzsálemet, mint Izrael fővárosát és átköltözteti oda az amerikai nagykövetséget, nem egy politikus, elemző és szakértő kongatta a vészharangot. Ugyanis ez a döntés alapjaiban rendezheti át az Egyesült Államok közel-keleti kapcsolatrendszerét, és jelentheti egyben a „tradicionális partnerek” elvesztését is.
Még mindig nem nyugodtak meg az Egyesült Államok arab szövetségesei a Közel-Keleten annak ellenére, hogy már lejárt a második határidő és jól láthatóan Donald Trump továbbra sem ismerte el Jeruzsálemet, mint Izrael fővárosát. Habár Bill Clinton óta szinte minden hatodik hónapban elhalasztják az 1995-ben hozott törvény alkalmazását, vagyis az amerikai nagykövetség Tel-Avivból Jeruzsálembe való áthelyezését, most még alaposan felborzolta a kedélyeket, amikor a múlt hétvégén a Fehér Házból olyan híresztelések láttak napvilágot, amelyek szerint Trump ezen a héten valóban eleget tesz a jogszabálynak.
Ez nem kevés dühödt, elképedést, és kritikát váltott ki nemcsak a közel-keleti országokból (Izrael kivételével), hanem például Franciaországból és Emmanuel Macronból is. A Palesztin Hatóság azonnal leszögezte, hogyha Trump valóban meglépi Jeruzsálem elismerését, akkor
ők kivonulnak minden amerikai békekezdeményezés mögül.
Mahmúd Abbász palesztin elnök figyelmeztette Washingtont, hogy egyetlen arab vezető sem fogadná el Jeruzsálem elismerését, mint Izrael fővárosa, mert az általános felháborodást és az amerikai diplomáciai létesítmények, illetve állampolgárok elleni támadást hozna magával. Ugyanúgy Washington veszélybe sodorná azt a 2017 szeptembere óta tartó megbékélési folyamatot, amely a ciszjordániai Fatah és a gázai Hamász között vette kezdetét. Ezzel párhuzamosan felrémlett egy újabb palesztin felkelés (intifáda) rémképe is.
Trump közel-keleti politikájának tükrében korántsem lenne meglepő, ha az elnök „veszni hagyná” az amerikai-palesztin kapcsolatokat, egyfajta járulékos veszteségként tekintve rá, hiszen számára sokkal fontosabb az Izraellel fenntartott viszony és az amerikai nagykövetség átköltöztetésével pedig képes lenne „bebetonozni” a két ország kapcsolatát. Ugyanakkor az már valóban rejtély, hogy vajon az Egyesült Államok elnöke tisztában van-e azzal, hogy Jeruzsálem elismerése elsősorban a legfontosabb amerikai szövetségesek körében érne fel egy (atom)bomba erejével és okozna – legrosszabb esetben akár visszafordíthatatlan – károkat a bilaterális kapcsolatokban.
„Bármiféle bejelentés a végleges álláspont ismertetése előtt determinisztikus hatással lenne a békefolyamatra és csak a regionális feszültséget szítaná fel”
– nyilatkozta a CNN-nek Háled bin Szalman, az USA-ban lévő szaúdi nagykövet. Nem véletlen, hogy Szaúd-Arábia fejezte ki leginkább aggodalmát az amerikai elnök esetleges döntését illetően.
Ugyanis Rijád könnyen két tűz közé kerülhet.
Amennyiben nem bírálja az amerikaiak lépését, azzal a muszlim világ haragjával, a vahabita papság felől érkező újabb kritikák özönével, illetve a saját lakossága felől érkező elégedetlenséggel, végső soron akár zavargásokkal kellene szembenéznie. A szaúdi uralkodócsaládot ugyanis még mindig lefoglalja a tisztogatás és az olyan nagyra törő tervek megvalósítása, mint a Neom, amellyel igyekszik javítani a körülette kialakult képen.
Viszont, ha nyíltan elítéli Washingtont, akkor annak könnyen katonai és gazdasági vonzatai lehetnek, csökkenhet az amerikai támogatás nagysága, amit most nagyon rosszul érintené Szaúd-Arábiát az olyan nagyszabású gazdasági programok megvalósítása során, mint a „Vísion 2030″, vagy kétségessé teheti az egyes fegyveres konfliktusok (például Jemen) kimenetelét is. Valószínűleg Trump is arra játszik rá, hogy mivel Rijád számára a legnagyobb geopolitikai és vallási ellenfelet továbbra is Teherán jelenti,ezért a szaúdi vezetés csendben marad. Ugyanis bár a háttérben és a helyetteseken (proxykon) keresztül már évek óta zajlik az „iráni-szaúdi hidegháború”, a Perzsa-öböl menti monarchia az Egyesült Államok – és feltehetőleg Izrael nélkül – sem lenne képes nyílt háborút vívni a perzsa országgal.
Szaúd-Arábiával való viszony megromlására figyelmeztetett a képen szereplő Jared Kushner – Trump veje és fő tanácsadója – is, aki Mohamed Bin Szalmánnal nagyon jó kapcsolatokat épített ki, s szerinte a Fehér Ház Jeruzsálem elismerésével pont a még trónra sem került esélyein rontana
Talán még Szalmán uralkodónál is rosszabb helyzetben találta most magát II.Abdullah jordán király.
