Kezdőlap Címkék Rommagyar

Címke: rommagyar

Cenzúráznak, cenzúrázgatnak

Magyari Nándor László
-
0
Cenzúráznak, cenzúrázgatnak

Lehet azon hosszan vitázni, hogy mi a demokrácia megromlásának, lehanyatlásának, vagy másik oldalról, a lopakodó és/vagy nyílt diktatúra, az autokratikus rendszerek kiépülésének első lépése, viszont egy biztos: a sajtószabadság korlátozása, a média-rezsim politikai kiszolgáltatása, alárendelése, szelektív marginalizálása, a központi cenzúra bevezetése, a kezdetben még szemérmetes, lopakodó diktatúra jele.

Nem ismerünk olyan diktatúrát, legyen az jobb- illetve baloldali, melyben a szabad és független sajtó lenne a jellemző, és nem ismerünk olyan liberális, autentikus, tisztességet demokráciát, amelyben ne működne a média szabad piaca, a gondolatok és vélemények szabad kifejezése, ütköztetése, a médiapluralizmus.
És rögtön szögezzük le, a médiaszabadság, és pluralimus sehol sem jelent abszolut függetlenséget, vagy teljes szabadságot, arra vonatkozik, hogy az újságírók, a nyilvánosságban megszólalok, szabadon, saját lelkiismeretük szerint írhatnak/beszélhetnek, közvetíthetnek tartalmakat, stb. És ezért semmiféle retorziót nem kell átéljenek, sem egzisztenciájukat, sem szabadságukat, sem életüket nem kell félteniük. A médiában dolgozókat, csak saját lelkiismeretük, és a média éthosza, deontológiai szabályai kötelezik, a szakmai korrektség, és tisztesség, a politika nem szólhat bele a szerkesztőségi politikába, nem kötelezheti azt bármilyen, általa nem kívánt dolog megtételére, nem cenzúrázhat. A sajtószabadság viszonyai között a médiák partnerei a politikának, sőt azt monitorizáló, és bizonyos értelemben kontrolláló ellensúlya a politikai kommunikációnak, őszinteségénél, igazságra való érzékenységénél, a tények iránti elkötelezettsége és a korrekt tájékoztatás eszméjének fenntartása, stb., okán.

Nagyon egyszerűen, de frappánsan fejezi ezt ki a régi jó vicc, miszerint: “mi a hasonlóság, és mi a különbség a nyugati és a (volt)szocialista újságíró között? Mindkettő szabadon leírhatja, amit gondol, de az előbbi szabad marad utána is!“

A liberális demokrácia leépítése a média és a mindenféle szabadságjogok szűkítésén át történik, a State Censorship 3.0 korát éljük, amikor a média és azok művelői ellen mindent bevetnek és azok „a kormányzatok által kiszabott gátfutásra kényszerülnek – beleértve az adminisztratív, engedélyeztetési, tulajdonosi, reklám, és büntető szabályozásokat is” (Miklós Haraszti, Illiberal State Censorschip: A Must-have Accessory for Any Maffia State, In: Stubborn Structures /Ed. Bálint Magyar/, CEU Press, 2019, 371-384 pp.). Ahogy azt Haraszti Miklós kifejti, a módszeres állami cenzúra az illiberális rezsimekben, mind a négy médiajogot igyekszik elnyomni, felszámolni: a vélemény és szólásszabadságot; az információhoz való jogot; a szabad online kommunikációt, valamint a pluralizmus és sokféleség, a választás jogát. A médiák szabadsága és pluralizmusa túlmutat saját szűk szakmai ambicióin, vagy mint negyedik hatalmi ágnak, saját érdekein, hiszen modellje a többi állampolgári szabadságoknak, civil polgárjogoknak, többek között a művészi és tudományos kutatás szabadságának.
A magyarországi, persze orosz mintára elkövetett, jószerével bedarált médiát a tudományos kutatás, vagy az irodalom – amit szemérmesen kulturkampfnak mondanak – bedarálása követi, egyazon kaptafa szerint. Illúziókat kerget aki azt gondolja, a média szabadságának fölszámolása az állami cenzúra nem fog az egyéb szabadságjogok fölszámolásába torkollni, és ezért szemet huny, ha cenzúrát észlel.
A dolgok, illetve a demokrácia magyarországi és egyre inkább romániai helyzetét tekintve, abban semmi különös nincsen, hogy egy illiberális rendszerben, egy populista politikai mezőnyben, mely az autokrácia irányába halad, az intézmények – és végső soron – az emberek autonómiáját, igen, szabadságfokát szűkíti a rendszer, ez a rezsim természete immár Magyarországon és jószerével Romániában is. A demokratikus játékszabályokat csupa formális kulisszaként kezelő hatalom – emlékezhetünk még a “fülkeforradalom” kifejezésre, mellyel az Orbán rezsim legitimálni igyekezett egyre korlátlanabb hatalmát még a kétezertízes hatalomátvételt közvetlen követően – természetéhez tartozik a szabadságjogok szükítése, furcsább, hogy ezt mintegy természetesként fogadják el néptömegek. És az is meglepő, hogy az elitek sem emelnek szót, illetve végső soron megosztottak és kiszolgáltatottak, és egymás ellen bevethetők, leszalámízhatók, nemcsak a történelemből nem tanulnak, hanem saját korábbi tapasztalataikból sem. Aki ma a hatalom vasszoknyája alól, biztonságban tudva magát, a kicenzúrázottakon kajánkodik, epés megjegyzéseket tesz, sőt gyűlöletkampányokat kezdeményez, nem is holnap, de már akár a nap végére, maga is kegyvesztett lehet.
És aztán, mint rendes csatlós, mint kiszolgáltatott vazallus, a rommagyar politikum, követi az orbánista cenzúra és médiapolitika minden lépését, és igyekszik – megtartva a léptéket – ugyanúgy eljárni a kis rommagyar média-piacon, mint a Fidesz odaát, illetve a hatalmon levő „koalíciós partnerek” Bukarestben. Többszörösen paradox helyzet, és nyomorúságos eljárások, ha nem lenne tragikus, mert mint jeleztem ma ezek, holnap majd mások fogják bevetni a cenzúra fegyverét, és módszeresen leépítik nemcsak a demokráciát, ami amúgy is vékony kulturális jegen csúszkál, hanem annak még a jövőbeni kiteljesítésének a reményét is, amikor a paternalista (parokiális) politikai kultúrának ágyaznak meg, magyarán a diktatúrát támogatják.

A rommagyar média nagy része közvetlen fideszes kontroll alatt, magyarországi alapítvány tartja fönn, stafírozza ki, utasítja, vagy ki tudja mit és hogyan tesz vele – mert be- és elszámolás erről nincs – mint saját birtokkal rendelkezik fölötte. Másik, mint a román, ne is mondjuk közszolgálatinak, hiszen az egy eufemizmus, mint állami (public) média része kénytelen a rommagyar politikai felügyeletet – a rommagyar főcenzor asszony az állami tv felügyelője éppen, férje a háttérember pedig a gazdasági cenzúra fura ura, megbízható talpasok a rádióban és mindenfele, őrködnek a jobboldali, illetve alt right diskurzusokat próbálgatják rajtunk – elviselni, és független média éppen csak mutatóban van. Ha van, azt is fenyegetik, kiszolgáltatott, és a többi, és a többi. Az újságíró szövetség (leánykori nevén, de azt hiszem semmilyen nevet meg nem érdemel a lezüllesztett sóhivatal) a MÚRE, a cenzúra része, és eszköze, és nem az újságírók támasza, érdekeik védője: sem szakmai, sem képviseleti hitele nincsen.
Most a Gáspárik Attila vezette Erdélyi Kávéházat „vették le adásból” ritka pimasz (itt köszön vissza a Finkelstein-i/Habony-i orcátlanság) módon, és minden hiteles magyarázat nélkül, pártutasításra (mintha ugyan egy technikai igazgatócska vagy mi, dönthet ebben és azután magyarázattal sem tartozik), egy olyan közsszereplőt, aki az illető magyarországi pénzből gründolt és működtetett TV (Erdély-TV), alapító tagja. De lekeverték egyik utolsó adását Markó Bélával, a másik tv alapító taggal és közismert politikussal/íróval is, mondvacsinált ürüggyel. Itt nem is Gáspárik személye a fontos – bár úgy tűnik a rommagyar újságírótársadalomnak, feltéve de meg nem engedve, hogy van ilyen, sem ő sem adása nem fontosak – hanem az, hogy az elmúlt évtizedben több száz jeles hazai és magyarországi alkotóval, értelmiségivel, közéleti személyiséggel, de kevésbé ismert érdekes emberekkel is készített kötetlen, jó hangulatú, nézhető műsort ingyen (a pénzhiány örökös takarozója ezért sem érvényes), és most ezzel a lehetősége is felszámolódott ennek a típusú adásnak.
Persze, mit is nyavalygunk kevesen, hiszen ez nem az első és nem az utolsó – akik, ezt hangoztatják, mintha a folyamatos és egyre durvább cenzúrát, megengedhetőnek tartanák, az egyszerit nem – és hát lesz még rosszabb is. Számoltak már föl központi ukázra hetilapot, rugdostak ki és némítottak el Rádiós és nyomtatott sajtós újságírókat, hallgattatnak el riportereket, fenyegetnek és cenzúráznak ki jobb sorsra érdemes média-anyagokat, stb. A kis kiszolgáltatott és fele-más rommagyar média nagyobb dícsőségére a hatalmasok nem átallanak külföldi és bukaresti nyomást bevetni, ha saját erőből nehéz lenne kicsinálni valakit, és közben írtó nagy magyharrschágukat hangoztatva vezetik zsákutcába az egész kis társadalmat, hogy még az se maradjon ki hitelesen és tényszerűen beszámoljon a végről. Hát itt tartunk cenzúra ügyben, és a lejtőnek még nem látszik az alja, a sajtószabadság fölszámolása javában folyik, és mindig kerül ki tapsikoljon ennek, mert már ilyen  a magyar: zokogva vígad és észre sem veszi, hogy miért lesz a dolgok vége a zokogás.

Faramuci egy kampánykezdés II.

Magyari Nándor László
-
0
Faramuci egy kampánykezdés II.

Zavar lesz a kampány-gépezetben, és ez előre látható. Soha ilyen kusza és átláthatatlan kampánykezdés mondanám, ha nem lettek volna máskor is legalább részben hasonló helyzetek, viszont most mégis sajátos helyzet van, amit megpróbálok körvonalazni. Miért sajátos, illetve faramuci a helyzet?

Mindenekelőtt, mert a kampányt tervezők, először az elmúlt szűk harminc esztendőben, a legkisebb mértékben sem vették figyelembe a választói akaratot, azt, hogy mit is akar az istenadta rommagyar plebs, így egy másik ország (nevezzük ezt akár anyának is – jól is hangzik ez oroszul, ahonnan a modell, aszongya: matushka Rossiya – számunkra külföld) vezérének szájaíze a kampány stílusa. És csupán Orbán Viktor árnyékában fognak csápolni helyi vezéreink, akik már formálisan sem a választóik, hanem Budapest fele „beszélnek el” – kinyújtott tenyérrel a bukaresti hatalmasok fele is –, bizonygatják hűségüket, versenyeznek az autokrata hatalmasok kegyeiért.

De éppen a Fidesz és Orbán Viktor, mondjuk úgy szépen, rendkívüli helyzete az EPP-ben, az EP-ben és NATO-ban, úgy általában Európában és a politikai nyugat országaiban, megrendült.

Élesebben, de a valósághoz közelebbi megfogalmazásban Magyarország ma példátlanul elszigetelődött azokon az intézményeken belül is, melyeknek formálisan a tagja (még), legjobb esetben is csak megtűrt, „szegény rokon”, nem anyagiakban – Magyarország „fizikailag” még éppen élhető, persze leszámítva a rossz közérzetet, és a gyűlöletkampányok keltette, illetve felszított negativizmust és cinizmust –, hanem egyre inkább szellemi/eszmei légkörét tekintve lett a legalacsonyabban iskolázott és leghiszékenyebbek szintjére módszeresen, programatikusan, szabott.
A mai magyar rendszernek és vezérének semmi esélye nem maradt arra, hogy a kampányban vagy azután Európa sorsának alakulásába érdemben beleszólhasson, még abban a mértékben sem, ami a múltban – és midnenekelőtt a Kádár-rendszer „szelíd-szalonképesebb” korszakában, a „gulyáskommunizmus” idején – megvolt.

Orbán európai hitele elfogyott, trükkjei, putyinista fogásai lelepleződtek, túllépett rajta a történelem, még akkor is, ha ezt be nem vallja, ha úgy is tesz, mintha esélye lenne az illiberális fordulatra.

