Kezdőlap Címkék Petőfi Sándor

Címke: Petőfi Sándor

Andy Landy mosolyalbuma – RÁKAY PHILIP PETŐFI FILMJE MINDENT ELVIS!

Rákay Philip 4 milliárdos költségből készülő, Petőfi és a márciusi ifjak történetét megörökítő, a költő születésének 200. évfordulójára tervezett történelmi kalandfilmje kapcsán megállípíthatjuk, hogy a film készítői üzleti szempontból remek érzékkel választották a Most, vagy soha! címet.

FH

Okos üzleti fogás, bizonyára hatalmas lesz a külföldi forgalmazók érdeklődése a film iránt, hiszen a cím angol megfelelője/fordítása, az It’s Now Or Never, az idegen forgalmazók számára azt sugallhatja, hogy a Most, vagy soha! Elvis Presley életéről szól. Az angol cím ugyanis Elvis 1960-ban énekelt, hanglemezen 20 millió példányban elkelt világhírű It’s Now Or Never című dalára utal, amelyet a YouTube-on már 50 millióan tekintettek meg.

Azt azonban el kell ísmernünk, hogy Rákay PhilIipék kivételesen nem éltek a szokásos politikai lehetőségeikkel, hiszen még hasznosabb ötlet lett volna a „Befordultam a konyhára” címmel készíteni a kurzus filmet, amely Petőfi életén túl szimbolikusan felerősítené hírértékét a február elsején bevezetett csirkefarhát-árstopnak is.

A film előzeteséből készült klipet a választási kampány során vetíthetnék az élelemiszerüzletek árstopos hirdetőtábláira.

Andy Landy mosolyalbuma – Aranyból lesz Rákai Philip filmje!

A Nemzeti Filmintézet Filmszakmai Döntőbizottsága 4.500.000.000,- forint támogatást szavazott meg Rákay Philip készülő Petőfi filmjére.

A FüHü már javaslatot is tett az alkotás címére:

Most vagy soha, avagy az aranytojást tojó tyúk.

A filmet a Civil Összefogás máris felterjesztette Az arany csirkefarhát kitüntető címre.

AL

 

Aranyos emlékek között

A Partiumban másképp mérik az időt. Nagyszalontán is, ahol az 1200-as években a tatárok pusztítottak, aztán az 1500-as évek végén a törökök romboltak le mindent. Majd száz évvel később az is megesett, hogy II. Rákóczi György fejedelem parancsára az itt élők pusztítottak el mindent, nehogy a visszavonuló oszmán hadak kezére kerüljön a váruk. Mára ebből csak az egyik őrtorony, a „csonka torony” maradt fenn, ami kicsit jelképe is a város élni akarásának. A Csonka toronyban most éppen Arany Jánosra emlékeznek. A költőre, a tanárra, az újságíróra, a Kisfaludy Társaság igazgatójára. A Magyar Tudományos Akadémia egykori főtitkárára, a magyar irodalom egyik legismertebb és legjelentősebb alakjára, aki 200 évvel ezelőtt itt látta meg a napvilágot.

Kétszáz év ezen a vidéken nagy idő. Hol van már a szülőház, az egykori „bogárhátú öreg viskó”? A helyén álló ház ki tudja hányszor cserélt gazdát. Sokáig tulajdonos, gondoskodó kéz nélkül hányódott, csak az utóbbi években került a helyi Arany János Művelődési Egyesület (AJME) tulajdonába. Megpróbálták újjáépíteni, de csak a telek, és az öreg eperfa unokája „eredeti”. Ma tájházként működik.

– Az egyesületünk akkor alakult, amikor a temetésről hazatért a szalontai küldöttség – meséli Patócs Júlia, a jelenlegi elnök. – Már akkor, 1855-ben, emléket akartak állítani a költőnek, amiben nagyon sokat segített a fia, Arany László. A városra hagyta édesapja megannyi emléktárgyát. Előbb egy emlékszoba nyílt ezekből az iskolában, de a hely nem volt erre alkalmas. Akkor költöztették Arany János relikviáit az akkoriban még valóban csonka toronyba.