„Egy ilyen lépés veszélybe sodorja a békét és csak dühödt vált ki az arab és a muszlim világba”
– olvasható a jordániai külügyminisztérium által közzétett nyilatkozatban, valamint hozzátéve, hogy Trump esetleges lépése esetleg kihathat az amerikai-jordán kapcsolatokra. II. Abdullah jordániai király az elmúlt 2-3 évben egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a gázai és a ciszjordániai övezetre, illetve az izraeli-palesztin békefolyamatra. Ebben az évben Ammán közbenjárásával sikerült például megoldani a legutóbbi, „intifádával” fenyegető lázongásokat is, amelyet a biztonsági kamerák és a fémdetektorok felszerelése váltott ki a jeruzsálemi muszlimok szent helyeinek és mecseteinek közelében.
Ammán ugyanis így akarja elterelni a figyelmet a több mint félmillió szíriai – főleg palesztin származású – menekültről, az ország rossz gazdasági helyzetéről és a társadalmon belüli feszültségekről. Ráadásul II. Abdullah ki akarja fogni a szelet az iszlamista pártok és csoportok vitorlájából, hiszen ők nagyon gyakran azt róják fel neki, hogy túlságosan Nyugat-és Izrael-barátságát. Viszont Jeruzsálem amerikai elismerése egy olyan kényszerhelyzetet teremthet a jordániai uralkodó számára, amely során engednie kellene az iszlamisták és az ország lakosságának majdnem egynegyedét kitevő palesztin menekültek Izrael-ellenes követeléseinek. Ez pedig a legrosszabb esetben
az 1994-ben kötött izraeli-jordán béke „felülvizsgálatával” fenyegethet
Mivel Jordánia tölti be most az Arab Liga soros elnökségét, ezért az arab ország már a hétvégén kezdeményezte egy Arab Liga összehívását. Bár tudvalevő, hogy általában semmi komolyabb következménye nincs az arab országok csúcstalálkozóinak, valószínűleg csak retorikában fogják elítélni az Egyesült Államokat, mégis Ammán tanúbizonyságot adhat arról, hogy új alapokra kívánja helyezni a Washingtonnal fenntartott kapcsolatait. Ez gyakorlatban azt jelentené, hogy nemcsak csökkenne az amerikai-jordániai kapcsolatok intenzitása, hanem az arab ország nyíltan elkezdene lavírozni Oroszország irányába.
Jordánia már 2015-ben megállapodást kötött Oroszországgal, hogy 10 milliárd dollár értékben megépítik az arab ország első atomerőművét. A kép illusztráció
Törökország szintén „katasztrófát” emleget, ha az Egyesült Államok elismeri Jeruzsálemet Izrael fővárosának. Az amerikai-török – tágabb értelemben a nyugati-török – kapcsolatok eddig is szakadék szélén táncoltak, de Trump eme lépése után korábban soha nem látott mélységbe zuhanhatnak. Recep Tayyip Erdoğan török elnök eddig is szeretett úgy tetszelegni a nemzetközi közösség előtt, mint a „palesztin ügy szószólója”, ezért sem hagyná szó nélkül, ha az amerikai elnök beváltja az ígéretét.
A török elnök már a múlt héten felhívta Mahmúd Abbász palesztin elnököt, és mindketten leszögezték, hogy Jeruzsálem esetében nem fogadják el a „status quó” felrúgását. Ráadásul Ankara esetében ez azzal is járhat, hogy az amúgy is a tavaly óta döcögve haladó izraeli-török kibékülés ismét megszakadhat és török elnök viszonya Benjamin Netanjahuval ismét rendkívül feszültté válna. Valószínűleg visszaköszönne az az időszak, amikor Törökország nem kevés anyagi, diplomáciai és fegyvertámogatást nyújtott az olyan szélsőséges iszlamista csoportoknak, mint a gázai Hamász.
Erdoğan „vörös vonalat” emlegetett a december 5-i parlamenti beszédében.
Egyiptom szintén azok között van, akiknek nagyon nem lenne ínyére Trump döntése. Az igaz, hogy az amerikai-egyiptomi kapcsolatokat már aligha befolyásolná érdembe, ha a Fehér Ház áthelyezteti az amerikai nagykövetséget Jeruzsálemben. Ugyanis a két ország között már ismét feszültté vált a viszony, amikor a Trump-adminisztráció augusztusban váratlanul leállította a gazdasági és katonai segélyeket pont akkor, amikor Kairó éppen a Sínai-félszigeten folytatott terroristaellenes hadműveleteket.
Ugyanakkor az arab ország regionális politikája sokkal jelentősebb változáson mehet keresztül. Először is azért, mert az egyiptomi diplomáciának nem kis szerepe volt a Fatah és a Hamász megegyezés megszületésében, amelyet Abdel Fattah asz-Szíszi eddigi legnagyobb külpolitikai sikereként könyvelnek el. Csakhogy Trump lépésével egy csapásra semmisé válhat az eredmény, és Egyiptom elveszítheti minden korábbi befolyását nemcsak a gázai, hanem a legrosszabb esetben a ciszjordániai palesztinok körében is.
