Goebbels sem mondhatta volna szebben azt, amit a miniszterelnök politikai igazgatója bevallott a Matthias Corvinus Collegium médiakonferenciáján.
“A média stratégiai ágazat és szuverenitási kérdés, mert aki uralja egy adott ország médiáját, az uralja annak az országnak a gondolkodását és azon keresztül az országot”
– jelentette ki Orbán Balázs, aki szomorkodik, mert “a nyugati média bizonyos ideológiák szolgálólánya lett.
”Orbán Balázs nyilván ritkán nézi az MTVA produkcióit, és még ritkábban néz tükörbe. A múlton is ritkán gondolkodhat, különben eszébe jutna Rákosi Mátyás vagy Nicolae Ceausescu. Mindkét diktátor 100%-ig ellenőrizte a sajtót, még az írógépeket is regisztrálta az ÁVH. Mégis 1956-ban pillanatok alatt összeomlott a Rákosi rendszer, a Magyar Rádióban pedig megfogalmazták a híres – Hazudtunk, hazudtunk – önkritikus kiáltványt.
Ceausescu is maximálisan kontrollálta a médiát mégiscsak egy kaszárnya udvaron végezte nejével együtt a kivégző osztag előtt.
A propaganda olyan mint a 0
Ezt fogalmazta meg az amerikai média egyik szakértője, aki arra célzott, hogy önmagában a média nem tehet csodát. Ha viszont van valamilyen valós teljesítmény, annak értékét megsokszorozhatja: tízszeresére vagy akár százszorosára növelheti. Jól tudta ezt Kádár János is, akinek a propagandagépezete ezért is volt jóval hatékonyabb mint Rákosié vagy Ceausescué. Orbán Viktor e tekintetben is Kádár Jánost utánozza: mindig ügyel arra, hogy adjon valami keveset a választópolgároknak: rezsivédelem, tizenharmadik havi nyugdíj, fiatalok családtámogatása stb. A juttatások alapján a Nemzeti Együttműködés Rendszerének a szavahihetősége megnő. Most a miniszterelnök hét szűk esztendőt jósolt vagyis a választópolgárok nemigen kapnak semmit, amit az inflációval nem venne vissza tőlük.
A propagandának tehát stagnáló vagy épp csökkenő életszínvonalat kell eladnia a választópolgároknak. Ez nem épp könnyű feladat, de Rogán Antal itt is meglelte a megoldást: mi vagyunk a kisebbik rossz, mert az ellenzék nem elég, hogy teljesen impotens, de ha hatalomra kerülne, akkor új Bokros csomag jönne. A hatalom médiája ezt az üzenetet továbbítja, amelyet a közvélemény jelentős része nem azért fogad el, mert Orbán mondja hanem, mert megegyezik a saját tapasztalataival.
Az orosz hadjárat legfőbb célja az, hogy Ukrajna vezetői Oroszországhoz lojális politikusok legyenek. Olyanok mint Janukovics, akit népi mozgalom távolított el Ukrajna éléről. 2014 óta nyugatbarát vezetői voltak Ukrajnának, és ez mindinkább zavarta Putyint, aki a szomszédos országot éppúgy biztonsági zónának tekinti mint Fehéroroszországot, ahol a Moszkvához lojális Lukasenko az elnök már hosszú évek óta.
Zelenszkij elnök azért vált Moszkva fő ellenfelévé, mert sürgette hazája NATO és uniós tagságát. Ezen túlmenően megállapodni készült az Egyesült Államokkal arról, hogy az amerikaiak támaszpontokat kapnának Ukrajnában. Az orosz vezérkar szerint ezek a támaszpontok fenyegetést jelenthetnének Oroszország biztonsága szempontjából. Putyin azért akar új vezetést Ukrajnában, hogy semmiképp se kapcsolódjon a szomszédos ország a Nyugathoz hanem Moszkva hű vazallusaként viselkedjen.
Ki lesz az ukrán Kádár János?
Jurij Bojko alkalmas erre a szerepre. Az ukrán politikus a legutóbbi választáson 11%-ot szerzett, és így nem került be a második fordulóba. Ez egyben azt is jól mutatta, hogy Putyin embere milyen támogatásra számíthat, ha demokratikus választásokat rendeznek. Senkinek sem lehetett ugyanis kétsége Jurij Bojko lojalitását illetően. A Moszkvában végzett vegyészmérnök gyakran járt az orosz fővárosban azt követően is, hogy 2014 után félig meddig hadiállapot alakult ki Ukrajna és Oroszország között.
A Bellingcat ügynökség, mely titkosszolgálati információkra alapozza híreit, úgy tudja, hogy Putyin „békejavaslata” expressis verbis tartalmazza azt a kitételt, hogy Kijevben Jurij Bojkonak kell lennie az elnöknek vagy a miniszterelnöknek. Bojko maga tagadja ezt, de Moszkva szavahihetősége oly minimálisra csökkent, hogy kevesen adnak hitelt az oroszbarát ukrán politikus cáfolatának. Bojko mellett felmerült Viktor Medvescsuk oligarcha neve is, de a dúsgazdag vállalkozó – politikus nem különösebben népszerű honfitársai között. Akárki vállalja el Putyin kijevi helytartójának szerepét, nem lesz könnyű dolga hiszen Zelenszkij elnöknek sikerült csaknem teljes nemzeti egységet teremtenie az orosz invázióval szemben. Miután az orosz hadjárat teljes gazdasági csődöt eredményezhet mind Ukrajnában mind pedig Oroszországban, így az ukrán Kádár Jánosnak nem lesz pénze arra, hogy megvásárolja honfitársait. Akkor pedig Putyinnak marad egy több mint negyven milliós ország megszállása, amely nem kicsit űnik soknak a 142 milliós Oroszországnak, melyet a nyugati szankciók már most padlóra küldtek.
A politológus-professzor szerint az elmúlt száz évből hetvenet három meghatározó politikus uralt, a mostani rendszer azonban nem a 20. századi autoriter rendszerek receptjét másolja, hanem az elnyomás szelektív, társadalmi rétegekre szabott, kezdetben puhának tűnő, de egyre szigorodó formáit követi.
