Kezdőlap Címkék Hatalom

Címke: hatalom

Uraknak való vidék

Szombaton éjjel egy éber honfitársunk migránsnak nézte a fehér mikrobuszokba beszálló pécsi vízilabdázókat és kihívta rájuk a rendőrséget. A közegek hamar tisztázták a helyzetet, és tovább engedték a sportolókat.

Néhány héttel ezelőtt Sri Lanka-i önkntes segítő egyetemistákra hívták ki a zsarukat, mert migránsnak nézték őket, ezt megelőzően Könlőn a halottak napján a temetőbe látogató magyarokat nézték idegennek, és ezért tört ki a pánik.

Sorolhatnánk. Valamilyen szinten mind tehetünk arról, hogy ilyenné lett ez az ország. A szégyen közös, bár a felelősség nem egyforma.

A politikusok, az őket kiszolgáló lakájmédia: bűnösök. Különösen a közmédia azon sajtómunkásai, akik szakmányban hazudnak, hamisítanak, torzítanak. Eltüntetnek tüntetést, bármit, amiről azt hiszik, hogy veszélyes lehet a hatalomra nézve.

Hibáztak azok is, akik annak idején hittek az egymillió új munkahelyben, hittek a szabadságharcnak elnevezett ámokfutás ezernyi hazugságában. Abban, hogy senkit nem hagynak az út szélén. (Ha elfogyott Ön előtt az út, lépjen rá egy másikra.)

Hittek benne lojalitásból, vagy, mert tényleg hinni akartak. Sokan egyszerűen csak butaságból. Mert elszoktak attól, hogy az agy nem azért van, hogy kitöltse a koponyát, hanem gondolkodásra is használható. De ez sem mentség, legföljebb magyarázat.

Még azoknak az írástudóknak is van felelősségük, akik szóltak. Mert nem mondták elégszer, és nem a kellő hangerővel. És nem győződtek meg arról, hogy a hangjuk eljut-e azokhoz, akinek szántuk.

Hibáztak azok is, akik abban bíztak, hogy Európában ezt nem lehet megtenni. Mert most más időket élünk, mint akkor, amikor cudar idők jártak.

Akkor, évtizedekkel ezelőtt is azt hitték azok, akikkel akkor is megtették.

A világra nem szabad számítani. Európa a saját gondjaival küzd, és Amerikát sem különösebben érdekli, hogy a kontinens közepén egy zsebdiktátor kicsiny, mindenre képes csapatával túszul ejtett egy országot. Hogy egy kis európai állam fura ura jószerivel azt tesz a polgáraival, amit akar. Agyonadóztatja őket, ha ahhoz van kedve, lenyúlja a megtakarításaikat, kiszolgáltatottá, védtelenné teszi őket.

Gyűlöletet kelt, uszít, fröcsög.

Megvédi az embereket önmaguktól. A hatalom szemében ugyanis mi hülyék vagyunk. Ezért érezteti velünk, hogy a gondoskodó (és helyettünk) gondolkodó állam híján kárt tennénk magunkban. Mert még annyi sütnivalónk sincs, hogy tudjuk, nekünk mi a jó.

Az ország nagy része még mindig nem fogja fel, hogy jogfosztottá vált. Hogy nem sztrájkolhat, nem szólhat, ha sérelem érte. Nem népszavazhat, csak akkor, ha a kormány ezt akarja.

A hatalom ma mindent megtehet, mert sokan azt gondolták, hogy a politika úri huncutság, a „nagyok” dolga. És mert hagyták, tényleg az lett: uraknak való vidék.

Nem a miniszterek mutogatják a micsodájukat

A kormány magánviszonyokba nem tud, és nem akar beleavatkozni, de elutasítják a hatalommal való visszaélés minden formáját, és a szexuális zaklatást. Ezt mondta Lázár János, a 103. kormányinfón. Nem kérdésre válaszolt a Miniszterelnökséget vezető miniszter, magától hozta szóba témát. Nyilván azért, mert már ő is érezte, mennyire kínos, hogy a kormánynak nincs mondanivalója az elmúlt hetekben nagy port kavaró ügyekkel kapcsolatban.

Megszokhattuk már, hogy a kormány, nemcsak a jelenlegi, de elődei is, ha csak teheti, ellép a kínos ügyek elől. Ha siker van, győz a csapat, akkor látjuk a képernyőn a prominenseket, amint örülnek a győzelemnek. Ha a csapat veszít, akkor mintha ott sem lettek volna.

