Kezdőlap Címkék Filmkritika

Címke: filmkritika

Most kiderül, hogy miért szívás esküvőszervezőnek lenni

Az Életravalók készítőinek új filmjeként hirdetik a héten mozikba kerülő francia vígjátékot, Az eszeveszett esküvőt, de ez a film jóval kevésbé fog mély nyomot hagyni a nézőkben, mint előde. Azért Az eszeveszett esküvő rémes címe ne tévesszen meg senkit: nem egy újabb bugyuta romantikus komédiáról van szó: a film egy, a nyugdíjba vonulását fontolgató esküvőszervező nehéz napját meséli el, és a kiszámítható fordulatok ellenére szinte végig szórakoztató tud lenni.

A közvélekedés szerint Max Angély-nek remek foglalkozása van, hiszen mások boldogságát és szórakozását segíti elő, de már kezd elege lenni a munkájából. Minden pár álomesküvőt szeretne, de a legtöbben persze nemigen akarnak sokat fizetni ezért, míg másoknak elképesztő ötleteik vagy elviselhetetlen stílusuk van. Reggeltől estig, illetve másnap hajnalig pörögnie kell – a filmben folyamatosan jelzik is, hogy éppen hol járunk Max végeérhetetlennek tűnő munkanapjában -, ráadásul magánéleti gondjai is megsokasodnak.

Mikor először találkozunk a Jean-Pierre Bacri által alakított főszereplővel, épp lehord egy leendő házaspárt a sárga földig, amiért megnehezítik a munkáját, hogy aztán siessen egy másik ügyfele esküvőjére, akivel szintén csak a baj van. A kollégái amolyan francia filmes módon folyamatosan veszekednek egymással, a feleségét nem tudja elérni telefonon, miközben a szeretője azért duzzog, mert nem tudják felvállalni a kapcsolatukat. Ráadásul születésnapja van, amit nagyon nem szeretne tudomásul venni, és titokban már azt tervezi, hogy otthagyja az egész vállalkozást.

Max és a megbízhatatlan alkalmazottak. Forrás: Mozinet

Ha ez nem lenne elég, a gondosan megtervezett esküvőn egymást követik a problémák. Először csak egy kis gond van a dj-vel és a fotóssal, illetve lázadoznak a pincérek, de később beüt az ételkatasztrófa és Max még a feketén dolgozó munkavállalók miatt is kezdhet aggódni. Arról már nem is beszélve, hogy egyik alkalmazottja – akinek egyébként is csak jószívűségből ad munkát – a maga különös módszereivel ráhajt a menyasszonyra.

Egymás után jönnek tehát a vicces és kevésbé vicces konfliktusok, de az ember végig arra vár, hogy a sok kis bosszúság után, amelyet Max és a többiek átélnek, jöjjön végre valami komoly bonyodalom. Amikor aztán ez nagy sokágra megtörténik, egyrészt csalódást keltő, hogy tényleg csak ennyi, másrészt egy pillanatig sem hisszük el, hogy hőseink igazi csávába kerültek, és körülbelül öt perc alatt meg is oldódik az egész, jöhet a happy end.

Ez is mutatja azt, hogy mennyire kiszámíthatóak a film fordulatai, ami idővel egyre zavaróbb lesz. Pedig adott egy érdekes karakter, és rajta, illetve munkatársain keresztül a háttérben ügyködők előtérbe állításával tud csavarni egyet a film az egyébként eléggé elcsépelt vígjátéki témán, amit az elszúródó esküvő jelent. De nincs túl sok a meglepetés abban, hogy ki kivel jön össze, hogy Max kibékül-e a szeretőjével, illetve, hogy hogyan oldják meg az egyre sokasodó válsághelyzeteket.

Gilles Lellouche James, az első számú hangulatfelelős szerepében. Forrás: Mozinet

Az pedig egyenesen érhetetlen, hogy miért lett ilyen hosszú a film. Persze mostanában elég gyakori, hogy a másfél helyett inkább a kétórás játékidőt közelítik a nagyjátékfilmek, Az eszeveszett esküvőben viszont semmi olyan nem történik, ami indokolná ezt a hosszúságot, és néhány jelenetet nyugodtan ki is vághattak, vagy meghúzhattak volna a feszesebb tempó kedvéért. Az eszeveszett esküvő hosszúsága azért is érthetetlen, mert egy csomó felvetődő kérdéssel egyáltalán nem, vagy keveset foglalkoztak az alkotók: nem derül ki, hogy mi tartja össze ezt a látszólag nagyon nem összeillő ifjú párt, hogy mi áll Max magánéleti problémáinak hátterében, vagy, hogy miért akarja otthagyni a munkáját, és a munkanélküliség problémáját is csak feldobja a film.