Ez a pragmatikus elnyomás azáltal tartható fenn, hogy erőteljes és egyoldalú propagandával társadalmi támogatást tud szerezni az éppen aktuális célcsoportokkal szembeni diszkriminációhoz. Az effajta eljárás első ránézésre esetlegesnek tűnik, de az akció végére mindig világossá válik rendszerszintű mivolta.
Bozóki Andrásnak a Mozgó Világ folyóiratban megjelent tanulmányát a hvg.hu ismertette. A professzor a Száz év talány – Horthy, Kádár, Orbán című írásában egyebek között azt hangsúlyozza, hogy Horthy Miklós a királyt, Kádár János a forradalmat, Orbán Viktor pedig a rendszerváltást árulta el. Orbán fordulatai ismertek, 93-94 táján liberálisból konzervatív lett (ma már a konzervativizmustól is elszakadt, nacionalista, etnicista, populista lett), a második fordulat 2003-ból való, ez szervezeti fordulat, ekkor módosult a Fidesz alapszabálya, Orbán egyeduralkodó lett pártjában. A harmadik fordulat a közelmúltból, 2010-ből való, Orbán elkezdte lebontani a liberális demokráciát.
Hármójuk közül a professzor szerint csak Orbán használta fel hatalmát maga és családja meggazdagodására. Nagy különbség közöttük, hogy Horthy távol tartotta magát a napi politizálástól, Kádár a fontos kérdésekben maga döntött már, de Orbán az, aki folyamatosan a frontvonalban van, minden hatalom nála összpontosul.
50 évvel ezelőtt, a tűzijátékos augusztus 20.-i ünnepség után, 1968. augusztus 21-én, ugyanolyan sokkra ébredt az ország, mint 10 évvel korábban, 1958. június 17-én, amikor a Népszabadságban rövid hír jelezte Nagy Imre és társai előző napi kivégzését. Tíz évvel később, 1968-ban, az volt a sokkoló, hogy „baráti segélynyújtás” címén bevonultunk a szomszédos, baráti, testvéri stb. szocialista országba. Volt, akiknek a 30 évvel korábbi (1938-as) bécsi döntést követő (felvidéki) bevonulás jutott az eszébe. Nekünk, akik két évvel korábban (1966) szereltünk le, mint bármikor ismét behívható tartalékosok, igencsak megindult a fantáziánk. Vajon, mi lesz most? Éles tölténnyel teherautóra szállni, és folyókon, patakokon átkelni, kicsit másabb, mint a vaktöltényes pontonos-hidász hadgyakorlatok. Sok minden járt a fejünkben.
A történések ugyan sokkolók voltak, de nem értek váratlanul. Hiszen 1968 nyarán már sejteni lehetett, hogy a Szovjetunió nem fogja hagyni a Dubcek nevével fémjelzett emberarcú szocializmus megvalósulását, pláne annak esetleges térhódítását, mely elsősorban sajtószabadságot hirdetett, no meg a pártvezetéstől független szakszervezeteket, de mindenekelőtt kulturális szabadságot. Azzal a szándékkal, hogy a kommunista párt „védőszárnya” alatt a lakosság többségét bevonják a helyi és országos politikába. Szó sem volt a társadalmi tulajdonviszonyok megváltoztatásáról, a privatizálásról, azaz a gyárak és tsz-ek magánosításáról, vagy a többpártrendszer bevezetéséről! Ellentétben az ’56-os magyar forradalommal, a csehszlovák kommunista párt vezető szerepét senki sem kérdőjelezte meg! A hasonlóság talán abban volt, hogy mindkét ország vezetése, vezetői tapasztalt kommunisták voltak, ismerték a (sztálini) szovjetrendszert, azon kívántak változtatni, jobbítani.
Magyarországon felkelés tört ki. 1956-ban az első napokban felkelőkről szóltak a tudósítások. Később forradalmárokról, majd a november negyediki szovjet támadás után szabadságharcosokról írt a világsajtó. 1968-ban Csehszlovákiában senki sem akarata megváltoztatni a fennálló rendet, pláne fegyverrel nem. Mégis, volt némi hasonlóság ’56-tal. Hiszen mindkét országban oroszul jól beszélő, a Szovjetunióban sokáig élt kommunisták álltak az ország élén. Mindkét szovjet beavatkozást úgy próbálta beállítani Moszkva a nemzetközi közvélemény előtt, hogy „testvéri segélynyújtásról” van szó, amit az adott ország kért. Ilyen volt Nagy Imrével szemben Kádár János, és Alexander Dubcekkel szemben Vasil Bilak. A bevonuló szovjet csapatok elsőként a Rádió épületét szállták meg, majd szedték össze és katonai repülőgéppel Moszkvába szállították a csehszlovák államvezetés 26 tagját. Pedig Prágában senki sem akarta megdönteni a fennálló rendszert, így a népharag egyértelműen a fegyveres betolakodók ellen fordult. Ezt azonnal észlelte a csehszlovák pártvezetés, ezért már szerda (augusztus 21.) hajnalban tízpercenkét felszólította a lakosságot, utasította a fegyveres erőket (katonaság, határőrség, rendőrség stb.), hogy ne tanúsítsanak ellenállást a betolakodókkal szemben. Minden áron el akarták kerülni a (felesleges) vérontást, és megmutatni a világnak a moszkovita barbárságot. Svejk népe azért csak tett néhány fricskát a 6.000 tankkal és 200.000 katonával érkező szovjet vezette hadseregnek, amikor más irányba fordították vagy egyszerűen leszerelték az útjelző táblákat.
Nem volt véletlen, hogy elsőre a prágai Rádió épületét foglalták el a „szövetséges” csapatok, azaz a hírközlést azonnal moszkvai irányítás alá vonták. Az egyetlen megbízható, egész napos hírforrás a Szabad Európa Rádió maradt, melynek csehszlovák osztálya azonnal áttért a napi 24 órás híradásra. A magyar osztály ’56-os hibáiból tanulva, az amerikai vezetés kizárólag (megbízható forrásokból származó) ellenőrzött, valódi híreket, érzelmektől mentes kommentárokat, helyzetjelentéseket közvetített. Ez a SZER valamennyi nyelvi osztályára vonatkozott. Azokban a napokban Magyarországon is csak a SZER adása volt az egyetlen (egész napos) hiteles, megbízható hírforrás.