1899-ben nyílt meg a múzeum, amely azóta is, folyamatosan, ugyanazon a helyen működik. A háború idején kellett csak néhány évre bezárni. Arany Szalontán elhelyezett könyveit, a széljegyzetes kéziratait, a személyes tárgyait máig sikerült épségben megtartani. Sajnos azok a relikviák, amelyek Budapesten maradtak, a második világháborúban találatot kaptak, elpusztultak.

– A múzeum sokáig ingyenesen működött, de ez egy idő után fenntarthatatlanná vált. Akkor a város átadta az egyesületünknek a torony melletti bérházat, az „Arany-palotát”, amelynek jövedelméből fedezni lehetett a működési kiadásokat. 2016-óta a Csonka torony is a tulajdonunkba került.

Petőfi a csonka toronyról

Patócs Júlia szívesen beszél a múltról, ma már azokról az áldatlan állapotokról is, amelyekkel az évfordulós ünnepségeknek készültek „nekifutni”. A magyar kormány 2017-ben adott az egyesületnek másfél milliárd forintot a szükséges felújításokra, amiből végre fűtésre, biztonsági berendezésre és a múzeumi tárgyak állagmegőrzésére is futotta. És egy európai szintű recepcióra, ahol a látogatókat ma már kulturált körülmények között fogadják. Szükség is volt erre, hiszen március, az emlékkiállítás hivatalos megnyitója óta, naponta hét-nyolc iskolás csoport érkezik. A legtöbben Magyarországról jönnek, a „Határtalanul” akció keretében, de a környező települések majd minden általános és középiskolája már „tiszteletét” tette a Csonka toronyban. Nagyon sok magánszemély, család is kíváncsi a látnivalókra.

Éppen ezért a legszűkebb „keresztmetszet” az idegenvezetés. Amikor ott jártam éppen Darvasi Zoltán, a múzeum igazgatója volt az „ügyeletes” idegenvezető. Türelemmel végig kellett várnom, amíg az előttem érkezett mosonmagyaróvári csoport diákjai el nem köszönnek. Előttük zalaegerszegieket, domböváriakat, sárospatakiakat kalauzolt.

Darvasi Zoltán

Különleges kiállítási helyszín lett az egykori vár mára árván maradt tornya. Egy-egy szinten alig néhány négyzetméternyi szabad terület és természetesen a falak állnak rendelkezésre a költőóriás szellemének megidézésére. Darvasi Zoltán Vaderna Gábort, az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézete XVIII–XIX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének adjunktusát, a kuratórium elnökét, Szilágyi Juditot és Koczka Istvánt emlegeti, a budapesti Irodalmi Múzeum munkatársait, akiknek oroszlánrészük volt az emlékkiállítás megalkotásában. A Csonka torony emlékkiállítása ma ízig-vérig XXI. századi: interneten is rá lehet kapcsolódni a kiállításra, bárki virtuálisan is „találkozhat” a szalontai emlékházban Arany Jánossal, a nemzet költőjével.

Mintha a kurátorok azt akarták volna kifejezni, hogy az életben minden mindennel összefüggne. A földszint látnivalóit a város múltjának szentelték. A XVI. századig itt csak egy jelentéktelen település létezett, amelynek ősi tulajdonosa a Toldy család volt. 1606-ban Bocskai István erdélyi fejedelem megvásárolta Toldy Györgytől a birtokot, és a hajdúinak adományozta. Az általa letelepített 300 hajdú alapította meg Szalonta városát. Jó kétszáz évvel később – szegről-végről – ismét a Toldy-családnak volt szerepe abban, hogy a szalontai jegyző országos költői hírnevet szerezzen.

A kiállítás egyik első látnivalója egy rézedény.

– Petőfi Sándor ajándéka – mutatja az igazgató. – 1847-ben itt járt a költő, aki kilenc napot vendégeskedett a városban. Nem sokkal később Szendrei Júliával is visszatért, s akkor az Arany-család vendégei voltak a fogadóban. Ekkor hozta ajándékba ezt a kávéfőzőt. Itt írta a három éves Lacikának emlékezetes versét is, és ő nevezte el az akkor még valóban fedetlen őrbástya maradványát „csonka toronynak”.