Egyiptom számára a legnagyobb kérdést azt jelentené, hogy ezután miképp viszonyuljon Izraelhez. A két ország 1979-ben különbékét kötött egymással, amelyet eddig mindegyik fél betartott, igaz, volt időszak, amikor úgy tűnt, hogy ez valamelyik fél fel fogja mondani. Izraellel szomszédos összes állam közül Egyiptom nevezhető a „legstabilabban baráti államnak”, hiszen nagymértékben együttműködnek a terrorizmus elleni harcban, különösen a Sínai-félszigeten.
Szíszi és Netanjahu találkozója New Yorkban 2017. szeptember 18-án. A kép forrása: MEMO.
Viszont a lakosság és a politikai elit egy része még mindig nem törődött bele a különbékébe és az Izraellel való viszony javulását. Ezt jól mutatja az az eset, amikor tavaly az egyik egyiptomi törvényhozó meghívta ebédre az izraeli követet, de gyakorlatilag lincshangulat uralkodott el az országban. Ugyanúgy egyre többször bírálják Szíszit még a nacionalisták és a szekulárisok köréből is, mivel hosszas diplomáciai és bírósági huzavona után eladta az egyiptomi fennhatóság alá tartozó Tinar és Szanafir-szigeteket Szaúd-Arábiának, amelyet ők egyértelműen az egyiptomi állam részeként ismertek el. Egy újabb haraghullámot és tiltakozást pedig már az egyiptomi elnök sem hagyhat figyelmen kívül, mégha konkrétan az Egyesült Államok miatt törne ki az országban.
Tehát lehet az amerikaiak és az izraeliek számára jól hangozhat, ha Donald Trump elismeri Jeruzsálemet, mint Izrael fővárosát és oda költözteti át az amerikai nagykövetséget. Ez kétségtelenül, talán még Ronald Reagan idejét is felülmúlva erősítené meg a két ország kapcsolatát, jelentősen erősítené mind az amerikai elnök, mind az izraeli miniszterelnök pozícióját az országon belül. Csakhogy ezzel párhuzamosan mindkét ország gyakorlatilag semmissé teheti az elmúlt években, nem kevés erőfeszítések árán elért eredményeit és lenullázhatja az arab országokkal való kapcsolatokat is. Végső soron pedig pont az a két ország nyerne közép., de akár rövidtávon is, amelynek jelenleg az Egyesült Államok és Izrael is igyekszik visszaszorítani a befolyását a Közel-Keleten: Irán és Oroszország.
Ali Abdullah Száleh volt jemeni elnök a síita húszi lázadókkal lépett szövetségre, majd pár napja bejelentette: szakít velük. A lázadók ezután megölték. Száleh évtizedekig irányította Jement, az arab tavasz forradalma után kellett lemondania. Jemen az utóbbi években káoszba süllyedt.
Ali Abdullah Száleh Fotó: MTI/EPA
Szálehet 2011-ben mondatták le, de nem sokkal később ő és hívei összefogtak az Irán által támogatott síita lázadókkal, hogy megdöntsék utódját, Abed Rabbo Manszúr Hádit. Neki 2014-ben menekülnie is kellett, de Szaúd-Arábia segítségével visszatért.
A háború azóta is tart.
Szombaton viszont Száleh bejelentette, hogy megszakítja kapcsolatait a húszikkal, mert, ahogy fogalmazott, „népellenes cselekedeteket hajtanak végre”, és Irán utasításait követik. A húszik ezután árulónak nevezték a volt elnököt.
A lázadók előbb Száleh rezidenciáját támadták meg és robbantották fel, de a volt elnök nem volt otthon. Ezután megállították autókonvoját és kivégezték.
Az al-Arabíjának a jemeni miniszterelnök azt mondta: az elnök általános amnesztiát hirdet mindenkinek, aki megszakítja kapcsolatait a húszikkal. Az AFP szerint az elnök egy átfogó támadást is elrendelt a főváros, Szanaa egy részét is uraló lázadók ellen.
A Szaúd-Arábia vezette, a kormányt támogató nemzetközi koalíció már napok óta bombázza a húszik szanaai állásait. Az országban közben éhínség és kolerajárvány is tombol.
A szíriai háborúról tartanak hármas – iráni, orosz és török – csúcsot az oroszországi Szocsiban, miközben a szíriai ellenzék Szaúd-Arábiában folytat tanácskozást.
Putyin orosz elnök, aki nemrég fogadta Bassár el-Aszadot, Szíria államfőjét Szocsiban, most Erdogan török és Roháni iráni elnökkel folytat eszmecserét a térség jövőjéről. A helyzet pikantériája, hogy Erdogan török elnök Aszad ellenfeleit támogatta a szíriai háborúban, miközben a mai napig Damaszkusz legfőbb szponzora Irán.
Közben Szaúd-Arábiában szinte minden szíriai kormánnyal szembenálló szervezet vezetői arról tanácskoznak, hogy mi lesz ezután, mivel Szíriában Aszad elnök csaknem teljes győzelmet aratott.