Dubcek feltűnése óta (1968 január 5.én választották meg a párt főtitkárává) egyre érdekesebb hírek érkeztek Prágából. A párizsi diáklázadás, a német-francia fenegyerekek, valamint az új gazdasági mechanizmus mellett hamarosan fogalommá vált a „Prágai Tavasz”, az „emberarcú szocializmus”. Nyárra egyre feszültebb lett a helyzet. Meglepetés volt, hogy (a nagy) Brezsnyev elment egy „koszos határ menti faluba”, vasútállomásra, hogy „tárgyaljon” a csehszlovák pártvezetőkkel. Aztán Kádár is találkozott Dubcekkel, amiből arra lehetett következtetni, hogy figyelmeztetni akarja csehszlovák kollégáját, hogy „közeleg az ’56-os tragédia megismétlődése”. A Varsói Szerződés szokatlanul nagy nyári hadgyakorlatot jelentett be. A magyar lakosság ekkor érezhette testközelben, hogy „valami nem stimmel”. Az augusztus 17-18 hétvégén a lakosság előzetes tájékoztatása nélkül sorra zárták le a fő közlekedési utakat (pl. Budapest-Pécs) és az autósoknak órákat kellett várniuk a nyári melegben, miközben tankok sokasága ment át előttük. Ilyet, addig nem tapasztalt az ország lakossága. Általában hétköznap, és főleg éjszaka voltak „csapatmozgások”, mert nagyon ügyeltek arra, hogy nem akadályozzák a polgári lakosság mindennapi életét. Kedden este tűzijátékkal tért nyugovóra az ország. Szerda reggel a munkahelyeken pedig már mesélték, hogy augusztus 20-án a vállalati üdülők környékén kiskatonák jelentek meg, vizet kértek, és mondták, hogy Csehszlovákiába mennek (hadgyakorlatra).
A bevonulás magyar részvétele sokkoló hatású volt. Mi, akik 1966 augusztusában szereltünk le, azon izgultunk, hogy ne hívjanak be újra. Elvégre a katonakönyvbe az volt beírva, hogy tartalékos állományba helyeztek, de bármikor behívhatnak. Az első behívást az egyetem elvégzése utánra helyezték kilátásba.
Miért végezte a gondos ideológiai előkészítés ellenére az 50-es években készült filmek jelentős része dobozban? Hogyan készülhetett el Bacsó Péter A tanú című filmszatírája? Miért Louis de Funes-filmek képviselték Magyarországon a francia filmművészetet? Hogyan gondolkodott a filmekről Rákosi és Kádár? Ezekre, és más érdekes kérdésekre is választ kaphatunk az Állami álomgyár című kötetből.
Állami álomgyár címmel jelent meg Gervai András legújabb kötete, amelyben az ismert újságíró a második világháborútól egészen a 2000-es évekig foglalkozik a filmipar és a hatalom, a központilag irányított, később szervezett filmgyártás kérdéseivel.
Az európai filmgyártás helyzete alapvetően más, mint a hollywoodi modell: állami támogatás és szerepvállalás nélkül nem tudnának alkotni a filmesek, ez azonban azt is jelenti, hogy a társadalmi-politikai változásoknak sokkal inkább ki vannak szolgáltatva a szakma képviselői, mint a tengeren túli kollégáik. Különösen igaz ez Kelet-Európában, illetve Magyarországon, ahol 1948-tól a rendszerváltásig csakis a politika által meghatározott keretrendszerben működhetett a filmgyártás. Utána pedig az jelentette a problémát, hogy hogyan lehet az alkotóknak is megfelelő mozgásteret nyújtó, de egyben hatékony filmtámogatási rendszert kidolgozni.
Mindez megjelenik Gervai András könyvében amely részben korábban megjelent, de a kötet kedvéért átdolgozott tanulmányokat, illetve interjúkat és színészportrékat is tartalmaz. Az Állami álomgyár első nagyobb blokkja a második világháború utáni átmeneti időszaktól kezdve tárgyalja az államosítás alá kerülő filmgyártás helyzetét, és talán ez a legizgalmasabb része a könyvnek.
Szovjet filmszemle a Corvin moziban a 60-as években. Forrás: Fortepan
Ez az az időszak, amikor még a filmkészítést is tervutasításos rendszerben képzelték el, de hiába a gondosan megválogatott, ideológiailag megbízhatónak ítélt szakembergárda, az előre meghatározott témák és a különböző politikai bizottságok, rengeteg filmet nem lehetett bemutatni, mert az elkészülte után mégis fennakadt a cenzúrán. Pedig a soklépcsős rendszer miatt – ahogy Gervai fogalmaz – eleve valóságos akadályversennyé vált a filmkészítés, és esetenként
még sztahanovista élmunkások is beleszóltak abba, hogy megfelelő-e egy forgatókönyv.
Illetve olyan is volt, hogy maga Rákosi Mátyás döntött egy-egy film sorsáról. Ez persze abból a szempontból nem meglepő, hogy már Lenin is megmondta, hogy „Minden művészet közül számunkra a legfontosabb a film”.
Gervai András a hozzáférhető, precízen felkutatott forrásokon, például gyártási adatokon, PB üléseken készült jegyzőkönyveken kívül sokatmondó történetekkel is alátámasztja azt a tételmondatát, hogy a korszak filmtörténete részben cenzúratörténet.
A szerző külön foglalkozik az 1956 utáni helyzettel, és a megtorlásokkal, amelyek a filmszakmát is elérték. Egy olyan ellentmondásos időszakról van szó, amikor előfordulhatott, hogy Darvas Iván börtönbüntetését töltötte forradalmi szerepvállalásáért, de hosszas vívódás után mégis bemutatták a főszereplésével készült Gerolsteini kaland című operettfilmet, mivel Révész Miklós filmfőigazgató szerint
„a film elég költséges kiállítású és nem engedhető meg a betiltáson keresztül ily nagy összeg kárbaveszése”.
