Kezdőlap Címkék Kézdy György

Címke: Kézdy György

A helytartó és a zsidó főpap

Megdöbbenve egymásra néznek, fel-felszisszennek a nézők, hogy hűha, mi hangzik el, ilyet ki lehet mondani!? Székely János mindinkább remekműnek tűnő Caligula helytartója című darabját, amit Ceausescu diktatúrája idején írt Erdélyben, adják a Nemzeti Színházban. A mű mellbevágóan aktuális, Szász János rendezése ütősen erőteljes.

A Nemzeti Gobbi Hilda Színpadán két oldalról fogja közre a nézőtér a pást jellegű, hosszúkás színpadot, amin nejlonba és papírba csomagolt emberformájú, óriási monstrum nehezedik el. Akik ismerik a drámát, kapásból kitalálhatják, hogy ez a római császárt dicsőítő szobor, amit Petroniusnak, Caligula szíriai helytartójának, határozott parancsra, Jeruzsálemben muszáj bevitetnie a zsidók templomába, akiknél ugye nincs semmiféle bálványimádás. Ezért aztán, a szoborbevitel egyenlő lenne az ő identitásuk eltörlésével, amit semmiképpen nem akarnak, inkább a nemzethalált választanák.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A darab valahogyan benne van a levegőben. Az évad elején a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház vendégszerepelt vele a Pesti Magyar Színházban. Abban a produkcióban igazi katonai dzsip, jókora puskacsővel volt a fő díszletelem, a ridegen fenyegető hatalom megtestesülése. Ezúttal az ormótlan szobor az, Vereckei Rita díszlet és jelmeztervező telitalálata. Betölti a színpad jelentős részét, de hatalmas köteleken, a szereplők nagy erőfeszítésével, a magasba is lehet húzni, amikor megmozdul ez a monstrum, vagy éppen az emberek feje fölé kerül, és akár bármikor agyonnyomhatja őket, még hideglelősebb. Egyértelmű jelképe az elnyomásnak.

A mű arról regél, hogy Petronius be akarja cipeltetni a szobrot, de a zsidók persze nem akarják, és a helytartó vitába keveredik a jeruzsálemi templom főpapjával, Barakiással. Ugyanis ez a katona nem a parancs az parancs típusú, totálisan fafejű ítélet végrehajtó, nem szeretne tömeggyilkossá válni, hiszen ott ülő sztrájkol a templom előtt 40 ezer zsidó. Mögötte pedig ott van több légió, temérdek felfegyverzett katonája. Hát ez patthelyzet. Ki lehet-e valahogyan mászni ebből? Erről regél ez az alapvetően vitadráma, amiben a két főszereplő között leginkább szócsata zajlik, és ismét kiderül, hogy a szó is lehet hathatós fegyver. De ehhez az kell, mint ebben az esetben, hogy két homlokegyenest más nézetű ember hajlandó legyen meghallgatni egymást, kíváncsi legyen a másikra és az érveire, amiket képes legyen átszűrni magán, és akár meg is fontolni. Lehetetlenség? Manapság eléggé annak tűnik, de ez az I. században játszódó, állítólag valós eseményeken is alapuló történet mégis döbbenetesen rímel a XXI. századra és Magyarországra, anélkül, hogy Szász csipetnyit is aktualizálna.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A darabot annak idején nem engedték Romániában bemutatni, így a legendás ősbemutatóját a Gyulai Várszínházban tartották negyven évvel ezelőtt, a nagy erdélyi rendező, Harag György elgondolásai szerint, Lukács Sándor és Őze Lajos főszereplésével. Ebben a produkcióban különben az ifjú Szász kellékesként, és a statisztéria tagjaként, az egyik zsidóként működött közre, nyilatkozta is, hogy ez mekkora hatást gyakorolt rá, egyetemi kurzussal ért fel számára. A művet aztán vagy tizenöt produkcióban játszották nálunk, igencsak emlékezetes például a szolnoki, amit szintén jeles, erdélyi származású rendező, Taub János vitt színre, Fodor Tamás és Kézdy György elementáris alakításával. Érdekesség, hogy Fodor hét év óta megint játszik a darabban, ami méltán levehetetlen a Szkéné Színház műsoráról, csak valaha a helytartó volt, most pedig a főpap, és a kiváló Nagypál Gábor Petronius, Szikszai Rémusz első, és máris remekbe sikerült rendezésében.