A kávéfőző

Szalontán az Arany családról máig megannyi szóbeszédet őriznek. Darvasi Zoltán a legjellemzőbbet idézi. Arany György tíz gyereke közül csak ketten maradtak életben, a legfiatalabb János és a nővére. A kisfiú a papa szemefénye volt, három évesen a homokban tanította meg írni, s mire iskolába került, már csodagyereknek tartották a városban.

A kiállítás falain megannyi korabeli emlék: a tanítóról és a város jegyzőjéről, a Kisfaludy Társaság pályázatáról, amelyre Arany János a Toldyval nevezett be. A költői versenyen aratott babér a szalontai jegyző nevét egy csapásra országszerte ismertté tette. Petőfi is elismeréssel szólt róla: „A Toldy írójához elküldöm lelkemet…” A két költő levélváltása – episztolái – máig a magyar irodalom gyöngyszemei.

A látogatókat természetesen leginkább a torony harmadik emeletén megidézett dolgozószoba tárgyai ragadják meg. 1865-től az MTA főtitkáraként négy szobát kapott a család az akadémia épületében. Onnan a dolgozószoba eredeti bútorai és használati tárgyai. A költő íróasztala, pipatóriuma, írószerszámai, foteljei. A ruhás és könyvszekrénye, Izsó Miklós kisplasztikája, gyermekei, Juliska és László festett portréi, Arany pihenő ágya és az a néhány karlsbadi váza is, amelyet egy kúráról hozott magával.

A kiállításról az ötletes megoldások sem hiányoznak.

– Amikor megérkezett a teljes anyag, ijedten kerestük, hová lettek azok a babér koszorúk, amelyeket élete során Arany munkássága elismeréseként kapott – meséli az igazgató. – Aztán megtaláltuk: négy pár üveglap közé préselték a koszorúk eredeti leveleit, amelyek így nem tudnak sem elveszni, sem megsérülni. A torony negyedik emeletén interaktív játékokat helyeztek el, ablakokat nyitottak a tájra Vaderna Gábor ötlete volt a sok ablak, a tér megnyitása. A négy égtáj felé néző ablakok alatt kis táblák mutatják, merre induljon el a tekintet Szeged, Budapest, vagy éppen Arad irányába. Ezt akár jelképesen a kiállítás záró üzeneteként is fel lehet fogni.

A fotel, ahol meghalt

– Mi lesz az emlékév leteltével a kiállítás sorsa?

– Arany János szelleme majd 120 éve költözött be ebbe a toronyba. A város tovább őrzi és ápolja majd az emlékét.

Egy öblös, sárga fotel előtt álldogálunk.

– 1882. október 22-én ebben a karosszékben adta vissza a lelkét a teremtőnek. Hiszem, hogy szelleme egy darabkáját a textil szálai örökre megőrizték nekünk.

Arany happening

Ramazuri, buli van a Pesti Színházban. Vásott kölykökként randalíroznak, üdítős palackokat dobálnak nekünk a színészek, mi pedig vissza nekik, és még kunsztokat is elvárnak tőlünk, hogy legalább közelre tudjunk olyan ügyesen dobni egy-egy palackot, hogy az a talpára álljon. Amúgy a Vecsei H. Miklós által írt, ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett, Kinek az ég alatt már senkije sincsen című produkción vagyunk, ami Arany János életéről szól, 13 képben.

 

Arról, hogy Arany hány palackot dobált az életében, valószínűleg nincsenek megbízható adatok. Így aztán tőlem a szünetben többen meg is kérdezik, ki felháborodva, ki röhögve, hogy ennek az egész purparlénak mi köze van a témához? Van, akinek a felesége haza akar menni, de a férjura ráveszi, hogy maradjanak. Más imádja ezt az egészet, azt mondja, mindig örül, ha valami más, mint a megszokott. Erre jön a riposzt, hogy ma már mindenki mást akar csinálni, és ez is lehet fárasztó.

