Címke: Project Syndicate

Miután megállapodtak Magyarországgal és Lengyelországgal, hogy elhárítsák a vétóveszélyt az Európai Unió költségvetése és helyreállítási alapja ellen, az EU soha többé nem mondhatja, hogy nem tárgyal a zsarolókkal. A megállapodás nem jelent áttörést, de valójában veszélyeztette a blokk meghatározó elveit és hosszú távú életképességét – Magyar Bálint és Madlovics Bálint elemzését olvashattuk a Project Syndicate portálon.

Angela Merkel német kancellár (az Európai Unió nevében), valamint a magyar és a lengyel kormány között az utolsó pillanatban elkészített éjféli költségvetési megállapodása néhány részletében rejtve marad. Ennek ellenére Orbán Viktor magyar miniszterelnök győzelmet ünnepel, míg az ellenzéki pártok ujjonganak az EU újdonsült hajlandóságában, hogy finanszírozását a tagállamok jogállamiságának tiszteletben tartásától tegye függővé.

Ám míg

Orbán kritikusai a megalkotott jogállamisági kritériumot megfelelő intézkedésnek tekintik az általa Magyarországon létrehozott patronális autokráciával szemben, tény, hogy a rendelkezés messze elmaradt a szükségestől.

Mint az EU számos olyan szankciója, amely az állami finanszírozás visszaélésével kapcsolatos, az új mechanizmus nem az elkövetőt, hanem az áldozatot bünteti azzal, hogy fenyegeti az adófizetők pénzét és közkiadásait, ahelyett, hogy Orbán és társai korrupt gyakorlatát és személyes vagyonát célozná meg.

A személyes felelősség kérdése helyett kollektív szereplőként kezeli az országot.

Még akkor is, ha Orbán korrupciójának némi finanszírozása csökken, a csúcson lévők, akik részesültek a korrupt rendszerekből, megtartják a lehetőségeket ennek folytatására.

Az ilyen feltételesség mögött az az elképzelés áll, hogy a finanszírozás felfüggesztése vagy visszavonása a lakosság elégedetlenségét ébreszti fel a kormánnyal szemben, és ez a helyes útra tereli a kormány lépéseit. Az EU nyilvánvalóan a fegyelem ezen formáját a demokratikus tanulási görbe részének tekinti, mintha a tanulást folytatók (a tagállami kormányok) valóban érdekeltek lennének a teszt sikerében.

De Orbánnak nincs ilyen érdeke. Magyarországa maffiaállam; az egész kormány bűnszervezetként működik.

Előreláthatólag a rezsim saját hazai propagandájához igazítva ragaszkodott a „jogállamiság” kérdéséhez, mondván, hogy Magyarország a „nemzeti szabadságért” küzd, és az ország az EU birodalmának áldozata. Ugyanakkor Orbán egyszerűen megvédheti védnök-kliens hálózatának tagjait a büntetőjogi szankcióktól, garantálva ezzel rezsimje stabilitását. Ez az átfogó büntetlenség mindaddig fennmarad, amíg a személyes felelősség kérdését nem kezelik megfelelően.

Az EU a rezsimhomogenitás víziójára épült: állítólag az „értékközösségen” belül minden tagállam valódi liberális demokráciaként működik. De a tömb heterogénné vált, néhány tag megsértette a liberális-demokratikus elveket. Ez a szerencsétlen valóság ezért felelevenítette a régi vitát arról, hogy

az EU-nak szélesebb terjeszkedést vagy mélyebb integrációt kell-e folytatnia.

Több mint 15 évvel a közép-kelet-európai ex-kommunista országok csatlakozása után egyértelmű, hogy a „mélyülés” nélküli „kiszélesítés” hiba volt.

Ha az EU fenn akar maradni, akkor nem bővülhet tovább (a Balkánon), anélkül, hogy előbb megreformálná belső eljárásait annak hatékony működése és az országok liberális demokráciához való ragaszkodása érdekében.

E hátteret tekintve

az a csalódást keltő megállapodás, amelyet Németország kötött Lengyelországgal és Magyarországgal, erkölcsileg inkább káros, mint eljárási szempontból.

Egészen a közelmúltig a jogállamiság feltételrendszerét valós kritériumnak tekintették, amely nélkülözte a hatékony végrehajtási mechanizmust. Most az EU olyan nyers végrehajtási mechanizmust vezetett be, amely hivatalosan elismeri – és implicit módon jóváhagyja a meglévő korrupciót.

Soha többé az EU nem mondhatja, hogy nem tárgyal a zsarolókkal.

Senki sem várja el, hogy az EU megdöntse egy tagállam kormányát. De az EU-nak legalább nem szabad finanszíroznia és támogatnia a soraiban lévő autokratákat.

Érdemes megjegyezni, hogy közvetlenül azelőtt, hogy

a lengyel kormány ebben a hónapban elvetette vétóját, a lengyel állami olajvállalat, az Orlen megvásárolta a lengyel médiaportfóliót a német Verlagsgruppe Passau kiadói csoporttól.

Körülbelül 20 regionális napilap (24 ilyen lengyelországi publikációból), valamint 120 heti kiadvány és 500 weboldal kerül most lengyel populista kormánypárt, a Jog és Igazságosság (PiS) sarka alá.

Hasonlóképpen, azon a napon,

amikor Magyarország visszavonta vétóját, a magyar versenyhatóságok jóváhagyták egy Orbán védnöki hálózatán belül három bankból álló „szuperbank” létrehozását, amely a lépést „nemzetstratégiai jelentőségű” egyesülésnek nyilvánította.

Az új intézmény fő tulajdonosa nem más lesz, mint Orbán gyermekkori barátja, Mészáros Lőrinc, egykori gázszerelő, aki Magyarország leggazdagabb emberévé vált, akit korrupciós rendszerek támogatnak, többnyire uniós finanszírozású közbeszerzési projektekhez kapcsolódva.

Nyilvánvaló, hogy a korrupció elleni küzdelem egyetlen komoly módja az EU-ban a személyes felelősségvállalás.

Az egyik lehetőség az Egyesült Államok Magnitsky Actjához hasonló szankció bevezetése lenne, amelyet nemcsak az EU-n kívül, hanem azon belül is alkalmazni kell. Ahelyett, hogy feltételezné, hogy a demokrácia önkorrekciós tendenciái megoldanak egy ilyen helyzetet Magyarországon, ez a megközelítés az ellenkezőjét feltételezi, közvetlenül a jogsértőket célozza meg. Ha pedig gyanú merül fel az uniós források korrupt szifonozására, az érintett vállalatokat és magánszemélyeket el kell tiltani az összes jövőbeni, uniós finanszírozású közbeszerzési eljárás alól. Ezenkívül

az uniós források címzettjeinek az EU ügyészi hatáskörébe kell tartozniuk.

Amíg nem, az EU-nak közvetlenül finanszíroznia kell a nem kormányzati szervezeteket, amelyek elkötelezettek a jogállamiság védelme mellett, és amelyeket a helyi autokraták üldöznek.

További szükséges intézkedés az, hogy megszüntessék az önkényes tagállamok jogát arra, hogy nemzeti vétóikat gyakorolhassák az EU döntéshozatala felett. A vétók nemcsak a nagy, politikai közösségek számára zavaróak: az 1989-es rendszerváltás után a magyar törvény kimondta, hogy a társasház társ tulajdonosainak egyhangúlag meg kell állapodniuk a mindennapi működés bármilyen változásában. 1997-ben ezt módosították a minősített többségi szavazást követő változtatások lehetővé tétele érdekében; a demokrácia megmaradt, de egy-két fergeteges tulajdonostárs már nem tudta megakadályozni a döntéshozatalt.

Az EU egyfajta „nemzetek feletti társasházként” jól tenné, ha hasonló változást folytatna a döntéshozatali folyamatában.

Ellenkező esetben ki kell békülnie a közös elveket fenyegető több fenyegetéssel, nagyobb zsarolással és a legitimitás további elvesztésével az elkövetkező években.