Hölgyeim és uraim, Budapest utcáin ezekben a pillanatokban jogos tiltakozás folyik embertelen és demokráciánkat sárba tipró törvények meghozatala ellen. A demonstrálók a Kossuth tér – Margit híd pesti hídfő – Nyugati – Oktogon- Andrássy útvonalon vonultak végig, blokkolták a forgalmat a Körúton, majd a tömeg eleje az Andrássy útra kanyarodott rá.

Mi váltotta ki a tiltakozást?

Voltaképpen ma több dolog is történt, és nagyon nagy hibát követnénk el, ha pusztán a „rabszolgatörvény” néven ismert túlóratörvény parlamenti elfogadását említenénk. Elsősorban ez ellen tiltakoztak a parlamenti ellenzék képviselői, látványos jelentek közepette, ám történt ott más aljasság is, ami szintén legalább ugyanolyan veszélyes, ha ugyan nem veszélyesebb.

Itt a közigazgatási bírósági rendszer felállítására gondolok, de menjünk sorban

Mit engedélyez a túlóratörvény? A magyar munkavállaló rabszolgasorba döntését, vagyis azt, hogy lehetséges legyen az alkalmazottakat évi 400 óra erejéig túlórára kötelezni, és ennek ellentételezése akár készpénzben, akár pedig szabadnapban szenvedhessen akár három év késedelmet is.

Aki egy kicsit is tud számolni, rájön, hogy egy évben ötvenkét hét van, ha ebből leszámítjuk a két hét fizetett szabadságot, akkor pontosan heti egy munkanappal többre kötelezhető a munkavállaló, magyarul oda a szabad szombat, és ez még törvényes is mától. Kifizetni vagy kiadni szabadságban? Kétséges, három év alatt sok minden történhet, még az is, hogy a munkavállaló, akinek túl sokkal tartoznak átszervezés miatt elveszti a munkahelyét…

Jogos a felháborodás, jogos a tiltakozás. Ez tűrhetetlen.

De mit jelent a másik, ma elfogadott törvény a közigazgatási bírósági rendszerről?

Dióhéjban azt, hogy a jövőben a „közigazgatási”, tehát adóügyekkel, építési ügyekkel, tüntetésekkel, sztrájkokkal, választási ügyekkel és közérdekű adatok kiadásával kapcsolatos kereseteket nem a rendes bíróság tárgyalja, hanem az illetékes miniszter dönti el a bírói testület összetételét, ő jelöli ki a személyüket.

Külön figyelmet kérnék két apróságra: az egyik az, miszerint minden politikailag kényesnek számító ügy ide fog tartozni.

A másik az, és ez itt a fontos, hogy ez a törvény nem csak arra az esetre vonatkozik, ha az állampolgár indít keresetet a hatóság ellen, hanem fordítva is érvényes – tehát, ha bárkit bármiben vétkesnek vagy kellemetlennek talál egy önkormányzati vagy egyéb állami intézmény, és keresetet ad be ellene, az bizony ez elé a különbíróság elé kerül, és a kormány, vagyis ők maguk, illetve barátaik választják ki a bíró személyét.

Aki bizonnyal vagy úgy fog ítélkezni, amint jónak látja, vagy úgy, amint jónak látják.

Értsük meg tehát: ezentúl bárki, majdnem bármiért különbíróság elé kerülhet.

Míg a rabszolgatörvény is vérlázító és elviselhetetlen, ez a magyar jogrendszer alapjait rombolja le és porrá zúzza a bírói függetlenség elvét.

Nincs olyan tiltakozás a törvény keretein belül, ami ezek ellen ne lenne jogos.

Nehéz megmondani, miként volna a mai parlamenti döntés után Magyarország politikai rendszere akár csak hibrid rezsimnek is nevezhető, mikor minden jel arra mutat, hogy demokráciával ezen túl csak két helyen találkozhatunk: magánéletünkben és nyomelemekben. Ez utóbbi sajnos nem teljesen biztos.

A tiltakozás tehát jogos – ámde formái még kidolgozatlanok.

Tordai Bence, a Párbeszéd politikusa a végre létrejövő ellenzéki egységet említi, és soha jobbkor nem jönne ez.