Csakhogy közben Mohamed bin Szalmán herceg, Szaúd-Arábia trónörököse és hadügyminisztere háborúval fenyegette meg Iránt és szövetségeseit. Benjamin Netanjahu, izraeli kormányfő többször megerősítette:
nem tűri el, hogy Irán katonailag is berendezkedjen Szíriában, egy Izraellel határos országban.
Az Izraeli Védelmi Erők (IDF) vezérkari főnöke a történelem során először adott interjút egy szaúdi lapnak, a londoni székhelyű Elaphnak. Ebben egy olyan szövetséget vázolt fel, amely Szaúd-Arábiából és arab szövetségeseiből, illetve Izraelből és az Egyesült Államokból állna.
És ki lenne az ellenfél?
Irán és az ő szövetségesei! A háború vagy béke kérdése tehát újra élesen felmerül annak ellenére, hogy Roháni iráni elnök bejelentette: a terrorista Iszlám Államnak, mely Szíria és Irak területén működött, immáron vége van.
Újabb hírek érkeztek az elmúlt napokban a médiában gyakran szereplő Szaúd-Arábiából. A legfrissebb, hogy az idős és beteg Szalmán bin Abd al-Azíz Ál Szaúd uralkodó a jövő héten bejelenti, hogy átadja a hatalmat fiának, Mohamed bin Szalmán koronahercegnek. Legalábbis ezt közölte a brit Daily Mailnek adott interjúban egy jólértesült szaúdi potentát.
Szalmán király „olyan lesz mint Erzsébet királynő” – vázolta fel az udvar terveit a brit lapnak a kiszivárogtatásra kijelölt fontos személy. Mohamed herceg hozná meg a döntéseket minden fontos kérdésben.
Ezért sújtottak le a renitens hercegekre és miniszterekre Szaúd-Arábiában az elmúlt napokban. A hírek szerint a lefogott hercegek és oligarchák akkor szabadulhatnak, ha lemondanak a vagyonuk 70%-ról az államkincstár javára.
Mit jelenthet a váltás a királyság élén? Azt, hogy Szaúd-Arábia – az USA-val és Izraellel szövetségben felveszi a harcot Iránnal szemben. Ez már zajlik Jemenben, de most új hadszíntér lehet Libanon. A Hezbollah síita milícia Irán fontos szövetségese. Őket akarja meggyengíteni Mohamed herceg, aki egyben hazája hadügyminisztere is. Ezért jelentette be lemondását Hariri libanoni miniszterelnök éppen Szaúd-Arábiában.
A formálódó szaúdi-amerikai-izraeli szövetséget jelzi, hogy először adott interjút az izraeli fegyveres erők vezérkari főnöke egy szaúdi lapnak. Ebben kijelentette: hajlandóak megosztani az Iránnal kapcsolatos információkat Szaúd-Arábiával.
Mohamed herceget Kuvait uralkodója „Dühös bikának” nevezte. Arra célzott, hogy Szaúd-Arábia óvatos öreg nemzedékével szemben, Mohamed általános háborút robbanthat ki Iránnal és szövetségeseivel szemben. Jemenben látszik, hogy a győzelmi esélyek nem a legjobbak.
Izrael hajlandó együttműködni és megosztani hírszerzési értesüléseit a mérsékelt arab országokkal annak érdekében, hogy szembeszálljanak Iránnal – ezt mondta Gadi Ejzenkot, az izraeli hadsereg vezérkari főnöke egy arab hírportálnak adott interjúban.
az első eset, hogy hivatalban lévő izraeli vezérkari főnök egy arab nyelvű médiumnak adott interjút.
Többek között arról beszélt, hogy Izrael nem akarja megtámadni a Hezbollahot, de azt akarják, hogy vonuljanak ki Szíriából, Iránnal együtt.
Amikor pedig megkérdezték tőle, hogy Izrael a közelmúltban megosztott-e információkat Szaúd-Arábiával, azt mondta:
„Nyitottak vagyunk arra, hogy szükség esetén megosszuk értesüléseinket.”
A szunnita Szaúd-Arábia és a síita Irán között az utóbbi időben több ügy miatt is fokozódott a feszültség. Izrael és Szaúd-Arábia között nincsenek diplomáciai kapcsolatok, Irán viszont Izraelt tekinti a fő ellenségnek.
Izraeli vezetők már többször utaltak rá, hogy Irán erősödése és egyes régióbeli országok emiatti aggodalma újfajta érdekegyezést hozhat létre. Ez a helyzet szerintük akár diplomáciai átrendeződéshez is vezethetne a térségben, ahol eddig csak két arab ország kötött békét Izraellel.
Már napok óta teljes tanácstalanság jellemezi a libanoni politikát. Amióta múlt héten Szaad Haríri kormányfő bejelentette lemondását, feje tetejére állt nemcsak a „cédrusok országa”, hanem szinte az egész közel-keleti régió is. A helyzet pikantériája, hogy Libanonban senki nem fogadja el a miniszterelnök távozását és külső szereplőket sejtenek az eset mögött.