A negyven éves jubileum alkalmából nyáron a Gyulai Várszínházban bemutatott, és most a Nemzetibe bekerült produkcióban Trill Zsolt Petronius és Horváth Lajos Ottó Barakiás. Pokolian tudják egymást fürkészni, a másik szemébe mélyen belenézni, Székely gyönyörűséges, mégis vaskosan életszagú nyelvezetén szóáradatot, érvek zuhatagát ömleszteni a másikra. Trill a megszokottnál játékosabb helytartó. Olykor szinte incselkedik a helyzettel, kedvtelve eldilemmázgat azon, mi mindent megtehetne, amit más akár nyugodtan meg is tenne, de benne, bár abszolút a hatalom képviselője, mégiscsak van egy gát, mindinkább fölpislákol a humánum. Miközben elég világosan látja, hogy Caligula tébolyba hajló kényuralma, amikor már a hozzá közelállókat is szinte szórakozásból, rútul lemészárolja, hová vezet. Nyughatatlanságában oda-vissza nyargalászik a deszkákon.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A két főszereplő nem csupán egymást, hanem a közönséget is fürkészi. Nem csak végig pásztáznak a sorokon, hanem gyakran valakinek a szemébe behatóan belenéznek. Lesik a hatást. Arckifejezésünkről akarják leolvasni a véleményünket. Mivel velünk szemben ül a közönség fele, és egyáltalán nincs sötét a nézőtéren, mi is látjuk a társainkat. A feszült figyelmet ugyanúgy, mint a megrökönyödést, az összenézéseket, vagy a mosolyra húzódó szájat, hiszen annyira abszurdak a szituációk, hogy ennek humora van, szerintem akár több is lehetne. Szász anélkül, hogy bármit is becsempészne a mai politikából, agorává teszi a színházat. Megteremti a félelem légkörét, amikor már mindenki tart mindenkitől, mindenki figyel mindenkit, retteg akkor is, amikor tán éppen nincs rá oka, de hát egyre inkább úgy állnak a dolgok, hogy van rá ok unos-untalan. Bodrogi Gyula a zsidók királyaként rafinált, bölcs öregurat ad, aki sokat látott, sokat tud, de már nincs ereje a cselekvésre. Kristán Attila és Bordás Roland Petronius rengeteget próbált segédtisztjei, akik talpat is nyalnak neki, de foglalkoztatja őket az elárulásának a gondolata. Nem teszik meg, mégis ezzel a váddal végezteti ki őket Petronius, Deciusnak, Caligula követének a javaslatára. Ő, Rácz József megformálásában, hajlik az ésszerű alkura, csak baj ne legyen belőle, óvatos alapon. Bölkény Balázs Júdás, zsidó politikus, a saját vesztébe is rohanva, még inkább elmérgesítené a helyzetet. Jó színészcsapat ez így együtt, hozzájuk társulnak még mindkét oldalon, katonákat, illetve zsidókat ábrázoló hiteles statiszták.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Decius legvégül azzal a hírrel érkezik, hogy Caligulát leszúrták a saját testőrei. A mégoly végtelennek látszó diktatúra sem örök. És szinte mellesleg azt is kiböki a követ, hogy nem is Petronius segédtisztjei közül került ki az áruló, hanem az ő kíséretéből. A helytartót tőrdöfésként éri az utóbbi hír, így nem tud örülni az előbbinek sem. Amúgy is már halni készült, hiszen elhatározta, hogy megszegi a parancsot, mert megértette a zsidók igazát. Szép jelenet, amikor ezért a főpap megöleli. Petronius pedig kannából olajjal locsolja le magát, hiszen rájön, azzal, hogy igaztalanul öletett le két embert, maga is zsarnokká lett. A zsarnokság igen gyakran újra teremti magát. Azt még látjuk, ahogy gyújtani készül a gyufát. Ekkor totál sötét lesz, csak a robbanás hangját halljuk. Bevégeztetett.

Húsba vágó kérdésekről, érzékletesen, elgondolkodtatva, és aktualizálás nélkül is riasztóan aktuálisan beszél a Caligula helytartója a múltban gyökeredző jelenről.

Szerelmi vallomás a színészethez

A vérforraló Carmen áriáját énekli Molnár Piroska egyáltalán nem tűzpirosba öltözötten, ahogy szokták, hanem fekete estélyiben, nem is igézően vonagló, csábos testtel, ahogy szintén szokták, de lázas tekintettel, belső lobogással, szétáradó hanggal, szóval abszolút hitelesen. Egy nagy színésznő mereng vissza dalok és összekötő szövegek segítségével, az „Emberi hang…” című estjén az életére, a Rózsavölgyi Szalonban. Tudja, hogy már sok tekintetben megkopott a test, önironikusan mondja is, hogy most megmutatja, ami megmaradt belőle. Azt pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy a művészete változatlanul a virágkorában van.