Pedig a Gerolsteini kalandban még egy olyan jelenet is szerepelt, amelyben Darvas börtönben ül, és arról beszél, hogy ártatlanul, az állam miatt került oda… Az ügynökök jelentették is, hogy az újságírók ezt a jelenetet hatalmas ovációval fogadták a moziban.
Sok problémásnak tekintett filmet végül csak a Filmmúzeumban vetítettek Forrás: Fortepan
Nagyon érdekes a Kádár-korszak konszolidálódó filmgyártásáról szóló összefoglaló is a fantasztikus Kádár-idézetekkel, miszerint nem kell a filmeseket kipusztítani, hanem segíteni és bátorítani kell őket a helyes út megtalálására. Kádár azt is hangsúlyozta, hogy mindeközben tartsák szem előtt az erre hivatott elvtársak, hogy
filmet mégsem lehet úgy gyártani, mint sárcipőt.
Gervai nem csak a Magyarországon készült alkotásokkal foglalkozik, hanem kitér a külföldről be (nem) hozott alkotások forgalmazására is. Kiderül például, hogy még olyan is volt, amikor egy filmet meghamisított feliratokkal mutattak be, hogy ideológiailag megfelelőbb legyen a dolgozó népnek, és azt is összeszedi, hogy milyen jelentős alkotások nem juthattak el a magyar mozikba, miközben elárasztottak az országot a sematikus szovjet filmek. Beszédes adat, hogy volt olyan szovjet film, amelyre mindössze háromezer ember váltott jegyet, miközben a Psychót az alatt a három hét alatt, amíg ment, több mint háromszázezren látták.
És, miközben a magyar filmrajongók csak álmodhattak arról, hogy ne öt-tíz évvel az elkészültük után láthassák a legújabb európai művészfilmeket vagy a hollywoodi sikerfilmeket, Kádár János és Aczél György feleségeikkel a hatvanas évektől egészen a rendszerváltásig a Hungarofilm Báthory utcai irodájában mozizott. Majdnem ezer pénteki mozidélutánon vettek részt, ahol döntő többségében nyugat-európai és amerikai filmeket néztek meg…
A Politicoban megjelent legutóbbi elemzés szerint a mai magyar és lengyel politika által alkalmazott módszerek lényegében megegyeznek az egykori kommunistákéival.
Bayer Lili újságíró a lap európai kiadásában megjelent cikkét mindjárt azzal kezdte, hogy bár a nemzetközi média sokat foglalkozott a kelet-közép-európai sajtó és a civil társadalom ellen végrehajtott kormányzati támadásokkal, de arra már kevés figyelmet szántak, hogy vajon ezeket a kormányokat miért választják meg újra meg újra, vagy mitől ilyen nagy a támogatottságuk.
Bayer több magyarországi elemzőt, egykori politikust (Jeszenszky Géza), de még a Fidesz híveit is megkérdezi arról, hogy vajon mi Orbán Viktor sikerének a titka. A magyar kormányfő – akárcsak a Jarosław Kaczyński, a lengyelországi PiS kormánypárt vezetője – konzervatív nacionalizmusra építi a politikáját. Eredetileg azért, mert ez tűnt az egyetlen sikeres receptnek a „kommunisták és utódjaik” ellen. Ugyanakkor a Politco cikkírója szerint a kormányzási módszereikben, az ellenség-kreálásban és a saját táboruknak való megfelelésben mindenben a „gyűlölt elődöket” követik.
Bayer rámutat arra, hogy Orbán annak (is) köszönheti a népszerűségét, hogy 2010 után bevezette a közmunkaprogramot, megnövelte a minimálbért, kedvezményeket adott a nyugdíjasoknak, családoknak és így tovább. Csakhogy a Fidesz nem a szegényekre összpontosított, hanem
az alsó középosztályra, amely úgy érezte, hogy semmit sem profitált a kapitalizmusból és a demokráciából.
Bod Péter Ákos azt nyilatkozta az újságírónak, hogy Orbán használja a régi, még iskolákban tanult marxista „mantrákat” – a külföldi spekulációtól kezdve a munkalapú társadalom át egészen az iparosításig bezárólag – és ezeket aktualizálja. Vehemensen harcolt az ellen, hogy a külföldi országok vagy szervezetek uralják a magyar üzleti életet, s minden nemzeti kézbe összpontosuljon. Vagyis, pontosabban: minden a kormányhoz hű oligarchák fennhatósága alá kerüljön.
Ám a Politico újságírója szerint a „kommunistákhoz való hasonlóság” leginkább ott figyelhető meg, hogy Orbán-kormány azzal riogat:
„a Magyarországra nézve legnagyobb veszélyt a Nyugat jelenti”
Több kampányt indítottak Brüsszel és az ENSZ ellen, de még a Budapesten lévő amerikai nagykövetséget is bírálták, mert a magyarországi független médiát akarják támogatni. A migránsokkal való riogatás pedig igazából a jéghegy csúcsát jelenti. Az újsgíró által megkérdezett, többnyire nyugdíjas Fidesz-szavazók valóban hisznek abban, hogy Orbán védelmet nyújt a ” brüsszeli bürokraták, nyugati politikusok, Soros György összeesküvései és a menekült hordák ellen”.
Bayer szerint Orbánt nem véletlenül hasonlítják Kádár Jánoshoz, mivel bár személyiségükben és élettörténetükben eltérőek, politikájuk megegyezik:
„szerény jólét és stabilitás biztosítanak azért cserébe, ha valaki feladja a szabadságának egy részét és nem bírálja nyilvánosan a kormányt.
Orbán sikeresen ébresztette fel a nosztalgiát az idősebb generáció körében egy olyan „aranykor iránt, amikor minden sokkal egyszerűbb és könnyebb volt”, nem beszélve arról, hogy Kádár idején nem voltak jelen nagy számban „külföldiek” (leszámítva a szovjet hadsereget), valamint az életszínvonal és biztonság elfogadhatónak számított.
