Szeptember 30-án, pénteken, a Belső-Pesti Tankerületi Központ három munkatársa azonnali hatályú felmondást tartalmazó határozatokat tartalmazó leveleket kézbesített a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium öt tanárának. Az érintettek közül hárman a helyszínen tartózkodtak és személyesen átvették a dokumentumokat. Ők hétfőtől már nem dolgozhattak az iskolában, közalkalmazotti jogviszonyuk megszűnt.
Ketten viszont – köztük én – nem voltunk már az épületben, ezért számunkra postai úton küldték el a határozatot. Aznap többszöri telefonos kérdésemre sem sikerült információt kapnom arról, pontosan mi áll a nekem címzett levélben.
Mivel a Magyar Posta a mai napon sem kézbesítette a dokumentumokat, megkíséreltem személyesen átvenni azokat a tankerületnél. Ez nem járt sikerrel, ugyanakkor a hivatal pár emberséges munkatársának segítségével a következő információkhoz juthattam: a kézbesítés napjáig munkaviszonyom még fennáll, azonban utána – a szóbeli közlés szerint valóban rendkívüli felmondást tartalmazó határozat átvételével – a munkaviszonyom megszűnik.
Több, mint négy napos idegőrlő bizonytalanságnak lett így vége. A nekem és a tanítványaimnak is elviselhetetlen, kiszámíthatatlan, érzelmileg nehezen kezelhető időszak a mai nappal lezárult. Diákjaimtól méltó búcsút vehetek, s mindannyian elkezdhetünk a további teendőkkel foglalkozni.
A felmondásomról szóló határozatot a dokumentum kézhezvétele után jogi úton kívánom megtámadni.
A holnapi napon, október 5-én – még munkaviszonyban – előre elhatározott szándékaim szerint, lelkiismeretemtől vezettetve polgári engedetlenség keretében nem veszem fel a munkát, s ezt a határozat kézbesítéséig folytatom. Folytatom a tiltakozást a sztrájkjog visszaállításáért, a pedagógusok munkakörülményeinek javításáért, egy jobb, emberségesebb oktatási rendszerért, a diákjaimért. Jelen pillanatban is a polgári engedetlenséget tartom a számomra egyedül érvényes érdekérvényesítési és figyelemfelkeltő eszköznek. Minden kollégámat arra biztatom, folytassák tovább a tiltakozást, találják meg a számukra leginkább megfelelő, s a többiekkel összehangolható tiltakozási formát. A sokaságban rejlik az erő!
Tanár vagyok és maradok tanár, nincs határozat, ami ezt elvehetné tőlem. Egy 23 éves, a közoktatásban, konkrétan a budapesti Kölcseyben, egykori iskolámban töltött korszak most lezárul. Egyelőre nincsenek szavaim, amivel megfogalmazhatnám a fájdalmamat. A tiltakozásom és annak megválasztott eszköze, a polgári engedetlenség – meggyőződésem szerint – jogos volt, nem bántam meg döntéseimet. Bízom benne, hogy jogi úton elégtételt nyerhetek kollégáimmal együtt, és ismét visszamehetek tanítványaim közé.
Most arra kérlek, hogy gyere el szerda este 7 órakor a Kossuth térre, álljunk ki együtt az oktatás jövőjéért, gyermekeink jövőjéért! Ha nem tudsz eljönni, máshogy is segíthetsz: ha lehetőségeid engedik, akkor támogasd adománnyal a küzdelmünket itt:
Augusztus 28-án felmondtam a Színház és FIlmművészeti Egyetemen. Azóta fogalmazom nektek ezt a levelet. Elsősorban nektek tartozom magyarázattal. Szerettem volna folytatni veletek mesterszakon a kezdeteknél felépített, öt éves ívet. Sok örömmel tervezgettük osztályvezető társammal, Gigor Attilával, mi férjen majd bele abba a két évbe. Ezt a mesterszakos osztályt már nem áll módomban elindítani.
Nem tudom, mit tennék, ha első vagy másodévesek lennétek – valószínűleg lehajtanám a fejem és maradnék, amíg végeztek. De nem biztos, hogy menne – az ember az egész személyes hitelességével tanít. Mindenesetre, tisztelem és megértem minden kollégámat, aki, hátrasorolva az önérzetét, marad a diákjaival.
Őszintén szólva, ez a harmadik levél, amit írok nektek. Érett egy ideje bennem ez a döntés, de újabb és újabb haladékot adtam, bolond módon reméltem, hogy a józan ész és az egyetemi hagyományok tisztelete mégis nyom a latba és megmarad az egyetemi autonómia, ami nem véletlenül záloga több száz éve a szabad tudományos és művészi alkotásnak, fejlődésnek.