A nagy hazatérés
Szaad Haríri libanoni kormányfő második alkalommal sem élvezhette sokáig a miniszterelnöki szék kényelmét. Ő már korábban, 2009 és 2011 között az ország kormányfője volt, de akkor az általa vezetett kabinet összeomlott, így távozni kényszerült a hatalomból, majd az országból is. Menedékre először Franciaországban, majd Szaúd-Arábiában lelt: nemcsak azért, mert korábban utóbbi volt a legfőbb támogatója, hanem mivel Haríri a monarchiában született, a libanoni mellett szaúdi állampolgársággal is rendelkezett.
Rafík Haríri, Szaa,d apja 2005-ben halt meg egy a Hezbollahnak tulajdonított merényletben. A mai napig nagy kultusza van az ország szunnita lakosságának körében. Fotó: Németh Róbert
Amikor Haríri 2016 elején visszatért Bejrútba édesapja halálának 11. évfordulójára, sokan tartottak attól, hogy jelentősen felborul a kényes egyensúly, pont akkor, amikor komoly külső és belső kihívásokkal kellett szembenézni.
Ennek ellenére egy politikai kiegyezést követően 2016 decemberében ismét kinevezték miniszterelnöknek. Rövid hivatalai ideje így sem volt kemény megpróbáltatásoktól és feszültségektől mentes: a szíriai háború még mindig nem ért véget, amely miatt
a libanoni hatóságoknak továbbra is közel kétmillió szíriai menekültről kell gondoskodniuk,
miközben az ország lakossága alig valamivel több, mint 6 millió. Ezzel párhuzamosan pedig a menekültek eltartása, az államadósság, a csökkenő külföldi befektetések száma mind súlyos következményekkel jártak a gazdaságra nézve.
Ám Haríri számára valószínűleg az utolsó cseppet a pohárban a libanoni síita szervezet, a Hezbollah jelentette. Ők már a kezdettől fogva kritizálták őt és a Jövő Mozgalma nevű pártját, illetve azt tömörítő Március 14-ei Koalíciót. Elsősorban amiatt érkeztek bírálatok, hogy a libanoni miniszterelnök a felelősségvonás elől Szaúd-Arábiába menekült, és „Rijád ügynöke lett”, miközben a szíriai államfő, Bassár el-Aszad elleni mérsékelt felkelőket tömörítő Szabad Szíriai Hadsereget (FSA) támogatta, valamint többször támadta Aszadot. Haríri korábban már többször emlegette, hogy úgy érzi: az egyébként Aszadot minden erővel támogató Hezbollah, amely sok országban szerepel a terrorszervezetek listáján, el akarja távolítani őt a hatalomból.
Írás a falon
„A politikai légkör olyan, mint az apám meggyilkolása előtt”
– jelentette ki november 4-én tartott televíziós beszédében libanoni miniszterelnök, utalva ezzel Rafík Harírire, aki szintén az ország kormányfője volt. Az idősebb Harírivel egy autóba rejtett pokolgép végzett 2005-ben, a merényletet az nyomozások szerint a Hezbollah hajtotta végre, de érintett volt a szíriai titkosszolgálat is.
Donald Trump és Szaad Haríri 2017. július 25-én találkozott egymással. Az amerikai elnök ismét egy nagy bakit követett el, amikor azért dicsérte meg a libanoni kormányt, mert olyan csoportok ellen is harcol, amikkel valójában egy parlamentben ül. Mint például a Hezbollah. Kép forrása: Twitter.
Ezzel párhuzamosan Szaad Haríri bejelentette lemondását is. Indokként azt jelölte meg, hogy merényletet készül ellene országban, és
a szálak nemcsak a Hezbollahhoz, hanem a szervezetet támogató legfontosabb külföldi országhoz, vagyis Iránhoz vezetnek.
Ezért a televíziós beszédében azt is mondta, hogy nem tér vissza a cédrusok országába és inkább Szaúd-Arábiában marad.
Azóta pedig csak egyre mélyül a libanoni válság, amellyel kapcsolatban az a szakértők legnagyobb félelme, hogy nem fog megmaradni az országhatáron belül.
Meg amúgy is rengeteg furcsaság van a kormányfő lemondása körül. Például Szaad Harírit azóta egyszer sem látták szerepelni a televízióban, hallották megszólalni vagy interneten sem küldött semmiféle üzenetet. Ezért az összeesküvéseket nagyon szerető arab sajtó azt kezdte el pedzegetni, hogy a szaúdiak valójában házi őrizetre ítélték a libanoni miniszterelnököt és a feleségét, illetve a gyerekeiket túszként tartják fogva.
Egyelőre ennek az állításnak még nem sikerült ellenőrizni a valódiságát, de kétségtelen, hogy a libanoni politikai vezetés is valami hasonlóra gondol. Már nemcsak az Arab Liga, hanem az Egyesült Államok, sőt, még Kína és Oroszország segítségét kérték Haríri „visszakapása” ügyében. Az ország politikai életében fontos szerepet játszó, de politikailag semlegesnek tekinthető libanoni hadsereg is azt nyilatkozta, hogy tudomásuk szerint semmiféle merénylet nem készült a kormányfő ellen, meg amúgy is garantálják a biztonságát.
A libanoni kormány és a Jövő Mozgalma szintén követeli, hogy Haríri azonnal térjen vissza az országba. Michel Aún, Libanon maronita keresztény elnöke hangsúlyozta, hogy nem fogadja el
a kormányfő lemondását, ameddig azt nem személyesen tőle hallja és nem magyarázza el annak okait.
