A Cairo Scene nevű portál beszámolója szerint két egyiptomi színésznőt inzultált egy magyar férfi a Felhők felett című egyiptomi tévésorozat budapesti forgatásán. A színésznők egyébként épp arról forgattak egy jelenetet, hogy inzultus éri őket, mert fejkendőt viselnek, amikor a férfi kiabálva kifogásolta, hogy a nőkön fejkendő van. Hírünk a világban.
Miután az államfő elolvasta ezt a cikket, haladéktalanul magához kérette a miniszterelnököt és közölte vele: eddig, és nem tovább. Elég volt a gyűlöletből, amivel mérgezik az emberek lelkét! Azonnal hagyják abba az uszítást!
Ezt követően az államfő soron kívül műsoridőt kért a köztévétől, mondván, fontos bejelentésre készül. Amikor aztán az esti órákban megjelent a képernyőn, közölte az emberekkel: bocsánatot kér, amiért idáig hallgatott.
Oka volt rá, mondta, olyan ok, amelyet most nem fejtene ki részletesen. De már nagyon bánja, hogy csak most vette magának a bátorságot, és hogy idáig a lojalitás felülírta benne az embert.
Elismételte, amit a miniszterelnöknek már napközben elmondott: hogy elég volt a gyűlöletből. Ha ez így megy tovább, kihal a nemzet, mert a mérgezett lelkek előbb, vagy utóbb testi bajokat is okoznak.
És az államfő elismételte azt a hasonlatot is, amelyet egy honfitárs publicista cikkeiben többször is olvashatott: hogyha méreg kerül egy szervezetbe, az megfelelő kezeléssel, az esetek többségében gyógyítható. Ha ezt a mérget nem távolítják el időben és sokáig lappang a szervezetben, akkor az illető, akihez a mérgezett test tartozik, menthetetlen lesz és meghal.
Ezt mondta volna az államfő napközben a miniszterelnöknek és este a tévében, ha egy másik országban, és nem Magyarországon élnénk.
Ha egy szóval kellene jellemezni a legújabb Star Wars-filmet, amely a Han Solo történetét középpontba állító spin-off, azt mondhatnánk, hogy mindenféle szempontból korrekt. Nem ezért a filmért fog valaki beleszerezni a Csillagok háborúja univerzumába, de csalódást sem okoz a Solo – Egy Star Wars történet.
Habár ez utóbbi mondat nem hangzik túl nagy dicséretnek, tulajdonképpen az, hiszen nehéz feladatra vállalkozott a kreatív stáb és Ron Howard rendező. Egy mindenki által jól ismert, ikonikus karakter előtörténetét kellett bemutatni, és meg kellett találni azt a színészt is, aki eladható a fiatal Harrison Fordként, miközben a Solónak önmagában is meg kellett állnia a helyét. Nagyon sok buktató rejlett tehát a vállalkozásban, míg a 2016-ban bemutatott első spin-offal, a Zsivány Egyessel több szempontból egyszerűbb volt a helyzet. Ott a szó szoros értelmében mellékszálról volt szó, ezért teljesen új, ismeretlen karakterekre lehetett építeni a sztorit, akiknek története gyakorlatilag le is zárult a film végén. A Solo esetében ez nyilvánvalóan nem volt opció: ezt a filmet sokkal jobban be kellett ágyazni a fő történetszálba, és Han Solón kívül más ismert karakterek is megjelennek benne.
Tulajdonképpen a spin-offok létének két oka van (mármint ha eltekintünk a piszkos anyagiaktól, ami nyilvánvalóan a legfontosabb, mindent megmagyarázó ok): a messzi-messzi galaxisban rengeteg még a potenciál Skywalkerék és kapcsolt részeik történetén kívül, számos új bolygót, lényt, gonoszt lehet bemutatni, azaz szó szerint új világokat megnyitni a nézők előtt, plusz ott van a rengeteg esemény és karakter, akiket vagy amiket megéri jobban, más nézőpontból is megismerni. A Solo ezeknek az elvárásoknak is tökéletesen megfelel: kapott egy saját filmet egy közönségkedvenc karakter, akiről ezáltal kicsit többet megtudhatunk, és sikerült tovább tágítani a Csillagok háborúja univerzumát is.
Spoilerezni nem szeretnénk, ezért a történetről legyen elég annyi, hogy tulajdonképpen azt mutatja be a film, hogy
hogyan lett Han Solóból az Új reményben megismert Han Solo, a hivatásos űrcsempész.
Hogyan vált azzá a kissé mogorva, magányos farkassá, aki nem szívesen szövetkezik senkivel, és fennen hangoztatja, hogy csak a saját érdekeit nézi, de azért világos, hogy ha arra kerül sor, lehet rá számítani az erő jó oldalán.
A Solót játszó Alden Ehrenreich, Csubakka és Emilia Clarke Csillagok háborúja ûreposz legújabb része, a Solo: Egy Star Wars-történet bemutatója előtt Cannes-ban (MTI/EPA/Franck Robichon)
Mindez persze nem működne, ha nem lenne hihető, hogy ez ugyanaz a karakter, mint akit Harrison Ford alakításában megismertünk. Kijelenthetjük, hogy a viszonylag ismeretlen Alden Ehrenreich személyében nagyjából hiteles Han Solóra bukkantak az alkotók. Ehrenreich nem értelmezi újra Solo figuráját, és nem mutat be nagy ívű karakterfejlődést sem, de hát a Star Wars filmeket soha nem a kiemelkedő színészi teljesítmény miatt nézték az emberek. Sőt, igazából ebben az esetben talán jobb is, hogy Ehrenreich nem tűnik annyira karizmatikus figurának. Nem lehet azzal vádolni, hogy saját egyénisége átütne a vásznon, ezért nem is áll előttünk egy teljesen új Han Solo, hanem tudja hozni a már megismert figurát, csak annak egy naivabb, csillogó szeműbb verzióját. Azt sem lehet ráfogni, hogy utánozná Harrison Fordot, de azért van bennük kellő hasonlóság ahhoz, hogy működjön az összekapcsolás. És itt nem csak a külsőségekre gondolok, bár nyilvánvalóan erre is odafigyeltek.