Mindezek ellenére könnyed karácsonyi kikapcsolódásnak jó szívvel ajánlható Az eszeveszett esküvő, főleg, ha valakinek elege van az amcsi vígjátékokból. A főszereplőt játszó Jean-Pierre Bacri tényleg vicces és hiteles, és az is érdekes, ahogy a bevándorlók megjelennek a filmben – bár elég szentimentálisan állt a kérdéshez az Olivier Nakache-

Eric Toledano alkotópáros, akik a rendezésért és a forgatókönyvírásért feleltek csakúgy, mint a 2011-es Életrevalók és a komolyabb húrokat pengető 2014-es Samba esetében. Az biztos, hogy nem ez lesz a legemlékezetesebb alkotásuk a három közül, de a film az esküvői bizniszben utazóknak már csak esettanulmányként is jól jöhet, illetve a házasság előtt álló párok is kifejezetten jól szórakozhatnak rajta, és elcsodálkozhatnak azon, hogy milyen érdekes szokások vannak egy francia esküvőn (vagy irigykedhetnek a helyszínül szolgáló XVII. századi francia kastélyon). Bár, nekik talán mégis inkább a saját esküvőjük után, már megnyugodva érdemes megnézniük a filmet, hiszen Az eszeveszett esküvőben ábrázolt lagzi Murphy törvényéhez tartja magát: ami elromolhat, az el is romlik.

Vizuális orgia az Orient expresszen

A Gyilkosság az Orient expresszen az első pillanattól kezdve azt a benyomást kelti, hogy Kenneth Branagh csinált magának egy nagyszabású filmet, hogy eljátszhassa Agatha Christie zseniális detektívét, Hercule Poirot-t. Más értelme nem nagyon volt ennek az adaptációnak, hacsak az nem, hogy nagy sztárokat láthatunk benne szokatlan külsővel.

Nem lenne fair a kritika, ha nem szögeznénk le már rögtön az elején, hogy van egy olyan hiányossága a Magyarországon bemutatásra kerülő filmnek, amelyről Kenneth Branagh abszolút nem tehet, viszont minden igyekezetünk ellenére nehéz tőle elvonatkoztatni: az idegesítő magyar szinkron. Igaz, a szinkron egyébként is általában ront a filmeken (a kevés kivétel között például a Bud Spencer – Terence Hill filmek és hasonló kaliberű alkotások említhetők), de néha egészen tönkre is teheti az élményt. Ez utóbbi kategóriába tartoznak azok a filmek, ahol a karakterek különböző anyanyelvűek, ezért az akcentusokat is igyekeztek visszaadni a szinkronstúdióban, és nem vígjátékról van szó.

Abban a pillanatban, amikor az első jelenetében Kenneth Branagh raccsolva megszólal magyarul (ami a belga nyomozó francia anyanyelvére hivatott utalni), már sokkal rosszabb helyzetből indul a film.

És ehhez jött még hozzá Willem Dafoe németes akcentusa, amely szintén büntetés a nézőnek. Fontos leszögezni, hogy erről abszolút nem a szinkronszínészek tehetnek, annál is inkább, mert az összeválogatásukra egyébként nem lehet panasz.

Michelle Pfeiffer kulcsszerepet kapott a filmben. Forrás: Fórum Hungary

A másik nehézség a filmmel kapcsolatban az, hogy nehéz túllendülni azon a Poirot-képen, amely az ember elméjében a könyvek, esetleg a korábbi tévé- vagy filmadaptációk alapján él. Jómagam, ha Hercule Poirot-ra gondolok, David Suchet arcát látom magam előtt, és ehhez képest

Branagh kék szemű, átlagos testalkatú Poirot-ja, akinek arcszőrzete emellett egy spanyol lovagot idéz, borzasztóan szokatlan volt.

De ezzel alapvetően nem lett volna baj, hiszen ez a Poirot viselkedésében is más volt: kicsit olyan, mintha James Bonddal keresztezték volna.

Sem ez a némiképp újragondolt Poirot, sem a film többi része – köztük a rengeteg sztár – nem adott magyarázatot arra, hogy miért is volt szükség erre az újabb filmadaptációra (1974-ben készült egy nagy sikert arató, több Oscarra jelölt alkotás a számos tévés verzió mellett). Persze, nagyon érdekes sztorija van az 1930-as években játszódó regénynek, de ez a film nem sokat adott ehhez hozzá. Sőt, a színészek inkább csak elvonták róla a figyelmet, mert nézőként inkább azon csodálkozunk, hogy nahát, ez itt Judi Dench ez meg Penélope Cruz, ahelyett, hogy a karaktereikre figyeljünk.

Azon kívül, hogy kétségtelenül jót tesz a marketingnek, semmi nem indokolta, hogy Branagh ennyi sztárt pakoljon a filmbe.

(Bár Johnny Depp lassan annyi rossz filmet vállal, hogy inkább elrettenteni és nem vonzani lehet vele a nézőket.) Az Andrenyi grófként látható Szergej Polunyin például azért szerepel benne, mert a balett fenegyerekként emlegetett balettsztár a filmben is egy balhés balettsztárt játszik, de nagyon kevés jelenete van, és azok nagy része is elképesztően bizarr.

Johnny Depp sötét titkokat rejteget a filmben. Forrás: Fórum Hungary

De nem csak a szereposztás tekintetében tűnt mesterkéltnek a film.

Az egész alkotás bántóan mű, hiába a rengeteg odafigyelés a hiteles részletekre.

Isztambultól kezdve, ahonnan az Orient expressz elindul a vonat ablakára rakódott jégrétegen és a hófödte hegyvidéki tájakon át Poirot bajuszáig semmi sem hat igazinak. Egyébként még ezzel sem lenne feltétlenül baj, hiszen vannak olyan rendezők, akik pontosan ezzel az eszközzel képesek sajátságos képi világot teremteni, itt azonban ez inkább csak művi hatás maradt meg, pedig digitális kamerák helyett direkt igazi filmet használt Branagh és az operatőr, Haris Zambarloukos.

A rendező egy werkfilmben arról beszélt, hogy ezzel akarta élesebbé, gazdagabbá és színesebbé tenni a filmet, hogy a néző úgy érezze, mintha valóban benne lenne. Lehet, hogy velem van a baj, de nálam Kenneth Branagh metszően kék szeme, a Daisy Ridley száján rosszul felkent rúzs, és az összes többi részlet inkább az ellenkező hatást érte el, így végső soron a film erényei azok, amelyeket Agatha Christie történetének köszönhet.

Brit sztárokban nincs hiány – Daisy Ridley, Olivia Colman és Judi Dench

Az izgalmas, fordulatos sztorit ugyanis elég jól sikerült adaptálni a forgatókönyvben – bár maradtak kidolgozatlan karakterek -, amikor pedig megpróbálták felturbózni a történetet, azt inkább hagyjuk. Kenneth Branagh ugyanis mintha a nagyszabású díszletekkel és a rengeteg külső felvétellel próbálta volna sulykolni a nézőben, hogy márpedig ez film, és nem színház vagy tévé, de ezekkel a forgatókönyvbe erőltetett jelentekkel megint más hatást ért el, és a mesterkéltségre pakolt rá egy jó nagy lapáttal. De összességében a Gyilkosság az Orient expresszen mindezek ellenére is tud szórakoztató lenni (persze főképp azoknak, akik nem olvasták még a regényt, nem láttak más adaptációt, esetleg rossz a memóriájuk) viszont emlékezetes nemigen marad.

Ennyire még sohasem szenvedett Jennifer Lawrence

A héten Magyarországon is a mozikba kerül Darren Aronofsky horrorisztikus elemekben gazdag, elborult filmje, az anyám!, amely igencsak megosztotta a kritikusokat. Egyesek szerint zseniális mestermű, míg mások inkább nárcisztikus agymenésnek tartják a filmet, amelyben Hollywood legnagyobb női sztárját, Jennifer Lawrence-t kínozza meg a rendező.

Darren Aronofsky máskor sem kímélte a női főszereplőit: legutóbbi filmjében, a Fekete hattyúban Natalie Portmant szenvedtette igen plasztikusan egy balerina szerepében, és most is maradt a művészek világánál. De amíg a Fekete hattyúnak hétköznapi módon is értelmezhető sztorija volt, amihez csak plusz jelentésréteget adtak hozzá a szimbólumok, az anyám! már ezekre épül, és a filmben végül úrrá lesz a totális téboly. De ne szaladjunk ennyire előre.

Jennifer Lawrence az anyám!-ban (Paramount Pictures and Protozoa Pictures)

Az anyám! ugyanis olyan, mintha két teljesen különböző filmből állna össze.

Az első részben megismerkedünk a költőfeleséggel (Jennifer Lawrence), aki igyekszik mindent megadni az alkotói válságban szenvedő férjének (Javier Bardem). Mindezért cserébe csak szeretetet vár, illetve azt, hogy valódi társként kezelje a költő. Már a film elejétől egyértelmű, hogy a pár kapcsolata csak meghittnek tűnik, de korántsem kiegyensúlyozott, és amikor idegenek tévednek a feleség által gondosan szépítgetett otthonba (amelyben mintha a saját alkotói hajlamait élné ki), a konfliktusok felszínre kerülnek, amit horrorfilmes elemekkel is érzékeltet a rendező.

A film egyértelműen a pár női tagjának érzéseire koncentrál: a kamera szinte folyamatosan Lawrence arcában van, mindenhova követjük őt, ahogy megpróbálja kétségbeesetten rendben tartani és megvédeni az otthonát a betolakodóktól, miközben a saját férje is ellene dolgozik, mert nem tudja, vagy nem akarja észrevenni felesége frusztráltságát. Ezen a ponton akár még úgy is lehetne interpretálni a filmet, hogy Aronofsky egy fiatal nő történetét ábrázolta, akit a művészet nevében elnyom és manipulál nála jóval idősebb férje, miközben még azzal is megalázza, hogy intellektuálisan nem tekint rá társként.

Innentől kezdve azonban mintha perspektívát váltana a film, és a feleség egyre inkább a művész szabadságát gúzsba kötő, az alkotást akadályozó tényezőként jelenik meg, aki képtelen megérteni és elfogadni, hogy a férje nem csak az övé. Megpróbálja elzárni, külön kis világot építve kettőjüknek, illetve hármójuknak, hiszen időközben teherbe is esik.

A külvilág viszont egyre extrémebb módon tolakodik az életükbe,

és egymást követik a szürreálisabbnál szürreálisabb jelenetek.

A filmben a szereplőknek nincs nevük, Lawrence karaktere anyaként, Bardemé pedig csak ő-ként (Him) jelenik meg a stáblistában, és olyan, mint a feleség anyai ösztöneivel egyszerre védelmezné a férjét, az otthonát és a születendő gyermekét is. Így tehát a film, amely egy érzékeny női történetként indult, átvált egy feminista szempontból elég problémásnak tűnő szimbolizmusba, amelyben az alkotó szellem a férfi, aki az egész emberiségben gondolkodik, és a művészet oltárán bármit képes feláldozni. A nő pedig az anyaság és az otthon, akinek saját, független identitása mintha nem is lenne (csak próbálja megkeresni).

Mivel közben a pár gyereke mellett végre az áhított műalkotás is megfogan, a kettő párhuzamba kerül egymással. Az anyának ott van a csecsemő, amelyet féltőn óvna, a férj viszont a műalkotást szeretné megosztani minél több emberrel, még akkor is, ha később érdemtelennek bizonyulnak erre. A közönség ugyanis nem éri be annyival, hogy elolvassa a gondolatait, betolakodik a költő magánéletébe is, amit az nárcizmusában eleinte még élvez is. Aronofsky annyira túlzó módon ábrázolja a pusztítást, amit az idegenek végeznek a szinte élőlényként kezelt házban, hogy lehetetlen nem szánni a nőt, ráadásul a Javier Bardem által alakított költő végtelenül ellenszenves figura.

Javier Bardem és Jennifer Lawrence (Paramount Pictures and Protozoa Pictures)

De vajon önirónia e a körülrajongott költő alakja vagy Aronofsky tényleg ennyire mindent felülíró dolognak tartja az alkotást?