Saját, kezdetben, vagy túl sokáig is, őt nagyon is kesztyűs kézzel kezelő pártcsaládja tette végül taccsra. Az EPP zárta karanténba – akárhogy is próbálják ezt politikai kommunikációval, alternatív tényekkel és posztigazságokkal elfödni, mondván, hogy önfelfüggesztés történt –, hogy még kampányidőben is érezze: aki Putyin/Erdogan útjára lép azt kiközösítik a jobb klubokból. Lassan és szívós munkával sikerült Magyarországnak a „Keleti Nagy Testvér” fele való átfordítása, de Orbán mindent megtett az utóbbi évtízedben, hogy ez sikerüljön. És amikor már a Visegrádi négyek konjunkturális kohéziójának is vége szakadt, mert Orbán ott is túl radikálisnak tűnt, az alt-right és a putyinizmus szóvívőjének, akkor most Balkán-bajnok szeretne lenni, ha lehet, de a kilátások itt is borúsak. Ma sem Szlovákia (újonnan megválasztott elnökasszonya révén biztosan nem), Csehország vagy Lengyelország (ahol az őszi választások a Kaczyinszki-buktát vetítik előre) nem követi a putyinizálódás útját, amit Orbán tanácsadói „illiberális államnak” neveztek el nemrég. Maradt a román hatalom a Dragnea and Co esetleges szövetségesnek, csakhogy itt bonyolultabb a hatalom helyzete és nincs kétharmad, ami mindent vinne. De van államelnök, aki mindeddig ellenállt a demokratikus intézmények végletes kiürítésének és a fékek és ellensúlyok rendszere kiiktatásának. Határozott lépéseket tett a román hatalom, nem kis valószínűséggel a Fidesz itteni fiókpártjainak kezdeményezésére/közvetítésével is, az orbánizmus irányában, de a folyamat bukdácsol, és könnyen lehet, hogy lassan végeszakad. Szóval nem véletlen, hogy bejelentették, hogy Orbán Erdélyben fog kampányolni május elején (az időzítés minden bizonnyal arról is szól, hogy ha nacionalista ellenhullámokat kavar, akkor azt még használni lehessen, „lemenni kutyába” és román-ellenes jelszavakat hangoztatva, a szavazókat ijesztgetni a kampányfinisben).
Nem maradt már a magyar kiskirály számára hely az EU-ban csak a legvégeken, ott ahol – etnonacionalista lózungokkal – esetleg még mozgosítani lehet szavazókat, a kérdés csak az, hogy mivel és mire?
Kezdjük az elvi résszel, ami helyből zavaros, sőt ellentmondásos, mert nem jelent semmi különöset a köpönyegforgatás Orbánnak (hajaj, az csak igazán az eleme), hogy most elkezdjen hirtelen az EU és annak fontosságáról papolni, csakhogy. Ez biza hiteltelen, különösen abban a (neo)tradicionális közegben, amit a rommagyarság többsége magáénak vall: az orbáni PR, és populista politikai diskurzusai – befogadó oldalon – „tanult cinizmus”-ra apellálnak. Abban a közegben működnek, ahol a kommunikáció tartalma lényegtelen, változó, sőt önellentmondó is lehet, mert az emberek, a vezéren kívül, „úgymond semmiben sem hisznek”, és sajnos ez ma a magyarországi közeg. Nem mintha a rommagyar politikai klíma nem lenne paternalisztikus, ahol a többség egy autokrata vezér szavát lesi. De egyfelől Orbán speech, és bankett után hazamegy, és hozzá fogható helyi vezér, karizmatikus politikus (Kelemen Hunor például évek óta – amióta egy sepsiszentgyörgyi rendezvényen kifütyülték – ódzkodik a spontán népfürdőtől), nincs. Ezért, hogy úgy mondjam, a rommagyar választó még szó és tartalomfüggőbb, konkrétabb, kézzelfoghatóbb ígéreteket vár. Másfelől, és ezzel összefüggésben,

ha Orbán majd az EU-t élteti, hiteltelennek fogják tekinteni, hiszen eddig kivont karddal ment neki Brüsszelnek (ne áltassuk magunk, ez sokaknak nagyon tetszett errefele is). És most ha egy-egy egyszeri fellépésben az EP-s szavazásra buzdít, az biza bizarrul fog hangzani, faramuci egy helyzet.

Ne feledjük azt sem, hogy az Orbán föllépéseit az a Fidesz fiókpárt szervezi, amelynek népszerűsége meredeken csökken, amelyre csak legyintenek, és ezt a kiábrándultságot az EP választásokkor lehet a leginkább megmutatni – nem is azzal, hogy más pártokra szavaznának, hanem, az abszenteizmussal –, mert Brüsszel messze van, és az ottani képviselők (a meglevők, hogy a potenciális újakról már ne is szóljak) kvázi ismeretlenek.
De vessünk egy tekintetet az úgynevezett technikai kérdésekre, amelyek azt fogják eredményezni – nagy valószínűséggel – , hogy azok is megzavarodnak, akik eddig valahogyan tudomást szereztek, az EP szerepéről, működésmódjáról, lehetőségeiről, stb. Mert most Orbán és határon túli csatolt részei úgy kommunikálnak, mintha az EP-ben létezhetne „Kárpát-medencei magyar összefogás”, vagy mi. És mintha a megválasztott képviselők nem saját, illetve pártcsaládjuk véleményét, hanem nemzetüket/államukat, vagy valamiféle nemzeti együttműködést képviselhetnének az EP-ben. Az EP a szó szoros értelmében parlament, azaz alapja a képviselők szabad (nem imperatív) szavazata, illetve az ott képviselt pártokból összeálló frakciók egyeztetett szavazatai. Márpedig most éppen az a helyzet, hogy Orbánnak nincs frakciója az EP-ben, a Fideszt ugyanis felfüggesztette saját pártcsaládja és ezért egyelőre a senkiföldjén, elszigetelve és magányosan bolyong, a szélszőséges, EU-ellenes pártok irányába, illetve keletre, Putyinra tekintgetve. Az a valós helyzet, hogy egyelőre a Fidesz határon túli (illetve inneni) szatellitpártjai, beleértve a KDNP is, az EPP-hez tartoznak, míg a Fidesz többé-kevésbé nem, illetve nincs beleszólása a pártcsalád kampányába.
Azt mondja Kelemen Hunor, hogy pártjának „biztosan lesznek olyan politikai üzenetei, melyek találkoznak majd a Fideszével”, azaz ő maga is óvatosan fogalmaz, és persze félrevezetően, hiszen úgy tesz, mintha nem Orbán diktálna. Sőt, egészen biztos, hogy Orbán azt mond majd, amit csak akar, az itteni kampányban is, és nem kizártak meglepetések, ahogy az már itteni megszólalásaikor történni szokott (az idén két tusványos biztosít pódiumot a populista idólumnak). Orbán biztosan elviszi a showt, ő lesz a bálkirály, ahol és amikor részt vesz itteni kampány-rendezvényeken. Csakhogy jönnek a hétköznapok és azok másképpen kódoltak:

azt minden józan rommagyar szavazó tudja, hogy nekünk nem kevesebb, hanem több EU-ra van szükségünk, és hogy aki az etnonacionalizmust élteti, prómozza, az biza a „románok malmára hajtja a vizet”. Aki arról papol, hogy Magyarországon nincs és nem is lesz multikulturalizmus, az itteni gondjaink megoldása ellen lép föl, itt bizony a multikulti a megoldás az interetnikus kapcsolatok „türhetővé” tételére, és az idegengyűlöletet nem gyakorolni, hanem valahogyan elviselni szoktuk, megküzdeni vele (ahogy a szakirodalom tárgyalja a kérdést).

És még egy gondolat, amennyiben Orbán itt kampányol, üzenete azt fogja jelenteni, hogy rommagyar kettős állampolgárok szavazatait akarja, arra buzdít, hogy rá szavazzanak, még akkor is, ha itteni szavazásra bíztat. Így aztán meglehet nem növeli, hanem az átszavazással csökkenteni fogja itteni fiókpártja(i) esélyét az 5%-os szavazatarány elérésére.

Már a medve sem a régi

Magyari Nándor László
-
0
Már a medve sem a régi
A behódolt média és a kiszolgáltatott közvélemény az élet – különösen a politikai felvilág látható és főként csak sejthető részét, de általában – minden területét, szimulákrummá változtatja, úgyhogy az abszurd közjáték, a mindent magához vonzó reality show, összekeveri a témákat és műfajokat. A tragédia bohózatként, a valódi dráma kabaréként mutatkozik, a valós valóság pedig elrejtőzik, hol medvebarlangba, hol a politikacsinálók budoárjába.
Három egymással meglepő módon összefüggésbe hozható, de a valóságban egymástól távoli, más-más jelentőségű és kaliberű jelenség van jelen a rommagyar mediákban és így aztán a “közéletben”, ha ugyan van még ilyesmi errefelé. A bulvár és az infotainment, a szórakoztatgató műfajba oltott hír-, és főként ál-híripari termékek, mint keleti bazárban „hozzák össze a dolgokat”, leegyszerűsítik és lebutítják, a bóvli szintjére visznek le fontos dolgokat és emelnek a figyelem középpontjába lényegteleneket, a hatalom dicsőségére, a fogyasztók mulattatására. Panem nélküli circus a világ, örömnek apró, de ámulni rajta még lehet.
A kommentátorok és magukat újságírónak mondó propagandisták egyfelől azon versengenek, hogy hogyan fényezhetnék Orbán Viktort és tüntethetnék pozitív színben föl az EPP-beli “kért és elért” nagyszerű teljesítményét, a pártcsaládon belüli fölfüggesztését; aztán azon filózik “a nép”, hogy mi legyen “Rozival”, az anyamedvével, amelyik megtámadta és halálosan megsebesítette az őt “zargató” “két gyerekét egymaga nevelő”, post mortem, hős apát; végül fölbukkant az EMNP és Tőkés László, a politikai felvilág peremén, és új-régi szereplő veszi át a nem létező párt marsallbotját, aki nemcsak botránykeltő, hanem akinek megválasztása is gyanús.
Az Orbánt dicsőítő üzenetek arra jók, hogy az itteni politikai/értelmiségi felvilág vazallusi pozícióját megmutassa – ha, kellett újfent és rárakott lapáttal –, a lehajtott fejet, a kiszolgáltatott és koldusként előrenyújtott tétova tenyeret. Ez nagyjából elég is lenne, a kép nagyon jól megjelenítheti a lényeget: a „fijjuk, lementek kutyába” és ott is maradtak. Meglepetésükre viszont, a „kutyáknak már van királyuk” és az nem ők, erre aztán felsóhajtanak, jaj, de kár, viszont a király uralma az mégiscsak királyság, nyaljunk oda még egyet, mondják, ha már kéznél van a nyelv, és hátha valami apró mégicsak csörren koldusmarokban, ha esdekel. Így aztán

senki sem akar arról az abszurd és nemcsak Orbánt, de Webert és az egész EPP-s bagázst jellemző logikai bukfencről még hallani sem, hogy egy pártot „saját kérésre”, szavazásos alapon felfüggesztenek, mintha valamiféle trófea – a felfüggesztettség ikonikus képe – lenne,