Ehrenreich alakítása összességében pontosan olyan, mint maga a film: korrekt.
Nagyjából ez mondható el a többiekről is, hiszen kifejezetten izgalmas új szereplőt nem ismertünk meg. Woody Harrelson megbízhatóan hozza a saját figuráját, aki azonban nem kifejezetten érdekes, Daniel Glover viszont kifejezetten jó a tenyérbemászó Lando Calrissian szerepében. Benne azért még bőven van potenciál. A Trónok harca sztárja, Emilia Clarke ellenben nem alkotott igazán maradandót a szerepében. Pedig a karaktere elég összetett lenne, bár mentségére legyen mondva, hogy igazából pont az nem derül ki, hogy miért lett ilyen Qi’ra, így pedig elég nehéz bárhogy viszonyulni hozzá, és mintha a színésznőnek sem sikerült volna. És, ha már szóba került a Clarke-ból sztárt csináló sorozat: talán még annyit elárulhatunk a Solo történetről, hogy kis túlzással több árulás, átverés és háttérben zajló mesterkedés van benne, mint egy évadnyi Trónok harcában. Ami egy ponton már feldolgozhatatlanul sok is lesz, és mi is legalább annyira belezavarodunk abba, hogy ki kivel és hogy, mint maguk a szereplők.
Donald Glover Lando Calrissian szerepében. Forrás: Fórum Hungary
Ráadásul a motivációk sincsenek a legjobban kidolgozva, de pont ezért is mondhatjuk korrekt, és nem kiemelkedően jó filmnek a Solót. Hiszen
sikerült megfelelnie a vele szemben támasztott komplex elváráshalmaznak, de igazán maradandó élmény nem lett.
Önálló alkotásként is értékelhető, amihez nem kell kívülről fújni az összes korábbi Star Wars-filmet (bár, ha létezik olyan néző, aki meg egyetlen epizódot sem látott még, azért nem feltétlenül ezzel kezdje), viszont rengeteg olyan kisebb-nagyobb utalás van benne, ami fellelkesítheti a keményvonalas rajongókat is, és még azt is sikerült elhitetni, hogy Han Solót lájtuk. Az már inkább csak kötözködés, hogy Ehrenreich igazából nem tűnik fiatalabbnak, mint Harrison Ford
Kérdés, hogy milyen lett volna a film, ha nem küldik el az eredetileg a rendezésre felkért Phil Lord és Chris Miller alkotópárost (21 Jump Street, Lego Batman), akik helyett aztán a veterán Ron Howardra (A Da Vinci-kód, Egy csodálatos elme, Apollo 13) bízták a Solót. Úgy tűnik, nagy törést nem okozott a munkálatokban a rendezőváltás, a háttérbeli kreatív viták egyáltalán nem látszódnak a filmen. Valószínűleg egyedibb alkotás született volna Lord és Miller keze nyomán, bár az korántsem biztos, hogy jobb.
A francia Luc Bessont, Az ötödik elem és A nagy kékség rendezőjét, a Taxi-filmek producerét egy 27 éves színésznő jelentette fel.
A színésznő, akinek a nevét nem hozták nyilvánosságra, pénteken ment be a rendőrségre, és a Hollywood Reporter szerint azt mondta: amikor a Le Bristol szállodában találkoztak, Luc Besson beletett valamit a teájába, ami
elkábította, és ezt kihasználva a rendező megerőszakolta.
A rendőrség vizsgálatot indított. A rendező nincs Franciaországban, ezért őt nem tudták kihallgatni. Ügyvédje mindenesetre azt írta egy közleményben:
„Luc Besson leesett a székről, amikor meghallotta a vádakat,
és határozottan tagadja őket.”
Közben Asia Argento, aki a cannes-i filmfesztiválon is beszélt a zaklatási ügyekről és azok emblematikus alakjáról, Harvey Weinsteinről, azt mondta: ő már nyolc hónappal ezelőtt hallott az ügyről.
Luc Besson rendezte többek között Az ötödik elem, a Nikita, a Léon, a profi, a Metró, a Valerian és az ezer bolygó városa és A nagy kékség című filmeket, és ő volt a Taxi-filmek producere is. 12-szer jelölték a francia Oscar-díjnak is nevezett César-díjra, amit 1998-ban meg is kapott Az ötödik elemért.
Emellett befolyásos üzletemberként is számon tartják. Az EuropaCorp produkciós és forgalmazó cég vezetőjeként 2012-ben hozta létre Párizstól északra a Cité du cinéma filmstúdiót, amelyben a forgatási helyszínek mellett filmművészeti iskola is működik.
Nem volt egyértelmű esélyese a 71. cannes-i filmfesztivál versenyprogramjának, de a szakma egyöntetű véleménye szerint kiemelkedő volt az ázsiai filmes felhozatal, és ennek megfelelően az Arany Pálmát is egy ázsiai rendező, a japán Hirokazu Kore-eda alkotása kapta, a zsűri Nagydíjával pedig a hosszú idő után visszatérő Spike Lee Ku Klux Klánról szóló filmjét jutalmazták. A Harvey Weinsteint nemi erőszakkal vádoló Asia Argento is felszólalt a díjátadón, a producer vadászterületének nevezve a fesztivált.
Hirokazu Kore-eda neve az átlagos nézőnek korántsem a legismertebb volt a 21 filmből álló versenyprogram rendezői között, de Cannes-ban nagyon kedvelt filmesről van szó, aki 2013-ban már elnyerte a zsűri Nagydíját A fiam családja című filmjéért. Ezúttal a Shoplifters című drámájával nyerte el a fesztivál fődíját. A film egy kisstílű bűnözőkből álló japán családról szól, akik befogadnak egy bántalmazott gyereket.
