Szóval itt vannak ezek az okostelefonok, amik kicsit sem okosabbak a felhasználóiknál, mindenki nagyon nehezen szokta meg őket, de már a sokadik generációt cseréljük le. Nem azért, mert mániás fogyasztók vagyunk, hanem azért, mert a régi típusokkal manapság már semmire sem megy az ember: ne is próbálkozzunk, maximum e-mailezni jók.
De arra jók. Persze, messze nem ideálisak, de mégis, meg tudja nézni az ember, jött-e levele, ha kell, tud írni is egyet. Persze, ha valahol rá tudunk kapcsolódni egy ingyen wifire, másképp nem. No, ezért aztán nem fogja hurcolni az ember a tavalyelőtti kütyüt, akármilyen takarékos is egyébként.
Ilyenkor jön az, hogy bezzeg Ruandában éheznek. Hát Ruandában speciel tényleg éheznek, Kongóban is, de nem azért, mert nem kapnak ebédre okostelefont. Viszont a modern technikának valóban van némi köze az afrikai polgárháborúkhoz és nyomorhoz.
Ugyanis ott található a világon a legtöbb tantál. Mármost számítástechnika és ezen belül laptop, netbook, tablet, okostelefon elképzelhetetlen többek között tantálkondenzátor nélkül: ezt a koltán nevű ércből nyerik ki, ami a leggyakrabban Kongóban fordul elő. Igaz ugyan, hogy akad még Brazíliában, Kanadában és Ausztráliában is, de nem annyi, nem olyan tiszta. Kongó térségének emiatt dúskálnia kéne a földi javakban, hiszen naponta húszmillió dollár értékű koltánt bányásznak ki, de a különböző hadurak rájöttek, hogy nem jó az, ha mindenkinek jól megy – az a jó, ha nekik jól megy, és mindenki más rabszolga a bányákban. Ezen kívül egymást is el akarják marni a lelőhelyektől, egyszóval amíg ott koltán lesz, és amíg a világnak kell a tantál, ott bizony polgárháború is lesz.
1998 és 2003 között, mikor beindult a laptop-nagyipar, hatmillióan pusztultak el a a térség fegyveres konfliktusaiban. Az Egyesült Államok hozott azóta egy óvintézkedést: „2014-ben hatályba lépett az amerikai üzleti szférát megreformáló Dodd–Frank-törvény 1502-es cikkelye. Az új szabályzat arra kötelezi a vállalatokat, hogy azonosítsák a beszerzett nyersanyagok származási helyét, kiváltképp abban a tekintetben, hogy azok köthetőek-e valamilyen fegyveres konfliktushoz. A határozat célja, hogy elvágja a kongói fegyveres szervezeteket a bányászat jelentette bevételektől.”
Ezt aztán Amerikában betartják, de mondjuk Kína vígan tojik rája.
Na, ne tessék kidobni azokat az elektronikai kütyüket, nem az a megoldás.
Attól, hogy a tantállal bajok vannak, még nem a számítástechnika a felelős, nem szabad róla lemondani. Fürdővízzel együtt gyereket nem öntünk ki. Afrika bajait egyelőre nem fogjuk megoldani, de ha elvetnénk ezt az átkosnak hitt technológiát, tetszik tudni, mi lenne belőle?
Még nagyobb nyomor Afrikában. Ugyanis nem a kitermelés a baj ott, hanem a társadalmi rendszer.
Ja, az nálunk is baj. Csak még nem éhezünk és nem lőjük egymást. De mifelénk is volt már olyan.
Akkor viszont mit tehetünk? Ki tudjuk nyerni a már egyszer felhasznált tantált az elavult készülékekből? Sajnos nem: illetve nagyon drága és bonyolult az eljárás, ami szükséges hozzá. Talán évek, évtizedek múlva olcsóbb lesz, már dolgoznak rajta.
Volna nekem itt egy szerény kis javaslatom. Mivel a társadalmi rendszer a hibás, toljunk ki vele.
Ugye, a fő bajunk az, hogy a folyamatos fejlődés miatt rohamléptekben avulnak el a készülékeink, és a beléjük épített méregdrága nyersanyagok elvesznek, mikor kidobjuk őket.
Hát ne dobjuk ki. Ne is halmozzuk fel, bízva egy szebb korban, mikor majd kinyerhető lesz belőlük minden: ki tudja, mikor lesz az. De ezek még valamennyire használható készülékek!
Az ötletet egy fiatal barátom adta, egy zongoraművész, aki karácsonykor kivette az ócska mobiljából a kártyát – volt neki új készüléke is – és az így már csak
segélyhívásra, valamint wifi-használatra alkalmas készüléket egy hajléktalannak adta, hogy ne legyen magányos. Hiszen ha másra nem is, de e-mailezésre és Facebookra alkalmas így is a kütyü.
Hogy aztán a hajléktalan megtartotta vagy eladta, az az ötlet szempontjából mindegy is. Ha beválik a javaslatom, a használt mobiloknak úgyis lemegy az ára valahová a tantálbányák békája alá.