amit Orbán kapott, kitüntetés és buksisimogatás. Kérdés, ha nem szavazzák meg a fölfüggesztést – ha jól értem a magából kikelt rommagyar vezér is megszavazta, elég zavarodott egy gesztus, nemde? – akkor a Fidesz marad az EPP-ben, sőt Orbán lesz az új Weber? A zagyva, az értelmetlenség, de főként, ahogy azt az itteni politikai/értelmiségi mainstream benyeli és közvetíti, sőt a média frankón fölerősíti, még itteni szinten is botrányos, az alternatív tényekből alternatív-valóság (zombie-világ) született: Orbán és pereputtya (hogy Fideszt ne mondjak) a politikai nyugat páriája lett immár, ahogy azt románul mondják, „ku akté űn régúlő”, aktákkal igazolhatóan, és ezt úgy kommunikálják, mint győzelmet. Mit érthet ebből az egyelőre – kivételként és nem főszabályként – józan eszénél maradt plebs? Hát, hogy magasról teszünk Európára, hogy a Brüsszelezés új, immár rejtett formában fog folytatódni és a sorosozásnak sem alkonyult le. Ha Orbán a király, akkor az EU-nak vége, hajrá szavazzunk erős EP-jelöltekre, sőt szavazzunk át a Fideszre (mindegy, hogy az ottanira, vagy az ittenire – a szeles, de tavaszias Budapesten írom e sorokat)!
Aztán ott van a medve, bocsaival barlangjában, idilli-bukolikusan tavaszi szendergésben, és jön a nagyon-nagyon széköly atyafi zargatni, bizonyára valami új népszokást „tradícióvá tenni” szándékkal, és mint minden medve felhorkad és megvédi kölykeit. Ki gondolta volna, nemde? Példátlan, szörnyű és fölháborító a medve-botrány, de főként kapóra jön hazug helyi kiskirálynak. Már-már új fordulatot vesz, éveken át folyó ádáz harca a fenevadak ellen, egyet a „koalíciós partner” miniszterasszonynak is odaszúr Borboly Csaba, hogy ti. nem adott kilövési engedélyt – ugye, mint kiderült, sem ő, illetve senki más nem is kérte (ott és jó helyt van egy kis hazug rágalom) –, s aztán jön a rossz hír (a Hír-TV-től – ejnye ejnye nem müxik a feed-back, az ottani propagandát hiánytalanul átveszi a helyi, de fordítva még dolgozni kell az ál-hírek terjesztésével el`tá`sak!), hogy „medvezargatás esete forgott fenn”. Az öngyilkosságnak egy „erőst sajátságos” formája, amivel az atyafi élt, ja és belehalt. Nem vitás nagyon rossz a PR-ja a medvének szerte Székelyföldön, a folyamatos és gyakran hazug lejáratása, a kiskirály – lassan-lassan egyetlen hatásos – propagandája működik, ahogy alakulnak a dolgok, nem, hogy valami pozitív, de medve sem marad uralkodása után.
A hétvége híre volt – na jó, csak úgy zárt körben, szordínóval – hogy kis híján megújult az EMNP, de … aztán mégse. És megjelent a váradi színen a sokszorosan lejárt szavatosságú Tőkés László, sőt beszólt hittársának Semlyén fővadásznak is, hogy becses (Lol) személyével Fidesz itteni fiókpártot erősített március havában, s nem vadászással ütötte el az időt. Mondom majdnem bekövetkezett az elképzelhetetlen, ha igaz egy, egyetlen egy, szavazaton múlott, vagy mulasztották a dolgot el. A Tőkés-Fideszes aprópárt megújulásának ígérete, már-már a levegőben volt, aztán jött egy „folytonosságot ígérő” csicska és annyi lett az új lendületnek. Az eset pikantériája, hogy már nálunkfele is elég, ha valaki botrányhős, hogy „magas politikai funkcióhoz” jusson: az ex-püspök, egykori morális példakép, a „mega-pásztor”, ahogy kliensei szólították, új/régi csicskást, másik strómant tett párt-gyermekének élére. Nem is lenne ez nagy csoda, viszont az új arcról – Csomortányi István – egyetlen, de micsoda (!), dolgot tudunk, hogy nyilvánosan köpködős. Mindent egybevetve ugyanis, egyetlen dolog hírlik róla: tíz éve szerette volna leköpni a Váradra meghívott Demszky Gábort, de nyála célt tévesztett és (akkor a még másik aprópárt alelnöke, és jobber ifjúsági vezető) egy helyi szerkesztőt, írót, és kultúrszervezőt tisztelt meg, amit viszont az elkövető „nem bánt meg”, pont. Hát így épül és szépül kishazánk, elég egy rosszul célzott köpés és a pártvezéri székbe röpít, az ex-püspök áldásával, ismét megtörtént a csoda.
Nem akarom, azt a közhelynek számító, de leggyakrabban költői kérdést elsütni, hogy meddig süllyedhet még a rommagyar közélet, a politikum, a nyilvánosság, mert tudom. Jövő héten új prókátorok fognak még lentebbre menni, a versengés a „kutyába lemenni” becses tétjéért folyik és ezért nincs feneke a dolognak. Addig megjegyzem, hogy már a jó öreg medve sem a régi, domesztikálódott, helyi kiskirályok politikai játszmáinak ágensévé lett, sajnálom őt.

Elitellenes elitek

Magyari Nándor László
-
0
Elitellenes elitek

Bonyolult képlet lett mára Európa, nagyon is bonyolult, és minden jel szerint a közelgő tényleges Brexit és az EP-választások egyáltalán nem fogják egyszerűsíteni a mátrixot, ami szerint nem a föderalizálódás, hanem a szétesés irányába halad a kontinens.

Az EU elvesztette dinamikáját, elvesztette polgárai “hitét”, bizalmát és elkötelezettségét a közösnek vélt/mondott értékek mellett, az egységes Európa-gondolat és a békés integrálódás távlatát. Akárhogyan ítéljük meg a dolgot, akárhány irányban és akárhány nézőpontból keressük a “bűnösöket”, a negatív forgatókönyv szerzőit, a sokszintű krízis okait, oda fogunk jutni, hogy az újra megerősödő TÖRZSI MORÁL nagyon is történelemalakító tényező, és az fogja a bukást okozni.

A sokféle válság központi szereplőjének a populista politikusok tűnnek, viszont a másféle – gazdasági, kulturális, tudományos-szakmai, stb. – elitek szerepe egyáltalán nem elhanyagolható a krízis kialakulásában.

Mert az európai gazdasági, kulturális/tudományos, vagy szakértői elitek nem voltak képesek egy pozitív és távlatos kezdeményezést, amilyen az egységes és békés, valamint jóléti EU volt, fenntartani, elfogadtatni. Szó sincs arról, hogy egyszerű lenne egy “közös európai kultúrát” kialakítani, a szónak az antropológiában használatos értelmében, valami olyant létrehozni, ami képes nemzetek/etnikumok fölötti szolidaritást, és először gazdasági, majd politikai/intézményes, azután pedig társadalmi kohéziót és integrálódást közös alapon fönntartani. Az européer elit csupán a bővítés dinamikájára, egy pozitív utópia, de mégiscsak utópia – az Egyesült Európai Államok – jövőbe vetített, föltételezetten, önmagában megálló képzetére akarta bízni az integrációt, és ez illúziónak bizonyult. Bebizonyosodott, hogy nem mindenki – sőt, a többség egyáltalán nem – nyitott arra a projektre és projekcióra, melyet az egységes EU-imidzsét fölmutatva, mintegy önmagát beteljesítő víziót véltek, magától előállni, az elitek.

Úgyhogy a mai Európa nemcsak populista politikusok játékszere, a brexiteseké, a putyinista Orbáné, az autokrata Kaczynskié, vagy a demagóg Salvinié, és társaik hosszan sorolhatók, hanem a bukott “elitek temetője” is.

Igen, Európa története ismét a bukott elitek története, az elitek elbukták azt a kihívást, melyet az integrálódás jelentett, és ezért nem csak a populista (bal vagy jobboldali) politikai eliteket, hanem a tehetetlen értelmiségieket is történelmi felelősség terheli. Ők ugyanis nem tették meg azt, amit a kontinens társadalmai, mintegy magától értetődően elvártak tőlük, az EURÓPAI SZELLEM elterjesztését és elfogadtatását. Nem voltak képesek (esetleg föl sem vállalták) bizalmat kiépíteni az új intézményes struktúrák, a közösen építgetett épület körül, legitimálni az EU-s integrációt. Nagyon leegyszerűsítve, és zárójelbe téve azokat a lényegi vitákat, melyek az értelmiségi elittel kapcsolatosak, szempontomból legyen itt elég megjegyezni: az értelmiségi elitnek (az “írástudóknak”, hogy egy a viták során használt fogalmat fölemlegessek) a feladata, az ÁLTALÁNOS MORÁL, az egyetemes értékek nevében való föllépés, a részleges értékekből fölépülő, az emberiség szempontjait követő általános ethosz, divatos kifejezéssel promója.

Az a krízis, amely mára már az EU egységét, magyarán A létét fenyegeti nemcsak a demagóg politikusok, hanem az elitek (vagy K-K-Európában a “féltudású elit”? – ahogy Orbán Krisztián a fogalmat használja) tehetetlenségének a következménye is.

Hiszen nyilvánvalóan arra a bizonytalanságra és “bábeli zűrzavarra” játszanak rá az új populista, etno/nacionalista, és szélsőjobboldali, stb., mozgalmak, melyet az értelmiségi elit fönntartott. Arra a képtelenségre, hogy az elit nem tudta közérthetően megnevezni a közös értékeket – mindenekelőtt az EURÓPAI BÉKÉT, melyet az integráció lehetővé tesz és megvéd. És ha mégis közös értékekről beszélt, mint liberális demokrácia, emberi jogok, illetve jogállamiság, stb., képtelen volt lefordítani, érthetővé tenni a köznép számára, és végül elfogadtatni azt. Nem elég törvénykezni, a törvények általános szellemét általános ethosszal kell megerősíteni. És ez az értelmiségiek, az alkotók, a véleményformálók és influencerek legfontosabb feladata: legitimálni a jogi-intézményes rendszert, megtámogatni/elfogadtatni/megszerettetni a közös építményt.

Ennek elmulasztása mellett a törzsi morál megerősödése, reneszánsza, várható volt. Más kérdés, hogy szószólói maguk is együtt fognak bukni az EU-val, az elitek történelmi sírja közös, és talán az sem lesz ki virágot szórna a közös sírra. Egyáltalán nem azt akarom mondani a fentiekben, hogy a felelősség az EU-krízisért egyenlően oszlana meg, a populista politikai- és a tehetetlen értelmiségi elitek között: az egyik a fő előidézője a válságnak, a másik csak passzív aktorkodás. Mulasztása, hogy “nem orvosolta” azokat a bajokat, melyek nem ma kezdődtek, de amelyek kihasználásával a populista politikusok hatalomhoz jutottak. És ebben elöljárók az EU-ban a putyinista Orbán és tsai.

Miközben arról folyik most – Manfred Weber, minden bizonnyal következő EB-elnök, főszereplésével – álvita, hogy rúgja-e ki a Fideszt az EPP, a rossz már rég elkövettetett. És megjavíthatatlan az a mulasztás, amit a konzervatív pártcsalád elkövetett. Lassan oda jut az EPP, hogy itt nem Orbán menesztése a tét, hanem az, hogy egyáltalán, megmarad-e még a frakció, és lesz-e a legnagyobb pártcsalád az EP-ben?

Hogyan értelmezhető az, hogy nem az elkövető kell védekezzen/ magyarázkodjon az ellene fölhozott vádak miatt, hanem a “vádló” kér kihallgatást a vádlott otthonában (házhoz megy a pofonért), Weber nem erélyesen lép föl és fenyegeti Orbánt, hanem könyörög neki, engedményeket kér (és bizonyára még előnyökkel is kecsegtet), hogy ne hagyja el a frakciót, melyet megosztott, megalázott, mely ellen gyűlölet-kampányolt, stb.

Orbán majdnem meggyőzte a teljes európai politikai “felvilágot”, hogy Juncker megalkuvó (már a karaktergyilkosság személyes vonatkozását ne is írjam ide), és nem elég határozott, viszont Weber vizet sem vihet neki, amikor nagyon a populisták szájíze szerint játszik. Juncker EB-elnöksége utolsó órájában – amennyiben sikerül kompromisszumos megoldást találni a Brexitre, és erre most éppen van remény – egyféle hősként fog távozni, más kérdés, hogy csak a mellékes áldozatok csökkentésében jeleskedett. Weber, nem elég, hogy szélsőjobbra nyit, de orbáni ihletésre, és lényegében Putyin elvárásának és taktikájának megfelelően, választások előtt, minden valószínűség szerint, szétveri saját frakcióját. És nemcsak a “német ipari érdek” (tehát egy törzsi morál alapján konstruált képzeletben létező közösség értékrendje) a ludas Orbán EPP-ben való megtartásában (ami szemlátomást körvonalazódik), hanem egy újabb árulás, immár az EU közös értékrendje mellett, a konzervatív-keresztény-demokrata pártok értékrendjének a beáldozása is megtörténik.

De ne feledkezzünk meg az S&P frakcióról és Frans Timmermans hasonlóan engedékeny magatartásáról Dragneaval és tsaival szemben, ami viszont a szocialista frakciót fenyegeti, és ugyanez a krízis őrli a Guy Verhofstad vezette európai ALDE-t a román „partnerével”, Tăriceanuval kapcsolatban, aki szintén orbáni-putyini fordulatot vett. Nem állítom, hogy az itteni euroszkeptikus (lényegében orbánista-putyinista), populista politikusok hasonlóan tehetségesen dolgoznának az EU szétverésén, mint a budapesti romboló kiskirály, és hatalmuk sem akkora, mint Orbánnak, de kétségtelenül átálltak és követik az irányt, „ahogy lehet”, lépésről-lépésre. És ehhez csatlakoztak a Fidesz itteni fiókpártjai, az EU-ellenes hang képviselői, a rommagyar közösség irányában. Számomra úgy tűnik, ha Manfred Webert választják meg következő EB-elnöknek, az könnyen az utolsó mandátum lehet ezen a poszton, az EU-nak nem marad már következő öt éve. És hadd jegyezzem meg végül, hogy Kelemen Hunor, a Fidesz itteni fiókpártjának vezére, Josephe Daulhoz – az EPP elnökéhez – „levelét megírta”, amiben nem nagy meglepetésre arról beszél, hogy ellenzi a Fidesz kizárását, mert : ”… elmondtam, hogy Orbán Viktor, a Fidesz nem hajította a szemétbe (sic! – miért megtehette volna?) az EPP, az unió, az alapító atyák értékeit, nem EU-ellenes (holott vállaltan az – félős, hogy ezzel még megsérti Orbánt!), éppen ezért semmi nem indokolja a kizárását”. Lényegében – egyfajta poszt-modern jobbágy pozícióból, az underdog-helyzetéből, ő már „lement kutyába”, ahogy ex-spindoktora ajánlotta, és valószínű ott is fog maradni – azt üzeni Kelemen, hogy a rommagyarság érdeke az EU szétverése, és ez nem több és nem kevesebb, mint a „kisebbségi-ügy” elárulása, illetve egy populista-alt-right oltáron való föláldozása. Hát ezt támogatja az a rommagyar elit, mely ezt „képviseli”, vagy csak sunyít és érdekből/félszből, gyávaságból asszisztál. Így aztán egy elitellenes elit vezet nemcsak Magyarországon, vagy félig-meddig Bukarestben, hanem beállt a sorba a rommagyar elit is, és büszkén menetel a zsákutcában. Csakhogy mi – kisebbségi helyzetünknél fogva – hamarabb beleütközünk a falba, mint akiket utánozni próbál az elitellenes politikai elit, koppanásunk is fájdalmasabb lesz, mint vezéreink idolumainak, visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el. Ma a kisebbik rossz talán, ha a Fidesz-fiókpárt nem éri el az 5%-os küszöböt a közelgő EP választásokon. Mert egy valamely szélsőséges, EU ellenes alt right frakcióban ülő, és Orbánnak bólogató képviselet a rosszabb: egy jogokat követelő, szavakban kisebbségi jogérvényesítést követő formáció számára, egyenesen megalázó (már, ha valaki nem vágyakozik programatikusan az underdog szerepre). És persze térdre kényszerít egy jobb sorsra érdemes kisebbségi társadalmat.