Japán film több mint húsz év után nyert fődíjat Cannes-ban.
A második legrangosabb díjat, a zsűri Nagydíját Spike Lee BlacKkKlansman című filmje kapta. A rendező 27 év után tért vissza Cannes-ba, ezért nagy várakozás előzte meg a Ku Klux Klánba beépülő fekete rendőrről szóló filmjét, amelyben az amerikai focistából színésszé avanzsáló John David Washington, Denzel Washington fia, illetve a Star Wars-filmek új sztárja, Adam Driver játssza a főszerepet.
Spike Lee amerikai rendező a zsűri Nagydíjával (MTI/EPA/Sebastien Nogier)
A legjobb rendező a lengyel Pawel Pawlikowski lett, aki Zimna wojna (Cold War) című filmjével versenyzett, és korábban az Ida című filmjéért megkapta a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscart is.
A női rendezők sem maradtak díj nélkül: Nadine Labaki libanoni rendező kapta a zsűri díját a Bejrútban játszódó, dokumentumfilmszerűen forgatott Capharnaüm című filmjéért, amely egy 12 éves menekült utcagyerek története.
A forgatókönyvírói díjat megosztva kapta a 2014-ben Nagydíjat nyert olasz Alice Rohrwacher a Lazzaro felice (Boldog Lazzaro) című filmért, amelynek a rendezője is ő volt, illetve a filmezéstől és az utazástól eltiltott iráni Dzsafar Panahi, aki illegalitásban forgatta Three Faces című filmjét.
A legjobb női alakítás díját a hivatalos verseny utolsó napján bemutatott Ayka egy kirgiz menekültnő története Moszkvában című film főszereplője, a kazah Szamal Eszljamova kapta. A férfiaknál pedig Marcello Fontét díjazták, aki Matteo Garrone Dogman című filmjében egy, a jövedelmét drogkereskedéssel kiegészítő kutyakozmetikust játszik.
A fesztivál hivatalos és párhuzamos szekcióiba beválogatott 19 elsőfilm közül a legjobbnak járó Arany Kamera-díjat a belga Lukas Dhont Girl című filmje kapta, amelyet az Un Certain regard szekcióban mutattak be. A film egy 15 éves, fiú testbe született lányról szól, akinek az az álma, hogy balerina legyen.
Fókuszban a nők helyzete
A díjátadó és a fesztivál azonban nem csak a díjazottakról és a filmekről szólt. Mivel ez volt az első cannes-i filmfesztivál a Weinstein-botrány és a #metoo kampány óta, Marlene Schiappa, a nők és a férfiak egyenjogúságáért felelős francia államtitkár vezetésével kampány is indult a szexuális zaklatások ellen: röplapokat osztogattak a megfelelő viselkedésről és egy segélyvonal is üzemelt a fesztivál ideje alatt.
Szombat este pedig beszédet mondott Asia Argento, aki azzal vádolja Harvey Weinsteint, hogy 1997-ben megerőszakolta, éppen Cannes-ban.
„21 éves voltam. A fesztivál volt a vadászterepe. Szeretnék tenni egy jóslatot: Harvey Weinsteint soha többé nem látják itt szívesen”
– mondta a színésznő, mikor a legjobb női alakítás díját vezette fel.
Ezen kívül a 71. cannes-i fesztivál egyik legemlékezetesebb eseménye az volt, amikor női filmesek kart karba öltve vonultak a vörös szőnyegen a filmipar nemi diszkriminációja ellen tüntetve. Cate Blanchett, Kristen Stewart és Salma Hayek is ott volt a 82 nő között, csakúgy, mint Agnes Varda francia filmrendező. A protestálás szóvivője Cate Blanchett, az idei zsűrielnök volt, aki arról beszélt, hogy a 82 nő azokat a filmrendezőket képviseli, akik 1946 óta megfordultak Cannes-ban 1886 férfi társuk mellett. Hozzátette, hogy az Arany Pálmát eddig 71 férfinek ítélték oda, és mindössze két női rendező kaphatta meg. Egyébként a női zsűrielnök is ritkaságnak számít Cannes-ban, eddig tíz alkalommal volt rá példa, és Cate Blanchett elnöksége azért is jelentős, mert a szexuális zaklatások elleni fellépés egyik fontos szószólójáról van szó.
A 71. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál zsûrije. Balról jobbra: Kristen Stewart amerikai színésznõ, Cate Blanchett ausztrál színésznõ, zsûrielnök, Robert Guédiguian francia rendezõ, Lea Seydoux francia színésznõ, Ava DuVernay amerikai rendezõ, Khadja Nin burundi énekesnõ, Csang Csen tajvani színész, Andrej Zvjagincev orosz rendezõ és Denis Villeneuve kanadai rendezõ. (MTI/EPA/Franck Robichon)
Egyébként is igyekeztek a kortárs problémákra, és ezen belül női témákra koncentrálni a szervezők, és ebbe a vonalba egyébként tökéletesen beleillet Szilágyi Zsófia Egy nap című alkotása is, amely a verseny párhuzamos programjaként futó, első- és második filmesek alkotásait bemutató Kritikusok Hetén debütált. Itt hét film volt versenyben a fődíjért, és ugyan nem Szilágyi Zsófia alkotása nyert, de megkapta a FIPRESCI kifejezetten újonnan bemutatkozó rendezőket jutalmazó különdíját.
Sok új rendező és erős ázsiai jelenlét
Idén egyébként a versenyprogramra is jellemző volt, hogy a nagy nevek helyett sok olyan rendező kapott meghívást, aki újoncnak számít, azonban minden törekvés ellenére csak három női rendező filmje versenyzett az Arany Pálmáért. Persze voltak visszatérő nagy neveik is 21 versenyfilm rendezői között: például a francia újhullám emblematikus alakja, Jean-Luc Godard, aki Le livre d’image (Képeskönyv) című filmesszéjével szerepelt a válogatásban. Az ikonikus francia rendező munkásságát különdíjjal ismerték el a díjátadón.
Már a díjak kiosztása előtt sok helyen kiemelték, hogy idén kifejezetten erős volt az ázsiai filmes felhozatal. Nagyon lelkesedtek a kritikusok a dél-koreai Li Csang Dong Burning című filmjéért, amely a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége (FIPRESCI) díját is elnyerte, és a talán a fesztiválon kívül is nagyobb sikert arathat, hiszen főszereplője a The Walking Dead című sorozat egykori sztárja, Steven Yeun.
A fesztivál nyitófilmje az iráni Ashgar Farhadi Nyílt titok című, Spanyolországban játszódó pszichothrillere volt, amelyben az egyébként is egy párt alkotó Penélope Cruz és Javier Bardem alakította a főszerepeket.
Nagyszabású hollywoodi produkciókkal viszont ezúttal nem kényeztették a közönséget, egyedül a Star Wars filmek legújabb spin-offját, a Solo című filmet vetítették le, bár a beszámolók szerint nem övezte túl nagy érdeklődés.
A Solót játszó Alden Ehrenreich, Csubakka és Emilia Clarke Csillagok háborúja ûreposz legújabb része, a Solo: Egy Star Wars-történet bemutatója előtt (MTI/EPA/Franck Robichon)
Botrányokból sem volt hiány
A fesztivál versenyen kívül bemutatott zárófilmje körül volt idén a legnagyobb balhé. Terry Gilliam The Man Who Killed Don Quixote (Az ember, aki megölte Don Quijotét) című filmjével kapcsolatban felmerült, hogy esetleg be sem lehet majd mutatni, miután az egyik producer, Paolo Branco le akarta tiltatni a vetítést. Az egykori Monty Python-os Gilliam majd húsz évig forgatta saját, modern környezetbe helyezett Don Quijote-feldolgozását, amelyben Jonathan Pryce „Don Quijote”, és Adam Driver is főszerepet játszik benne. Rajtuk kívül Olga Kurylenko és Stellan Skarsgard is szerepet kapott a végül nagy nehézségek árán, többszöri nekifutásra elkészült filmben. A fesztivál a rendező pártját fogta a vitában, és a bíróság végül úgy döntött, hogy a Gilliam és a producer között fennálló jogviták ellenére Cannes-ban és utána a francia mozikban is bemutathatják a filmet.
Szintén botrányosra sikerült – már megint – Lars von Trier visszatérése is Cannes-ba:
a dán rendezőt hét éve kitiltották a fesztiválról, most pedig egy extrém módon erőszakos horrorral tért vissza, amelyet egyes kritikusok remekműnek, mások öncélú botránykeltésnek tartanak. A The House That Jack Built egy elmebeteg sorozatgyilkosról (Matt Dillon) szól, aki válogatott kegyetlenséggel öli meg áldozatait. A filmet versenyen kívül mutatták be.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország Európa közepén. Nem túl nagy, kicsit huzatos, de a célnak megfelelt. Ez volt a mi országunk, úgy hívták, hogy Magyarország.
Aztán, mintha csak egy pszicho-filmben történne mindez, közénk keveredett egy furcsa szerzet. Még csak nem is erőszakkal törte ránk az ajtót – addig hízelgett és ígérgetett, míg be nem fogadtuk az otthonunkba.
Kezdetben nem éreztük, hogy mekkora a baj. Történtek furcsa dolgok, de ezeket nem vettük komolyan: ahol sok minden furcsa, ott már majdnem minden megszokott.
Ám egyik nap leesett egy kép a falról. Másnap élettelenül feküdt a küszöbön a macska. Egy héttel később nyitva találtunk egy kulcsra zárt ajtót. Megszűnt egy újság, lemondták egy színész fellépését, kivágták egy tér összes fáját.
Lassanként megváltozott minden. Mások lettek a zajok, a zörejek, újak a szagok, az illatok. Fakultak a színek, repedtek a falak, összementek a terek. Idővel a jövevény egyre zavartabban viselkedett. Már kérdezni is csak halkan mertük egymást: őrült ez, vagy csupán gazember?
Megváltozott a nyelv, a szavak idővel már nem azt jelentették, mint valamikor. Ha valakitől elvett valamit, azt mondta: idáig nem volt lehetőséged, hogy részt vállalj a közös terhek viseléséből, de most megteremtettem a számodra. Ha azt mondta, megvéd valamit, az azt jelentette, hogy elveszi.
Ha kérdezzük, nem válaszol. A tájékoztatás a számára azt jelenti, hogy elmondja, amit ő fontosnak tart közölni velünk.
Korábban nem voltak ellenségeink, mostanra szerzett nekünk. Arra hivatkozik, hogy mindenre felhatalmaztuk. Munkaalapú társadalomról beszél, nemzeti együttműködésről. Miközben már csak írásban érintkezik bárkivel. Nemzeti konzultációnak nevezi, hogy leveleket ír és kérdőíveket küldözget közpénzen, mindenkinek.Bármit mond, bármit tesz, a zemberekre hivatkozik. Akik, állítólag, mi magunk lennénk. Rákosi és Kádár is az emberekre hivatkozott, csak ők dolgozó népnek és uralkodó osztálynak nevezték az általuk elnyomottakat.Félelmetesnek próbál mutatkozni, közben látszik rajta, hogy ő az, aki retteg.
Ezért harcol a világgal és elsősorban a saját démonaival.
Olyan az egész, mintha egy film lenne. Vajon kitart-e a popcorn és a kóla a film végéig?
Autóbalesete volt az amerikai színésznek, ezután terjedt el az interneten az álhír a haláláról. Will Ferrellnek nem most keltették először a halálhírét.