Bayer az elemzésének további részében a lengyel belpolitikai helyzetet mutatta be, illetve azt, hogy a PiS milyen elemeket vett át a Fidesztől és az egykori kommunista vezetéstől.
Végül a szerző az utolsó bekezdésben azt a kérdést járta körül, hogy vajon mennyire működőképes az a stratégia, amelyet Orbán és Kaczyński követ. Rámutatott arra, hogy mindkét kormány erősen függ az uniós támogatásoktól és a gazdasági fejlődéstől.
Magyarországon az EU antikorrupciós szervei már egy sor nyomozást indítottak a kormányhoz közel álló oligarchák – többek közt a miniszterelnök veje, Tiborcz István – ellen is. Az ellenzéknek ez a vesszőparipája, s korántsem sikertelen módszer, mint ahogyan a hódmezővásárhelyi választás esete is mutatja. Ám Bayer meg van győződve arról, hogy Orbán számára legnagyobb veszélyt nem a korrupcióval kapcsolatos botrányok, hanem a Kádár-utáni generáció jelenti. Velük ugyanis a mostani kormányzat képtelen szót érteni, valamint egyre frusztrálóbb számukra, hogy bármiféle vitatkozási szándékuk süket fülekre talál.
„Az orbánizmus a magyar politika logikájából fakadó következmény”- írja legújabb könyvében, A magyar politikafejlődés logikája című kötet szerzője Csizmadia Ervin. A politikatudós szerint a rendszerváltás után kialakult „újfajta” viszálykodásra nem a jelen, hanem a múlt adja meg a választ. Ennek lényege, hogy a Fidesz nem azért lett ilyen, mert egy politikus, Orbán Viktor elvesztette a mértéket, hanem mert felélesztett egy, a magyar történelmet korábban meghatározó és reaktiválható mintát. Eközben a többi párt semmit nem tud erről a történelmi logikáról. A Független Hírügynökségnek adott interjújában Csizmadia Ervin beszél arról, hogy miért nem tartja autokráciának, vagy diktatúrának az Orbán rezsimet, szó esik Tisza Kálmán, Horthy és Kádár mai politikai és történelmi szerepéről, illetve az ajándékba kapott demokráciánk problémáiról.
Aki ismeri a magyar politikafejlődés logikáját, az sejthette, hogy 27 évvel a kelet-európai, s persze a magyar rendszerváltás után nálunk a kormány szinte leválthatatlanná válik, s létrejön az Orbán-féle autokrácia?
A rendszerváltás idején még alig ismertük a magyar politika fejlődés mozgatórugóit, számomra csak az utóbbi tíz évben vált világossá, hogy valójában mi történt az országban a rendszerváltás után. Ha összevetem ezt a magyar történelmi fejlődéssel, akkor azt látom, hogy a hazai politika változásában vannak visszatérő tendenciák, korszakok, és intézmények. Ilyen visszatérő elem – nem autokráciát mondanék – a monolit hatalom megléte, amelyik a történelmünkben rendre jelen volt, függetlenül attól, hogy milyen korszak volt. Tehát a politikai küzdelmekben nagyon gyakran megerősödik egy nagy kormánypárt, amely aztán rendre kisajátítja a hatalmat. Ez a logika ismétlődik az 150 éve, aminek természetesen megvannak a meghatározó okai.
Mire gondol, mik ezek az okok?
A legtöbb kudarcunk oka, hogy Magyarország valójában nem nyugatos, csak szeretne az lenni, de ez szinte soha nem sikerül. Aminek az a magyarázata, hogy
máig nem sikerül a kapitalizmust meghonosítani, illetve az a fajta liberális demokrácia sem tud kialakulni, ami a nyugati lét alapja.
Ezt a két alapvető elemet tartom a nyugati fejlődés motorjának, tehát gazdasági értelemben a kapitalizmust, politikai értelemben pedig a liberális demokráciát, de nálunk ez csak csökevényesen van jelen, vagy épp szinte teljes mértékben hiányzik, így tehát meg sem tudjuk közelíteni a nyugati fejlettséget.
Vannak persze kiugrások, amikor ugyan közelebb lépünk a nyugathoz, ilyen volt a rendszerváltás utáni első 15 év, de utána megint visszaléptünk ugyanabba a folyóba, amibe a történelem során oly sokszor, vagyis kialakul a centralizált, monolit hatalom, mert a társadalom döntő része nem szabad polgár, nem is olyan vállalkozó, aki érdekelt a hatalom korlátozásában, az erős jogrend és a verseny fenntartásában. Ahol pedig alattvalók vannak, ott a politikában is aszimmetrikus pártverseny alakul ki, amelyben egy párt kiemelkedik a többi közül és megkaparintja a politikai főhatalmat. Vele szemben legfeljebb mikropártok jelennek meg, lásd a mai szétforgácsolódott ellenzéket. Visszatérő folyamat ez a magyar történelemben.
A magyar politikai elit, vagy a magyar választó akarja inkább, hogy autokrácia, vagy monolit hatalom legyen?
Az gondolom, hogy a választó, vagy a politikai elit is akarhat mindenféléket, de nem tudja felülírni az ország fejlettségét – legyen a hatalom bármilyen irányultságú – nem tudja elérni például, hogy az ország nyitottabb legyen a külföld iránt. Ez egy adottság.
Ezt laikusként elég nehéz elhinni, hisz ma az unió komoly pénzt biztosít ahhoz, hogy versenyképes kapitalizmus alakuljon ki, ami a nyitott gazdaság alapja. Legfeljebb a kormány érdeke az elzárkózás, nem gondolja?