Ráadásul még a Hezbollah is visszavett a korábbi hangnemből: Haszan Naszrallah, a szervezet vezetője inkább Szaúd-Arábiát okolta a jelenlegi válságért, és szerinte is házi őrizetben tartják a a libanoni miniszterelnököt.
Ezzel a véleményével a Hezbollah nincs egyedül. Irán elsőként reagált az ügyben, és Szaúd-Arábiát azzal vádolta, hogy ezzel a lépéssel kiélezi a libanoni és közel-keleti helyzetet, ráadásul, az irániak szerint, ehhez megkapták Donald Trump áldását, illetve Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök beleegyezését is, mivel mindkettő fő ellenségnek a régióban Iránt tartja.
Szaúd-Arábia ugyanilyen hangnemben reagált, természetesen ők az egész válságért a másik oldalt tették felelőssé. Sőt, a kormány csütörtökön eltanácsolta a szaúdi állampolgárokat attól, hogy Libanonba utazzanak, és felszólította azokat, akik az országban tartózkodnak, hogy azonnal térjenek vissza. Döntését később a többi Perzsa-öböl menti monarchia, az Egyesült Arab Emírségek és Kuvait is követte, miközben Bahrein pedig már korábban megtette ezt a lépést.
De vajon mi lehet ennek a libanoni válságnak a kimenetele? Miért pont most alakult ki? Erről bővebben ebben az elemzésünkben lehet olvasni.
A „Közel-Kelet lökhárítója” – gyakori kifejezés, amellyel Libanont illetni szokták. Ugyanis bármi történik a régióban, azt az ország mindig megérezi magán. Nincs ez másképp azóta sem, hogy november 4-én Szaad Haríri miniszterelnök lemondott a hatalomról, amellyel kapcsolatban még mindig találgatják, hogy valójában mi vezetett a távozásához.
Állandó válságban
Először is folytatva az előző cikket, legelőször fontos kitérni arra, hogy az elmúlt években nem ez az első eset, hogy Libanon ilyenfajta válságos időszakon megy keresztül. Sőt, az ország történelmében igazából a „nyugodt korszakok” mennek csodaszámba. Tavaly például a libanoni kormány egyike volt azoknak, akik a leghangosabban tiltakoztak a szaúdi állampolgárságú Nimr an-Nimr síita vallástudós január 2-ai kivégzése ellen, ami viszont kivívta Szaúd-Arábiának és szövetségeseinek a haragját, és komoly feszültségeket idézett elő a két ország kapcsolatában.
Akárcsak az elmúlt napokban, 2016 elején az Öböl-menti államok (Omán kivételével) visszahívták az állampolgáraikat és a diplomáciai személyzetük nagy részét Libanonból. A szaúdi kormány február 19-én felfüggesztette a Libanonnal – és egyben Franciaországgal – kötött megállapodását, miszerint 3 milliárd dollár értékben francia fegyverekkel látták volna el a libanoni hadsereget. Azt is bejelentette, hogy nem utalja át a libanoni rendőrségnek ígért egymilliárd dolláros támogatást sem.
Az Öböl-menti monarchiák leállították a libanoni befektetéseiket, egymás után adták el libanoni ingatlanaikat,
és még a GCC (Öböl-menti Együttműködési Tanács) tagállamai is elkezdték kivonni a tőkéjüket a libanoni bankszektorból.
Mivel Szaúd-Arábia volt Libanon legfontosabb exportpartnere, és 2015-ben Libanonban az arab beruházások több mint kilencven százaléka (12 milliárd dollár) az Öböl-menti monarchiákból jött, ezért a feszült viszony igencsak érzékenyen érintette az ország gazdaságát. Odáig fajult a helyzet, hogy eddig közel 100 libanoni vendégmunkást toloncoltak ki Szaúd-Arábiából, több száznak befagyasztották a bankszámláikat. Ez pedig annak tükrében volt fájó, hogy
Libanon a világ egyik leginkább eladósodott országa,
már eddig is közel 10 milliárd dollárjába került a közel kétmilliónyi szíriai menekült ellátása, és ezért kénytelen volt újabb hiteleket felvenni a Világbanktól, és több segítséget kérni az ENSZ szervezeteitől.
Libanonban tavaly az egyik legnagyobb probléma a „szemétválság” volt, amikor Bejrút utcairól nem szállították el a szemet, mivel összeomlott a szemétszállítás. A kép forrása: Twitter.
Politikai vákuum
Ezek a szaúdi lépések már akkor is komoly belpolitikai válságokat idéztek elő: Asraf Rífi igazságügyi miniszter lemondott, a szunnita és a keresztény falangista csoportokat összefogó Március 14-ei Koalíció azonnal nekiesett a síitáknak, a Hezbollahot és a Michel Aún vezette keresztényeket tömörítő Március 8-ai Koalíciónak, ismét megbénítva az ideiglenes kormány működését és tovább növelve a politikai bizonytalanságot. Összecsapások robbantak ki és nem úgy tűnt, hogy egyhamar sikerül megoldani az országban 2014 óta tartó politikai vákuumot.