Amikor csökken az államadósság, önfeledten nyilatkoznak, ha nő – eltűnnek, mint szürke szamár a ködben.

Most is úgy tűnt, hogy a zaklatási ügyekben most sem szólal meg senki a kormány részéről. A hatalom úgy tesz, mintha semmi köze nem lenne semmihez. A kínos ügyeket máskor is alsóbb szintekre passzolják, számos esetben láthattuk, hogy Orbán Viktor miniszterelnök soha nem kerül közelségbe a kormány számára kellemetlen dolgokkal. Vagy hallgatnak róla, vagy ha már nem tehetik meg, valahol alsóbb szinten viszik el a balhét.

A főnökségnek csak a sikerekhez van köze.

Nem mintha a mostanában kipattant zaklatási ügyek a kormány sarai lennének. Nem az ő embereik követték el a vállalhatatlan cselekedeteket, ráadásul mindez nem az elmúlt nyolc év története. De azt állítani, hogy nincs közük hozzá, az sem felel meg a valóságnak.

A mostanában előkerült ügyek ugyanis nem a Vígszínházról, az Operettszínházról szólnak. Ezekhez hasonló vagy éppen ezeknél is szaftosabb ügyek bizonyára más színházakban is előfordulhatnak. És nemcsak színházakban, hanem mindenhol, ahol függőségi viszonyok vannak. Ami most a felszínre került, az a jéghegy csúcsa. Ott van az iskolákban, csalásokban, üzletekben, szerkesztőségekben, éttermekben, bárhol.

A konkrét esetekről nyilván nem a mindenkori kormány tehet,

nem a miniszterek mutogatták a micsodájukat.

De az ő felelősségük, hogy egy országban milyen a légkör, milyen erkölcsi normák az irányadók. Ameddig a parlamentben a hatalmat gyakorló képviselők megengedhetik maguknak az olyan beszólásokat, minthogy Vetkőzz, Ági!, meg az olyanokat, hogy Hol a babydoll?, addig ezen uraknak a társdalom többi tagjától sincs joguk számonkérni, hogy miként viselkednek.

A rendcsinálást, bármennyire is meglepő, felülről kellene kezdeni.

Könyv a hatalom nélküliek hatalmáról

Napra pontosan hat évvel ezelőtt Magyarországon is megjelent egy érdekes és fontos könyv. A Civil bátorság a hatalom nélküliek hatalmáról, azaz rólunk, hétköznapi emberekről szól.

Akkor, 2011. októberében már írtam a könyvről, ám most, újraolvasva az akkori szöveget, rájöttem, hogy mindez ma legalább annyira aktuális, mint akkor volt.

Azért fontos, mert a mindennapokban hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy velünk, „kisemberekkel”, mindent meg lehet tenni. És ezért, mert ezt hisszük, tényleg meg is tesznek velünk mindent.

Steve Crawshaw és John Jackson írták a könyvet, Václav Havel jegyzi az Előszót. Az egykori cseh ellenzéki vezető, későbbi köztársasági elnök ezt írja a könyv előszavában:

„Ma a világban több millióan élnek abban a hiedelemben, hogy körülöttük soha semmi nem fog megváltozni.”

„Ez a könyv azoknak adózik tisztelettel, akik tesznek azért, hogy igazságban éljenek, és tudják, ennek van hatása. Nem csak a jelenről és a múltról szól. Meggyőződésem, hogy a jövőről is.”

A civil bátorság – mostanság megint van alkalmunk megtapasztalni – gyakran minden másnál fontosabb. „Békeidőkben” ezt szerencsére nem tudjuk, és jó is, hogy olyankor nem kell tudnunk. De vannak helyzetek, amikor az ember kockáztatni kényszerül. Az ember ugyanis, kockáztató állat, bizonyos egyedei – nevezzük őket hétköznapi hősöknek – akkor is megtesznek bizonyos dolgokat, amikor tudják, hogy abból bajuk lehet. Életüket, egészségüket, szabadságukat kockáztatják, vagy „csak” az állásukat, előmenetelüket, hivatali megítélésüket.

80 történetet gyűjtöttek egybe szerzők a világ minden tájáról.

