Úgy kezdődött, hogy volt egy életünk. Nem mindig jó, de összességében élhető. (Ez egy életnél meglehetősen alapvető szempont.)
Ám egyszer, ahogyan az pszicho filmekben történni szokott, közénk keveredett egy furcsa szerzet. Még csak nem is erőszakkal törte ránk az ajtót – addig hízelgett és ígérgetett, míg be nem fogadtuk az otthonunkba.
Kezdetben nem éreztük, hogy mekkora a baj. Történtek furcsa dolgok, de ezeket sokáig nem vettük komolyan: ahol sok minden furcsa, ott már majdnem minden megszokott.
Ám egyik nap leesett egy kép a falról. Másnap élettelenül feküdt a köszöbön a macska. Egy héttel később nyitva találtunk egy kulcsra zárt ajtót.
Idővel a jövevény egyre zavartabban viselkedett. Lassanként megváltozott minden. Mások lettek a zajok, a zörejek, újak a szagok, az illatok. Fakultak a színek, repedtek a falak, összementek a terek.
Már kérdezni is csak halkan mertük egymást: őrült ez, vagy csupán gazember?
Megváltozott a nyelv, a szavak már nem azt jelentik, mint valamikor. Ha valakitől elvett valamit, azt mondta: idáig nem volt lehetőséged, hogy részt vállalj a közös terhek viseléséből, de most megteremtettem a számodra.
Ha azt mondta, megvéd valamit, az azt jelentette, hogy elveszi.
Azóta ez van. Ha kérdezzük, nem válaszol. A tájékoztatás a számára azt jelenti, hogy csak azt mondja el nekünk, amit ő fontosnak tart közölni velünk.
Korábban nem voltak ellenségeink, most szerzett nekünk sokat. Valami írásra hivatkozik, az apró betűs részben állítólag mindenre felhatalmaztuk. Forradalomról beszél, fülkéről és magas csúcsokról, oxigénpalack nélküli hegymászásról. Nemzeti együttműködésről, miközben már csak írásban érintkezik bárkivel. Nemzeti konzultációnak nevezi, hogy kérdőíveket küldözget közpénzen, mindenkinek.
Bármit mond, bármit tesz, a zemberekre hivatkozik. Akik, állítólag, mi magunk lennénk. Rákosi és Kádár is az emberekre hivatkozott, csak ők dolgozó népnek és uralkodó osztálynak nevezték az általuk elnyomottakat.
Félelmetesnek próbál mutatkozni, közben látszik rajta: ő az, aki retteg.
Egyszer, amikor épp lankadt a figyelme, érintkezésbe léptünk a külvilággal. Nem hitték el, amit mondtunk. Azt mondták, hogy kitaláltuk az egészet. Ilyen nincs, mondták, ez nem lehet igaz.
Talán tényleg nincs. Talán tényleg nem igaz.
Csak egy film. A közepesnél gyatrábban megírt forgatókönyvvel, és hatásos, de nem igazán eredeti zenei effektekkel.
Ha ez tényleg egy film, akkor én már láttam a végét.
Elárulom: happy end lesz. Csak még azt nem tudom, hogy mikor.
Ezt nevezik könnyed, nyári limonádénak. Azt nem tudom, hogy mennyire hűsít. A Mamma Mia! azért üdítőbb volt, meg hát abban játszott Meryl Streep.
Persze hozzá a kamera végig pásztáz szép fővárosunk panorámáján, hogy mindez még impozáns is legyen. És bár a jelenetnek semmi, de semmi köze a továbbiakhoz, de nagy leleménnyel fölkonferálják vele, hogy egy csónakház körül bonyolódik majd a jobbára műbalhé.
Hogy mitől a száznyolcvan fokos fordulat, azt a forgatókönyvben elfelejtették megírni, így szegény Rátóti nem is játszhatja el, pedig feltehetően képes lenne rá. De hát a fő cél nyilván a totális boldog végkifejlet volt, amihez nem kell más, mint egyetlen beképzelt seggfej banálisan egyszerű legyőzése.