Az interneten a hasonló álhírek persze viharos gyorsasággal terjednek. Sylvester Stallone és Terence Hill ál-halálhírével ellentétben azonban most egy fake news-oldal, a breaking-cnn.com (amelynek semmi köze a valódi CNN honlapjához, az álhíroldalaknak gyakran van ismert portálokhoz hasonló nevük) tette közzé, hogy Will Ferrell meghalt.
Azt írták, hogy egy súlyos autóbaleset után kórházba vitték, ott hunyt el. Hivatkoznak is az egyik legnagyobb amerikai celeboldalra, a TMZ-re. Csakhogy ott azt is leírták, hogy
a színész sérülései nem is súlyosak, a haláláról szó sincs.
A többek között a Zoolander, a Felforgatókönyv és az Austin Powers-filmek miatt Magyarországon is ismert, Amerikában a Saturday Night Live miatt népszerű
Will Ferrell haláláról egyébként nem most először terjedt el álhír.
Az álhírek leleplezésére szakosodott Snopes.com ír arról, hogy még 2006-ban egy másik fake news-oldalon az jelent meg, hogy meghalt egy ejtőernyős balesetben. Természetesen ez sem volt igaz, mint ahogy most sem halt meg. Olyannyira nem, hogy az HBO-n ő kommentálja majd Harry herceg és Meghan Markle esküvőjét.
Félelemkeltésre és kreált ellenségképre épülő kampány, ellehetetlenített ellenzék, a hírek manipulálása, választási csalás gyanúja, újságírók külföldi ügynökként való megbélyegzése, tüntetéshullám… Ne aggódjon a kedves olvasó, nem a magyar közélet állapotán akarunk újfent keseregni, mindössze megnéztük Wes Anderson legújabb, kétségtelenül fura, de remekül működő és intelligens filmjét, a Kutyák szigetét.
Jó érzékkel küldte moziba a magyar forgalmazó a különc zseni, Wes Anderson legújabb alkotását, aki kilenc évvel A fantasztikus Róka úr után ismét animációs filmet írt és rendezett. Hiába játszódik a Kutyák szigete a közeljövő Japánjában, valószínűleg nem lesz olyan magyar ember – pártállástól függetlenül -, aki a disztópia megtekintése közben nem a jelen Magyarországára, illetve Orbán Viktorra, migránsokra és Soros-ügynökökre asszociál majd.
És mindezt igazából nem is nagyon kell „belelátni” a filmbe, hiszen Wes Anderson nem csak egy, a mai magyar közállapokokra kísértetiesen hasonló rendszert vizionált, hanem sokszor olyan, mintha direkt a 2018-as választás eseményeit dolgozta volna fel animációs filmes formában… Igazából pont az a nehéz, hogy az ember mindettől elvonatkoztatva, önálló filmművészeti alkotásként írjon a Kutyák szigetéről, pedig Wes Anderson alkotása – ahogy tőle megszokhattuk -, ezúttal is igazán érdemes erre.
Húsz évvel később járunk a jövőben, egy fiktív japán nagyvárosban, Megaszakiban, amelynek autoriter hajlamú polgármestere, Kobajasi,
családja és klientúrája segítségével végleg bebetonozná hatalmát a közelgő választásokon.
Erre nagyszerű lehetőséget kínál az egyre jobban terjedő kutyainfluenza, amely ugyan valós problémának tűnik, de Kobajasi még rá is erősít a betegségtől való félelemre, hogy ennek örvén eltávolíthassa a tisztátalannak, veszélyesnek, agresszívnek bélyegzett – valójában segítségre szoruló – állatokat Megaszakiból, magát erős kezű vezetőként beállítva.
Forrás: Fórum Hungary
Igaz, hogy a kutyák deportálása nem mindenkinek tetszik, és van egy ellenzék is a Tudós Párt képében, de őket csak a látszat kedvéért hallgatják meg. Hiába létezne humánus megoldás a problémára, Kobajasiék mindent megtesznek, hogy ez ne működjön, sőt. Egy fiatal újságírópalánta rájön, hogy Kobajasiék esetében az összeesküvés-elmélet nem is csak elmélet, és elkezd nyomozni a kutyaügy után, amely pont a legjobbkor jött a polgármesternek.
Ez a történet egyik szála, a másik pedig a kutyák sorsa az úgynevezett Szemét-szigeten, ahová deportálták őket, illetve Atarié, aki az egyetlen ember, aki a kutyája után megy. A 12 éves kisfiú ráadásul nem is akárki, hanem Kobajasi polgármester nevelt fia, aki tettével akaratlanul is szembeszegül saját gyámjával. Atari csak a kedvencét szeretné megkeresni, missziójában pedig a remek színészek hangján megszólaló kutyafalka segíti: Rex (Edward Norton), King (Bob Balaban), Duke (Jeff Goldblum), Boss (Bill Murray), illetve Chief (Bryan Cranston), aki kóborkutyaként először nem szívesen engedelmeskedik egy embernek.
A politikai krimiszál és road movie-szerű történet párhuzamosan halad előre, és miután Megaszaki polgárai is tudomást szereznek Atari kalandjáról, egyfajta hősként kezdik kezelni a fiút, akit ugyan nem vezérelnek magasabb célok, de társaival együtt persze a gonosz emberekkel is meg kell küzdenie.
Wes Andersonnál viszont
nagyon fontos a kutyák nézőpontja:
azt értjük, amit ők beszélnek (az van angolul), azt pedig csak sejtjük, hogy Atari mit gondol és érez (japánul tudók persze előnyben), a politikusok beszédeit pedig lefordítják nekünk. Így a filmnek legalább annyira főszereplője Chief és Spots (Liev Schreiber), Atari kutyája, mint maga a kisfiú vagy bármelyik másik ember, ezért is tud annyira szórakoztató és nem szájbarágós lenni a történet.