Kampányetika: lejtmenetben

Magyari Nándor László
-
0
Kampányetika: lejtmenetben

A manipulációnak, a hazudozásnak, leginkább pedig a “black PR”, a negatív és gyűlöletkampánynak, a gátlástalan kampány(hecc)mesterek cinikus kajánkodásán és az esetleges szavazatokon, melyet végül mégiscsak hoznak, rengeteg elfogadhatatlan és hátrányos következménye van. Ráadásul, az okozott károk nehezen visszafordíthatóak, mert mentalitásban, az éthosz feladásának mértékében, csupa negatív jelenségben mérhető, hosszú távon működő jelenség, a közélet lezüllesztése, a gonosz erősítése demoralizál, és demotivál.

A kettős beszéd – aljasságokat, a megengedhetetlent, amint egy konzervatív akadémikus mondja is nem “az értelmiségieknek üzenik”, ők nyugodtan forduljanak félre, majd a “pórnép” benyeli és azokra szavaz, akik ezt terjesztik – társadalomromboló: ellentéteket mélyít el, egymás ellen fordít társadalmi rétegeket, csoportokat, közösségeket.

Azután, a valós életben nincs olyan, hogy “kampányüzemmód”, ez csupán a politikai mezőnyt jellemzi, mely attól a paradoxontól sem bír megszabadulni, hogy egyfelől azt üzeni: kampányban többet megengedhetnek maguknak a versengő pártok, vagy a nyomdafesték vastagabb,

hiszen rendkívüli helyzet van. A politika, ilyenkor, mint a kampány kifejezés is jelzi, háborús állapotban kerül, másfelől, és egyre inkább elhangzik az a szlogen is, hogy állandó kampány folyik.

Ez persze nemcsak a politikai hatalmasoknak, hanem azoknak a PR-szakértőknek is kedvez, akik így állandó munkához jutnak, és persze a szenzációhajhász médiának. A politikai hisztéria és tömeges morális pánik keltői, professzionálisan – hejj, de büszkén is mondják ezt a tartalmatlan szót, olyanok, akiknek gőzük sincs tetteik társadalmi következményeiről, gátlástalan és etikátlan PR-esek, akik gyűlöletbeszédre “edzik” a hozzájuk hasonló politikusokat – termelik a gyűlöletet, hatalmi érdekből, torzítják hazudozássá a politikai kommunikációt. A folyamatot, a gyűlöletkeltést, az ellenség kijelölését, megbélyegzést, kirekesztést csak elindítani kell, azután – “a gonosz banális természetének megfelelően” – magától is terjed, a szélsőséges beszéd eszkalálódik, minden mást eltompít, olyan mint a drog, függőséget alakít ki.

Az általános erkölcs, és az abból származó közösségi éthoszok egy ponton túl nem képesek ellensúlyt képezni a megosztó, állandó harcot mímelő politikai mezőny elhajlásához, lezüllésével, stb., és a “kéve megoldódik”, egy-egy közösség elveszítheti azt amit a közösségi éthosz lényegeként határozhatunk meg, ami számára természetes, és ami világképének, világban való létezésének, az autentikus kifejeződése, a kohéziót, szolidaritást, az együttérzést, és közösségi élményt. És itt tudatosan a Finkelstein-formula (magyar változatban Habony) következményeinek, a dark PR, a gyűlöletkampányok társadalmi következményeinek csak egy kis részét írtam le, a hosszútávú rombolás ennél is szomorúbb képet fest közös jövőnk horizontjára. (Nem véletlen, hogy a módszer – nem kitalálója, hiszen az évezredek óta rombol – megújítója és sikerre vivője, ha igaz, memento mori-jába foglalta: “Azt akartam, hogy megváltoztassam a világot, és ezt meg is csináltam. Rosszabbá tettem.” Ha igaz, minden bizonnyal a szuper spin doctor is meghasonult, belátta, hogy rosszat tett a módszer felújításával, elterjesztésével, a rombolással, ami vele jár, csak tartok tőle legjobb tanítványai nem olvasták ezt a végső szót, illetve nem képesek fölfogni értelmét).

Valamely közösség éthoszának, össze- és megtartó morális világának lényege, hogy a közösség hosszú távon működő értékrendszerre épül, mely (hogy ismételten Clifford Geertz vonatkozó kifejtéséből idézzek)”a világkép által leírt, és a dolgok természetes állapotából következő életmódot reprezentálja”; másképpen, nem egyszerűen az intézmények (pláné nem a pártok), hanem a mögöttük meghúzódó közösségi éthosz biztosítja a társadalmi kohéziót és az egyének autentikus, biztonságos „jó létét”, vagy ahogy Kant fogalmaz az univerzális elköteleződés az emberiség mellett és a közösségi morál a szívünkben kell vezessen egyszerre („ A csillagos ég fölöttem, és a morális törvény bennem”). Messzinek és elvontnak tűnnek ezek a fejtegetések, viszont ha valaki hajlandó belegondolni, hát éppen a közösségi éthoszt rombolja a jelenlegi nihil, a kibontakozó magyar és azt utánzó rommagyar gyűlölet-, illetve negatív kampány, mellyel mozgósítani akarnak, mire is? Hát, amit az amorális kampány céloz, a fekete PR, az nem több és nem kevesebb, mint hatalomra szavazni egy olyan politikai elitet, mely semmit nem ígér, melynek semmilyen perspektívája, hogy filozófiát-jövőképet már ne is mondjak, nincs, csak az, hogy ő a hatalmat akarja (ez már az alt rightra hangolt tiszta Nietzsche, a színtiszta Finkelstein-Habonyista formula, nemde?). Egyszóval, (és ezt már láttuk Magyarországon, amikor a jelenlegi hatalom kampányban még csak nem is ígért semmit, csupán támadott, ismételgette gyűlöletes diskurzusait. Egyébként a módszert Csíkszereda polgármestere is kipróbálta – és működött –, hogy valójában nem is kampányolt, semmiféle pozitív programot ki nem fejtett, eljátszotta a sértődött mártírt, s megválasztották!), fehér csekket akar a politikai elit. Amit azután hatalmával visszaélve bármire fordíthat, a szél és

a hatalmi viszonyok, egyéni érdekek és a hatalom bebetonozása érdekében tesz mindent, nem is képvisel már, csak „a médiatikus térben reprezentál”, színházat játszik, vagy még inkább footballt, mégha mégoly silányat is.

Vannak cinikus drukkerei (a politika ma már football, vagy megengedem esetenként és vidékenként, különösképpen „a nagyfőnök” szülőfalujában, jégkorong) a választók meg fanok, rajongók, kik szotyizás közben üvöltöznek lelátókról, nem részei a játéknak. A belső kör a huligánoké, a többiek meg mezei drukkerek, megvezethetőnek vélt szurkolók, akik a pályán kívül vannak és esélyük sincs „labdába rúgni”, a politikai látszólagos biodíszletei.

Mindig is berzenkedtem a jó régi erdélyi önigazoló és avittas, patetikus és entellektüel pózokat legitimáló „világképek” ellen. Azt gondoltam, és gondolom, hogy azok – hívják akár „népszolgálatnak”, akár „a kisebbség lét méltóságának”, akár sajátos lelkületnek és éthosznak „magyar transzilvanizmusnak” – megújításra, módosításra, az „időkhöz való hozzáigazításra” szorulnak, illetve várnak. Viszont el kell ismerni, hogy azok a formulák, merő ellentétben a Finkelstein-Habony-formulával, mégiscsak tartalmaztak egyféle közösségi éthoszt (lehet premodernnek tekinteni őket, és mégis), és volt valamelyes mozgósító és társadalmi kohéziót termelő erejük, még a diktatúrák legsötétebb évtizedeiben is. Nos, most ezt a mégoly halovány éthoszt rombolja, ki fölül a Finkelstein-Habony vonatra és gyűlölködésben tobzódik, elfogadja és terjeszti, helyesli (akárcsak szó nélkül hagyja), a gyűlöletkampányt, amit semmi kétségem, továbbiak fognak követni.

Valahogy azt gondolta a rommagyar értelmiségi kilencven után, hogy soha nem teszik majd kérdőjelessé és nem is relativizálják el a transzilvanizmusnak-népszolgálatnak azt a kitételét, miszerint ez programatikusan arra épül, hogy az értelmiség, és a politikai elit a (mégoly relatív, éppen hogy létező) hatalmát a „polgárok lelkének nemesítésére” használják. (Örömömre szolgál szép emlékű Gáll Ernő ezzel kapcsolatos, negyven évvel ezelőtt leírt, patetikus és mégis mérvadó, véleményét ideidézni: ”A népszolgálat gyűjtőfogalma mind a gazdasági, mind a kulturális felemelkedést elősegítő, a jobbító tevékenységet jelöli. Lényegénél fogva felvilágosító jellegű, morális szempontból pedig — a már említett hivatástudaton és elkötelezettségen kívül — hűség és felelősség jellemzi. /…/ A népszolgálattól elválaszthatatlan felelősség nem engedi meg a tőle való menekülést, az által a diktált hűség viszont személyiségünk kiteljesedését, azonosságunk megőrzését szavatolja.”).

Bizonyára tévedett a kilencvenes generáció, bizonyára naiv volt és túlságosan is optimista, de kérdés, hogy mi mást tehetett volna?

És ezt kellene megvitatni, azt, hogy milyen pozitív jövőkép alakítható ki a jelenben, mely nem visszafordulás, nem felvilágosodás ellenes, és ugyanakkor hatékony? Nos, ezt a transzilván- népszolgálatos szellemet, a rommagyar társadalom etikai talapzatát támadják, akik ma azt mondják, hangos szóval és kioktatólag, hatalmuk és felelősségük, vagy nem is, felelőtlenségük, teljes tudatában, hogy „Le kell menni kutyába, légy a kutyák királya, nem királyok kutyája”. A nihilt növeli és sok, nagyon is sok követője akad, az aki azt mondja „Azt kell mondani a népnek, amit az hallani akar”, le kell mondani az elit „lelkeket jobbító” szándékáról, csak a hatalom, a bianco-ban adott felhatalmazás kell, aztán kuss, sőt már azelőtt is kuss, mindenkinek. Még azt is készséggel elhiszem, hogy vannak helyzetek, amikor a populista/demagóg szövegelés, a politikai kommunikáció terjedő formái, zárójelbe téve a valóságot, post-truth és alternatív tényekre alapozott, de tetszetős „ígéretfelhőt” zúdítanak a népre, hatékony lehet, csak morális nem. A nihil, az amorális diskurzusok, a hazudozás, sok mindenre jó lehet, jövőkép kialakítására egyáltalán nem, ellenőrizhetetlen, autokratikus, diktatórikus rendszer kiépítésére igen: biztos, hogy ezt kívánja a rommagyarság?

Mindez a most zajló gyűlöletkeltő plakát-kampány okán került a közbeszéd (már amennyire még létezik itt-ott, virtuális közegbe kiszorítva) homlokterébe.

És nemcsak önmagában a plakát hamis és nehezen értelmezhető (mondjuk, ha a három ott stigmatizált letűnt politikus szájából kilógó kis felhőcskébe írták volna, hogy „Együtt a magyarok ellen”, hamis, de legalább érthető lenne az üzenet.

így azt fejezi ki, amit mond, gyerünk fogjunk össze a magyarok ellen, és ki mondja ezt? Hát valami rommagyar, rejtőzködő spin-doctor, akit aztán fölerősítenek „kedves politikusaink”), hanem abban is manipulálni próbálnak ködbe burkolózó kiagyalói, hogy kit céloz. Nem, a plakát nem a „pórnépnek szól” (az aligha akarja érteni, nem is figyelne rá), hanem a propagandisták eszközeként fungál (ha jól láttam – böcsületére legyen mondva – Winkler Gyula nem osztotta, a többi EP-jelölt jelölt igen), akik majd értelmezik és sulykolják orrvérzésig.