Fotó: Dömölky Dániel

Van az az előadás, amiről a kutya nem beszél a szünetben, meg utána se nagyon. Ez viszont a premier szünetében alaposan beszédtéma volt, ami igencsak jó. Azt jelenti, hogy nem érdektelen, amit láttunk, nem untuk halálra, megmozgatta a fantáziánkat. A vásott kölyökként való viselkedésmód, amire a publikumot is iparkodnak rávenni, azért is lehet, hogy mindazokban eloszlassák a félreértést, akik úgy gondolták, hogy a talapzaton álló, szoborként tisztelt Aranyt fogjuk ünnepelni, bágyasztóan ünnepélyes módon. Ha úgy tetszik, Arany happening részesei vagyunk, amit korabeli elbeszélésekből, naplórészletekből, versrészletekből, ebből-abból állított össze Vecsei H. hasonlóan, ahogy ezt a Mondjad, Atikám című, József Attiláról szóló, monodrámája esetében tette, amit maga is játszik remekül, ugyanitt. Abban nagyon mélyre ás már rögtön az elején, és eljut a pokol dermesztően lidérces legaljára. Most sokkal könnyedebben indít, és a második részben mélyül és mélyül, de nem jutunk hideglelős mélységekbe, akkor sem, amikor Arany már barátja, Petőfi halála, a világosi fegyverletétel, lánya elhunyta után begubózik, visszavonul híressé vált kapcsos könyvével a margitszigeti magányába.

Fotó: Dömölky Dániel

A sok fiatal közé bejön Hegedűs D. Géza. A játszók közül valaki el is rikkantja magát, hogy csituljanak a többiek, hát mégiscsak itt van Hegedűs D. Géza. Ő a Tanár úr, régi korok tudója, aki közli a tényeket, okítóan magyarázza az eseményeket, amelyekbe olykor kicsit elvegyül, de leginkább ott dekkol a színpad szélén, és közbe-közbeszól. A többiek pedig rajcsúroznak, ahogy belefér, a nagyszalontai vidékiséget érzékeltetve még egy hatalmas műanyag tehenet is felcipelnek a deszkákra, ehhez a közönség segítségét is kérik, csakúgy, mint a lehurcolásához. Arany vándorszínészi nekibuzdulása, meg tanítóként, mezítlábas gyerekekkel színjátszókör alakítása, hálás táptalaj a komédiázáshoz, a fantázia belódulásához. Van jóízű hülyéskedés rendesen. Mint a Vecsei H. által átírt, ugyancsak ifj. Vidnyánszky által rendezett, Liliomfi esetében, meglehetősen szemléletessé válik a színházimádat, az iránta való elkötelezettség. Felvillanyozó látni, hogy a fiatal színészek ennyire odaadóak a hivatásuk iránt. Energiáért, lendületért, tettvágyért igazán nem mennek a szomszédba.

De még a produkció elején is vannak poétikus, fájdalmas pillanatok, például, amikor Arany kiskorában leég a házuk, és ezt levegőben libbenő bábokkal játsszák el. A színészek több szerepet adnak, ez is növeli a diákos jelleget, amibe sok minden belefér, irigylésre méltóan nagy a produkció szabadságfoka. Hegedűs D. néhányszor el is kurjantja magát, hogy ez ifjúsági előadás!

Fotó: Dömölky Dániel

Kiemelten erőteljes az a jelenet, amikor Nagyszalontán, az otthonában meglátogatja Aranyt Petőfi. Ebben a szituációban Ertl Zsombor Arany, de játssza Gyöngyösi Zoltán is, Wunderlich József pedig Petőfi. Remekül érzékeltetik, hogy mennyire homlokegyenest más emberekről van szó, és mégis valahogyan egy húron pendülnek, vérbeli barátok.

A szünet után jobbára annak vagyunk tanúi, hogy Arany fokozatosan kiiratkozik az életből, Petőfi pedig végül szobortalapzatra kerül, és az avatóünnepségen halálán túl is jó barátja mondja a beszédet. Ekkor már fuccs a telivér jókedvnek, az örömmel teli színpadi viháncolásnak, ízelítőt kapunk abból, milyen az, amikor valaki magába roskad, búcsúzik a földi léttől.

Fotó: Dömölky Dániel

A szó gyakran zenével vegyül, Kovács Adrián egyfolytában ott ül a zongoránál. De a színészek sem restek hangszert venni a kezükbe, ahogy attól sem ódzkodnak, hogy táncra perdüljenek, Berecz István koreográfus intenciói szerint. A groteszkbe hajló látványvilágot Vecsei Kinga Réta tervezte. A színpadon mindenki teljes erőbedobással van jelen. Szilágyi Csenge, Zoltán Áron, Csapó Attila, Tóth András, Reider Péter, Antóci Dorottya, Rudolf Szonja, Dino Benjámin, Ökrös Olivér, Mátyus Károly, Maksi Marcell beleadnak apait-anyait. Látszik, hogy valamennyien azonosulnak azzal, amit csinálnak, ide nekem az oroszlánt is mentalitással vesznek részt a játékban.

Azon persze tényleg lehet vitatkozni, hogy mennyire alaposan ismeri meg Aranyt valaki ebből az előadásból, az azonban igencsak valószínű, hogy a színházi élmény alapján sokaknak kedvük támadhat ehhez.

A kitiltás gyilkosság lenne

A világ a tudás társadalma felé megy, miközben Magyarország épp az ellenkező irányba fordult. Orbán Viktornak és kormányának nem fontosak a szegények, pedig az oktatás lezüllesztése tovább növeli a szegénységet. Ezeknek az embereknek esélyük sincs az előrelepésre, pedig nagyjából nyolcvan milliárd forint javítana a helyzetükön. Mindezekről Ferge Zsuzsa szociológus beszél a Független Hírügynökségnek adott interjújában, mint ahogy arról is, hogy lehetetlennek tartja, hogy a magyar parlament elfogadja a bevándorlás-ellenes törvényt. Azt mondja: ha innen kitiltanak valakit, és nincs befogadó ország, az egyenlő a gyilkossággal. Ilyen pedig nem fordulhat elő Magyarországon. Ha pedig mégis…

 

Hallotta a miniszterelnök évértékelését?

Csak részleteket, meg persze olvastam.

Milyen érzések kerítették hatalmába, amikor azt hallotta, hogy 700 ezer új munkahely teremtődött, a vállalkozások virágoznak, pénzügyileg rendbe tették az országot? Ön mit mondana, kiállna arra a pulpitusra, ahol Orbán Viktor is állt, és az országot értékelné?

Ha én miniszterelnök akarnék lenni, ami sosem akartam lenni és nem is leszek…

Never say never…

Szóval akkor én elgondolkodnék azon, hogy áll ez az ország nemzetközileg, hogy a szűkebb családi körben, a V4-ekben hogyan is állunk, hogy mi a pozícióink az Unión belül… És, ha ezt megtettem, aligha lennék boldog, mert már alig van olyan lejtő, legyen az négyes, vagy huszonhetes, amelynek ne csúsztunk volna le az aljára. Aztán elgondolkodnék azon is, hogy mi jó történt az elmúlt évek alatt, és mi az, ami nem jó.

Mi az, ami jó?

A gazdaság szerintem nagyjából rendben van. Mi mindig úgy megyünk, ahogy a német gazdaság; a német megy, a mienk is elég tisztességesen megy. Azt nem tudom, mert a statisztika ilyen szempontból már nem működik, hogy milyen a kereseteloszlás, így aztán fogalmam sincs arról, hogy a minimumbéreken kívül mi történ alul, és mi felül.  Ugyanez igaz a nyugdíjakra, mert elengedték a felső nyugdíjakat, de a pontos eloszlásról nincsenek információk, de szemre, vagy felülről nézvést megvolna az ország. De, ha azt a kérdést feszegetnénk, hogy van-e még gond az országban, akkor bizony azt kellene mondanom: van néhány. Például: valami nagyon nincs rendben az egészségüggyel, az oktatással pedig különösen nagy a baj. A világ társadalmai a tudás társadalma felé mennek, mi pedig az ellenkező irányba, és lefelé. Ami pedig engem különösen felzaklat, hogy ha akarom, akkor 1.3 millió ember a lét határa alatt van és úgy három és négymillió között éppen, hogy kijön a fizetésből. Vagyis: szegénység van, miközben a gazdagság nő. Ha tíz év viszonylatában nő, ezt még tudni lehet az adatokból, akkor a legszegényebb egymillió ember átlagjövedelme csökken, a leggazdagabb egymillióé pedig több, mint másfélszeresére nőtt. A középrétegek jövedelme valamelyest emelkedett, de a középső és a legfelső decilis – így mondják ezt szakmailag – között nagyon nagy az ugrás.

Erre is lehet azt mondani, hogy ezek szerint, forduljunk újra Adyhoz magasról nézvést megvolna az ország. De a kormány is magasról nézi?

Nem nagyon nézi sehonnan. Pedig azok közül, akik most fennek nagyon sokan lentről jöttek, a kádári semmiből, a kis biztonságok világából; ugyan akkor sem tudták, mi a szegénység, de azt sem mi a gazdagság. Most meg hirtelen meggazdagodtak, és az ilyen hirtelen meggazdagodásoknál – ne minősítsük most az eszközöket -, rendszerint vannak problémák. Minden ilyen változás igényli azt, hogy igazodjanak hozzá, de épp a hirtelenségéből fakadóan nagyon nehéz ezt megtenni. Legalább is úgy, hogy úgy érezze: rendben van a gazdagodásom, és a többiekhez képest, meg a többiek szerint is ez rendben van. Egy olyan kormány, amely azt mondja, hogy küzd a szegénység és az egyenlőtlenség ellen – mert ilyet is mond -, de valójában semmit nem tesz ez ügyben, nos, egy ilyen kormányról mit gondoljunk? Azt mindenképpen, hogy nem csupán nem érzékeli, mi van az országban, de nem is nagyon érdekli őt. Mert, ha érdekelné, akkor mindez nem történhetne meg.

Az előbb említette, hogy a statisztikai adatok már nem állnak a rendelkezésére. Lehetséges, hogy azért, mert a kormány nem is akarja látni ezeket az adatokat?

Én ebben egészen biztos vagyok. Hat-nyolc évvel ezelőtt az emberminisztérium még csináltatott felméréseket a nehéz helyzetben lévő csoportokról, cigányságról, fogyatékkal élőkről, legszegényebben élők csoportjáról, mégpedig azért, hogy megpróbáljanak rajtuk segíteni, de aztán semmi nem történt. Vagyis kezdetben volt némi akarat, de aztán ez elenyészett.

Nem lehet, hogy azért, mert rájöttek, nincs az a a pénz, amivel fel tudják ezeket a rétegeket zárkóztatni?

De van az a pénz. Hogyne lenne. Sokféle módon ki lehet azt számolni, hogy mennyi az a pénz…

Már ha ki akarják számolni.

Ki van számolva. Készült például egy garantált minimumjövedelem számítást, vagy egy olyan szociális minimumot, amelyet két éve vezetett be a XIV. kerület már 60-80 milliárdból meg lelhetne csinálni országos lefedettséggel, és ezzel el lehetne érni, hogy senki sem zuhan a szegénységi küszöb alá.

Hatvan-nyolcvan milliárdot ez a kormányzat könnyedén elkölt, akkor erre miért nem?

Nem tudom, mert nem tudom magamat a helyükbe képzelni. De azt hiszem nem is érdekli őket, ráadásul nem is bánják, hogy van szegénység, mert azok, akik e fölött vannak egy picit, szoronganak, nehogy abba a helyzetbe kerüljenek. Márpedig, ha szoronganak, akkor igazodnak, és ha igazodnak, akkor minden rendben van. Következésképp, a szegénység jó szorongáskeltő eszköz.

A szegénység fenntartása tehát, ön szerint, a félelem fenntartásának faktora?

Persze.

Akkor ebből nincs kiút, mert nem is akarnak kiutat találni?

Nem. És azért is félelmetes, mert nagyon könnyű beleesni a szegénységbe. Relatíve meglehetősen magas a lakás- és rezsiköltség, megszűnt az támogatás, amely a lakásköltséget automatikusan kiegészítette, miáltal megszűnt az a biztonságérzet is, hogy a lakásomat nem veszíthetem el. Most már, a tél elmúltával, miután a parlament napirendre sem vette a probléma megakadályozását, borzasztó nagy a veszély, hogy gyerekes családok is az utcára kényszerülnek.

Akkor az lenne a jó, ha örökké választások lennének, mert választások előtt biztos, hogy nem tesznek ilyet.

Elképzelhető, bár én már semmire sem veszek mérget.

Vásárhelyi Máriát idézem: szerinte ma a gyerekek ottmaradnak, ahova születtek, és még annyi esélyük sincs az előrelépésre, mint a szüleiknek volt. Igaza van-e Vásárhelyinek?