Mi a jelentősége annak, hogy a pár női tagjának alkotó ereje abban áll, hogy otthont teremt, illetve gyereket hoz a világra, míg a férfi a semmiből varázsol elő szavakat, amelyek megváltoztatják mások életét? Csak a kapcsolatuk szintjén kell értelmezni a pusztítást, ami a pár otthonában végbement, vagy többről is szól a végén már-már háborús filmeket idéző képi világ? Illetve, mivel az anyát az a Jennifer Lawrence játssza, aki a forgatáson jött össze Aronofskyval, felmerülhet az is, hogy talán egy furcsa párterápiának lehetünk tanúi. A rendező talán azért álmodta meg ezt a történetet, hogy mentegesse magát, amiért nagy művészként a hétköznapokban ő is egy beképzelt seggfej?

Ezekre a kérdésekre csak találgatni lehet a választ, ugyanakkor az anyám! vége túlzottan szájbarágós lett. Aronofsky valamiért fontosnak tartotta, hogy a főszereplők megmagyarázzák, hogy mi most itt egy allegóriát láttunk, ez pedig banálisnak hat egy ennyire elvontnak szánt filmben. Mesterműnek tehát korántsem neveznénk az anyám!-at, de akinek eddig bejött a rendező munkássága, azoknak érdemes próbát tenniük vele, ahogy a J-Law rajongóknak is, hiszen ilyen különös szerepben még soha nem lehetett látni a színésznőt.

Ezt a filmet minden sznobnak látnia kell

Ruben Östlund rendező A négyzettel továbbvitte azt, amit 2014-ben a Lavinával megkezdett. Vesz egy idillinek tűnő helyzetet, amit addig cincál, amíg ki nem derül, hogy belülről mennyire rohad az egész. Mindezt megspékeli emlékezetes képekkel és groteszk elemekkel, amelyeken egyszer nevetni vagyunk kénytelenek, a következő pillanatban viszont azon kapjuk magunkat, hogy olyan kellemetlenül feszengünk a moziszékben, mint a szereplők a filmvásznon.

A svéd rendező receptje eddigi munkái alapján jól működik: a Lavinát kedvelték a kritikusok, és korántsem kell ahhoz elkötelezett művészfilmrajongónak lenni, hogy az ember élvezze és még el is gondolkodjon rajta.

Östlund következő filmje,

A négyzet még nagyobb siker lett, hiszen idén elvitte az Arany Pálmát Cannes-ban.

Fontos különbség azonban, hogy míg Östlund a Lavinában egyetlen, elég konkrét konfliktushelyzetre koncentrált, addig A négyzetben sokkal több dolog felmerül a svéd szociális problémáktól (igen, ott is vannak szegény emberek), a képmutató értelmiségi léten és a túltolt polkorrektségen át a művészi alkotás mibenlétéig. Habár korántsem mondhatjuk azt a film alapján, hogy ezekről a témákról Östlundnak ne lenne érdekes és releváns mondanivalója, a sok felvetett problémától néha széttartóvá és összességében feleslegesen hosszúvá válik a film – illetve nehezebben fogyaszthatóvá, mint a Lavina.

Claes Bang A négyzetben. Forrás: Cirko Film

A négyzet főszereplője, Christian – a remek dán színész, Claes Bang alakításában – egy menő kortárs művészeti múzeum vezető kurátora, már amennyire egy ilyen intézmény menő lehet. A kiállítótermek ugyanis konganak az ürességtől, és leginkább gazdag sznobokat vonz be a múzeum, de őket is jobban érdekli a megnyitó után felszolgált étel, mint a kiállított műalkotások. Mindenesetre Christian munkája sok pénzzel és a művészeti közegben nagy hatalommal jár: ő a sikeres értelmiségi, aki nemcsak szakmájában elismert, hanem jó embernek is tűnik. Kedves a beosztottjaival, az újságírókkal, de még a hajléktalanokkal is, ráadásul feltűnően elegáns és jóképű. Épp egy nagyszabású kiállításra készül, amely a toleranciáról, bizalomról, és emberségről szól, de amikor egyszer az utcán kirabolják, az annyira kibillenti a lelki egyensúlyából, hogy hibát hibára halmozva teszi tönkre gondosan felépített életét.

Östlund már a történet elején finoman gúnyolódik azon, hogy mennyire buborékban él Christian és hasonszőrű kollégái, illetve ismerősei.

