A háború: Béke. A szabadság: Szolgaság. A tudatlanság: Erő. Orwell óta tudjuk, hogy a szavak védtelenek, velük mindent meg lehet tenni. Megvédeni: Ellopni. Demokrácia: Diktatúra. Közös: Közöd?
2011. szeptember 26-án az Országgyűlés november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánította. 1844-ben ugyanis ezen a napon fogadták el a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvényt. Mely törvény többek között kimondta: „…Az országgyűléshez bocsátandó minden kegyelmes királyi Leiratok, Előadások, Válaszok, és Intézvények ezentúl egyedül magyar nyelven adassanak ki… „
Szegény szavak, nem tehetnek semmiről. Aki a szavakból él, tudja, hogy az a szó szép, amelyik a helyén van. Az, amelyiket jókor és jó helyen használnak.
A szavakat, hiába próbálják egyesek kisajátítani őket, nem lehet elvenni tőlünk. Azok a szavak, amelyeket egyszer már megszereztünk magunknak – szebben szólva: amelyeket már megszelídítettünk – mára már a mieink lettek.
És ezen a tényen semmi sem változtat. Még az sem, ha vannak szavak, amelyeket időnként kiforgatnak eredeti mivoltukból. Olyan emberek használják őket, olyan szövegkörnyezetben, olyan célok érdekében, amelyekre szegény szavak, „akik” semmiről sem tehetnek, feltehetőleg nem igazán büszkék.
A szavak nem tudnak tiltakozni. Nem vonulnak az utcára, még médiát sem gründolnak maguknak, ahol érvényre juttathatnák az érdekeiket. Pedig bizonyára nem ártana, ha a szavaknak is lenne egy érdekvédelmi szervezetük.
Egy szó-szakszervezet, amelynek fő feladata nem az lenne, hogy – egyes emberi szakszervezetek mintájára – politizáljon. Hanem elsősorban az, hogy a szavakkal szembeni méltánytalanságok ellen megvédje a tagjait. Hallassa a hangját, ha úgy érzi, sérelem érte a szavakat, és ne hagyja, hogy kiforgassák a szavakat a javaikból.
Azaz a jelentésükből. Hiszen a szavaknak nincs más vagyonuk: csak az, amit jelentenek. Nekünk, embereknek, csak a szavaink vannak.
Vigyázzunk rájuk, vigyázzunk magunkra!