Van még egy hírem azoknak, akik szerecsenmosdatásba kezdtek, vagy sunyítva helyeslik, cinikusan kommentelgetnek, örvendeznek, a Finkelstein-Habony doktrína eme szép megnyilvánulásának. Létezik kampányetika, és léteznek etikai kódexek arra nézve, hogy az influencereknek, a politikusoknak és a médiának mit szabad és mi meg nem engedtetik, kampányidőszakban. Ennek egyik alappillére, hogy nem mondunk ki olyan dolgokat, melyekről biztosan tudjuk, hogy “hallani szeretnék” a választók, de morálisan – és hosszú távon az egész közösség számára – elfogadhatatlanok. Nem erősítünk előítéletekre, sztereotípiákra, gyűlöletre, uszító attitűdöket, akkor sem, ha “ezt sokan hallani akarnák”. A Magyarországi PR Társaság etikai kódexe, tilt minden dark PR-t és a szakma deontológiája szerint, tilosnak tekinti a Finkelstein-Habony-formula magját adó pajzán kis ötleteket.

A gonosz itt van közöttünk, csak föl kell ismernünk arcát, hogy tehessünk ellene. Az sem vigasztalhat, ha a piszkos plakátokat nálunk folyó hó 14-én veszik le, mert Szijjártó Péter őfőméltósága tiszteletére Vásárhelyen, előrehozzák március 15-ét. És, hogy kicsit azért vigadjunk is, gondolom Petőfit is meg akarják győzni arról, hogy mondja el hírös beszédét, már 14-én, ezért, ezért is, keresik Fehéregyházán hamvait, illetve, szobrot is fognak avatni a szolgalelkűségnek, amit stílusosan éppen Petőfinek fognak dedikálni.

Köztes vagy fél-Európa?

FüHü
-
0
Köztes vagy fél-Európa?

Hat hete nem történik semmi figyelemre méltó a román ET-elnökség alatt, hacsak nem az, ami várható volt, vagyis a belpolitikai csaták Európa-szintű kiterjesztése, magyarán a botrányok sorozata.

Amennyiben a hatalmon levőknek köszönhetően a belpolitika napirendje egyre inkább az orosz-magyar modellre hajazó, illiberális berendezkedés meghonosítása, az (i)gazságszolgáltatás alárendelési kísérletének fordulatokban gazdag forgatókönyve, ez immár az EU-s kirakatban zajlik. S, mint lenni szokott az EU ismét csak béna kacsa, tehetetlen, hiszen egyfelől ott vannak a közelgő EP választások, másfelől meg a Brexit-végjátéka. Mindkét folyamat sötét fellegek alatt és baljós előjelek mellett zajlik. A brexit-folyamatról itt és most csak annyit, hogy stagnál, nem látszik a vége, a labda látszólag brit térfélen pattog, de ez sok szempontból csak eltakarja az EU tehetetlenségét és azokat a veszteségeket, melyeket kénytelen lesz elkönyvelni a folyamat végén.

Az EP választások tétje az euroszkeptikus, szuverenista, populista és alt right politikai formációk előretörésének, és a hagyományos politikai pártok térvesztésének a mértéke, hiszen ma a leginkább e két fél – és már messze nem a hagyományos pártcsaládok egymás közötti versengése – a meghatározó az európai politikai mezőnyben (is). Két körülmény bonyolítja a dolgokat és ez egyrészt az, hogy a hagyományos pártcsaládok, ha nem akarnak bizonyos mértékű veszteségeket elkönyvelni, a magyarországi és a romániai hatalmon levő és a közvélemény-kutatások szerint, országaikban, májusban is többséget szerző pártok kirúgása miatt, hát lényegében foglyai ezen pártoknak, kénytelenek elviselni azok pártcsaládjuktól eltérő – magyarán illiberális és populista – álláspontjait, kilengéseit.
Ez komoly dilemmát okoz, mind az EPP-nek, mind az S&D-nek, mind az ALDE-nak. Ha most zárják ki a putyini-orbáni modell szerint működő k-európai populista és euroszkeptikus pártokat, akkor majd a frakciójuk lesz kisebb, hiszen ezen pártok (a Fidesz, a PSD és a Tăriceanu-féle ALDE), a szélsőségesek közé fognak besorolni. Radikalizálódnak, rágalomhadjáratot indítanak volt pártcsaládjuk ellen, gyengítve azok pozícióját, éppen a kampány idején. Ha eltűrik azok „garázdálkodását”, akkor viszont – és itt csak a választási logikára utalok – komoly presztízs-veszteségeket könyvelhetnek el, és esetleges szavazatvesztést azokban az országokban, ahol tagpártjaik és szavazóik határozottan ellenzik a frigyet. És persze 22-es csapdája működik, amennyiben a választásokat követően mégiscsak kénytelenek lesznek kizárni, illetve maguktól távoznak a jelzett populista pártok. Az EPP esetében a veszteség – az előrejelzések szerint – 13 Fideszes képviselőt, és amennyiben a határon túli csatolt részei egyáltalán bejutnak az EP-be (és ez meglátásom, és a közvélemény-kutatások szerint ma nem valószínű, illetve kétséges), és szinte biztosan követik majd vezérüket, még 3 mandátum veszteséget jelent(het). Az S&D, a román kormányt adó PSD tíz mandátumát veszít(het)i el, míg a liberálisok az előrejelzés szerint elveszít(het)ik ugyan a Tăriceanu-féle ALDE 3 mandátumát, viszont elnyerhetik az új formációk, az USR és a PLUS, 5 mandátumát. Ez a fejlemény egyébként Európa-szinten (amennyiben a Macron-pártja is az ALDE-be ül be) jellemző, vagyis a liberális párt-frakció megnövekedésével kell számolni az új EP-ben. Úgyhogy a választási kalkulus önmagában nem magyarázza a pártcsaládok hezitálás-t, hiszen a jelzett pártok elvben már átsoroltak az EU-ellenes csoportokba, csak idő kérdése, hogy mikor következik be a formális átülés. Inkább arról van szó, hogy a klasszikus pártok szélsőségeseit szeretnék egyelőre benntartani – politikai meggondolásokból – a pártcsaládokban, attól tartva, hogy időnap előtti eltávolításuk, esetleg további képviselők átülését is elindíthatja, viszont ezek a mozgások MÉG NEM billenthetik a nem reguláris pártok javára a mérleget, az arány várhatóan kétharmad/egyharmad lesz.
A román kormány mindenekelőtt inkompetenciája – a miniszterek EU-s bemutatkozása közröhejbe, nálunk oly kedves, Caragiale-féle humoreszkbe, illetve Ionesco-s abszurdba fulladt –, de nem kevésbé, illiberális belpolitikai napirendje okán, rá sem figyel a kontinens dolgaira. Egyféle párhuzamos világban él, ha egyáltalán érti az európai politizálás logikáját, akkor mellébeszél és sehogyan sem cselekszik. Meghirdetett politikai célkitűzéseinek még a körvonalai sem látszódnak, méretes bukta körvonalazódik, de ezt majd csak elfedi a média, amely az EP választás eredményeinek értelmezésével lesz elfoglalva a román soros elnökség végére. (Talán az államelnök által patronált Szebeni informális miniszter- illetve államelnökök közötti találkozó, melyet május 9-re terveznek, hoz majd valami színt és tartalmat a román elnökség alatt, de az is kétséges, hiszen a belpolitikai feszültségek szétnyilatkozás, stb., tompítja a lehetséges egységes üzenetet, elhomályosít(hat)ja a rendezvény jelentőségét.)
Ha van valamiféle mozgás, téma és napirend, ami a román kormányt ma az EU-val kapcsolatosan érdekli az Laura Codruta Kövesi, volt DNA (Korrupcióellenes Ügyészség) vezetőjének megakadályozása abban, hogy az újonnan létrehozandó Európai Ügyészség (EPPO) főügyészének válasszák. Nehéz összefoglalni azt a szerteágazó sokszor megtévesztő hadműveletekre és zsarolásokra épülő, eljárás-sorozatot, melynek eredője, hogy miután szabálytalannak tűnő eljárás során – amely egyelőre a CEDO látókörébe került – a korrupcióellenes főügyészt eltávolították székéből, és ezzel lényegében beszüntették a DNA tevékenységét, föladták az eddigi korrupció-ellenes politikát, sőt. A román hatalom és a Fidesz itteni fiókpártjai korrupció-párti politizálásba kezdtek, mentendő korrupt politikusaikat, illetve ezt az illiberális állam, fékeket és ellensúlyokat lebontó keretébe ágyazták. Az átpolitizált Alkotmánybíróság segítségével, megnyirbálták az államelnök jogköreit, a főügyészek kinevezést és visszahívását illetően, megerősítve az igazságügyi miniszter hatalmát. Először a DNA főnökét sikerült eltávolítani, mondvacsinált ürügyekkel, állítólagos „átvilágítással”, a Bírói és Ügyészi testületek és az államelnök tiltakozása ellenére. Most meg az újonnan, létrehozott, aligha legitim (mind a Velencei Bizottság, mind a GRECO által fölöslegesnek, sőt károsnak tartott) bírákat és ügyészeket vizsgáló szuperügyészég segítségével, melynek élére a hatalom emberét nevezték ki, próbálják Kövesi további karrierútját elvágni. Történt, hogy a tavaly ősszel az EP Romániát elmarasztaló jelentésének megszavazását követően a kormányfő és a hatalmon levő pártok román-ellenességgel, már-már árulással, az ország lejáratásával vádolták a megszavazó román EP-képviselőket. Most viszont maguk fordulnak egy nagy presztízsű román ügyész európai intézmény élére való kinevezése ellen. Persze semmi meglepő nincs ebben a populista politika szempontjából, annál inkább kelt megrökönyödést akkor, amikor mindenik hagyományos EP pártfrakció a jelöltet támogatja, így a hatalmi pártok (PSD, ALDE) ismét csak pártcsaládjuk ellenében pozicionálnak.
Most a volt DNA főügyészt az új szuperügynökség vette célba gyanúsítottként – mintha ugyan véletlen egybeesésről lenne szó, hangoztatják a „párhuzamos állam” kontóját hirdető hatalmon levő populista pártok – így aztán Kövesit, egy szökésben levő, bizonyítottan korrupt, volt román parlamenti képviselő (egyszer egyébként már elutasított) régebbi följelentése alapján vádolják, horribile dictu, éppen korrupcióval. És nemcsak a DNA volt vezetőjének, hanem a legfőbb Ügyész és a Legfelsőbb Bíróság elnökének leváltása is napirenden van, állandó támadások, mondvacsinált ürügyek és lejáratási kísérletek kereszttüzében lehetetlenítik el munkájukat.
Két éve kísérleteznek a korruptakat fölmentő Sürgősségi Kormányrendelet(ek) elfogadásával, illetve amnesztiát és közkegyelmet próbálnak statuálni. Egész politikát építettek a PSD elnök és további korrupt politikusok fölmentésének ügye köré, amit ismételten az (i)gazságszolgáltatás politikai kiszolgáltatásának útján próbálnak érvényesíteni. Ez az orbáni illiberális politikai berendezkedés – melynek közvetítője, román hangja a Fidesz itteni fiókpártjai – román változata, nincs kétharmada a kormánypártoknak; az alkotmányt módosítani szinte lehetetlen, és elhúzódó (többek között népszavazást is implikáló) vállalkozás; az államelnök ellensúlyt képez, a halovány ellenzékkel együtt, a hatalmi politizáláshoz, ezért maradt az INTÉZMÉNYEK MEGSZÁLLÁSA, az (i)gazságszolgáltatás politikai alárendelése.
A játszma több fordulós és még nem ért véget, az EP választás viszont döntő lehet, ha a hatalmon levő pártok nem nyerik a választást, a folyamat még mindig visszafordítható, de ára, komoly ára van az elhajlásnak. Ez hitelvesztésben, bizalmatlanságban, a politikától való elfordulásban mérhető első sorban és ez nagyon alacsony részvételt jósol az EP választásokra. Ha a Fidesz itteni fiókpártjai nem veszik az akadályt – és nemcsak a mérések, hanem a belső széthúzást, az acsarkodást erősítő jelölt-verseny és széttartó kampányolás is erősíti ezt a gyanút, hogy nem lesz meg a szükséges 5% – akkor komoly változások indulhatnak be a rommagyar társadalomban is.
Magyari Nándor László

Túlvilági szövetségek

FüHü
-
1
Túlvilági szövetségek

Túlvilági szövetségek ezt már azért is kívánatosnak vélik a politikusok, mert “megosztott” közönséghez szólnak, rejtjeles üzeneteket fogalmaznak: a leggyakrabban egyszerre a saját tábor érzelmi azonosulásához szükséges jelzésértékű, lebutított és tartalmatlan jelszavakat ismételgetnek; illetve, és ugyanakkor semmit el nem árulnak az ellenfélnek, nem beszélnek ki, legfeljebb fenyegető üzeneteket küldenek a többi tábor tagjai felé. A politikai kommunikáció mindenkor egyfajta “hazugságfelhővel”, vagy legalábbis torz tükör által homályosan fölvázolt valóságképpel “dolgozik”, ellenséget lát és azt hoz létre, elismer és fenyeget, megnyugtat és másfelől feszültséget, sőt konfliktust teremt, minden esetre pártos beszéd: megoszt, miközben egységről hadovál.