Hihetetlenül szórakoztatóak azok a részek, amikor a kortárs művészeti világ szereplőit ábrázolja a rendező,

mert minden egyes karakter görbe tükröt tart ennek a közegnek, amely Östlund értelmezése szerint csak látszólag nyitott, valójában viszont a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy mik a valódi világ valódi problémái. Az egyik fő képmutatónak pedig maga Christian tűnik, aki a történet elején még annyira jólnevelt, hogy meg is kapja, hogy ne legyen már annyira svéd, de ahogy gyűlnek a gondjai, egyre inkább előkerül a gyarló oldala is.

Elisabeth Moss és Claes Bang. Forrás: Cirko Film

Az is érdekes, ahogy a művészetről, a műalkotáshoz való viszonyról beszél a rendező: úgy tűnik, hogy A négyzetben szereplő művészetkedvelők csak addig hívei az alkotói szabadságnak, amíg távolságtartással szemlélhetik, és csak felszínesen borzolja fel a kedélyeiket az, amit látnak, de amikor valami igazán húsbavágóval találkoznak – mint a film egyik, a plakátokon is ábrázol nagyjelenetében -, abból inkább már nem kérnek. Kíváncsi lennék, hogy ezzel Östlund mennyire akart üzenni a saját közönségének, hiszen az emberek nagy része nyilván jobban kedvelte a film első, finomabban ironizáló felét, mint az egyre több szerencsétlen sorsú embert ábrázoló másodikat.

Bármelyik értelmezésre is koncentrálunk a film kapcsán,

Östlund A négyzetben az emberi kapcsolatok különböző szintjeit és formáit vizsgálja.

Szó van munkahelyről, családról, társadalmi csoportókról, vagy éppen művészről és közönségéről, illetve a médiáról és a befogadóról is. Természetesen a párkapcsolatok sem maradhatnak ki a szórásból, bár Chrisitian és a vele újságíróként megismerkedő Anne – akit a nagyon sikeres tévés színésznő, Elisabeth Moss játszik – viszonya elég kevéssé nevezhető annak. Furcsa módon ez a szál illett bele a legkevésbé a film szövetébe, de cserébe jó pár emlékezetes jelenetet köszönhetünk neki, például Moss rendhagyó flörtölését és az év eddigi legfurcsább mozis szexjelenetét.

Van remény

0

A remény másik oldala. Ez a film címe. Ari Kaurismäki legújabb filmje, lassú, néha unalmas, de közben pompás karaktereket és helyzeteket skiccel fel.A rendező nyilatkozata szerint a legutolsó. Kár lenne.

Egy szénkupac. Egy onnan előbújó fej, majd test. Egy arab fiú, aki megérkezik Finnországba. Egy középkorú finn úr majdnem elüti. Később otthagyja alkoholista feleségét. Éttermet nyit. Ezeknek találkozniuk kell, nyilvánvalóan. De addig a szír fiatalember megjárja a rendőrséget, a menekültügyi eljárás végén haza akarják toloncolni. Egy nővér kinyitja neki az ajtót. A férfi amúgy a húgát keresi. Sokan segítenek neki. Csak úgy. Nem pénzért. Többször találkozik nácikkal is. A film vége enigmatikus, nem lehet tudni, mi lesz Khaleddal. Ő már megtette a magáét, felkutatta a húgát.

 

Ari Kaurismäki legújabb filmje, lassú, néha unalmas, de közben pompás karaktereket és helyzeteket skiccel fel. Kártyaklub, menekültszállás, étterem – és persze az elképesztő figurák. Feleségek, pincérek, szakácsok, hivatalos emberek, csalók. Hétköznapi emberek. Semmi különös. Csak közben segítenek egy idegennek. Csak úgy. Nem kérdeznek tőle gyakorlatilag semmit. Bújtatják, etetik, megkeresik a testvérét. Furcsa ország. Az érzelmeket nem nyilvánítják ki. Blazírtak, sumákok, linkek. Isznak. Sokat. A bürokraták teszik a dolgukat, a menekülteket meghallgatják, ellátják, azután döntenek a sorsukról. Ez a világ egyik legélhetőbb országa? Így működik? Működik. Mindenki tud valamennyire angolul. Ha egy idegen segítségre szorul, szóba állnak vele. Sőt: időnként kockázatot vállalnak és becsapják a hatóságot. Nem hősök. Tudják, honnan jön a menekült. És azt is, miért.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!