Nem volt jó az elmúlt években folyamatosan érzékelni, hogy ellenszélben dolgozunk, hogy ezen az elvonásokkal mesterségesen csontig éheztetett egyetemen a sok energiával elkészített fejlesztési tervek zöme fiókban marad, ami pedig megvalósul, azt hatalmas energiákkal, szakmai szívességekkel tudjuk fenntartani. Nem volt jó érezni, hogy egyfajta büntetésben vagyunk.
Riasztó volt a bő egy éve kezdődött és szisztematikusan fokozódó rágalom és szidalom hadjáratot átélni, a közös munkánk, teljesítményünk eredményét látatlanban becsmérlő, lesajnáló, semmibe vevő tendenciózus, objektív véleménynek álcázott kirohanásokat hallani, olvasni.
Mint, amikor megindulnak a hajtók az őszi vadászaton. A vad megfeszül, fülel, vár. Aztán kitör…
Elképesztő volt olvasni az azóta sem igazolt vádakat, hogy az Egyetemen ideológiai szempontú oktatás zajlik, majd, ugyanabból a szájból, ugyanezzel a lendülettel egy kifejezetten ideológiai programot meghirdetni. Gyalázkodni, aztán megsértődni, mint áldozat. Kifejteni, hogy a munkánk hányféle értelemben értéktelen, majd negédesen biztosítani, hogy minden marad a régiben, csak egy kicsit kiegészül…miféle becsülete van a kimondott szónak az ilyen ember számára?
Személyesen is felkavaró volt átélnem, ahogy a munkám, amit sok lelkesedéssel végeztem és a tanítványaim teljesítményei, amire méltán lehetnek büszkék, néhány odavetett szóval lenullázódik.
És különösen felkavaró volt, hogy a saját hazámban bárki veszi a bátorságot, hogy majd ő megmondja, vajon elég nemzeti vagyok vagy sem.
Miféle tempó az ilyen?
Szívettépő volt látni az Egyetem vezetésének újabb és újabb kísérleteit a fenntartóval való valódi egyeztetésre. A temérdek munkát, amit beleöltek abba, hogy minden feltétele megmaradhasson a párbeszédnek. Látni, ahogy újra és újra felmossák velük a padlót – és ők, háttérbe szorítva minden normális emberi reakciót, tűrtek, hogy esélyt adjanak annak, hogy ez a nagy múltú intézmény, ahol a nyílt, sokszínű és szabad műhelymunkának a záloga az a demokratikus szerkezet, az az alulról építkező döntésmechanizmus, megmaradjon. Ja, és közben olvasni a sajtóban, hogy az Egyetem vezetősége nem hajlandó tárgyalni…
Hálás vagyok nekik és tisztelem őket, amiért végigcsinálták ezt a lehetetlen feladatot legjobb lelkiismeretük szerint, higgadtan és tárgyszerűen, vállalva azt is, hogy forróbb fejű tagjai a közösségünknek maflának nézzék őket.
És, ugyanilyen szívettépő volt látni a diákokat vitázni, gondolkodni, munkacsoportokba szerveződni, abban a hitben, hogy a szavuk számít, hogy a gondolataikra kíváncsi az Egyetem fenntartója, abban a hitben, hogy azért az a fenntartó számára is világos, hogy ez az egyetem miattuk és értük létezik. Hálás vagyok nekik és tisztelem őket ezekért az erőfeszítésekért. Mindannyian a lényeget védik, védték.
Diákok érkeznek és távoznak, tanárok jönnek és mennek, kicserélődhet mindenki, a lényeg mégsem változik, mert átadódhat egy hagyomány, egy éthosz, és, tulajdonképpen újra és újra, más és más formában, személyekkel ismét megszülethet, mert a döntési mechanizmusok ezt lehetővé teszik. Ennek
őre az egyetemi autonómia.
Ez kapott sebet augusztus 27 én, amikor egy előre aláírt dokumentumot nyomtak az Egyetemet képviselő személy kezébe. Tessék, mától így működtök. Majd a sajtóban megjelent, hogy az Egyetem vezetése nem volt hajlandó egyeztetni. Megküldték előre ezeket a dokumentumokat nekik? Nem. Megismerhették, felkészülhettek belőle? Nem. Az új kuratórium által szignált dokumentum elkészítői figyelembe vették – a fenntartó által kért – az Egyetem vezetőségének több hónapos munkával elkészített ajánlásait? Nem. Még egyszer: egy előre aláírt dokumentum volt náluk. Mégis, őszintén, ez miféle ideája az egyeztetésnek? Számomra valahogy nem annak tűnik.