A politikai kommunikáció kettős beszéd alapjáraton is, hiszen kétfelé üzen: valami bizalmasat akar a saját szekértábornak – egyre inkább ott is csak a magnak, azoknak, akik megveszekedetten hívők és hinni akarók –, és fenyegetőt a “gaz ellenségnek”, akárki legyen is az, a pillanatnyi barát-ellenség (Carl Schmitt-i) kategóriáknak és osztályozási rendszernek, a hatalom által birtokolt szabályoknak megfelelően. A populista politikus ennek az ellenség-fölismerő, illetve kijelölő gépezetnek az ura. Valójában szinte semmi másnak, mint bukásakor rendre ki szokott derülni, a többi hatalma mind ebből és az érdekeltek/hívek kitartó talp-, valamint seggnyalásából származik, hatalma nem folytatható, és utána a vízözön (ennek elrettentő példáit a Közel-Kelettől egészen Venezueláig nemrég láthattuk, illetve ma is tapasztalható). Tegyük ehhez hozzá, hogy a populista diskurzusok a politikai kommunikáció ellenséggyártó és kirekesztő, konfliktust termelő fajtáinak is az egyik legszélsőségesebb formája. Agresszivitása bele van kódolva szándékába, hogy állandóan arra koncentráljon, hogy “népet” termeljen, hogy minél többeket a kitalált nép fogalmába beleerőltessen, hogy másokat meg kirekesszen. Ezt csak kellően agresszív és manipulatív kommunikációs eljárásokkal teheti, ellenségképpel, melynek fenyegető jelenléte teremt úgymond “népi kohéziót”. Ha nincs valódi külső ellenség, akkor a kitalált is megteszi, ha nincsenek, illetve alig vannak menekültek/migránsok, akkor hazudnak ilyeneket: az orbáni EU-kampány szerint ezek fenyegetése az EU-s parlamenti választások legfontosabb tétje. Az sem baj, ha a politikai kommunikáció paneljeiről, kitalációiról kiderül, hogy hazugságokra, divatosan szólva, alternatív tényekre alapulnak, a konteó-gyár naphosszat őröl, míg a fekete fehér, a fehér meg fekete nem lesz, vagy legalábbis szürke. A régi hazugságokat újakkal födik el, überelik még a poszt-igazságokat és alternatív tényeket is, ha Soros semmi olyant nem tett, amit neki tulajdonít a “gépezet”, hát annyi baj legyen, csakazért is sorosoznak.

Sokat elmond ez arról is, hogy miféle népeknek nézi a populista hatalom saját retorikája szintjén imádott népét, tökfilkóknak, ignoráns, előítéletes és végtelenül buta kis bugrisoknak, akik bármit benyalnak.

Sőt, a hazugságokat még fölnagyítják és rezonálnak rájuk, gyűlölködő propagandát folytatnak kisnyugdíjért, apró lelki komfortért, csak mert hinni akarnak. Az a paradox a helyzetben, hogy a populista éppen a népet, akarom írni a sajátnak mondott, akként ajnározott “népet”, tekinti baleknak. Mert az ellenfelet, azt karikírozza – igaz csupán negatív – tulajdonságait fölnagyítja, óriásinak és félelmetesnek ábrázolja, nagy- illetve mindentudónak mondja. Ezért is fordul szembe a populista vezér mindenféle igazi tudással, a tudomány bástyáit próbálja lerombolni, lesz helyette stadion, hol – kenyér helyett is – mulattatható a tudatlan pór-, meg birkanép. Hej, ha Ady még élne, még hegyesebb tolla lenne!

A politikai kommunikáció alapvetően különbözik a normális, a szabályos, a civil, vagy ha úgy tetszik a hétköznapi kommunikációtól, mely jó esetben őszinte, informatív, tudáson és ugyanakkor valós köznapi élményeken, ha nem egyenesen ellenőrzött tényeken, alapul. És (Habermas szép utópiáját idézve) konszenzust termel, arra törekszik, hogy egyetértést teremtsen, hogy ha lehet pontosan és pozitívan értsük egymást, mégha vitánk is van.

A normális – konszenzusra törekvő – kommunikáció otthonosság-érzetet teremt, a valós tényekre utalás élményközösséget nyújt, olyasmit, amit a populista politikai kommunikáció nem titkolt szándéka szerint lerombol.

Itt az adott szó kötelez, a következetesség, a logikus gondolatvezetés, a tények tisztelete játszik: mindenkit felnőttnek néznek, aki nyilvánosan megszólal, képesnek az érvelésre és elég toleránsnak ahhoz, hogy másokat meghallgasson, stb.

Valahogyan ezt a típusú és stílusú kommunikációt képzeltem sajátjának a rommagyarság mainstream politikai “szövetségének”, amikor mint önálló és különleges civil társadalmi szerveződés, vagy legalábbis annak az ígéretével lépett föl a román és magyar (és persze nemzetközi) politikai mezőnyben. És meggyőződésem, ennek hiánya okozza a legnagyobb csalódást, és nem csak nekem. A Fidesz jelenlegi fiókpártjai már meg sem szólítanak civil (ha ez is le nem járatódott volna hát polgári) nyelven, már csak politikai kommunikációt folytatnak, a fönt jellemzett módon beszélnek, és ráadásul átvették a populista diskurzusok minden kellékét. Jó esély lett volna (hátha majd egyszer még újra lesz) éppen a kisebbségi létre alapozva megmaradni a bensőséges kommunikáció konszenzusossága, az egymásrautaltság intimitása mellett, még ha vitatkozunk, akkor is. Kiépülhetett és megszilárdulhatott volna az a fajta önállóság, az a hang, ahogy mondani szokás, mely a rommagyar politikai és értelmiségi elit sajátja, mely összetéveszthetetlen, bensőséges és konszenzust termel. De, nem ez történt, és nem ez történik.

A rommagyar politikai mainstream elfideszeződése nem csak egy pragmatikus és anyagi érdekekre épülő pillanatnyi önállóság feladása, hanem diskurzusváltás. Olyan elköteleződés, mely lerombolja az azelőtt kialakulni látszó rommagyar politikai mezőnyt, és végletesen erodálja, a populista politika martalékává dobja a kisebbségi- és identitáspolitika addigi eredményeit. A cinizmus netovábbja, ha politikai vezérek az új diskurzus alapján éppen az eredmények megóvását harsogják, mint célt, miközben cinkosai az eredményeket potenciálisan leromboló hatalomnak. S, mit kezdjünk Kelemen Hunornak azzal a kép- és fogalomzavarával, önellentmondó, másokat baleknak néző, stb., stb. kijelentésével, miszerint szövetséget kötniük kötelező, de “a szövetségkötés nem jelent értékazonosságot, ideológiai elkötelezettséget” (sic!). És itt nyilvánvalóan a hatalmon levő PSD-ALDE-hoz való csatlakozásról beszél, csak azt nem mondja, hogy a budapesti ukáz kötelezi az illiberalizmus itteni képviselőivel való menetelésre. Ez aztán a végletes populizmus, csak azt nem értem kit akar megtéveszteni vele? Szövetségre kell lépni az ördöggel is, hogy hatalomban tartsuk az ördögöt, mondja a vezír, s ki hinni akar neki (vagy érdekelt), hisz. Tovább is van az abszurd történetből, hiszen ismét csak Kelemen Hunor mondja, hogy nem alkothat szövetséget a másik két Fidesz itteni fiókpárt (ocská)val – egyikkel ugyan már szövetségben van a parlamentben, de ez sem zavarja a populista vezért –, mert akkor pártja az identitását adná föl. Ajánlanám a vezírnek (illetve ajánlja a rosseb, aki jópénzért teszi is), hogy valahogyan találjon ki egy egyezményes jelt, ha éppen budapesti kötelezettségből handabandázik, hülyíti az arra fogékonyakat, megtévesztő politikai kommunikációval, demagóg és ellentmondó szövegeléssel. Ha legalább egy gesztus beszéd közben, egy aszterix az írott szövegben jelezné, hogy a főnök, most még nagyobb főnöke híg dumáját nyomja, kényszerből, mert vazallusnak szegődött, stb., akkor talán értenénk. Akkor talán mi – mezei talpasok – is visszakacsintanánk, hisz már az átkosban megtanultunk a “sorok között olvasni” (no, nem azért mert hiperintelligensek voltunk, csak mert az idők súlya, s a cenzúra megtanított rá). De így, kacsintson vissza rá a(z ördög) Dragnea, akivel szövetkezett. Csakhogy Kelemen Hunor és klientúrája azonosul nemcsak a budapesti hanem a bukaresti hatalom illiberális elvárásaival is. A külső kényszer, belső meggyőződéssé vált, szélsőjobbra tart, és ezt fogja megerősíteni a kongresszus, mely egyetlen jelöltként – remélem a legjobbat választják – afféle Nagy Nemzetgyűlésként, ismét elnöknek kiáltja ki. Állva tapsol majd a szolganép, és észre sem veszi, hogy valójában térden áll, büszkén lehajtott fejjel gazsulál.

Ez már a heraus mit uns magyharossh logikája, ahogy nyomják nekünk szembe a sódert, okádják ránk a hazug és értelmetlen szövegeket, és nem lesz a lejtőn megállás. A Fidesz itteni fiókpártjai átveszik/vették a nagy testvér témáit, a habonyi spinnelést, EU-szkeptikus és szuverenista szövegeket nyomnak, s, hogy majd ők és Orbán megjavítják a szerintük elromlott politikai nyugatot, adnak majd az EU-bürokratáknak, hogy arról koldulunk. Ismét csak halkan kérdezném, amikor rommagyar EU-parlamenti képviselőjelöltek szuverenista szövegeket sütögetnek, ugye a román “belügyekbe való beavatkozást” kérik ki maguknak? Ugye, tudatában vannak annak, hogy a Ceausescu-féle “platformon” politizálnak? Ugye értik, hogy ezzel rommagyar ellenesen pozicionáltak? Hát, így védik ők az eddigi “nagyszerű eredményeket”, föladva annak lehetőségét is, hogy európai módon és úton, egy szélesebb körben, orvosolni lehessen bajaink.

Leszen-e még orbántalanítás nálunkfele?

FüHü
-
0
Leszen-e még orbántalanítás nálunkfele?

Az elhatalmasodó populista hullám, már-már korszellemként határozza meg a politikai klímát, a közéletet és olyan politizálási stílust, valamint olyan politikai kultúrát hoz felszínre, mely mindeddig rejtett maradt, különösen a politikai nyugaton. Amely most viszont elemi erővel tör felszínre, nemcsak “távoli” és marginális helyeken, hanem a központi demokráciákban is. Az, hogy pontosan hol is van a központ és merre a periféria szintén nem egyértelmű, hiszen a “világfalu” kialakulása és a virtuális tér globális kiterjedése erősen relativizálta a társadalmi tér és idő fogalmait is.

Úgy tűnik a populizmussal nehéz, vagy szinte lehetetlen fölvenni a versenyt –
a jobboldalira nem lehet a baloldali populizmus a válasz, hiszen nem tartalmi, hanem politika stratégiai kérdésről beszélünk – hiszen populizmust populizmussal csak a babonaság, a népi ál-bölcsesség (“kutyamarást szőrével” típusú demagógia) szerint lehet gyógyítani. Ezért a legtöbb helyen a beletörődés, a vele való együttélés, a hallgatólagos belenyugvás, vagy a csöndes és reménytelen ellenállás a válasz, ami az irányzat még virulensebb és agresszívabb föllépését támogatja: a populista – nevezzük meg népiesen: “aki fölfele nyal lefele pedig rúg” – igenis a földön fekvő ellenfélbe rúg, ez a természete, nem ismeri a fair játékot, és félne szembenézni álló ellenzőivel. A civil társadalom és a populista kultúra, értsd politikai diskurzusok által meg nem fertőzöttek, önkéntes visszavonulása, behódolása, odadörgölőzése az igazi opportunizmus, ha nem egyenesen gyávaság. Még akkor is, ha rengeteg (ön)fölmentő utólagos racionalizáció, kibúvó és elterelő szöveg van forgalomban gyávaságuk elrejtésére, felelősségük szétterítésére.
Tisztelet a kivételnek, de úgy tűnik az a jellemző felállás, hogy

az egyik oldalon a felelőtlen populisták, akik „teszik, de nem tudják”, másikon az opportunista civilek, nézelődnek egyáltalán nem farkasszemet.