Ugyanis a hajléktalanoknak az az egyik legfőbb baja, hogy tökéletesen kiesnek a társadalomból. Nincs semmiféle kapcsolatuk az eseményekkel, nem ismerik a híreket, nem tudnak kapcsolatot tartani a közvetlen környezetükön kívül senkivel, és – ez nagyon fontos – többnyire nincs címük. Márpedig akinek címe nincs, az munkát sem találhat egykönnyen. Ha nincs munka, nem lesz szállás és étel sem.
Az lenne tehát a javaslatom lényege, hogy ha van felesleges okostelefonunk, tabletünk, netbookunk, ilyesmink, azokról töröljük a személyes adatokat, töröljünk mindent, az operációs rendszert és az alapvető segédprogramokat kivéve, vegyük ki a SIM-kártyát abból, amiben van, gyűjtsük őket össze és adjuk a hajléktalanoknak. Nem kétlem, hogy az első kör nagyrészt a használtcikk-kereskedőknél fog landolni, de a másodikból már megmarad náluk is pár darab, a harmadik adag idején meg már olyan alacsonyak lesznek a használt, de még működőképes informatikai cikkek árai, hogy nem lesz érdemes velük üzletelni. Illetve, kialakul egy egészséges piac.
Mármost ezzel nem adunk enni vagy inni a hajléktalannak, de adunk neki egy pici helyet a társadalomban, adunk egy címet, egy elérhetőséget, lehetőséget arra, hogy segítséget hívjon, ha bajba kerül – tényleg nem ételt, italt vagy pénzt adunk, hanem esélyt.
Szerintem megérné.
Meg kéne próbálni.
Az már külön szép lenne, ha valamelyik szolgáltató hajlandó lenne korlátozott SIM-kártyákat is biztosítani erre a célra, bár ez az ismert intézkedések miatt kicsit bonyolult lenne, de megszervezhető.
Viszont, míg Budapest – és ez sajnos csak nagyvárosban működik – tele van ingyen wifi-hálózattal, sokat tudnánk segíteni egy csomó embernek. Vissza tudnánk őket tenni arra a társadalmi térképre, amiről lekerültek.
Ha csak digitálisan is.
És mindenkinek kallódik otthon valami elavult okoskütyüje a fiókban.
Már csak meg kéne szervezni.
„Kevesek bőségben lakomáznak, miközben túl sokaknak még az életben maradáshoz sincsen kenyerük.” (Ferenc pápa)
Azt szerettük volna, hogy emlékezetes legyen 2018. karácsonya azoknak a nincsteleneknek is, akiknek nem futotta feldíszített fenyőfára, akik Szenteste még annak is örültek, ha nem hidegben, fázva, dideregve teltek az ünnep órái. Számukra a Megváltó születésére emlékezés is kizárólag a létért való küzdelmet jelenti. Nem csillogó-villogó kütyükre vágytak, csak egyszerű, hétköznapi csodára: minden nap jusson az asztalukra a család minden tagjának egy tál étel. Sok millió honfitársunk számára – 2018-ban – ez csak egy beteljesületlen, elérhetetlen álom.
Az ünnep alatt szünetel a hivatalos, állami szociális ellátórendszer, a népkonyhák zárva vannak. Nincstelenek a civilek, illetve néhány egyház által szervezett jótékonysági ételosztásokon juthatnak ételhez ezeken a napokon. A hosszú, ünnepi hétvégéken – bármilyen „furcsa” is – a szegény ember is éhes, de ezt eddig a hivatalos ellátórendszer – amely egyébként is ezer sebtől vérzik – nem vette figyelembe. Tudja valaki, hogy hány tízezer magyar gyermek nem jut egyáltalán ennivalóhoz az ünnep napjain? A 21.században, Európában nem lehet azt biztosítani, hogy a nélkülözők – felnőttek és gyermekek – az év minden napján ellátást kapjanak? Az ünnep alatt elárasztotta a médiát a kormány sokmilliárdos hirdetése a családok évéről. Vajon hány gyermek lakhatna jól, a reklámra elköltött közpénzből? A reklámok kizárólag tehetősnek látszó családokat mutattak, pedig Magyarországon nem csak módosak élnek. A nyomorban élő családok vajon miért élnek kirekesztettként hazánkban, miért érzik másodlagos állampolgárnak magukat. Ők joggal vélekedhetnek úgy, hogy a karácsonyi „kötelező”, hivatalos szeretet, csak december 23-ig tartott.
A karácsony másnapi ételosztás szikár tényei: közel 200 embertársunknak tudtuk kicsit szebbé tenni az ünnepet, kiosztottunk több tucat bejglit, közel 10 kilogramm szaloncukrot, 40 kilogramm kenyeret, rengeteg játékot, és 200 csomag karácsonyi süteményt.
A legközelebbi ételosztásra már az új esztendőben kerül sor. Január 27-én várjuk meleg ebéddel a debreceni rászorulókat a Petőfi téren.