Elég sokat írok a könyvemben arról, hogy a magyar progresszióban a felzárkózásra mindig megvolt az igény, de arra is, hogy távolságot kell tartani a nyugattól. Ez a kettősség végigkíséri a történelmünket. Szavakban a mai kormány is elfogadja az európai értékeket, de a gyakorlatban a brüsszeli bürokrata elittel szembe fordul. Ennek is hagyományai vannak. A mi fejlődésünk ugyanis nagyon más, mint a holland, amelynek polgárai évszázadokon keresztül más országokkal együtt alakították a történelmi viszonyaikat; állandó volt a bevándorlás, vagy a kivándorlás. Megtanultak más népek közelségében élni. A magyar fejlődésben pedig a más népektől való elzárkózás, az elkülönülés volt a meghatározó. A könyvben hivatkozom egy Prohászka Lajos nevű szerzőre, aki a XX. század közepén élt. Ő használ egy ilyen fogalmat, hogy „örök szeparatizmus”. Ami arra utal, hogy a történelemben mindig szerettünk elzárkózni, s külön utakon járni. Tehát az, hogy ma Orbánizmus van, az nem feltétlen Orbán Viktor találmánya, hanem építkezik egy nagyon régi hagyományra. Szerintem ezt a dolgot a magyar pártok vagy nem értik, vagy nem veszik komolyan. Pedig ez egy évszázados hagyomány, amitől a magyar nép nehezen fog tudni megszabadulni.
Ugyanakkor a magyar nép Szent István óta befogadó, integrálja a jövevényeket. A magyar állam nem egyszer támaszkodott a külföldiekre, néha még válság idején is képes volt idegen ajkúak befogadására. A zsidóság is szerves része lehetett a magyar történelemnek. Az elzárkózás – amikről ön beszél – inkább csak Orbán Viktor politikai látomása, aminek persze lehetnek gyökerei.
Valóban, az igaz, hogy Magyarország mindig soknemzetiségű ország volt, de az arányok állandóan változtak. A mai kormány nyilván attól fél, hogyha sok bevándorlót enged be, akkor megfordulnak a népességi arányok, amik természetesen módon kialakultak.
De a történelmi Magyarországon is előfordult, hogy az idegen ajkúak aránya magasabb volt, mint a magyarul beszélőké. Mégis békésen éltek egymás mellett. Akkor mégsem egyértelmű az a történelmi tapasztalat, hogy idegengyűlölő, elszeparálódó nemzet a magyar?
Kevesen tudják, hogy a soknemzetiségű ország a XIX. századi nacionalizmust sokkal nehezebben élte meg, mint mondjuk a nyugati országok, amelyek homogénebb lakossággal rendelkeztek. Nálunk a lakosság többsége valóban nem magyar anyanyelvű volt, s ha a reformkor irodalmát megnézzük, akkor Széchenyi komolyan felemeli a szavát a magyarosítás ellen. Tehát a nacionalizmus akkor problémaként vetődött fel, ma pedig inkább pozitív megközelítésnek számít.
Azt állítja, hogy a történelmi fejlődés logikája határozza meg egy ország fejlődését, ebből következően kimondhatjuk, hogy a rendszerváltás az ország múltja miatt nem lehetett sikeresebb? Nem felelősségáthárítás ez?
A magunkfajta kis országok számára a külső tényező szerepe mindig nagyon fontos. Ha tetszik, a nagyhatalmak szerepe meghatározó. 1945 után a keleti, az 1990-es rendszerváltástól, sőt, már előtte is a nyugati nagyhatalmak befolyása határozta meg Magyarország fejlődését. Nagyon leegyszerűsítve: a rendszerváltás mögött ott vannak a nyugati hatalmak, amelyek legyőzték a Szovjetuniót.
Amíg ez a nagyhatalmi struktúra fennáll – tehát a nyugat erős, az orosz pedig nem tényező – addig nagyon egyértelmű a rendszerváltás sikere. Ez a helyzet nagyjából a ’90 évek végéig állt fenn. A megváltozott nagyhatalmi struktúrában viszont már megelevenednek a régi magyar hagyományok. Ha valaki elolvassa Soros Györgynek a globális kapitalizmus válsága című könyvét, amit itthon 1999-ben adtak ki, abban Soros leírja, hogy ő Jelcin idején miként vett részt az orosz politika alakításában. Amikor Putyin kerül hatalomra, akkor Soros György már nem tényező.
Azt akarja mondani, hogy Orbán Viktor emiatt kezdeményezett plakátháborút Soros ellen?
Azt akarom mondani, hogy amerikai befolyás csökkenése, illetve az oroszok újra világtörténelmi tényezővé válása hat a magyar fejlődésre.
Tagjai vagyunk a nyugati klubnak, amit Európai Uniónak neveznek, s ránk mégis növekvő hatással van az orosz hatalom? Ezt pedig mi történelmi hagyománynak tekintjük? Nem lehet, hogy ez csak Orbán Viktor szerint igaz?
Véleményem szerint teljesen megváltozott az a nagyhatalmi helyzet, ami a magyar, vagy a kelet-európai rendszerváltást létrehozta. Ezt ismerte fel a magyar kormányfő, hisz a ’90-es években minden világos volt. A nyugat erősnek számított, a liberális demokrácia pedig emelkedőben volt. Fukuyama megírta a híres esszéjét, amelynek a címe a Történelem vége, ebben azt jósolta, hogy Oroszország szerepe nem nő, legfeljebb, akkor, ha demokratizálódásra képes. Ehhez képest az orosz hatalom a második évezred elejétől újra a világpolitika formálója lett, amit a magyar közönség a mai napig nem reagált le igazából. Mindezt nem pozitív, nem is negatív, tehát kritikus éllel, pusztán rögzíteni szeretném a tényeket.
A helyzetértékeléshez hozzátartozik a geopolitika újbóli megjelenése, 1990-ben, tehát a magyarországi rendszerváltáskor nem tudtuk, hogy az ország története a nagyhatalmi viszonyok terméke, néha úgy is érezhetjük, hogy játékszerei pusztán.
Nem lehet, hogy az oroszok attól lesznek erősebbek, ha a magyar kormányfő atomerőművet rendel tőlük, metró kocsit javíttat, s a szövetségeseit megcsalva tiltakozik az oroszok elleni embargó miatt, ami önmagában növeli a Putyin gazdasági és politikai befolyását?
A rendszerváltás elitje azt ismerte fel, miért szükséges nekünk a nyugathoz tartozni, Orbán pedig azt, hogy az oroszok erősödnek, s újra világhatalmi tényezővé válhatnak. Ezt egyébként nem a magyar miniszterelnök fedezte fel, hanem felismerték amerikai tudósok is. Viszont a magyar ellenzék erre az új geopolitikai helyzetre nem reagált, leginkább csak belpolitikával van elfoglalva, talán azért is van annyira rossz állapotban.
Van, aki szerint Orbán azért kezdett centralizálni, s szüntette meg a súlyok és ellensúlyok rendszerét, elvetve a jogállami demokrácia több elemét, mert a normális kormányváltást garantáló liberális demokrácia teljesítményével nem volt elégedett. Ugyanakkor ez a mai autokrácia is rosszul teljesít, hisz a térség éllovasából sereghajtók lettünk. Kiderül, hogy a teljhatalom sem képes eredményes működésre?
A mai kurzust érdemes úgy nézni, mint az eddigi magyar történelem tapasztalatainak összegzőit. A hagyomány szerint a magyarságnak nem is olyan fontos, hogy a nemzetközi versenyben helytálljon. Az elzárkózás és a szeparálódás hívei szerint nem az anyagi gazdagodás, hanem az ország szuverenitásának megőrzése, a magyar érdek és értékek képviselete a legfontosabb. A könyvemben Babits Mihályt idézem, aki 1939-ben azt írja, hogy
„a magyar nem is akarja megméretni magát a világban”.
Gondolom, ezt Babits nem elismerően írta!
Ő is csak rögzíti a tényt a nemzet karakterológiájáról, mondván: a magyar azért nem akar a nemzetközi versenybe bekerülni, mert a világ úgysem fogja őt elismerni. Úgy érzem, hogy ez a nagyon mély történelmi tapasztalat a Fidesz kormányzásában visszaköszön.
Ennek némileg ellentmond, a „merjünk nagyot álmodni!” szlogen.
Valóban, de ezt jóval korábban, talán még ellenzékben terjesztette a Fidesz. A mai ellenzék persze számon kéri az eredményeket, a teljesítményeket, de úgy tűnik, a választót viszont nem érdekli ez, megelégedett a kormány régi magyar mentalitást tükröző politikájával.
Miközben körülöttünk a szomszéd országok egy versengő demokráciát működtetnek, sokkal jobb eredményekkel. Ez senkinek nem tűnik fel?
Ugyanakkor a V 4-ek között mi is ott vagyunk, ez pedig őrzi azt a magyar hagyományt, hogy nekünk elsősorban kelet- közép- európai népek között kell vezető szerepre szert tenni, mert a nyugat úgysem fog bennünket elfogadni. Ezt a Habsburg magyar monarchiában is így gondolták az akkori elitek, de 1919 után a Horthy-korszakban is.
Gyakran szóba kerül, hogy Orbán Viktor politikai előképe Horthy Miklós, avagy Kádár János is lehet, mindketten komoly hatalommal rendelkeztek, s évtizedekig uralkodtak…
Említhette volna Tisza Kálmánt is, hisz az ő pártja is 30 éven keresztül volt kormányon, az akkori ellenzék képtelen volt labdába rúgni. A mai ellenzék ugyanebbe a helyzetbe került, van néhány nyolc-tíz néhány százalékos párt, ezekből alig feltételezhető, hogy kormányképes erő válik.
Persze, de ez nem jöhetett volna létre, ha nem olyan választási törvény van, amilyet ráerőszakoltak az országra, ami szétdarabolja az ellenzéket!
A választási rendszereket mindig bírálja az ellenzék. Alkalmazkodni kellene hozzá. Ha erre képtelenek, akkor felmerül, hogy a Fidesz távollétében hogyan tudna kormányozni a sok kispárt? A magyar politikában az általam monolitnak tartott pártok minden korban arra hivatkoznak, hogy az ellenzék széttöredezett; igazuk is volt ebben, de az ellenzéknek is, mert az érvényben lévő törvények miatt nem tudtak annyian kormányra kerülni. De életrevaló ötletnek tűnik, hogy a sok, szétfolyó, egymással is vitába keveredő kis párt helyett alakítsanak egyet, vagy két nagyobbat. Különben soha nem lesznek kormányképesek. Ráadásul tudni kéne olyan eszmei alternatívát nyújtani, ami megérinti a választókat.
Azt mondja, hogy az Orbán rendszer nem autokrácia, de ma mégis olyanok a törvények, amelyeket kétharmados többséggel meghozott a Fidesz, hogy az csak az uralmon lévő pártnak kedvez. S így a hatalomból békés, civilizált formában le sem váltható. Félő, hogy itt nem a történelmi hagyományok ápolása, hanem a diktatúra építése folyik. Nem gondolja?
Akkor fordítsuk meg a dolgot: mennyire volt erős az a demokrácia, amelyben ezt meg lehetett tenni? Miért nem volt a magyar társadalomnak kellő ellenálló képessége? Ezt tekintem én alapvető kérdésnek, s ha igyekszünk rá válaszolni, akkor sajnos arra a következtetésre jutunk, hogy már a ’90-es években meglévő demokrácia sem volt fundamentálisan stabil.
Spiró György azt szokta erre mondani, hogy nem kiharcoltuk, hanem ajándékba kaptuk a demokráciát.
Valóban, de a ’90-es évek köztársasága a kapitalizmus problémáival, lényegi elemeivel nem is szembesült. Talán azért, mert a magyar társadalom nem is tudna a vele mit kezdeni, értetlenül áll előtte, hisz nem képes a kapitalizmus logikája szerint élni, versengeni, vállalkozni, kereskedni, de az idők során nem is tanulta ezt meg.
Gazdaságilag tehát a ma működő rendszer félúton megrekedt a szocializmus és a kapitalizmus között, valahol a senki földjén. Eközben túl nagy teher helyeződött a demokráciára, amely egymagában maradt, az idők során deformálódott, s csak idő kérdése volt, hogy mikor fog átalakulni valamilyen más rendszerré.
Azt ön látja már, hogy mi lesz a fejlődés logikája a következő években, évtizedekben?
Jósolni nem lehet, a könyvet azért írtam, mert szerettem volna jobban megérteni magunkat, s az egész ország előéletét, a hátunk mögött hagyott évszázadok élményeit. Ugyanis túlságosan leegyszerűsítettük a történelmi élményeink a feldolgozását. Ha pontosabban megismerjük a történelmünket, akkor reálisabb elvárásaink lehetnek önmagunkkal szemben.