Forrás: Fórum Hungary
A saját egyéniséggel rendelkező, antropomorfizált kutyák kalandjait mindenfajta mélyebb értelmezés nélkül is élvezet követni, és mindehhez még hozzájön Wes Anderson fanyar humora, illetve a legapróbb részletig kidolgozott retrófuturisztikus látvány. A Disney- és Pixar-animációk korában kifejezetten különlegesnek számító,
a történethez tökéletesen passzoló stop motion technikát is ki kell emelni,
amely rengeteget hozzáad a Kutyák szigete sajátos élményéhez.
Szintén nagyon fontos a japán kulturális hivatkozások tengere, amelyek átszövik a film történetét és meghatározzák vizualitását is. Olyan, mintha a Kutyák szigete egy nagyon sajátos szerelmeslevél lenne Japánhoz. Miközben a sztori persze univerzális (valószínűleg nem csak mi ismerhetünk magunkra a félem és gyűlölet miatt önmagából kifordult Megaszaki polgáraiban), és az is igaz, hogy Wes Anderson a tőle megszokott módon megint egy sajátos, csak rá jellemző világot kreált.
Hozzá kell tenni, hogy annak megítélésére nem vállalkozhatunk, mennyire hiteles vagy korrekt a film japánsága. Nyilvánvalóan erősen sztereotipizáló, és az ebből fakadó humorforrást is kihasználja Wes Anderson, de Budapestről, a térség nem szakértőjeként ez inkább tűnt szeretetteli gesztusnak, mint kulturális kisajátításnak vagy bántó leegyszerűsítésnek (igaz, a jó szándék nem feltétlenül zárja ki az utóbbiakat). Ami még innen is problémásnak tűnhet kultúrakritikai szempontból, az az amerikai cserediák, Tracy (Greta Gerwig) karaktere, aki fehérként végül kulcsszerepet kap a probléma megoldásában, mintegy megmentve a helyieket saját maguktól. Ez nem feltétlenül szerencsés választás, de mivel Japán-rajongásával Tracy maga is komikus figura, akit minden jó szándéka ellenére felforgató, idegen ügynökként bélyegez meg a Kobajasi-rendszer, könnyű szimpatizálni vele.
Filmet nézünk. Nem akartunk elmenni ebbe a moziba, de befizetettek bennünket, nem lehetett visszautasítani a meghívást. Vidám, nézhető filmet ígértek, de egy lidérces szomorújátékot kaptunk, amelynek ráadásul mi vagyunk a szereplői.
Ez a film úgy kezdődik, hogy volt egy életünk. Nem mindig jó, de összességében élhető.
Aztán egyszer, ahogyan az a pszicho-filmekben történni szokott, közénk keveredett egy furcsa szerzet. Még csak nem is erőszakkal törte ránk az ajtót – addig hízelgett és ígérgetett, míg be nem fogadtuk az otthonunkba.
Kezdetben nem éreztük, hogy mekkora a baj. Történtek furcsa dolgok, de ezeket sokáig nem vettük komolyan: ahol sok minden furcsa, ott már majdnem minden megszokott.
Ám egyik nap leesett egy kép a falról. Másnap élettelenül feküdt a küszöbön a macska. Egy héttel később nyitva találtunk egy kulcsra zárt ajtót.
Idővel a jövevény egyre zavartabban viselkedett. Lassanként megváltozott minden. Mások lettek a zajok, a zörejek, újak a szagok, az illatok. Fakultak a színek, repedtek a falak, összementek a terek.
Már kérdezni is csak halkan mertük egymást: őrült ez, vagy csupán gazember?
Megváltozott a nyelv, a szavak már nem azt jelentették, mint valamikor. Ha valakitől elvett valamit, azt mondta: idáig nem volt lehetőséged, hogy részt vállalj a közös terhek viseléséből, de most megteremtettem a számodra.
Ha azt mondta, megvéd valamit, az azt jelentette, hogy elveszi.
Azóta ez van. Ha kérdezzük, nem válaszol. A tájékoztatás a számára azt jelenti, hogy elmondja el nekünk, amit ő fontosnak tart közölni velünk.
Korábban nem voltak ellenségeink, most szerzett nekünk sokat. Valami írásra hivatkozik, az apróbetűs részben állítólag mindenre felhatalmaztuk. Szabadságharcról beszél, ellenségről. Nemzeti együttműködésről, miközben már csak írásban érintkezik bárkivel. Nemzeti konzultációnak nevezi, hogy kérdőíveket küldözget közpénzen, mindenkinek.
Bármit mond, bármit tesz, a magyar emberekre hivatkozik. Rákosi és Kádár is az emberekre hivatkozott, csak ők dolgozó népnek és uralkodó osztálynak nevezték az általuk elnyomottakat.
Félelmetesnek próbál mutatkozni, közben látszik rajta, hogy retteg.
Ilyen nincs, mondogatjuk egymásnak halkan. Talán tényleg nincs. Talán tényleg csak egy film. A közepesnél gyatrábban megírt forgatókönyvvel, és hatásos, de nem igazán eredeti zenei effektekkel.
Ha ez tényleg egy film, akkor egyszer biztosan vége lesz. Felállunk a székünkből, elindulunk a kijárat felé, és útközben kidobjuk a Cola dobozát a szemetesbe.
Szép és érzékeny film a Mária Magdolna, amelynek célja az volt, hogy mellékszereplőből főszereplővé avassa, és ezzel együtt rehabilitálja is a Krisztus-követő magdalai Máriát, akinek alakja körül máig rengeteg az ellentmondás. Rooney Mariát jó nézni a címszerepben, Joaquin Phoenix Jézusa pedig kellően szokatlan, de radikálisan újat nem mond Garth Davis a bibliai alakokról.