Nem túlságosan hízelgő kép szép új ezredünk kezdetének jellemzésére, de attól még valós, kezdve nemcsak a harmadik világ országaival, hanem az AEÁ-tól, Oroszországon, Brazílián, Törökországon, vagy Kínán, Magyarországon és egyéb hozzánk közeli országokon át, egyre inkább globálisan.
A populista vezér maga azonosul az alattvalók egy tömegeként fölfogott néppel, és ebből nem az következik, hogy zárt intézetbe utalják, hanem, hogy prófétaként (ha nem még magasabb régiók lakójaként) ünneplik, és vakon követik. A populista vezér, egy paradox kisajátítási gesztussal, nemcsak a hatalmat ragadja magához, hanem igényt tart arra is, hogy csak és csakis ő az aki a “az igazi” nép – legtöbbször nemzetként fölfogott alattvalók csoportja, ismétcsak legtöbbször egy egyszerű, sőt így-úgy, kvázi-szabad és kvázi-demokratikus választással összeverbuvált (lásd. még “fülkeforradalom”) alattvalók/követők csoportját nevezi így – igényeit ismeri, aki kommunikálni tud a nyelvén, aki érti a lelkületét. Azon igyekezetében, hogy közvetlenül a “nép nevében” szólhasson, illetve gyakorolhassa hatalmát a fennálló intézményeket akadályként, eltörlendő, felszámolandó entitásnak tekinti, míg végül egyetlen “intézmény” marad talpon a populista vezér. Persze amiről beszélek az a modális populista vezér alakja, a populizmus pedig egy olyan politikai stílus, politizálási módozat, illetve másik oldalon, olyan politikai kultúra, mely végső soron ebbe az irányba halad. Azt akarom mondani, hogy a populizmust nem, mint valamilyen politikai filozófiát, illetve tartalmas ideológiát érdemes tekinteni, hanem mint olyan stratégiát, mely nagyon sokféle és ellentmondásos konkrét tartalom mellett beindítható. Ehhez nemcsak egy (vagy néhány) autoriter személyiség kell (lásd Adorno klasszikus jellemzését az autoriter személyiségről: ezek jellemvonásai közé tartozik többek között a formalizmus, a feltétlen alárendelődés az autoritásnak, agresszivitás, értelmiségellenesség, babonaság, sztereotip gondolkodás, romboló szellem, cinizmus, stb.), akikből rövid úton “vezérkar” válik, hanem olyanok tömege is, akik alapból nem vonzódnának az ilyenekhez, de érdekből lecsatlakoznak, vagy manipulációval, félrevezetéssel, megtévesztéssel, morális és/vagy érzelmi zsarolással, stb. elfogadtatják velük a populista vezér hatalmát, sőt basáskodását is.

A populista politizálás tele paradox és többértelmű diskurzussal, tartalmatlan és légből kapott kijelentéssel, mely nyomán azután mégis merev és egyirányba sulykolt jelszavak és végtelenül lebutított félmondatok, soha végig nem gondolt utalások, stb. sarjadnak és válnak a populista bikkfanyelv állandó fordulataivá.

A gond ezekkel a képtelen ötletekkel és jelszavakkal, hogy a „vezér” általi kimondást követően, szinte instant módon hatnak. Üres és tartalmatlan, viszont erős szimbolikus kötőerővé lesznek a saját csoport számára. Vagy ahogy Ernesto Laclau mondja „üres jelölők” hoznak létre tartalmatlan közös nevezőt, melyben sokan megtalálni vélik saját érdekeiket is, akárcsak az előítéletek (melyre mindenkor apellálnak), olyan nyelvi és mentális konstrukciók, melyeket azután tabuk és sztereotípiák védelmeznek, megkérdőjelezhetetlen „igazságként” tűnnek föl a lusta elme számára (és ilyenek vagyunk így vagy úgy mindannyian). A populista valóságépítéshez – inkább, mint minden másfajta ideológián alapuló politikai nézet esetében, melyek a maguk során szintén nem mentesek a populizmus bizonyos kellékeitől – az ellenségépítés, illetve kijelölés szervesen hozzátartozik, ezért az ellenségképek dominálják, melyeket a(z akár tudatalatti) „néplélek” meglévő, de rég elfojtott alsó régióiból hívnak felszínre, mely lényege szerint a félelem, az idegentől, a mástól, a két agysejttel föl nem foghatótól, az empirikusan nem igazolhatótól, stb. Egyszóval ez a típusú gondolatkör és politikai stratégia a demokrácia-ellenesség maga: a populizmus Bibó teljes tagadása.

Jó példa a populista ellenséggyár működésére, de arra a makacs és szinte lebonthatatlan, a kollektív tudatból kitörölhetetlen képzetre, amit a sorosozás hozott, pontosabban Soros György egyre inkább globális ellenséggé kikiáltása, nemcsak Magyarországon, hanem ettől egyre szélesebb körben, és az a paradox működési mechanizmus, ami a jelenséget kíséri.

A politikai propagandagépezet szóvivői, a mindig „beszélő fejek”, olyan összefüggésekben és paradoxális helyzetekben hivatkoztak Soros állítólagos aknamunkájára, ami annyira abszurd volt, hogy már-már hihető. Akár konteoként, akár antiszemita gyűlölködés célpontjaként, akár vállalkozóként (persze spekulánsnak nevezve őt), akár mecénásként (szubverzív tevékenységeket pénzelt, mondják gyűlölködő influencerek), olyan komplex ellenségképet kreáltak a név köré, mely önálló életre kelt. Minden helyzetben bedobható volt, hogy „mert Soros …” és a kliensek, vazallusok, vak követők, cinikus érdekeltek, satöbbi, soha nem várták a mondat befejezését, vagy semmiféle logikus magyarázatot, a propagandisták szándékának megfelelően „értették”, sőt összekacsintva a bennfentesség biztos tudatával tovább terjesztették. Nos, most lelepleződött a Soros-ellenségkép fikciója, hogy egy (méghozzá zsidó spin doktorok által kitalált) „politikai kommunikációs termék” (akárcsak – de ki emlékszik már erre? – a polgár szó átmaszkírozott emlegetése volt, anno dacumal), alternatív tényekre és poszt-igazságokra való utalás, fake news és aljas rágalom egyben. Az aljas és alaptalan rágalom – igaz csak Magyarországon, máshol csupán populista pártok szólamainak konteójaként, hivatkozási pontjaként működik – kormányzati kommunikációt, plakátkampányt és rengeteg pénz kiszórását, valamint az ország legrangosabb egyetemének száműzését eredményezte, csakhogy. A populista politikai kultúra (a „parokiálishoz” való visszatérés fura eredményeként előállt torzképződményként) olyannyira magáévá tette a kitalált aljas rágalomhadjáratot, hogy attól tartok, még hosszú ideig olyan toposzként fog megjelenni a magyar (és egyéb) popkultúrában és nyilvános diskurzusokban, hogy egész korszakot meghatározó diskurzus-típusnak tekinthetjük. Hiába a leleplezés, hiába a józan ész, hiába a cáfolat, akik hinni akarnak, azok hinni fognak. A konteok működésének módozata, hogy minél nyilvánvalóbbak a cáfolatok, annál inkább megerősödik a benne foglalt gyanú:

„Mint tudjuk az elefánt a leginkább cseresznyefán legelészik, mondja a konteo. Azért nem láttunk még elefántot cseresznyefán, mert nagyszerűen álcázza magát”.

Szorult valamennyi szemérmesség a rommagyar politikába, és ezért (no meg gyakorlati meggondolásokból, hiszen errefelé és különösen magyar kultúrát, oktatást, stb., érdemben csak a Soros alapítványai támogattak az elmúlt harminc esztendőben, és különösen az EU-ba való belépést megelőzően) a Soros-konteo nem volt túl hangos, a „borzasztó tagság”, a kommentariátus és szakmájuk szerint trollkodók, stb., az viszont előszeretettel átvette és követte magyarországi karrierjét, és Dragnea and Co egyes diskurzusaiban is alkalmanként megjelent.

Viszont van itt egy pozitív, de hasonlóan elszállt, előítéleteken és alternatív tényeken valamint köznapi mítoszokon és sztereotípiákon alapuló „pozitív-konteo”, mely éppen olyan makacs és a legmagasabb körökig hatásos, mint Soros negatív imidzse, az Orbán-imádat.

A mítoszt Kató Béla püspök, Orbán régi barátja kezdte el építgetni, még a Fidesz első mandátuma alatt, amikor „Erdély fejedelmének” nevezte Orbánt. Persze, nem minden hatalmi/anyagi érdek nélkül hiszen mára ő lett a fő magyarországi költségvetési végrehajtó: a magyar kormánypénzek fő itteni elosztója, a pénzeszsákok ura. Sikeres volt a propaganda, hiszen ma a „közrommagyar” agyában nemcsak a politikai és egyéb döntések, hanem az amúgy hektikus, klienteláris és ezért is átláthatatlan kormányzati pénzosztás is „Orbán ajándékaként” jelenik meg. Azt mondani, hogy a pénz nem Orbántól, az ő kegyeiből és zsebeiből jön, szinte blaszfémia, nemcsak az opportunista és pénzéhes kedvezményezettek, hanem a „hasznos bolond” nézőközönség, a fan klub számára is.

A rommagyar egyes vagy kettős alattvaló, minden támogatást Orbán-pénznek vél, akként könyvel el – persze szimbolikusan, mert a valóságos könyvelésről rövid távon kiderülne, hogy nem pénzügyi szabályok, hanem a pénzmosás szabályai szerint működik – és minden támogatás Orbán-mítoszt erősít.

Hiába írták le és dokumentálták (jól összefoglalja ezeket Czika Tihamér írása), az elosztás átláthatatlanságát, a prioritás kijelölő szabályok hiányát, a pazarlást, az értelmetlen klienteláris és presztízs befektetések hatékonyságának nyilvánvaló hiányát, stb. a konteo, az Orbán-mítosz, csak erősödik, és ez még hosszú távon is kemény feladatokat ró egy eljövendő másik politikai felállásra: nem lesz könnyű felénk sem az orbántalanítás.
Magyari Nándor László

Márpedig dönteni köll

FüHü
-
0
Márpedig dönteni köll

„A politikai korrupció az általános erkölcstelenségnek csak az egyik oldala; az erkölcsi érzék mai színvonalát nem egyszerűen egyes korrupt egyének erkölcsisége határozza meg. A magasabb rendű erkölcstelenség az (…) elit szerves ismérve; a tömegtársadalom jellegzetes vonása pedig, hogy ebbe az erkölcstelenségbe beletörődik.” (C.W. Mills, 1956)

A román és benne a rommagyar politikában is „helyzet van” és ezzel a közhelyszerű kifejezéssel (ugyan mikor nincs a politikában helyzet?) arra utalok, hogy az uralkodó PSD-ALDE pártkoalíció formálisan is elveszítette képviselőházi többségét, hogy egy jól előkészített és idejében benyújtott bizalmatlansági indítványnak reális esélye van arra, hogy többségi szavazatot gyűjtsön, és hogy el lehessen zavarni az elhiteltelenedett kormányt. Ennek folytán pedig a Fidesz itteni fiókpártjai a mérleg nyelve szerepbe csúsznak, mint ismeretes jelenleg egy „különös paktum”, melyet a leginkább egy félig-meddig titkos „hamis realizmus” szószólói (Bibó), illetve „az őrület realistái”(Mills), egy paranoid, alternatív valóság építgetői és hívői hoztak létre és akadozva ugyan, de működtettek ezidáig. És ne feledjük, hogy ezt nem is elsősorban – legalábbis remélhetően nem – saját döntésként, hanem budapesti nyomásra (és más, a Weltanschauungra való hivatkozással) követték és követik el.

Nos, most hosszú távra eldőlhet, hogy elég bátrak-e és van-e kellő mértékű önállóságuk még a politikai mainstream tagjainak ahhoz, hogy váltsanak; hogy felmondják az amúgy ki tudja milyen titkokon és félreértett küldetésen alapuló egyezségeket, és a morálisan megtámogatott ráció, de a fő koalíciós párt rommagyar szavazók körében mérhető népszerűtlenségén alapuló döntést hozni. A kérdés úgy is újrafogalmazható, hogy van-e elég demokrata a rommagyar politikai elitben, aki egy ilyen sarkalatos kérdést a jó, a távlatos, a morálisan is tartható irányba döntsön el, vagy becsődöl az a demokratikus kezdemény is, mely eddig többé-kevésbé – és főként a politikai nyugat nyomására, igazodási kényszerből, stb. – még létezett? És hadd tegyek itt egy kis kitérőt a demokrata, és vele szemben a populista-demagóg vezetői típus jellemzéséről, hogy jobban megérthessük a döntéshelyzetet és a várható forgatókönyveket.

A demokrata és ekként felelős vezető nem fél az értő és értelmes közösségre építeni, őt igyekszik megszólítani, diskurzusával megcélzott közösségének központi szereplőjeként tekinteni rá, még akkor is, ha ilyen közösségek mindenkor kisebbségét jelentik az össztársadalomnak. A demokrata szemében a morális személyiség, az „átlagpolgár”, akit megszólít, érti azokat a dolgokat, melyek első látásra akár bonyolultaknak is tűnnek, de legalábbis képes gyorsan és hatékonyan tájékozódni, valamint megkülönböztetni az álságos információt, a fake newst a valóstól; a demokrata az értelmes és tájékozott, sőt kulturált embert, annak morális tartását, viselkedési éthoszát célozza meg, még akkor is, ha tudja, egy (szavazói) kisebbséghez szól.

