Igen, volt egyszer régen egy ilyen című sláger, még a boldogult Reza Pahlavi sahinsah idejében. Aztán a sahinsahot elkergették a pávatrónról, csak mi emlékezünk rá, így kávé közben, Teherán nagyságrendekkel kellemetlenebb hely lett, és most már nemzetközi szankciók sújtják Irán külkereskedelmét is, mely azonban kicsiny hazánkat a jelek szerint nem zavarja.
Üzletelünk, kérem, a perzsákkal, mintha mi sem történt volna, bár mondjuk sok nem is történik – a legfrissebb hír szerint már repülőgépeket is szállítunk nekik. Úgy, hogy magyar repülőgépgyártás nincs. A második világháború óta nincs. De mi szállítunk…
„A Mehr News Agency információja szerint három Airbus A319-es szállt le Mashdad repülőterén, amelyeket hamarosan besorolnak a nemzeti légitársaság, az Iran Air flottájába, és amelyeket 2002-ben gyártottak és amelyeket „egy évvel ezelőtt vásároltak Magyarországról”. Hogy ez pontosan mit jelent, ki vagy mi volt az eladó, Magyarország vagy magyarországi cég értékesítette volna a gépeket, ez nem derül ki, egyébként hazai bejegyzésű légitársaság kereskedelmi forgalomban ilyen Airbus-altípust portálunk ismeretei szerint nem használ. Annyit lehet tudni, hogy az AirBerlin csődje következtében meglehetősen sok A319-es került a másodlagos piacra, ezek közül vásárolt egyébként kettőt a magyar légierő is.” (Indóház)
Lehet, hogy a magyar légierő nem két Airbus A319-est vásárolt, hanem ötöt?
Nofene. Ha feltételezzük, pusztán a játék kedvéért, munkahipotézisként, miszerint a magyar légierő nem két Airbus A319-est vásárolt, hanem ötöt, már meg is van, honnét jöhettek ezek a gépek. És Iránnak most nagyon nagy szüksége van utasszállító repülőgépekre, más kérdés, hogy egyáltalán nem békés célok érdekében. Az Iran Air leányvállalata, a (sokak szerint valójában a katonaság, illetve a titkosszolgálatok által irányított) Mahan egyfajta légihidat épített ki tavaly év elején, amely iráni fegyvereket és fegyvereseket szállított a szíriai és gázai hadszínterekre, a Mahan és maga az Iran Air feladata az utánpótlás szállítása a libanoni Hezbollahnak is. Egyszóval: nem kirándulni kellenek azok az Airbusok.
Azt én nem tételezném fel a magyar Honvédségről, hogy tudatosan és szándékosan tiltott árut adna el egy igen veszélyesen viselkedő idegen országnak, az viszont elképzelhető, hogy a kormány és az ahhoz közel álló körök üzleti érdekből kikényszerítettek egy ilyen adminisztratív jellegű lépést, magyarul rájuk íratták egy időre a három gépet, aztán azok Magyarország érintése nélkül kerültek iráni tulajdonba.
Nem ez volna az első botrányos üzletünk Iránnal
És mindegyikhez nagyon komoly köze volt a magyar kormánynak, bár a korábbiak egyszerűen sikkasztási célokat szolgáltak, valós árucsere nem történt.
Még 2017 elején történt, hogy kormányközi megállapodás született arról, miszerint az Ikarus Global Zrt. több száz autóbuszt szállíthat Teheránba, amit a magyar Eximbank finanszíroz. Aztán egy kormányinfón Lázár János elárulta, hogy szó sem volt hatszáz busz iráni szállításáról. Az csak egy ígéret volt Teherán részéről, hogy vesznek majd tőlünk buszokat.
Az elmúlt tizenkét évben, legalábbis az ígéretek szintjén hazánk lett a világ egyik legnagyobb autóbuszgyártó országa… Az egyik ilyen ígéret szerint, a Széles Gábor tulajdonában lévő Ikarus szállíthat hatszáz autóbuszt Iránba, majd valamikor egyszer. Aminek a teljesítéséhez Széles Gábor egyik cége, az IK Járműtechnika viszont felmarkolhatott négyszázmillió forintnyi, vissza nem térítendő állami támogatást.
Nem szállítottunk mi sem buszt, sem kicsi kutyát Iránba, már csak azért sem, mert a szükséges buszokat, szám szerint 1350-et leszállította helyettünk a svéd Scania, mi több, a perzsák kötöttek egy keretszerződést a svéd gyártóval, miszerint a helyi karosszáló, az Oghab Afshan fogja felépíteni a karosszériákat a Scania alvázaira. Sőt! A Scania egy új gyártóüzembe is befektetett az országban.
