Az emberből nagyon nehéz kiirtani a reményt. Ez az evolúció eredménye, mivel a véletlenek sorozatával kialakult sokfajta emberváltozat közt halálbiztosan volt remény nélküli típus, de az már rég kihalt.
Remény nélkül mi is mind hamar öngyilkosok lettünk volna – és ebben nincs kivétel, azaz a menők szintúgy, mert rövid időn belül nem lenne, aki gyártsa, és az sem, aki megvegye a termékeiket, akár autó, akár film lenne az, esetleg nercbunda vagy verseskötet.
Szóval remény. Bennem is van még, de egyre kevesebb. Nehezen szánom rá magam, hogy tegyek valamit a jó ügy érdekében, de aztán mégis, hiszen én nem várhatom mástól, mint olyan ember, aki állandóan szóvá teszi, hogy a nem NER-es értelmiség már sok-sok éve így csinálja. Mint az elegáns kívülállók hada, akiknek az egészhez semmi közük sincs. Érdekes módon azt gondolják, népszerű nem úgy lesz az ember, hogy mások, például újságírók vagy influenszerek nagy olvasottságú helyeken jókat írnak róla, vagy legalábbis azt, hogy jobb, mint az ellenfele, hanem hogy ő személyesen bekopog mindenhová, és elmondja, hogy ő milyen jó. Mint tudjuk, a korábban teljesen ismeretlen Magyar Péter is úgy volt képes április hatodikára összehozni egy százezres nagyságrendű tüntetést, hogy februárban meg márciusban mindenhová bekopogtatott. Esetleg tévedek?
Nyilván az olvasók is ismerik a remény példameséjét, amelyben két béka a főszereplő. Mindketten beleestek egy-egy teli tejesüvegbe. Az egyik béka próbált kimászni az üvegből, de mindig visszacsúszott, így aztán pár visszacsúszás után megadta magát a sorsnak. A másik béka viszont addig rugdalózott, amíg vajat köpült a tejből, és így a vaj tetejéről elrugaszkodva ki tudott ugrani az üvegből. Sok sebből vérzik ugyan a sztori, például hogy estek bele egyidőben a külön-külön tejesüvegekbe, mi van az íróval, amely vajköpüléskor keletkezik, és a sűrűbb vaj fölött nagy mennyiségű folyadékként helyezkedik el, de persze nem ez a lényeg, sokkal inkább a „folyamatosan dolgozni kell azon, hogy az egyén elérje célját, azaz nem szabad föladni a reményt”, jelen békák esetében az életben maradást.
A társadalom sajnos bonyolultabb a tejesüvegeknél, ott rajtunk kívül még rengetegen vannak. Ez a nagy tömeg három csoportra oszlik. Az egyik rész tudatosan, vagy tudattalanul azt az irányt segíti, amit mi is szeretnénk, a második csoportot alkotják a célunk szempontjából semlegesek, a harmadik meg olyanokat tesz, mely tettek a mi elképzeléseink megvalósulását gátolják, és hogy ne legyen ennyire egyszerű, célokból is rengeteg van, amelyek eléréséhez sokfajta munkafázis szükséges. A célok ráadásul egymással bonyolult kapcsolatban állnak, így aztán mindenki összevissza tevékenykedik, mégpedig (ki hitte volna?) saját céljainak megfelelően. Tovább bonyolítja a helyzetet a mindenféle kis- és nagycsaládokba, klánokba, csoportokba, egyletekbe, országokba, nemzetközi szövetségekbe, valamint egyéb szervezetekbe való tömörülés, amelyeknek ugyan vannak közös céljaik (azért tömörültek), de egyes tagjaik zavarórepülését néha csak nehézségek árán tudják kompenzálni. Nem véletlen, hogy egy ennyire bonyolult rendszer vizsgálatához csak egyetlen tudományág használható. Mégpedig a statisztika.
Egy tavaly ősszel készült Závecz Research reprezentatív felmérés, amely most kapott nyilvánosságot, a magyar társadalom politikai attitűdjeit is kutatta. A fontosabb attitűdök az alábbiak:
- „A magyar társadalom jelentős hányada úgy véli, hogy választások útján sem tud hatást gyakorolni az ország életére, mert bármelyik pártra szavaznak is az emberek, a dolgok úgysem változnak. Ezzel a kiábrándultságot tükröző állítással 69 százalék egyetért.”
Hát, kérem, rögtön egy nagy pofon a reménynek. Több mint kétharmada az embereknek azt gondolja, hogy a pártok meg a politikusok egyformák, mindegyik hazudik meg lop, és akkor nincs gond, nem kell szétválogatni őket. A gondolkodás fárasztó.
- A túlnyomó többségnek (82 százalék) az a benyomása alakult ki, hogy semmilyen hatást nem tud gyakorolni a kormány tevékenységére.
Kivéve a nemzeti konzultációkat természetesen. Azt mindig a regnálók szervezik, és az eredményeket szigorúan követik is, ahogy asztat köll (az a nép akarata, nem?). Apróbb probléma a módszerrel, hogy egyrészt a regnálók választják a témát és az időpontot, másrészt eleve úgy teszik fel a kérdéseket, hogy abból a nekik megfelelő válasz egyértelműen következzen, harmadrészt pedig úgy értelmezik, hogy ha a választópolgárok 10 %-a küldi vissza a kérdőívet, és a visszaküldöttek 98 %-a szerint a válasz „igen”, akkor a nép akarata az, hogy „igen”.
Az sajnos a nép tudatáig nem jutott el, hogy ha kétharmadot ad bárkinek, akkor ott nincs mese, mert senki, semmilyen hatást nem tud gyakorolni a „kormány” tevékenységére. Mivel pedig a kétharmadok állandósulni látszanak, a nép ugyan tudja, hogy nem pártot választott, hanem diktátort (82 %!), de jól elvan vele.
- A megkérdezettek több mint kétharmada, 68 százaléka úgy gondolja, hogy „erős vezetőkre van szükségünk, akik megmondják, mit tegyünk”.
Ez az előző pont megerősítése, azaz nem tudunk a kormány tevékenységére hatást gyakorolni, de nem is akarunk.
- A megkérdezettek 72 %-a vélekedik úgy, hogy a „legfontosabb erény, amit a gyerekeknek meg kell tanulniuk, a tekintély tisztelete” (73 százalék).
Előző pontok még egyszer aláhúzva.
Hát ez kellemetlen. Úgy veri orrba a kormányváltást akarók reményeit, hogy az azt követő porba huppanásból nehéz lesz fölállni. A nép nem csak nem tudja, de nem is akarja, és már rég belenyugodott.
Még szerencse, hogy közben megérkezett a remény új csillaga, aki több pontban is teljesítette az elvárásokat:
- Nem Orbán.
- Nulla Gyurcsány.
- Az összes ellenzéki szavazó begyűjtésével egy újellenzéki párt lett, amely nem marakodik egymással, azaz önmagával (ez a „marakodik” nagyon népszerű szó, vagy egymilliárdszor olvastam már a filozófusok, politológusok, elemzők és egyéb nagy gondolkodók írásaiban, ezért aztán kár lett volna innen kihagyni). Ebből következően nem is kell előválasztást tartani, amely a folytonos gyurcsánytalanítással együtt sem valami sikeres.
Minden adott hát a diadalhoz, a lelkesedők reménye a csúcson, most már csak nyerni kellene. Program nélkül rutinos szakemberek nélkül, sokminden nélkül. Ami egyedül van nekik, mégpedig bőven, az a pénz. Hogy honnan, annak járjon utána a Hadházy (nem jár – nyilván még mindig Tóth Csabával van elfoglalva, hogy Tóth egyik cége tulajdonolja a másikat, amelynek van egy vásárlási opciója egy ezüst étkészletre, amelyet a tulajdonos nem szerepeltetett a vagyonbevallásában, így aztán pokolra vele).
Nem mondom, a tiszásoknak van valami reményük, de ha a fideszesekből és a közömbösökből nem szed még össze legalább 250.000 választót, akkor matematikailag nem a TISZA nyer, és ez az összeszedés nem nagyon látszik. Nincs egyebük, csak a remény, csak a remény, a remény… nekem meg még az se. Churchill mondta, hogy a demokrácia elleni legfőbb érv egy tízperces beszélgetés az átlagválasztóval. Mennyire igaza van…
Érdekességként megemlíthető, hogy a felmérésben résztvevők 73 %-a szerint az „emberek közötti egyenlőség fontosabb, mint a gazdasági növekedés”. Elsöprően magas, 83 %-os a támogatottsága annak az állításnak, hogy „Magyarországon a gazdagoknak több adót kellene fizetniük az emberek közötti egyenlőtlenség csökkentése érdekében”. Na, az óbaloldal pont ezt csinálta, és Orbán szüntette meg a hatalomra kerülésével. Azóta a szegények az árokparton vannak hagyva, mégpedig minden tekintetben.
Megmondaná ezt valaki a választóknak úgy, hogy meg is értsék? Vagy nincs jelentkező?