A Mária Magdolna azzal a szöveggel nyit, hogy a film magdalai Mária története, tehát nem Jézusé vagy a 12 tanítványé, hanem azé a nőé, akiről a legtöbben valószínűleg annyit tudnak, hogy állítólag prostituált volt, de Jézus ennek ellenére magához fogadta, esetleg Krisztus később letagadott felesége volt – lásd Dan Brown és A Da Vinci-kód. Garth Davis rendező ezen a tévhitekből, illetve vitatott állításokból kialakult képen szeretne változtatni (az első egyébként a korai kereszténység hibás Biblia-értelmezésén, a második pedig leginkább az apokrif szövegeken alapszik). Mária Magdolna a filmben a férfiakkal egyenrangú, sőt, bizonyos szempontból fontosabb tanítványi és evangélista szerepben tűnik fel. Davis eközben – egyébként az elmúlt évek vatikáni törekvéseivel összhangban –
hangsúlyozza Mária Magdolna nőiségét, de tartózkodik története szexualizált értelmezéstől.
Az ő magdalai Máriája (szülővárosából jött a Mária Magdolna név) bizonyos szempontból egyfajta 21. századi verziója a Bibliából és az apokrif iratokból kirajzolódó alaknak. Egy fiatal nő, aki úgy érzi, hogy számára nem az anyaság és a feleségszerep van elrendelve, hanem valami másra hivatott. Hiába szereti a családját és hiába tűnik egyébként kötelességtudónak, inkább a saját útját akarja járni, csak eleinte nem tudja, hogy mi lenne az. Ez pedig annyira felfoghatatlannak tűnik a környezete számára, hogy azt gondolják, démonok szállták meg a testét.
Mária akkor találja meg a helyét a világban, amikor találkozik Jézussal, akinek tanításaira és csodatételeire egyre többen felfigyelnek. Mária is benne látja meg léte igazi értelmét, és a választ a hitkeresésre, ezért családja akarata ellenére követni kezdi őt. Persze a tanítványok közül sem mindenki nézi ezt jó szemmel, főként, hogy Mária szinte azonnal Jézus egyik fő bizalmasa lesz.
Nem csak tanítja, hanem ő maga is tanul Máriától: például a segítségét kéri, hogy szólhasson az asszonyokhoz is. Belső vívódásait is vele osztja meg, és Mária azt is megérti/megérzi, hogy Jézus nem forradalmat csinálni érkezett a zsidók közé, és a királyság, amiről prédikál, mást jelent, mint amit a tanítványai remélnek. Garth Davis azt sugallja, hogy mindez Mária úgynevezett női érzékenységéből is fakadt szemben a többi tanítvány földhözragadt hozzáállásával.
De a filmnek
az a legerősebb és legjobban kibontott része, amely Mária útkeresésével foglalkozik.
Ahogy megjelenik a filmben és Mária életében, persze Jézus is a történet központi alakja lesz, ami Joaquin Phoenix megformálásában nem is lehetne másként. Ez pedig egy elég sajátos és szokatlan Krisztus-ábrázolás, de korántsem korszakalkotóan emlékezetes. Kicsit hasonlít ahhoz a figurához, amit a The Masterben láttunk tőle: karizmatikus vezető, de van benne valami felkavaró, mániás jelleg. Érdekes módon Mária és Jézus jelenetei nem mindig sikerültek erősre, és igazából az sem teljesen világos, hogy mi az a különleges kapocs, ami összeköti őket. Mindenesetre úgy tűnik, hogy arra vigyáztak az alkotók, hogy szexuális töltetet ne, maximum valamiféle plátói szerelmet lehessen belelátni a kapcsolatukba.
Joaquin Phonex és Tahar Rahim. Forrás: UIP
A film egészen addig lassan csordogál, amíg Jézus és tanítványai bevonulnak Jeruzsálembe, hogy aztán jöjjenek a jól ismert, filmekben is ezerszer ábrázolt jelenetek: az utolsó vacsora, Júdás árulása, a keresztre feszítés. De ezekkel a jelenetekkel nemigazán tudott mit kezdeni Garth Davis azon kívül, hogy Máriát is odaülteti ahhoz a bizonyos vacsoraasztalhoz, és ő is látja a kereszten haldokló Jézust. Ráadásul az eddig finom rezdülésekre épülő film elkezd hatalmas ugrásokkal haladni a bibliai történetben.
A sztori nem emberi, hanem misztikus elemeivel pedig mintha nehezen boldogult volna a rendező,
így igyekezett minél kevesebbet ábrázolni belőlük, radikálisan elhagyni viszont nem akarta/merte őket.
Nem teljesen érthető, hogy miért azokat a részeit tartotta meg a forgatókönyv a bibliai történetnek, amelyeket megtartott, és miért hagyott ki más, fontos eseményeket. A kötelezőket persze felmondják az alkotók, csak változtatnak a nézőponton és a fókuszon, viszont ezzel a filmnek korántsem ott van a katarzisa, ahol várnánk. Sőt, igazából nincs is. A keresztrefészítés és a feltámadás jelenetet például kifejezetten csalódást keltő, és ezek után a film lezárása sem túl erős, hiányérzetet kelt a nézőben.
Összességében a Mária Magdolna akkor a legjobb, amikor tényleg Máriára koncentrál, akit Rooney Maria kifejezetten visszafogottan játszik, mégis a kezdetektől érezhető a benne rejlő különlegesség és erő. De Chiwetel Ejiofor Pétere és Tahar Rahim Júdása is nagyszerű alakítás és érdekes interpretációja a sokszor egyoldalúan ábrázolt karaktereknek, az ő történetszáluk kibontására viszont nem volt lehetőség a Mária Magdolna központú filmben. Így pedig kissé a levegőben lógnak a róluk szóló jelenetek, bár a többi tanítványról még ennyi sem derül ki. Az viszont egyértelműen a pozitívumokhoz tartozik, hogy a film gyönyörűen van fényképezve (az operatőr Greig Fraser), kifejezetten lenyűgözőek a tájak, és a zenéje is nagyon magával ragadó, ami a nemrég tragikusan fiatalon meghalt Jóhann Jóhannsson egyik utolsó munkája volt.