Kedves diákjaim, nem tehettem mást. Másnap felmondtam. A közös munkát folytatjuk, a diplomafilmeiteket természetesen végigkísérem, ugyanúgy, mintha még mindig itt tanítanék.
Vannak olyan helyek , ahol a szabad munkálkodás elvétele – bár mindig megsínyli az eredmény – nem jár tragikus következményekkel. A mi esetünkben ezzel a lényeg sérül. Akkor is, ha nem szól bele senki abba, mit és hogyan tanítunk és tanulunk. Elég, ha tudjuk, hogy bármikor megteheti.
Talán még mindig nem késő. Talán mégis van annyi becsület a kuratórium tagjaiban, hogy nem akarják, hogy a nevükhöz tapadjon egy ilyen értékes hagyomány megtörése. Talán nekik sem mindegy, hogy a szavuknak milyen hitele van. Talán nem mindegy, hogy hogyan fognak rájuk emlékezni. Ha az egyetemi autonómia feltételei csorbítatlanul teljesülnek, boldogan és azonnal visszatérnék.
2019. szeptemberétől elhagyom a Zala Megyei Szent Rafael kórház Szívsebészeti Osztályát. Ennek okairól, miértjeiről az itt mellékelt általam írt felmondó levélből tájékozódhatnak! Mély tisztelettel: med habil dr Alotti Nasri PHD
Tisztelt Főigazgató Asszony!
Nemsokára, augusztus elsején lesz 25 éve, hogy Papp Lajos professzor úr vezetésével tizenegyen áttelepedtünk Budapestről Zalaegerszegre, egy nemes cél megvalósításáért. 1994-ben egy reménytelennek tűnő álom megvalósult, s Zalaegerszegen a szívsebészeti ellátás igaz történetté, legendává vált sok ismert és ismeretlen ember tisztességes erőfeszítésének, munkájának köszönhetően. Nem volt egyszerű ez a történet, azonban tagadhatatlan, hogy a maga nemében egy igen erős inspiráló erőt adott a helyi és a környékbeli egészségügyi ellátásnak.
Ma már ez a történet ismét beigazolja, hogy a kivételesnek számító események varázsa nem csak megtörténésükben, de leginkább megtartásukban rejlik. Hosszú ideje Ön is tanúja kórházunk szívsebészeti osztályát folyamatosan érő, egyre fokozódó belső feszültségeket okozó személyi és tárgyi hiányosságoknak. Ezekről a hiányosságról hivatalosan Önt mindig tájékoztattam. A zökkenőmentes, beteg- centrikus és folyamatos ellátás biztosításáért a betegek és a kórház érdekeit szem előtt tartva, fegyelmezetten és önzetlenül tanúbizonyságot tettem együttműködésemről.
Annak ellenére, hogy Ön iránt kellő tiszteletet, munkájához megfelelő megértést és támogatást mindig biztosítottam, az utóbbi hónapokban egyre jobban azt tapasztalom, hogy egy válaszfal, egy bizalmi válság van kettőnk között, melynek konkrét okát az Ön részéről egyelőre nem tudom.
Az elmúlt 25 év során a szívsebészeti osztályt sok külső és belső feszültség érte. Ezeket tudtam kezelni, és mindig helytálltam. Azonban be kell vallanom, hogy bizalommentes légkörben már képtelen vagyok ugyanazt csinálni.
Számomra érthetetlen volt, hogy Ön passzív hozzáállást tanúsított Dr. Vígh András főorvos múlt havi távozásának ügyében, annak ellenére, hogy konzultációink során világossá vált, hogy komoly működésbeli zavarok fognak jelentkezni az osztályon, főleg az orvosi ügyeletek terén. De még érthetetlenebb volt számomra az ismételt passzív hozzáállása, amikor orvos igazgató úron keresztül tudomást szerzett az én szóban bejelentett távozásom szándékának közvetlen okáról, melyet most írásban röviden
közlök.
Júniusi szabadságom ideje alatt közreműködésemmel a szívsebészeti osztályra egy sürgős szívműtétet igénylő beteg felvételt nyert. Indokolatlan egy hét tartózkodás után, műtétre várva a beteg meghalt.
Ez a történet nekem komoly lelki válságot okozott, miután az esetről munkatársaimtól nem kaptam meggyőző érvekkel támogatott kielégítő választ, mellesleg érthetetlen volt számomra, hogy szóbeli közlésem ellenére Ön és orvos igazgató úr az ügyet semlegesen kezelték. Elvártam volna legalább egy belső vizsgálatot az ügyben.