Arra törekszik, hogy ezt a kisebbséget tegye uralkodóvá, hogy maga is terjessze az öntudatos polgár, a civil társadalom, a kulturált társadalom morális erejének eszményét, amire azután demokratikus társadalmat lehet fölépíteni és folyamatosan újratermelni. A tartásos, integráns és a ráció, valamint a kulturáltsággal megtámogatott, tájékozott, kritikus és gondolkodó „kisebbséget”, mint egyszerű, sőt hanyagolható, szavazói kisebbséget – a középszer nevében – kiseperni a politikai mezőnyből, mondván, hogy a többség nem ilyen, populista és demagóg eljárás.

Márpedig a populista önmagában is gyanúsan szövegel, hiszen, amikor megalkotja a „nép” fogalmát – bár paradox módon valóban az ignoráns többséget helyezi közepébe – a legkevésbé értő és értelmes, valamint tájékozott, polgárokhoz igazítja üzeneteit. És ezzel máris a demokratikus folyamatot gyengíti, az autokrácia valamely formája fele viszi el a politikai kultúrát, a közbeszédet és magát a politikai diskurzusok rendjét. A populista elit valójában mélységesen lenézi népét, ignoránsnak, tudatlannak véli, és ezzel egyúttal el is téríti a képviseleti demokrácia lényegét, azt, hogy a közjót képviselje a mainstream, mégpedig a racionális, az értő és értelmes, valamint morális nép nevében, és számonkérhető módon.

A demokrata „nem fél” a más véleményűektől (Bibót parafrazálva), sőt attól sem, hogy egy megalapozott, racionális, tényeken alapuló és főként morálisan érvényes álláspont nevében, másik hatalomtól nem rettegve hozzon döntést. S, mint köztudott, a szavazói elvárások, vagy ha úgy tetszik más összefüggésben, populista politika megalapozására használt rommagyar többségi álláspont, most a PSD-ALDE-től való elválást támogatná. Nem kétséges, hogy kevés nálunk felé a demokrata, talán, ha valamiféle „demokraták nélküli demokrácia” a hatalmi elit tudatos és belátó ténykedése pótolhatja ezt. Ezért a paktumot fölmondani félni nem kell, sőt jó lesz, ugyanis Dragnea és társai egyre inkább az illiberalizmus, és azzal karöltve a ceausizmus irányába menetelnek. Nem én mondom, hogy egyre világosabb: Románia nemzeti projektje néhány bűnöző fölmentésében merül ki. A rommagyarságnak erről le kellene válni, még akkor is, ha a budapesti pénzen hízlalt „a magasabb rendű erkölcstelenségnek” elkötelezett politikai klientúra budapesti pozíciói kerülnének veszélybe. Ha másért nem azért, mert a morális meggondolásokat gyakran a gyakorlati haszon, a közvetlen érdek elé kell helyeznie annak, aki hatalmat gyakorol, mert demokrácia (értsd liberális, azaz valódi) másképpen nem építhető.

A magasabb rendű erkölcstelenség és strukturális felelőtlenség, mely a politikai elitet időről-időre elkapja – néha bal, illetve jobboldali diktatúrák formájában, most éppen az alt right és a jobboldali populizmus formájában – azt akadályozza meg, hogy tanulni tudjunk történelmünkből. Márpedig az antidemokrácia bármely formájának útján eddig semmiféle pozitív nemzeti, vagy más projekt ki nem kerekedett, viszont nagyravágyó nemzetek és közösségek tűntek el – örökre vagy időszakosan – a történelem süllyesztőjében.

Tartok tőle, hogy a kocka el van vetve, a rommagyar politikai elit lejtőn van és képtelen lesz visszatérni a demokrácia ösvényére, kimondani viszont, hogy rossz úton jár, hogy vesztére/vesztünkre tesz, kötelesség. Dragnea and Co, és a budapesti illiberalizmus harcában elveszni cseppet sem dicsőség: most tévedni több mint bűn, végzetes politikai hiba.

Magyari Nándor László

Egy taps, oszt jónapot?

FüHü
-
0
Egy taps, oszt jónapot?

Jól illusztrálja ezt, ami a Fidesz fő fiókpártjának országos gyűlésén (leánykori nevén, amikor még tartalma is volt – SZKT) történt, amikor is – az utóbbi időben példátlan módon – éles kritika hangzott el a szervezetnek a referendummal kapcsolatos álláspontját illetően. Markó Béla ugyanis demagógnak nevezte a szövetség egy részének szájából, és a klérus többsége részéről, a referendum kampányában elhangzott poszt-igazságokat, téves logikára épített, gyűlöletkeltő és megfélemlítő kommunikációs panelleket, stb. A jelen lévők tapsát követően a nagyfőnök, Kelemen Hunor viszont azt szögezte le, hogy “a belső referendumvitából (sic!, vagy bármit is jelentsen ez) megerősödve jött ki az RMDSZ”.

Az utóbbi két év közpolitikái már a kormányozhatóság alsó határát súrolják, és már nem az elképzelt demokrácia (illetve a poszt-demokrácia), hanem az állam szétzüllesztésének a veszélye fenyeget, a működésképtelenség. (Amire utalok, az a “gouvernmentalité” – Foucault bonyolult fogalomhasználatában. Foucault fogalma egyszerre utal a konkrét, szervezett és informális hatalom gyakorlási technikákra, és ami lényegesebb egyfajta kormányzási/kormányzati, de széles körben elterjedt mentalitásra: a kormányzás szellemére. És éppen erre utalok magam is, amikor azt mondom, a jelenlegi román kormányzás eltérítette és egyetlen személy /illetve néhány társa/ magánérdeknek rendelte alá – melyhez a Fidesz itteni fiókpártjai is lecsatlakoztak – a liberális demokráciákra jellemző, ha úgy tetszik a jó, azaz hatékony és elfogadható, a közérdeket szolgáló kormányzást). Az állami apparátust nem az államraison, a közjó szolgálata, a követhető, számonkérhető projektek irányítása, hanem elsősorban az inercia, a személyes leköteleződések, érdekek és klienteláris viszonyok, valamint a bürokrácia folyamatos fizetés- és jövőbeli nyugdíjemelésének, a megvásároltságnak a reflexei motiválják. Botrányos ámokfutásának végéhez közeledik az a hatalomtechnikai eljárás, mely kezdettől fogva kiszervezte a döntést a kormány, sőt a parlament hatásköréből és informálisan, de szemmel láthatóan és biztosan helyezte egyetlen, ráadásul elítélt, személy kezébe. Egyre többen, beleértve EU-s fórumokat (Velencei Bizottság, GRECO, EP, EB stb.), veszik észre, hogy a román kormányok az elmúlt két évben szinte kizárólag a vezető kormánypárt elnökének meg-, illetve fölmentésével van elfoglalva, minden eszközzel, minden áron, minden más elé sorolva ezt a célt.

Magyarán a román kormányok két éve egyetlen – elakadt verkliként forgó – kormányrendeleten, mégpedig a szerencsétlen számmal ellátott 13-as rendeleten dolgozik. Forgatja azt színére és fonákjára, teszi-veszi, passzolja oda-vissza kormány és parlament, elnöki hivatal, Alkotmánybíróság stb. között. Az abszurd történet miatt buktak kormányok, voltak példátlan méretű tüntetések, melyek közül az utóbbit botrányosan verte szét a karhatalom, és tartunk ott, hogy a még érvénybe sem lépett, úgymond igazságügyi törvényeket módosítani kell; elmélyült az ellentét kormány és elnök között; a parlamentet tulajdonképpen az Alkotmánybíróság kontrollálja; ezért tartanak értelmetlen, érvénytelen és eredménytelen referendumot, miközben Románia egyre inkább elszigetelődik az EU-n belül is és képtelen forrásokat lehívni, stb., stb.

A politikai kultúrának olyan klímája, olyan közhangulat alakult ki, amelyben a lakosság egy része – és az a kérdés, hogy a választásokon megmutatkozó nagyobbik része-e? – simán elhiszi az alternatív tényeket, a “hazugság művészetének” termékeit, olyan nevetséges dolgok esetében is, mint a Dragnea meggyilkolására készülő merénylőket, vagy a mindenféle igazolhatatlan, megalapozatlan összeesküvés-elméletet az igazságszolgáltatás és titkosszolgálatok összejátszásáról. Ennek eredményeként a minden hájjal megkent, korrupt hatalmasok tűnnek áldozatnak, és nem az esetlegesen tévesen elítélt nincstelenek, azok, akik még ügyvédet sem engedhetnek meg maguknak, és persze csak a politikusokat “vegzáló” ügyészek és bírók a rossz fiúk, az “ellenség”, a korruptak az áldozatok.

Ma úgy tűnik Románia útja az illiberális demokrácia, az alternatív tények és poszt igazságok kapujába, a “mentsük meg Dragnea-t” történeten keresztül vezetett el, és kétséges, hogy van-e visszaút, vagy a lejtőn nincs már megállás. És meglepő módon, hogy erősebb kifejezést ne használjak, nemcsak az egyébiránt tapasztalt Tăriceanu és zsebpártja csatlakozott, támogatta a romlás útján a hatalmat, hanem – láthatatlan hasznok miatt, vagy ami még rosszabb, balgasága okán – a rommagyar pártok is felültek erre a vonatra. És száguldanak Illiberáliába, folyamatos hazudozások és a tények nyilvánvaló ignorálásával, populista és demagóg narratívák társaságában. Az is nyílt titok, hogy ebben az utazásban budapesti sugallat (sőt utasítás) is közrejátszott/ik, és mégis. Ha voltak illúzióink azzal kapcsolatban, hogy a kisebbségi politizálás valamiféle védelmet nyújt populista demagógia ellen, mára ezek joggal párologhattak el. A Fidesz itteni fiókpártjai éppen úgy letértek a racionálisan elképzelhető és végső soron egyedül hatékony kisebbségi politizálás, mint Dragnea a hatékony és tisztességes kormányzás alig gyakorolt, útjáról. Idegengyűlöletre, más kisebbségek diszkriminációjára, EU-ellenességre – miközben jogokat kérünk éppen tőle -, intoleranciára, kizárólagosságra csak többségi diktatúra épülhet, hatékony kisebbségpolitika nem.

Az alternatív tényekre, a poszt-igazságokra, (magyarán a hazudozásra) épülő politikai kommunikáció, szinte kötelező módon, a sajtószabadság és a gyülekezési jog korlátozásával jár és egy ilyen társadalmi, mediatikus környezetben a vitakultúra végzetesen lehanyatlik. Még akkor is, ha manipulatív céllal “mintegy fölszólítják” az értelmiséget, a médiamunkásokat, hogy “tessenek vitázni”, ez csupán zajkeltés. Jól illusztrálja ezt, ami a Fidesz fő fiókpártjának országos gyűlésén (leánykori nevén, amikor még tartalma is volt – SZKT) történt, amikor is – az utóbbi időben példátlan módon – éles kritika hangzott el a szervezetnek a referendummal kapcsolatos álláspontját illetően. Markó Béla ugyanis demagógnak nevezte a szövetség egy részének szájából, és a klérus többsége részéről, a referendum kampányában elhangzott poszt-igazságokat, téves logikára épített, gyűlöletkeltő és megfélemlítő kommunikációs panelleket, stb. A jelen lévők tapsát követően a nagyfőnök, Kelemen Hunor viszont azt szögezte le, hogy “a belső referendumvitából (sic!, vagy bármit is jelentsen ez) megerősödve jött ki az RMDSZ”. Úgy tűnik az elnök úr csupán zajt keltett, miközben két, a demagóg szövegelésben élenjáró társa “legalább” mellébeszélt, terelt, ötölt hatolt, ál-érzelmeire, fóbiáira apellált, Kelemen Hunor meg sem próbált érvelni a demagóg minősítés ellen, egyszerűen és azonmód eltekintett Markó Béla fölszólamlásától (magasan tett rá), úgymond “megerősödve jött ki belőle”. Kérdés most már, hogy a demagógia a kisebbségi politizálást szolgálja-e, vagy csupán az elnök úr hallása erősen szelektív?

Az az igazság, hogy egyfelől a referendum (melynek témájában kialakult valódi vita már elzavart egy pártelnököt, de jó irányba is terelte a pártot) tovább gyűrűző vitája már-már az implózióval, a beomlással fenyegeti a Fidesz itteni fő fiókpártját, nem megerősíti, hanem szétbomlasztja azt is, ami még működött. Másfelől pedig, semmiféle érdembeli vita nem alakult ki, a megszólalók elbeszéltek egymás mellett, a klientelizmus, a kiszolgáltatottság és kölcsönös zsarolhatóság még összefogja a vezérkart, de a kéve megoldatott. Harmadszor, és ez a legfontosabb következmény, a székelyföldi hallatlan abszenteizmus, a bojkott “választása” az, hogy nem sikerült a mozgósítás (bár a kelemeni poszt-igazság szerint a részvétel “a megszokott határok közötti”), a politikai reprezentáció mély válságát mutatta meg. Válaszúton van a rommagyar politizálás és ma a politikai kultúra klímája, az előkészületek, a zsarolások, és érdekek stb., a rossz döntés irányába mutatnak.

Magyari Nándor László

1232. oldal a 3-ból

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK

Független Hírügynökség Kft.
Kapcsolat: info@fuhu.hu

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA

© Független Hírügynökség