Kérem, így kell négyszáz milliót keresni
Az ártatlanság vélelme kötelez minket arra, hogy úgy gondoljuk: igenis lesznek majd egyszer magyar Ikarusok Teherán utcáin, nem állíthatjuk, hogy ez elképzelhetetlen, de ha feltenné valaki a kérdést, hogy mikorra várható ez, annak azt a pontos időbeli meghatározást tudnám adni, miszerint holnapután kiskedden.
De akkor egészen biztosan.
Korábban semmiképp sem.
A buszügylet 2017 februárjában zajlott, ugyanennek az évnek április havában pedig még komolyabb fába vágtuk a fejszénket. Híre jött, miszerint Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke Teheránban tárgyal az iráni atomenergia-ügynökség vezetőjével, Ali Akbar Salehivel arról, hogy korábbi megállapodások értelmében Magyarország Iránnal közösen épít majd kisebb, 25 megawattos atomreaktorokat, amiket afrikai és ázsiai országoknak adunk el közösen.
Nukleáris technika. Iránnak.
Ráadásul pont tőlünk!
Sőt, az egyezményt a Teheran Times szerint alá is írták! Az más kérdés, hogy legjobb tudomásunk szerint nem szállítottunk mi egy csavart sem, nem is lett volna hogyan, a mi atomerőműveinket is oroszok építik, de felvetődik a kérdés: ez a paktum mire volt jó? Ha csak arra nem, hogy a mi nevünkben egy olyan állam, amely otthonosabban mozog a nukleáris erőművek építése terén, nyugodtabban üzletelhessen a Nyugatot hagyományosan Nagy Sátánnak tartó ayatollahok országával.
De vajon melyik lehet ez az állam?
Feltételezéseim szerint nem Kanada és nem is Franciaország.
De Oroszország vígan elképzelhető, ráadásul velük a kapcsolataink is a jó és nagyon jó között ingadoznak, míg majd el nem érjük a „teljes kiszolgáltatottság” szintjét.
Egyszóval láthatjuk: nagyon érdekes és roppant koszos ügyleteket folytatunk mi Teheránnal évek óta, és amikor nem mi bonyolítjuk a szálakat, akkor strómanként a nevünket adjuk más országok törekvéseihez, márpedig a nemzetközi embargók megsértéséből rendszerint irtózatosan nagy baj szokott lenni.
Komoly pénzek forognak
Visszatérve a mostani három A319-esre, itt nagyon komoly pénzek forognak. Mikor tavaly az Egyesült Államok kilépett az Iránnal kötött nukleáris megállapodásból, az Iran Air ezzel 117 Boeing megvásárlásától esett el. 2016-ban az Iran Air nyolcvan utasszállító megvásárlására és további harminchét lízingjére írt alá megállapodást, a megvásárlásra szánt gépek között tizenöt volt a 777-es, a lízingeltek mind 737-esek lettek volna, harminc MAX közülük az Iran Aseman légitársaság flottáját modernizálta volna. Az üzlet értéke 17 milliárd 600 millió, más hírek szerint húsz milliárd dollár lett volna, a gépek leszállításának beindítását először 2017-re, majd a tavalyi évre tervezték, de az embargó miatt ez kútba esett.
Mármost akkor képzeljük el, hogy ez a 117 gép hiányzik az Iran Airnek, illetve a Mahan félig-meddig titkos légiflottájának (ami valóságos közel-keleti Air America lehet).
Ha hiányzik, be kell szerezni őket valahogyan, a pénz esetünkben nem játszik sorsdöntő szerepet, Iránnak kőolajipara miatt ebből az egyből bőségesen van, ha nem is állnak rendelkezésükre határtalan összegek, de van mit a kerozinba aprítaniuk.
No, de ott az a kutya embargó
Emiatt nem lehet, nem szabad egyenesen a gyártótól beszerezni a gépeket, még az a szerencse, hogy vannak az iráni államnak barátai, például a kicsiny, ám megbízható Magyarország, akik segítő kezet nyújtanak a fegyver- és terroristacsempész légiflotta beszerzéséhez.
Azt nem tételezném fel, hogy teljesen önzetlenül nyújtjuk mi ezt a segítő kezet, és nem kizárható, hogy egyes baráti zsebek most bőkezű ajándékoktól roskadoznak, de ez egy ilyen világ. Nem valószínű, hogy ez a művelet államérdekek mentén zajlik, sokkal hihetőbb, hogy magánvagyonok gyarapodnak ily módon – de az állami vezetéshez közel állók magánvagyonai, mondjuk így.
És ne feledjük: ez még csak az első három gép.
Még hátra van száztizennégy!
Húszmilliárd dollár összértékben.
Ennek még a korrupciós százaléka is hatalmas vagyon.
Ha valaki államtitkárokat lát az utcán táncolni és azt énekelni, hogy „Szép hely, jó hely Teherán” – ne csodálkozzon.