Ma úgy látom, hogy nem fogunk tudni olyan demokráciát kiépíteni, amilyet szerettünk volna a rendszerváltáskor, mert a hagyományaink más útra visznek bennünket.
Nehezen érthető számomra mindaz, amit mond, hisz az ország derékhada elmegy az országból, s megállja helyét a kapitalista viszonyok között, igenis szeretne a világ élvonalába tartozni, nem pedig elszeparálódni, bármit is mondott Prohászka Ottokár. S még azt sem gondolom, hogy az oroszok keblein akar ezt az ország kikötni. Nem lehet, hogy a hatalom félreértelmezi az ország népének szándékát?
Történelmi hagyományainktól nem tudunk eltekinteni. Azt nem gondolom, hogy a mai kormány ne akarna valamit, hisz épp a V4-ek révén akarja felzárkóztatni az országot, s ha úgy adódik, akkor Orbán Viktor az Európai Uniót is meg akarja reformálni, lassan erre kell a kijelentéseiből következtetni. Mindenesetre a kormány bázisát nem azok adják, akik Európa-centrikusak.
A kormány bázisa 2 millió ember, a másik nyolcmillió nem azt akarja, amit Orbán Viktor; vagyis a többség nem unió ellenes, nem orosz barát, nem diktatúra párti. Még akkor sem, ha az ország történetében már voltunk olyan helyzetben, amit nem akartunk.
Ez téves megközelítés, mert a nyolcmilliónak a jó része soha nem szavaz, tehát a magyar lakosság közel fele, negyven százalék el sem megy szavazni. Akik elmennek, s az ellenzékre voksolnak, azok nyolc-tíz párt között osztják meg szavazataikat.
De ma egy ügyes választási, jogi trükkön is múlhat az ország jövője, nem pedig az emberek valós szándékain, hisz a többség kormányváltást szeretne.
Igen, de a mai kormánypártok hívei között van egy világosan körülhatárolható kétmilliós szavazótábor, akik onnan nem tágítanak. Az ellenzéknek pedig sok pártja van, és képtelen megszervezni önmagát. Vagy arra lenne szükség, hogy Magyarországon jöjjön létre egy-két olyan párt, amely képes az ellenzéki szavazókat képviselni, mint a görögöknél a Sziriza, a spanyoloknál pedig a Podemo. De sajnos az újonnan létrejövő politikai tömörülések is belesimulnak az elutasított pártok közé.
Az ország történelmét rendre külföldi erők befolyásolták, elsősorban a nyugat, amely a fejlődés irányába vitte az országot. Aztán jött a kelet, jött a diktatúra. Ma úgy tűnik, hogy kis nyugati kitérő után kelet felé tartunk? Nem lesz ebből tragédia?
Ha a történelmi tanulságokat vesszük, akkor kinéz valami, de nem feltétlen tragédia. Inkább valamiféle rendszerváltás következhet be, hiszen az elmúlt 150 évben 25-30 évenként bekövetkezett valamiféle rendszerváltás, s minden nulláról kezdődött. Reménykedhetünk abban, hogy ha jobban megértjük magunkat, akkor rájön az ország, hogy mit kéne tenni.
Lehet, hogy meg kéne törni a történelem logikáját?
Igen, hogy elkerüljük a tragédiát, ezen dolgozik a Fidesz is. 2010-ben a Fidesz egy olyan tervvel lépett a nyilvánosság elé, ami Szél Kálmán-terv néven vált ismertté, aki nemcsak pénzügyminisztere volt egykor Magyarországnak, hanem miniszterelnöke is. Tevékenysége idején pedig kiválóan együttműködött a kormány és ellenzék. Valószínű valami hasonlóra készült a Fidesz, s persze az egész félresiklott, ahogy az a magyar történelem legsötétebb éveiben is előfordult. Nagyon nagy kérdés, hogy ezt a magyar történelmi trendet valakinek sikerül-e megtörni. Lesz-e olyan politikai erő, amelyik erre képes. Ma úgy látom, a Fidesz már nem is akarja, nem is képes rá.
Orbán Viktornak történelmi esélye volt 2010-ben arra, hogy egy modern Magyarországot csináljon?
Azokkal a szavazókkal, akiket maga köré gyűjtött, nem lehet egy modern Magyarországot teremteni. S azzal a bázissal egy jól működő kapitalizmust sem volt képes kialakítani, amihez kellene jóléti állam is, amire esélyünk sem volt. „Rosszléti állam” pedig nem tud modern országot teremteni.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
Elég sokat írok a könyvemben arról, hogy a magyar progresszióban a felzárkózásra mindig megvolt az igény, de arra is, hogy távolságot kell tartani a nyugattól. Ez a kettősség végigkíséri a történelmünket. Szavakban a mai kormány is elfogadja az európai értékeket, de a gyakorlatban a brüsszeli bürokrata elittel szembe fordul. Ennek is hagyományai vannak. A mi fejlődésünk ugyanis nagyon más, mint a holland, amelynek polgárai évszázadokon keresztül más országokkal együtt alakították a történelmi viszonyaikat; állandó volt a bevándorlás, vagy a kivándorlás. Megtanultak más népek közelségében élni. A magyar fejlődésben pedig a más népektől való elzárkózás, az elkülönülés volt a meghatározó. A könyvben hivatkozom egy Prohászka Lajos nevű szerzőre, aki a XX. század közepén élt. Ő használ egy ilyen fogalmat, hogy „örök szeparatizmus”. Ami arra utal, hogy a történelemben mindig szerettünk elzárkózni, s külön utakon járni. Tehát az, hogy ma Orbánizmus van, az nem feltétlen Orbán Viktor találmánya, hanem építkezik egy nagyon régi hagyományra. Szerintem ezt a dolgot a magyar pártok vagy nem értik, vagy nem veszik komolyan. Pedig ez egy évszázados hagyomány, amitől a magyar nép nehezen fog tudni megszabadulni.
