Címke: progresszivizmus

Kövér doktor, a nemzet bunkósbotjának, igazolhatatlan analógiája a pedofília és a homoszexuálisok örökbefogadási jogának követelése között tipikus megnyilvánulása az agresszív rezsimnek, amelyik még ott is az ostobák erejével lép fel, ahol egyébként lenne értelme az érvelésnek is. Vegyük ki a pedofíliát ebből az egészből és koncentráljunk az örökbefogadásra, mert ez távolról sem olyan egyértelmű kérdés, mint ahogy Kövér doktor ellenségei beállítják.

A progresszivista világkép megállíthatatlan expanziója joggal idegesíti az öregedő Kövért (a fiatalt még nem érdekelte). A progresszivizmus az emberi jogok – a hagyományok és a modernség (!) erkölcsi konszenzusának kárára történő – határtalan kiterjesztésével avíttnak és elnyomónak tünteti fel a korábbi szociális és kulturális normákat, amelyek még akkor is normák voltak, ha sokan szegték meg őket – de normának normák maradtak. Kövér azt kéri számon a homoszexuálisokon, hogyha már megverte a sors a természetükkel (és jelezzük, ezúttal nem nevezte ezt betegségnek), azt kellő illendőséggel fogadják és nem állnak neki a nevében rombolni az „egészséges” normákat. Magyarul ne akarjanak érvényt szerezni a vágyaiknak társadalmi elismertségben és a jogrendben, egyenlő elismerést követelve maguknak, mert tudniuk kell, hogy se a vágyaik, se ők „nem egyenrangúak”. Ha mégis így tesznek, azzal a természetes – az emberiség hosszútávú érdekét jelentő – rendet rombolják, varrom el a Házmester gondolatmenetét.

Sajnálatosan ez az érvelés teljesen koherens. A kevésbé türelmes (vagy művelt) progresszivisták hangos undorral jutalmazzák, de – közlöm – a cizelláltabbak és igényesebbek sem tudnának ellene érvelni úgy, hogy az veszélyes legyen rá. Valójában két ízlés alapú érvrendszer csap össze, amely között csak választani lehet, mert önállóan megállják a helyüket.

Nem az egyikből a másik ellen fogok érvelni, hanem a progresszivista felfogás koherenciáját vizsgálom, ami – ha hiányosnak bizonyul – egyedül tudhatná megingatni (de természetesen nem fogja, mert az ilyen típusú ügyek nem racionális érveléssel dőlnek el). Valóban kérdés – és én csak kérdéseket teszek fel a legelvontabbaktól a konkrétak felé, nem foglalok állást -, hogy vajon kell-e és ha igen, miért kell minden vágyunknak érvényt szerezni az életünk során és mi történik az erkölcsi világunkkal, ha alárendelődik a jogosnak vélt vágyaink összecsapásának. Van-e felelőssége az embernek a hagyományokért és a társadalmi normákért – illetve mettől igazolható ezek feszegetése. Jogos-e az embernek elvárni, hogy minden világok legjobbikából részesülhessen: (a konkrétumok felé haladva) alapesetben kellőképp viszolyogjon a másik nemtől és saját testének reproduktív felhasználásától, de közben magának vindikálja a reproduktív szerelem gyümölcseit? Honnan veszi bárki, hogy meg tudja jósolni, hogyan hat egy mégoly szerető homoszexuális életközösség egy konkrét gyerekre (amíg legalábbis nem válik ez a fajta közeg – ami a progresszivisták célja – teljesen „normálissá”)? De vajon jó-e (ismét az elvontabb felé), hogy minden normális lesz, aminek megvalósítását bárki – pontosabban bárki, aki kellő hatalomra tud szert tenni – a fejébe veszi? (És mi lesz azokkal, akik nem tudnak elég támogatót és hatalmat koncentrálni maguk mellett?) Mi a határ az abnormalitás felé? Milyen lesz az a társadalom, amelyben az abnormalitás válik a normává, illetve honnan tudják a progresszivisták, hogy az élhető és boldogabb lesz, mint a mostani? Hova vezet a progresszivista logika: milyen lesz a szent hármasság – az individualizáció, az államilag szankcionált egyenlőség és a jelenlét (a múlt és – leszámítva a saját programját – a jövő iránti érdektelenség) – emberisége?

Merthogy máris kiváltotta a fasizmust, az biztos.