Vannak köztük már-már mulatságos, a humor fegyverével harcoló esetek. Például, amikor a lengyelek Jaruzelski diktatúrája idején a közszolgálati híradó műsora alatt kitették a tévéiket az ablakaikba. Később a készülékeket babakocsiban sétáltatták, így demonstráltak a köztévé hazugságai ellen. Némiképp pikáns, ám hatásos a kenyai és a kolumbiai asszonyok szex-sztrájkja, akik testük megvonásával vették rá a hatalom férfijait, hogy hagyjanak fel az erőszakkal. És akadnak persze komorabb történetek is.

Minden diktatúra félelmetes és ijesztő. Nem önmagáért az, hanem azért, hogy az egyes ember hajlamos legyen azt gondolni: a diktátorok hatalma időben és térben végtelen. Hogy örökké tart, és soha sem lesz vége – aki ma uralkodik, az lesz a Vezér holnap is.

Épp ez az elnyomók legfőbb eszköze, ez kezükben a csodafegyver: hogy félelmet keltenek, hatalmukat hatalmasnak és megingathatatlannak mutatják. Ha sokáig és hangosan sulykolják a hazugságokat, az egyszerű ember hajlamos azt hinni, hogy talán mégsem neki van igaza. Hogy egyedül van, vagy csak nagyon kevesek állnak mellette.

Pedig, sokan vagyunk, többen, mint gondolnánk.

Sokan vagyunk, akik szeretjük a demokráciát, a szabad választást – legyen szó pártról, párról, felekezetről, iskoláról.

Mindenről, ami szép, és fontos az életben.

A szabadságot szerető, hatalom nélküli hatalmasoknak, azaz nekünk, valódi polgároknak szól a Civil bátorság című könyv. A hat évvel ezelőtt megjelent könyvben szereplő nyolcvan történet ma is azt üzeni, hogy ne féljünk a félelmet keltőktől: csak akkor félelmetesek, ha félünk tőlük.

Makk Károly még holtában sem kellett a kulturális kormányzatnak

1

Tegnap elbúcsúztunk Makk Károlytól, aki vitathatatlanul a magyar filmművészet egyik legfontosabb alkotója volt. A temetésen a természet az alkalomhoz méltó arcot öltött, az őszi nap simogató sugarai sütöttek át a fák sárguló levelein. Nem voltunk túl sokan. A kulturális kormányzatot senki nem képviselte és nem volt ott Andy Vajna filmügyi kormánybiztos sem.

A magyar kulturális élet mai vezetői tüntetően távol maradtak. Gondolom Makknak – aki egyébként soha nem konfrontálódott a mai vezetőkkel –

az lehetett a „bűne”, hogy 2011-ben őt választották a Széchenyi Művészeti Akadémia elnökének és mind a mai napig ő töltötte be ezt a funkciót.

A Széchenyi Akadémia tagja (volt) többek között Esterházy Péter, Nádas Péter, Kertész Imre, Kurtág György, Eötvös Péter, Ascher Tamás, Enyedi Ildikó, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Jancsó Miklós, Bak Imre, Megyik János, Nádler István stb., egy szóval csaknem mindazok, akik teljesítményükkel hozzájárultak a kortárs magyar művészet gyarapításához.

Közülük sokan külföldön is széleskörű elismertségnek örvendenek, a határokon túl ők jelentik a magyar kultúrát és művészetet, velük azonosítják Magyarországot. Ám egytől-egyig szabad, autonóm emberek, akik sem most, sem korábban nem váltak a politika játékszerévé, a különféle politikai kurzusok kiszolgálóivá. Így volt ez az elmúlt 27 évben, és így van ma is. Nem léptek be abba az MMA-ba, ahová a tagokat nem a művészi teljesítmény, hanem politikai kinevezés alapján veszik fel, és amelynek nem lehet tagja senki, aki kritikusan tekint a mai rezsimre. Makk Károly sem kérte felvételét abba az Akadémiába, amelynek elnöke már első beszédében kirekesztette a magyarságból Makk legrégebbi, legfontosabb barátját; Konrád Györgyöt.

Mert bár Makk nyilvánosan soha nem kritizálta az éppen regnáló rezsimeket, mindig megpróbálta megtalálni a modus vivendit,

művei azonban mindig is a szabadság és függetlenség szellemét sugározták.