Kovács László, a Magyar Szocialista Párt volt elnöke, volt külügyminiszter már pontosabban fogalmaz (tapasztalt ember):

„Ma nem fér be más a fejembe, mint az a dráma, aminek ma délelőtt a parlament volt a színtere. A kormány minden áron keresztül akarta erőltetni a munkaidő keret kibővítésére irányuló törvényjavaslatát, amit az érintettek okkal neveznek rabszolgatörvénynek. A kormány viselkedésén nem lepődtem meg, az elmúlt nyolc év tapasztalatai alapján nem is lehetett tőlük mást várni. Az ellenzék pedig azt tette, amit a magyar munkavállalók iránt érzett felelőssége és a lelkiismerete diktált.

Már jóval elmúlt dél, amikor értesültem a valóban drámai eseményekről, mert délelőtt a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnökének, a rendszerváltás óta az Egyesült Államokban élő Berend T. Ivánnak a most megjelent könyve bemutatóján vettem részt. Így csak utólag, a Facebook-on láttam a közvetítést, ami egyszerre mutatta be az Orbán kormány érzéketlenségét és gátlástalanságát, és illetve az ellenzék szembefordulását ezzel. A konkrét körülmények és részletek ismerete nélkül is megdöbbentem attól, amit láttam és hallottam. Meggyőződésem, hogy ez az a pillanat, amikor mindenkinek, aki azt akarja, hogy Magyarország térjen vissza a rendszerváltással létrejött demokratikus jogállamhoz, az kell járjon a fejében, hogy mi legyen a történtekre a válasza azoknak, akik 2010 óta évről évre erősebben érzik, hogy Magyarország egyre rosszabb irányba halad. Meggyőződésem, hogy arra, ami ma délelőtt és az elmúlt 8 évben történt csak az lehet a válasz, ha létrejön a demokratikus erők lehetséges legszélesebb összefogása.

Biztos vagyok abban, hogy el fog indulni a vita, ki lehet és ki nem lehet ennek a részese. Lesznek – nem kevesen – akik az eddigi sajnálatosan rossz tapasztalatok miatt az összefogás szón fognak gúnyolódni. Lehet rajta gúnyolódni, csak nem érdemes.

A tét ugyanis rendkívül nagy. Szerintem mindenki, aki alapvetőnek tartja a szabadságjogokat, a demokráciát, a jogállamiságot. Csak azokat kell távol tartani, akik etnikai hovatartozás alapján tesznek különbséget ember és ember között, és azokat, akik megkérdőjelezik az Európai Unió alapvető értékrendjét, amely több mint hatvan éve szolgál iránytűként a kontinens érdekeinek érvényesítéséhez. Váratlanul ugyan, de eljött a pillanat, amikor cselekedni kell.

Kovács László
az MSZP korábbi elnöke (1998-2004)
Magyarország korábbi külügyminisztere (1994-98 és 2002-2004)
az Európai Bizottság volt tagja (2004-2010)”

Jóllehet, a Magyar Szocialista Párt jó néhány, közelmúltban hozott döntésével távolról sem értettem egyet, hajlok arra, hogy az utolsó bekezdés gondolatait megfontolandónak nevezzem.

Arról, kiket kell távol tartani.

Ha azok elmaradnak, éljen, ha nem, hát baj van.

Igen, a tiltakozás során más politikusok is megszólaltak, például Gyurcsány Ferenc a Kossuth téren, sőt, önjelöltek is hallatták hangjukat, őket viszont nem említeném – ezzel nincs semmi baj, sőt.

A ma történt parlamenti aljasságok ellen minden törvényes tiltakozás jogos.

Nekem, mint szerény krónikásnak azonban mégis az az érzésem, hogy ez az eseménysorozat mintegy próbaköve annak, kíván-e demokratikus társadalmi berendezkedést a magyar nép?

Akar-e maga dönteni fontos kérdésekben?

A tiltakozók hulláma időközben elérte a Lendvay utcai Fidesz-székházat, áttörték a rendőrsorfalat, két hölgy feljutott a székház máskor is megmászott erkélyére és most a tömeg egy része elindult, vissza a Kossuth térre.

Tehát elvileg nem haza.

Hosszú még az út, egymásra kell találnunk, pártrendszerrel vagy – amit jobban kedvelnék – netán anélkül.

Rá kell még jönni, ha lehet, érett ésszel, józanul, mi akarunk és hogyan.

De mégis, mégis, Sir Winston Churchillt idézhetjük, aki a második el-alameni csata után azt mondta:

„Ez nem a vége.
Még csak nem is a vég kezdete.
De, talán, a kezdet vége.”

Úgy legyen.