A Sztálin halála közben végig azon gondolkodtam a moziban, hogy vajon miért nem működik. Jók a karakterek, akiket jó színészek formálnak meg, érdekes, és önmagában is groteszk a sztori, ami megjelenik a filmben, mégis csak nagyon ritkán volt igazán szórakoztató, és még kevesebbszer vicces Armando Iannucci alkotása.
Pedig kifejezetten jó visszhangot kapott a filmszatíra: a kritikusok szerették, mi több, a nézők is, és a trailere alapján megfelelően elborultnak tűnt ahhoz, hogy maradandó élmény legyen. Aztán valahogy mégsem lett az.
A Sztálin halálának alapja egy francia képregény, amelyet britek vittek mozivászonra. Mint ilyen, azt mutatja meg, hogyan képzelik el Nyugat-Európában a legsötétebb szovjet időket, amikor bárkit bármelyik pillanatban bebörtönözhettek/megkínozhattak/kivégezhettek. Azért, mert olyat mondott vagy tett, amit nem kellett volna, vagy csak nem volt elég lelkes a rendszer építésében, netán a származásával akadtak gondok. Ez az az időszak, amikor az a gyanús, ami nem gyanús, és még a Sztálin közvetlen környezetében élők is retteghettek, hogy mikor kerülnek rá a likvidálandók listájára.
Ez az egész társadalmat átszövő,
egyre extrémebb módon megnyilvánuló paranoia,
és a főnöknek való megfelelni akarás jelenik meg a filmben. Igazából még eltúlozni sem nagyon kellett mindezt, hogy kész legyen a politikai szatíra, hiszen önmagában groteszk, hogy mire kényszerített embereket a keleti blokkban az 50-es évek.
Molotov (Michael Palin), Malenkov (Jeffrey Tambor), Sztálin fia (Rupert Friend), Hruscsov (Steve Buscemi) és Berija (Simon Russell Beale) Forrás: ADS Service
1953 márciusának elején járunk, a történet kezdetén Sztálin (Adrian McLoughlin) még él és virul. Átnézi és kiadja a legfrissebb listákat azokról, akiknek végleg befellegzett, a hivatalos üléseket helyettesítő lakomán látja vendégül a Központi Bizottság tagjait, és a jól végzett munka után egy kis zenét hallgat a dácsájában. Közben megismerjük a történet főszereplőit: a mókamester Hruscsovot (Steve Buscemi), akinek arra is van gondja, hogy minden este lediktálja a feleségének, hogy aznap melyik viccen nevetett Sztálin és mi nem tetszett neki; Malenkovot (Jeffrey Tambor), a Szovjetunió minisztertanácsának elnökét, aki már maga is kezd belezavarodni abba, hogy éppen ki és mi kedves a főnöknek és a belügyminiszter Beriját (Simon Russell Beale), aki saját kezűleg is hajlandó elvégezni a piszkos munkát. Fontos szerepet kap a Michael Palin által alakított Molotov is, aki felesége után maga is rákerült a listára. A letartóztatására viszont már nem kerül sor, mert Sztálin súlyos agyvérzést kap, és a saját vizeletében fekve találnak rá.
A KB tagjai először teljesen tanácstalanok, hogy mi tévők legyenek ebben a súlyos helyzetben, majd hamarosan beindul a taktikázás és a frakciózás. Megjelenik Sztálin két gyereke, a beszámíthatatlan Vaszilij (Rupert Friend) és a gyámolításra szoruló Szvetlana (Andrea Riseborough) is, nagy nehezen orvost is kerítenek (Sztálin nem sokkal a halála előtt rendelt el tisztogatást az orvosok között), de már nem lehet megmenteni a vezért. A film nagy része ezután arról szól, hogy mit kezdenek ebben a hatalmi hiátusban a KB tagjai, illetve az eseményekbe szintén aktívan beavatkozó Zsukov marsall (Jason Isaacs), a Vörös Hadsereg vezetője.
És bár tényleg tragikomikus, hogy ezek a korántsem nagy formátumú „politikusok” a filmben ábrázolt módszerekkel döntöttek milliók sorsáról, miközben azon gondolkoztak, hogy egy halott ember mit szólna mindehhez, mégsem lehetett önfeledten szórakozni a Sztálin halálán.
Pedig az egész filmnek még a sajátos britsége is ad egy csavart.
Itt még az orosz KB titkárok egy része is úgy viselkedik, mint egy angol úriember, és elég csak egy Monty Python szkeccsre gondolni annak igazolására, hogy ez milyen vicces tud lenni. De Michael Palin ide vagy oda, itt ez a varázs sem működik.
Valahogy a moziteremben senki sem tudott hangosan nevetni olyasmiken, hogy a titkosszolgálat emberei véletlenül kezdenek el a békés tömeg közé lövetni, egész családokat tuszkolnak nagy, fekete autókba, Beriját pedig éppen egy fogoly kínvallatása közben éri a hír Sztálin agyvérzéséről. Nem azért, mert az 50-es évekkel márpedig nem illik viccelni, hiszen a humor a hasonló történelmi traumák feldolgozásának legitim és fontos eszköze. (Itt van mindjárt Bacsó Péter legendás filmje, a fentebb is megidézett A tanú, ahol ez tökéletesen működik.)
Igaz, a Sztálin halála néha kevéssé intelligens humorral operál, például amikor abból adódik a helyzetkomikum, hogy nehéz hozzáférni a saját vizeletében fekvő, eszméletlen Sztálinhoz anélkül, hogy mindenki összekoszolná magát. Érthető, hogy a sztálini örökséget éppen rehabilitálni és konszolidálni próbáló orosz vezetésnek mindez nem tetszett, és a kulturális minisztérium nem engedte mozikba a filmet, miután bántónak és túlzónak minősítették. Pedig tényleg lehet ilyesmivel viccelni, sőt, valószínűleg kell is, de elképzelhető, hogy a Sztálin halála humora csak nagyobb kulturális és földrajzi távolságból nézve tud igazán élvezetes lenni.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