A hétköznapokban nem a bátorság volt a legfontosabb erénye, művészetében azonban bátrabb volt sok lázadónál. Nemcsak 56 témájához nyúlt szokatlan őszinteséggel és bátorsággal a hetvenes években, hanem a homoszexualitás témájához is. Jellemző, hogy az „Egymásra nézve” c. filmjét – a ma a liberális értelmiség által ünnepelt – Jeszenszky Géza, 2011-ben, amikor washingtoni nagykövet volt, témája miatt (két leszbikus nő szerelme) levetette a nagykövetség 56-os ünnepi műsorának programjáról.

A temetésére azért nem jöttek el a kulturális kormányzat képviselői, mert számukra a magyar kultúra a vazallus művészetet jelenti, meg azoknak a harmadosztályú alkotóknak az életműve, akiknek művein átsüt – a hatalom által jól hasznosítható – nacionalizmus és rasszizmus. A szórakozás csúcsa pedig a Dzsingisz Khan meg a Terminátor. De sebaj Karcsi! Nem is lettek volna méltók arra, hogy részt vegyenek! Hiszen nekik már a nevére sem fog emlékezni senki, amikor te még mindig a magyar filmművészet legnagyobbjai között fogsz szerepelni.

Forrás: Vásárhelyi Mária, Facebook

Megdönteni Orbán Viktort

Időről időre felröppen a hír, legutóbb a fuhu.hu írt arról, hogy a Fidesz ifjútörökjei már az Orbán utáni időkre készülnek. Az egyik trónkövetelő Lázár János. Hogy Lázárnak mennyi az esélye Orbánnal szemben, arról megoszlanak a vélemények. Mi most felvázolunk két variációt.

A. változat – Lázár, a ravasz

Lázár okos, ügyes, dörzsölt, és főképp ravasz. Már az övé minden hatalom, megszerzett mindent, ráadásul úgy, hogy még a főnöke sem vette észre. Orbán még mindig azt hiszi magáról, hogy ő Magyarország miniszterelnöke, első az egyenlők között, élet és halál ura, nélküle nem történhet semmi, még a légy is visszafordul a határon, ha ő úgy tartja jónak.
Ám a valóságban már minden Lázárnál van, ami ebben a szétlopott országban megmaradt. A miniszterelnökhöz csak az ő testén keresztül vezet az út, engedélye nélkül senki sem férhet Orbánhoz, ő osztja be a programját, dönt arról, hogy kivel, és miről tárgyal. A Facebookon is ő jelöl vissza mindenkit Orbán helyett.

Csak az alkalomra vár, hogy mikor lépjen elő az árnyékból. Bármikor előléphetne, de még nem teszi, mert a várakozás, szerelmesek tudják ezt igazán, gyakran jobb, mint maga a beteljesülés.

Lázár minden hájjal megkent és ravasz, potenciális ellenfeleit már rég negligálta. Rogán a naponta változó (többnyire gyarapodó) vagyoni helyzetével már elbukott az utódlásért folyó harcban, a róla szóló botrányokat állítólag Lázár környezetéből generálták. (Rogán stábja ezt a baráti tüzet Lázár kétmilliós luxusszámlájának, valamint a 23 milliós fácánvadászatának kiszivárogtatásával viszonozta.) Navracsics szintén kilőve, külföldre távozott, ki tudja, visszajöhet-e valaha.

A többiek nem érdekesek. Kósáról kiderült, hogy nyeretlen kétéves, Semjén soha nem volt senki, Orbán jóváhagyása nélkül egy vajas kenyeret sem merne maga megkenni.
Lázár még vár, hogy belépője minél hatásosabb legyen. Hogy minél többen lássák, és lehetőleg felállva tapsoljanak, amikor majd átveszi mostani főnöke szerepét.

B. változat – Lázár, a balek

Lázár egy báb, egy senki. A miniszterelnök kedvenc játékszere, Orbán rajta szereti kiélni kegyetlen hajlamait. Mint a macska az egérrel, úgy játszik ezzel a maga kreálta lénnyel, nem öli meg azonnal, mert a stressz kívánatosabbá teszi a húsát. Ha Orbán akarná, akár már ma felfalhatná, nem állna neki semmiből, a fél fogára sem lenne elég.

Most még csak játszogat vele, mint jóllakott napközis a tányérján lévő ebéddel. Tologatja, néha rászúrja a villájára, esetleg még a szájába is beveszi, (hogy azután szépen visszaköpje), közben élvezi, hogy mások utálkoznak.

Orbánnak nincs főnöke, senki nem szól rá, hogy tessék szépen enni. Ő mindig szépen eszik, mert ha akarna, akkor sem tudna nem szépen enni: Orbán az etalon, az evés úgy szép, ahogyan ő eszik.

Lázár addig van, ameddig Orbán örömét leli benne. Most ahhoz van kedve, hogy még egy ideig gyönyörködjön a Lázár János nevű találmánya vergődésében. Orbánt ma még szórakoztatja, hogy nézheti ezt az embert – szereti szemlélni azokat, akikkel körülveszi magát. Lázár veszélyesnek látszott, ezért közel engedte magához, így mindig látja, és tudja róla, miben mesterkedik.

Lázár ma már nem veszélyes, bár sokan még mindig félnek tőle. Orbán nem fél tőle, mert Orbán nem fél senkitől. Egyedül a saját démonaitól fél, velük viaskodik, a mi nevünkben.
Lázár vagy tudja, vagy nem, hogy milyen sors vár rá. Ha tudja, akkor nem jó neki. Ha nem tudja, akkor még ennél is rosszabb, mert akkor még sok hibát elkövet addig, míg a főnöke végül kegyeskedik kitörni a nyakát.

Mert egyszer biztosan elege lesz Orbánnak a játékból, és idővel unottan tolja félre a kedvenc lendkerekes autóját. Ha nem tud túladni rajta, kidobja a szemétbe.

Menjetek az anyátokba!

Sajtómunkás, régóta ismerjük egymást. Még nem állt föl, mint teszik azt többen mostanában. Talán marad is, mert abban a pozícióban, ahol most ül, túl jó dolga van ahhoz, hogy felálljon.

Ő kérte, hogy beszélgessünk. El szeretné mondani nekem, hogy mennyire sajnálja azt, ami van. Tudja ő, mert közelről látja, hogy ezek tönkre teszik az országot. A saját pecsenyéjüket sütögetik, tömik a zsebeiket, jóllakatják a csókosaikat. Ne gondoljam, hogy ő ezt nem látja. Tudja jól, és zavarja is, higgyem el.

És most el szeretné mondani, hogy mennyire szenved, amiért rossz ügyet szolgál. Most még nem a nyilvánosság előtt mondja el, mert nem lehet tudni, hogy mi lesz. Hogy legközelebb majd ezek győznek, vagy mások. De bennem bízik, mert reméli, hogy én megértem, és elhiszem, hogy ő mennyire sajnálja.

Tényleg nem tehet mást, élni kell. Család van, gyerekek, az iskola sokba kerül.

De nem is erről akar velem beszélni, hanem arról, hogy neki most mennyire rossz. És hogy nekem könnyű, mert megírom azt, amit gondolok, de ő ezt nem teheti meg.

Ezért szeretné, ha megérteném, és meg tudnék neki bocsájtani. Mert ő, lássam be, nem bűnös, hanem áldozat. Ha ő nem teszi meg, megteszi helyette más. Ha ő nem hazudik, akkor mások hazudnak helyette. Kevésbé cizelláltan, árnyaltan. Mások nála sokkal otrombábban hazudnának.

Mert, ezt azért ismerjem el, ő tehetséges. Csak most olyan a világ, hogy a tehetség néha rossz célt szolgál. Hazug célt.

Ha tudnám, mennyi álmatlan éjszakája van emiatt. Hányszor van, hogy izzadva ébred. Forgolódik az ágyában éjszakánként. Rémálmai vannak. Otthagyná ezeket, akiket most szolgál, de nem teheti. Már túlságosan benne van. És kinek segítene azzal, ha látványosan felállna? Csak magának tenne rosszat, de a dolgokon nem változtatna semmit.

Ezért kell őt megértenem, s ezért várja, hogy mondjak valamit. Hogy mi erről a véleményem. Mert amit én mondok, az neki számít.

Segítsek, mert bajban van: nem jön ki sehogyan sem a lelkiismeretével. Ugye, megteszem?

Mondjak már valamit, mert nagyon bántja, hogy nem mondok semmit. Mintha ellenségességet érezne a hallgatásom mögött, meg nem értést. Mondjak már valamit, amivel igazolom, hogy nem tehetett másként.

Jó, akkor mondok valamit. Menjetek az anyátokba! Te, és az összes haszonleső haverod. Húzzatok el az anyátokba! Mind, egytől egyig.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!