Akkoriban nem volt elnöke az országnak, csak „ügyvezetője” Tammám Szalám személyében. Végül ennek a belpolitikai káosznak 2016-ban lett vége.
Michel Aoun. A kép forrása: Wikimedia Commons
Folytatva az év eleji egyeztetéseket, Szaad Haríri október 20-án bejelentette, hogy elfogadja a nyolcvan év feletti maronita keresztény Michel Aún tábornok elnöknek való kinevezését. Ebben semmi meglepő nincs:
Libanonban már évtizedek óta az a gyakorlat, hogy az államfőnek a keresztény maronita, a parlament elnökének a síita, a miniszterelnöknek a szunnita közösségből kell származnia,
mivel csak így tartható fenn a kényes egyensúly az országban, ahol 18 különböző felekezet van jelen. Mivel mindegyik koalíciós tömb elfogadta Aún kinevezését és a parlamentben abszolút többségben kapott, ezért október 2016. október 31-én, majdnem 30 hónap után újra lett elnöke az országnak. Egy hónappal később pedig a szokásoknak megfelelően Harírit nevezték ki Libanon kormányfőjének.
Miért pont most újult ki a libanoni válság?
Jogosan merülhet fel a kérdés, hiszen úgy tűnt, hogy sikerült stabilizálni az országot. Olvasva a különböző elemzéseket és cikkeket a nemzetközi és az arab sajtóban, az alábbi három fő magyarázatot adják a libanoni eseményeknek.
Belpolitika:
Az első magyarázat szerint a mostani válság gyökere az ország belpolitikai helyzetéből adódik. 2018 májusában parlamenti választásokat tartanak Libanonban, amely elég érdekesnek ígérkezik. Ugyanis idén nyáron új választási törvényt vezettek be az országban. 15 választási kerületre osztották az államot, szigorítottak a jelöltségeken (pl. nem indulhatnak két párt színeiben), és a parlamenti küszöb 10 százalék lett.
Ám a választási reformokat nem sikerült teljes egészében megvalósítani. Például kimaradt a női kvóta, a szavazati korhatár levétele 21-ről 18-ra, illetve a hadsereg szerepének megnövelése. Ugyanúgy a választási reformnak nem hivatalosan az volt a feladata, hogy a Hezbollah hatalmi bázisát gyengítse, de eddig úgy tűnik, hogy pont fordítva sült el a dolog: Haríri járt rosszabbul, aki egyre több anyagi veszteséget volt kénytelen elkönyvelni, miközben a szaúdiakkal való barátsága miatt támadták őt és jelentősen megcsappant a korábbi népszerűsége. Ezért
a lemondás Haríri számára egyfajta előremenekülést jelent
a választások előtt, mivel nem akar leszerepelni és időt biztosít a pártjának és a libanoni szunnitáknak arra, hogy „újjászervezzék” magukat jövő év májusára.
2. A Hezbollah megerősödése
A másik nézet szerint, bár éppen most a sok országban terrorszervezetként számon tartott Hezbollah nem tervezett merényeltet Haríri ellen, ez nem jelenti azt, hogy a későbbiekben esetleg ne próbálnák meg őt eltávolítani a hatalomból. Ugyanis Szaad Haríri már hónapok óta a síita szervezet kritikáinak középpontjában van, főleg azért, mert továbbra sem hajlandó érdemben javítani a libanoni-szíriai kapcsolatokon vagy mindenáron „Szaúd-Arábia érdekeit akarja megvalósítani”.
Ezzel együtt az is aggodalmat keltett a libanoni kormányban, hogy a Hezbollah és a libanoni hadsereg az elmúlt hónapokban gyakran együttműködött egymással. 2014-ben az Iszlám Állam betört az országba és egy hétig megszállás alatt tartotta Arszál városát. Bár a városból egy hét alatt kiűzték őket, a harcok egészen nyárig nem értek véget. Viszont augusztusban a Hezbollah a hadsereggel együtt pucolta ki a libanoni-szíriai határ mentén lévő utolsó terrorista fészkeket.
A libanoni hadműveletekkel egy időben történt a barcelonai ámokfutásos merénylet. A libanoni katonák így fejezték ki szolidaritásukat. A kép forrása: Twitter
Szorosan kapcsolódik ehhez, hogy az ISIS „fővárosát” a kelet-szíriai Rakkát október folyamán felszabadította az amerikai vezetésű nemzetközi koalíció által támogatott, kurd és arab milíciák alkotta Szíriai Demokratikus Erők nevű ellenzéki szervezet. November elején pedig sor került Abu Kamal ostromára, és a szíriai hadsereg közleménye szerint két nappal ezelőtt kiűzték a terroristákat a városból. Ezzel gyakorlatilag minden területét elvesztette az Iszlám Állam Szíriában.
Habár Bassár el-Aszad szíriai államfő továbbra is azt ígérte, hogy a hadjáratoknak nem vet véget, mert a többi, mérsékelt ellenzéki csoporttal is leszámol, az már kérdéses, hogy ezekben a Hezbollah mennyire fog részt venni. Ugyanis ott is jelentek meg olyan hangok, akik az ISIS utáni kivonulást követelik, mivel túlságosan kimerültek, és állításaik szerint sokkal inkább az „ősellenség” Izraelre, Szaúd-Arábiára vagy a libanoni belpolitikára kellene koncentrálniuk.
Ha valóban bekövetkezik a szíriai kivonulás, akkor annak következményeit elsősorban Libanon érezné meg.
A győztesként hazatérő és komoly harci tapasztalatokkal rendelkező fegyveresek felboríthatják a politikai egyensúlyt, csökkenthetik a hadsereg jelentőségét és ezzel együtt Haríri hatalma is rendkívül meggyengülne, hiszen nem tudna már befolyással lenni az eseményekre. Azt is képtelen lenne megakadályozni, hogy 2006-hoz hasonlóan egy újabb fegyveres összetűzés robbanjon ki Izrael és a Hezbollah között, amelyről már 2017 tavaszától így is egyre gyakrabban suttognak. Ha ez megtörténik, függetlenül attól, hogy mi lenne egy ilyen összecsapásnak a kimenetele, akkor abba Haríri és a teljes libanoni kormány belebukna és a Hezbollah venné át a hatalmat. Tehát a libanoni miniszterelnök lényegében nem akarta megvárni, amíg otthon eltávolítják őt a hatalomból és inkább az események elébe ment.
3. A szaúdi „hosszú kések éjszakája”
A harmadik elképzelés szerint pedig egyértelműen Szaúd-Arábia áll Haríri lemondásának hátterében, kényszerítették arra, hogy így tegyen. Ez a vélemény tökéletesen egybecseng a szaúdi Mohamed bin Szalmán jelenlegi trónörökös napokban is zajló tisztogatási akcióival. Vagyis a koronaherceg nemcsak a belső ellenzéktől vagy a hatalmára nézve veszélyt jelentő hercegektől akar megszabadulni, hanem mindazon külföldi szövetségeseitől, akiket korábban anyagilag és diplomáciailag is támogatott, de valami miatt „csalódott” bennük. Ezért felmerült az is, hogy Abed Rabbó Manszúr al-Hádi jemeni miniszterelnököt szintén eltávolítják a hatalomból, mivel abszolút nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Haríri nagy csalódás volt a jelenlegi szaúdi vezetés számára,
mert egyrészt ő inkább még az előző szaúdi uralkodó – a 2015-ben meghalt Abdullah – egyik embere volt. Másrészt azért küldték őt vissza 2016-ban, hogy csökkentse Irán és a Hezbollah hatalmát, valamint egy zászló alá gyűjtse a helyi szunnitákat, és intézze el, hogy a jövőben Libanon mindenben a szaúdiak „szája íze szerint” cselekedjen.
Ám ehelyett Mohamed bin Szalmánnak arra kellett ráébrednie, hogy túl sokat gondolt Haríriről, aki nem rendelkezik az apjához hasonló karizmával és kapcsolatokkal. Ráadásul az is csalódást váltott ki a szaúdi körökben, hogy Haríri belegyezett Michel Aún elnöki kinevezésébe, és bár bírálta a Hezbollahot, valójában nem volt olyan intézkedése (pl. a választási törvény), amivel ténylegesen is meggyengítette volna a síita szervezet pozícióit.
Október elejétől pedig tényleg látni lehetett, hogy a szaúdiak részéről egyfajta szervezkedés indult meg először a Hezbollah, majd a libanoni kormányfő ellen. Még érdekesebb volt, hogy amikor november 3-án Szaad Haríri gépe leszállt Rijádban, rendőrök szállták meg a repülőgépet, elvették a telefonokat a libanoni miniszterelnöktől és annak testőreitől. Ugyanúgy gyanúsnak találták, hogyha Haríri valóban régóta készült a lemondásra, akkor miért tervezett november 6-ra találkozókat az IMF-fel vagy a Világbankkal, amelyek az újabb kölcsönök felvételéről szóltak volna. Mások pedig azt emelik ki, hogy
Haríri végig olyan szöveget olvasott, amelyet nem ő írt, mivel a papíron lévő szavak teljesen eltérték a libanoni elnök által használt kifejezésektől.
A fő kérdés viszont továbbra is megválaszolatlan, és még a szakértők részéről is nagy a tanácstalanság: mi fog történni Libanonban Haríri lemondását követően? A legrosszabb eshetőség, hogy kiújul a múlt században kirobbant, tizenöt évig tartó, 120 000 halálos áldozattal járó polgárháború. Mások szerint viszont a jelenlegi közel-keleti helyzet miatt sem Iránnak, sem Szaúd-Arábiának nem érdeke, hogy háborút robbantson ki.
Egy dolog azonban biztos: nem ez az első, de nem is az utolsó politikai válság az ország történetében.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
Mahmúd Abbász palesztin elnök figyelmeztette Washingtont, hogy egyetlen arab vezető sem fogadná el Jeruzsálem elismerését, mint Izrael fővárosa, mert az általános felháborodást és az amerikai diplomáciai létesítmények, illetve állampolgárok elleni támadást hozna magával. Ugyanúgy Washington veszélybe sodorná azt a 2017 szeptembere óta tartó megbékélési folyamatot, amely 