 

Bármennyire hihetetlen, ez az első önálló estje. Mindig azt gondolta magáról, hogy csapatjátékos, ezért ódzkodott az ilyesmitől, de most a Rózsavölgyi felkérését igencsak nagy tisztességnek tartotta, ezért nem tudott neki ellenállni. A pódiumra viszont nem ment föl, körberakatva a székeket, lényegében körülöleltette magát nézőkkel, ezúttal a színpadon is a közönség tagjai ülnek. Így nincs egyedül. És amúgy sincs, mert ott van az empatikus zongorakísérő, Termes Rita, aki minden mozdulatára figyel, és, ha netán szükséges, segít kicsit a szövegben, vagy, ha valamelyik dalba véletlenül beletolul egy egészen másik dallama. Mert ne tagadjuk, ez előfordul, de ezek közel sem kínos pillanatok, hanem fölöttébb szépek. Termes nem próbál súgni, hanem felvállaltan, eléggé fennhangon mondja amit kell. Molnár sem próbál semmit leplezni, hanem akár némi öniróniával azt mondja, hogy „na ezért nem vállaltam én önálló estet,” és megy tovább. És ott van még Bornai Szilveszter is, a tangóharmonikájával, meg egyéb hangszerekkel, és olyan arcberendezéssel, amin pontosan tükröződik, mit érez, amikor hallgatja, nézi Molnárt.

Aki nem akar semmit fitogtatni, esze ágában sincs virtuózul minden színészi árnyalatát, esztrádműsorhoz hasonlatosan, megmutatni. Sőt, tovább megyek, olyan fenemód sokat sem akar mondani. Nincs arról szó, hogy mint például egykor Mensáros László vagy Kézdy György, világmegváltó hevületű esttel rukkolna elő, és olyan rafináltan egymás után szerkesztett szövegekkel, amik így együtt, jókora többletjelentést hordoznak.

Akár azt is mondhatnám, hogy Vörös Róbert szerkesztő-rendezővel a lehető legegyszerűbb megoldást választották, a pályáján amúgy is előforduló dalokat válogattak, és ezeket Molnár anekdotákkal köti össze. Kész, mindössze ennyiről van szó, se világmegváltás, se különösebb üzenet, netán politikai ide-oda kacsintás nincs. És ez azért nem kevés, mert az estben mégis összesűrűsödik Molnár nagy-nagy művészete. Nem csak az emberi hangot ismeri jól, egyetemi tanárként tanítva is a színpadi beszédet, hanem az emberismerete is parádés. Ahogy mondjuk a Mágnás Miskából elénekli Marcsa belépőjét, abban benne van egy fiatal lány életigenlése, kicsattanó lendülete, fékezhetetlen energiája, szeretetéhsége és sok tekintetben naivitása. Ahogy pedig a Koldusoperából elfújja a Ballada a szexuális szolgaságról című dalt, abban már ott van az a tudás, hogy az élet nem feltétlenül abba az irányba visz minket, amerre mi menni szeretnénk, temérdek a teher rajtunk, de valahogyan fönt kell maradni, és előre kell araszolni, tovább. És hát persze beszél a halálról is, nem is akármivel, Mahler Gyermekgyászdalok ciklusából idéz. Megrendítően, lúdbőröztetően fájdalmas és gyönyörű.

Az utolsó műsorblokk előtt azért pihen egy kicsit. Minden estjének van vendége, most Novák János, a Kolibri Színház igazgatója, rendező, zeneszerző volt az. Ő zenésítette meg a Bors nénit, és lépett is fel benne már több mint háromszázszor Molnárral. Naná, hogy ezúttal ugyancsak énekelnek közösen egy dalt belőle, majd néhány nóta erejéig Nováké a közönség figyelme, aki erre rászolgál rendesen.

Molnár a könnyedségekben is fajsúlyos. Zerkovitz Béla Josephine Bakernek írt dala előadása közben egészen olyan, mint egy tüzes táncosnő. Amikor egy színésznőről énekel, az az őrületig fokozódó szerelmi vallomás a hivatásához, annyira, hogy Mucsi Erika nézőtéri felügyelő be is hoz neki egy kényszerzubbonyt. Hát igen, tudható, ő szinte mindent, tulajdonképpen a magánéletét is feláldozta az imádott pályájáért. Ez az est is szerelmi vallomás a színészethez, a színházhoz.

FRISS HÍREK

Brit választ...

Kérdezni tud...

Kovács Zoltán

Tovább görög...

A Trump-váda...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK