Nem látsz a szemedtől, te barom? Ezzel indít a szőke nő, miközben kiugrik az autójából. A szeme villámokat szór, szájából négybetűs szitkok gördülnek elő. Néhány másodperccel korábban fékcsikorgást hallottunk, egy Ford nem adott neki elsőbbséget, épp, hogy elkerülték az ütközést. A másik autóban szintén fiatal nő ül, bocsánatkérően int a kezével, ijedtség és megkönnyebbülés látszik rajta. Elnézést, szól ki a nyitott ablakon. Elbambultam, de szerencsére, mindketten megúsztuk.
A vétlen vádló azonban csak mondja a magáét, feltartva a forgalmat, és önmagát is persze. Már mehetne dolgára, örülhetne, hogy nem történt baj, időben odaér a tárgyalásra, a gyerekért az óvodába, nem várakoztatja meg a kedvesét. De még nem megy sehova, mert neki most ez a legfontosabb. Hogy kioktassa a másikat, és nevelő célzattal elküldje melegebb éghajlatra.
Nem siet sehová? Ezt kérdezem, mert látom, torlódnak már mögötte.
Jobb lett volna, ha hallgatok. Abban a pillanatban én lettem a hunyó, a haza ellensége, az emberiség szégyene. Hogy mit szólok bele, amikor semmi közöm hozzá? Miért ütöm bele az orromat, vak vagyok, vagy mi, hogy nem láttam, mi történt? Majdnem megölte őt az a gyilkos. Miért kap jogosítványt az ilyen?
Amikor végre visszaül, padlógázzal indul. Nekem meg az jut az eszembe, milyen kár, hogy ennyire nem tudjuk elviselni egymást. Nemcsak a közutakon, és a villamoson, de máshol sem díjazzuk a másikat. Tolakszunk, ha nyílik egy új pénztár a boltban, lökdösődünk a postán, hogy előbb fizethessük be a csekket, mint a többiek.
Meg is ütnénk a másikat, ha tehetnénk. Elfojtott indulatok dolgoznak bennünk – otthon, munkahelyen, utcán szerzett sérelmek halmozódnak. Jó, tudom, én könnyen beszélek: már egy ideje rájöttem, hogy minden, a mások utálatával elvesztegetett perc fölösleges energiapocsékolás.