Nem lehet nem igaza. Már csak azért is, mert a rendszer most úgy van megépítve, hogy csökkenjen a társadalmi mobilitás, mégpedig az iskolarendszer segítségével. Beszűkítették ugyanis a lehetőségeket. Más országokban arra törekszenek, hogy a középiskolából valamilyen hasznosítható képesítéssel, a piacon hasznosítható tudással jöjjenek ki a diákok, nálunk ez megszűnt. Itt újra termelődik, illetve bővítetten termelődik újjá a piacképtelenség, miközben a világ egyre több tudást igényelne. A mi miniszterelnökünknek az a rögeszméje, hogy az a szép, ha az emberek kézzel dolgoznak, fogják a szöget és a kalapácsot, mert akkor látni rajtuk, hogy dolgoznak. Ez amolyan proletárdiktatúrás elképzelés, ami nem csak a múltba mutat, és naiv, hanem káros is. Káros, mert a világ egészen másfelé megy. Ott ugyanis a munkának egyre nagyobb a tudástartalma.

Akárhonnan indulunk el, a végén oda jutunk, hogy az oktatás válik kulcskérdéssé. Ehhez képest Orbán Viktor mindössze annyit beszélt erről, hogy a felsőoktatásba már ötven százalékkal több cigány került be…

Ja, tíz helyett tizenöt…

…Hát igen a statisztikával lehet játszani… De mért? Miért nem fontos Orbán számára az oktatás?

Újra azt mondom: nem tudom. Az a gyanúm, hogy az egész kormányzatnak az ideológiája nagyon szűkös, lényegében egy nacionalista ideológia, ami arra korlátozódik, hogy Magyarország legyen olyan, mint, amilyen mindig volt, ne engedjünk be senki idegent.  Mert: meg kell tartanunk az országot ilyennek… De itt meg kell állnunk egy pillanatra: a demográfusok kimutatták, hogy ha nem szaporodik kívülről az ország, akkor három évtizeden belül nyolcmillióan leszünk. Az is fontos emellett, hogy hihetetlenül asszimiláló ország, maga a nehéz nyelv is asszimilál; itt mindig rengeteg bevándorló volt, amitől az ország színes, gazdag lett, kultúrája sziporkázott… Volt itt valami költő is, emlékszik rá? Petrovics Sándornak hívták.

Rémlik… Ma nem sok esélye lenne.

Tartok tőle, hogy nem. Aztán írt egy Nemzeti dalt, Petőfi lett belőle, de a Petrovics nem igazán magyar név. Szent István óta mondhatjuk, hogy egészen másként néznénk mmi, ha nem fogadtuk volna az idegeneket. Azzal tehát, amit Orbánék vallanak ma, hogy ide ne jöjjön idegen, nem tudok mit kezdeni: ez az ország fogyásához, és szegényedéséhez vezet.

Ha tényleg befogadó nemzet vagyunk…

…Voltunk.

Ha tehát azok voltunk, miért van ekkora sikere most ennek a bezárkózó politikának? Miért fogadják el, hogy az ide érkezők le akarják rabolni népünket, nyelvünket, kultúránkat, kereszténységünket?

Most néztem meg az 1945 című fantasztikus, szívszorító filmet, amely arról szól, hogy a faluba érkező két zsidó, akik illő módon akarják eltemetni az elpusztított hozzátartozóik személyes holmijait, és hogy a falu lakossága egy pillanat alatt elhisz róluk mindenfelé rosszat. Azonnal kialakul a félelem, ki is mondja az egyik szereplő, hogy én félek, aggódom, szorongok… Itt is elég volt elterjeszteni, hogy valakik jönnek, persze nem jön senki, mert már nem is vagyunk nagyon vonzó ország sem, de a propaganda, hogy egymillióan elárasztanak bennünket, és nem is lesz magyar kultúra, és mindezt a Soros akarja, nagyon hatásosan képe működni. Épp úgy, mint a filmben, ahol az a képzet alakul ki, hogy a két szerencsétlen gyászoló tönkre fogja tenni a falut.

Az alkalmazkodás így is igaz: ha félelmet generálnak fentről, akkor ez nagyon gyorsan működik odalent…

Igen, ez így van.

Ebből a helyzetből, és most már az oktatást is ideértem, mennyi idő alatt lehet kitörni. Azt mondják, lefelé gyors út vezet, felfelé viszont lassú.

Nem tudom. Németországról készült kutatás, ahol a háború után nulla szinten állt a két részre szakadt ország, de míg a nyugati fele, ahol szabadság volt, ahol értékelték a tudást és a tanulást, rövid idő, néhány év alatt visszamentek a háború előtti szintre, a keletiek meg vergődtek. Egyik helyen Mercedes, a másikon Trabant. A tanulás kérdése, egyben szabadság kérdése, kormányzati kérdés, és természetesen a családok anyagi helyzetének kérdése. Ha az iskola úgy kezeli a gyerekeket, hogy te nem vagy fontos, tizenhat éves korod után elmehetsz, ahova akarsz, akkor itt nincs megállás a romlásban.

Ami a migrációt illeti: Orbán a beszédében különbséget tette Nyugat-Európa és Közép-Európa országai között, ez utóbbiak, azaz mi védjük meg az európai kultúrát, a kereszténységet, az eliszlamizálódó Nyugattal szemben. Ez egyben harcot is jelent a kormányfő szerint, de mit jelent az ön megítélése alapján?

Nem vagyok szociálpszichológus, tehát nem tudok erre válaszolni. Vannak ideológiai foszlányok, amelyeknek a lényege az idegenellenesség, de a másik tartalma a pénz- és hatalom iránti vágy. Ezen kívül más vezérlőeszmét nem látok. Ennek a kormánynak nincsenek közügyei, bizonyos érdekcsoportokra szabott, csoportos magánügyei vannak.

De finoman fogalmaz.

Hát én ilyen finoman fogalmazok.

Netán a család is a csoportos magénügyek fogalomkörébe értendő?

Persze… Hogy miért van így, arra nincs igazi magyarázatom, mint ahogy arra sem, hogy az ország népe, amelyik ezt ugyanúgy tudja, mint én miért fogja megszavazni ennek a kormánynak a továbbélését.  Annak ellenére, hogy szorongunk, hogy bizonytalanság van, és nincs jövőképünk, sem a gyerekeknek sem a felnőtteknek. De valamiért az emberek azt a kényelmesebb utat választják, hogy néznek mögé a dolgoknak, a történéseknek.

Találkozik-e nemzetközi visszajelzésekkel?

Rengeteggel. Azt mondják szokatlan ez a populizmus, hogy mennyiben válhat mintává az illiberilizmus, sokan beszélnek a nacionalizmusról, demagógiáról. Magyarország el van helyezve térben és időben; olyan ország, ahol érvénytelenné váltak olyan kifejezések és érzések, mint szabadság, egyenlőség, tolerancia, szolidaritás, mintha a felvilágosodás előtti korban élnénk.  Itt a Horthy korszak vált dominánssá, ennek felélesztése folyik, mindenféle értelemben.

Ehhez képest Orbán azt mondja, hogy Magyarországnak most már van nemzetközi tekintélye…

A szélsőjobb pártok vezetőinél biztosan, ott lehetünk mintaadó ország.

Ez a minta azt is jelenti, hogy egyben fertőz is?

Van ilyen veszély. A gondolatok fertőzhetnek. Bár nyugaton kevésbé, mert beléjük van építve az ellenállás, nálunk meg nincs.

Most egy olyan törvény van előkészítve, amely alapján például önt akár migránsbarátnak is lehet minősíteni, és ad abszurdum, ki is tilthatják az országból…

Azért válaszolok nagyon nehezen, és hallgattam ily sokáig, mert már volt olyan, hogy ebből az országból kitiltottak, kirekesztettek, illetve elvittek embereket. Azt hiszem nem érdemes ezzel a kérdéssel foglalkozni, mert nem tudom elképzelni, hogy ezt a törvényt a magyar parlament elfogadja. Mert hiszen hova tegyék az embereket? A kitiltás, abban az esetben, ha nincs befogadó ország, gyakorlatilag gyilkosságot jelent. Ez alapján pedig azt hiszem, hogy ezt a törvényt a parlamentnek végig kell gondolni, és nem fogadhatja el. Ha mégis elfogadja, akkor, ha maga hajlandó velem interjút csinálni, akkor interjút fogok adni…

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!