A történtek után két komoly gondolat gyötört. Vajon jobb lett volna, ha csöndben
maradok, s nem csinálok ebből ügyet, mondván úgy is tele van az egészségügy hasonló
esetekkel, legfeljebb ha a beteg hozzátartozói beperelik a kórházat, a bíróságon majd
kitalálok egy kegyes hazugságot. Vagy kockára téve a szakmai egzisztenciámat, családom
biztonságát félre állok, mert tovább nem tudok ebben a feszült, bizalommentes
légkörben dolgozni. Az utóbbit választottam.
Így, a fentieket figyelembe véve, 2019. szeptember 4-től közalkalmazotti jogviszonyom
közös megegyezéssel történő megszüntetését kezdeményezem.
Tisztelt Főigazgató Asszony!
1984-ben letett orvosi eskümhöz hű maradtam. A beteg embert alázattal, s
tisztességesen szolgáltam. Munkámat maximális önelvárásokkal, szorgalmasan és
komolyan végeztem. Zalaegerszegre történt jövetelemkor az én tőkém az emberekbe
vetett hitem és az emberek iránt tanúsított igazságérzetem volt. Igazságérzetem máig
megmaradt, azonban az események óta az emberekbe vetett hitemet folyton
megkérdőjelezem. Szenvedek miatta.
Nagyon sajnálom, hogy a rólam alkotott véleménye nem a fegyelmezett magatartásomon és a szívsebészeti osztály magas eredményeinek objektív adatain alapszik. A híresztelések ellenére ismét tájékoztatom, hogy augusztusi szabadságom idejét új munkahely keresésére fogom fordítani.
Tisztelettel
Zalaegerszeg, 2019. 07.19 Med habil. Dr. Alotti Nasri
Rendkívüli védelmi intézkedésekre volt szüksége 200 rendőrnek Svédországban, olyan sok támadás és fenyegetés érte őket az Aftonbladet című svéd napilap szerint. Előfordult, hogy családostul el kellett költözniük. Több száz rendőr a szakmáját is otthagyta.
Normális helyzetben a rendőrök szoktak vadászni a bűnözőkre, de Svédországban az elmúlt tíz évben visszájára fordult a rabló-pandúr reláció, azóta nagyjából rendszeresen támadják és fenyegetik meg a rendőrséget, illetve a rendőrállományt. Most viszont úgy látszik, hogy a helyzet kezd tarthatatlanná válni: a rendőrautók felgyújtása, a rendőrség elleni kézigránátos támadások egyre gyakoribbá váltak, 2017 októberében pedig bomba robbant a helsingborgi rendőrőrsön.
Az utóbbi évben a rendőrséggel szemben állók taktikát váltottak. Míg korábban inkább a rendőrséget, mint szervezetet támadták, mostanra gyakrabban válnak célponttá az egyes rendőrök. A kollektív fenyegetést felváltotta az egyének megfélemlítése annak érdekében, hogy a rendszert az alkotóelemein keresztül törjék meg.
A félelemkeltés hatásosnak bizonyult, vannak rendőrök, akik be sem ülnek már a szolgálati autójukba anélkül, hogy előtte ne néznének be a jármű alá robbanószer vagy oda nem illő vezetékek után kutatva.
De kik vadásznak a rendőrökre?
A két legproblémásabb környék, ahol a rendőrségellenes hangulat tetőzik, Malmö Rosengård nevű bevándorlónegyede, illetve a szintén bevándorlók lakta Rinkeby Stockholm közelében. Ezeken a helyeken a sorozatos támadások mellett megnehezíti a rendfenntartó erők munkáját az is, hogy a rendőrellenes hangulat miatt alig van valaki, aki hajlandó lenne tanúskodni vagy akár beszélni a szolgálatosokkal. Sőt, akkor sem hívják a rendőrséget, ha betörés vagy más bűncselekmény történik otthonukban, ugyanis félnek, hogy azután ők is a bűnbandák célkeresztjébe kerülnének.
Habár a rendőrség az elsődleges célpont, a velük szembeni bizalmatlanság már kiterjedt más szervekre is, a legveszélyeztetettebb helyeken előfordul, hogy a mentősöket és a tűzoltókat sem fogadják szívesen vagy akár erőszakot is alkalmaznak velük szemben.
Nyomozók a helsingborgi rendõrkapitányság elõtt 2017. október 18-án, miután hajnalban pokolgép robbant a fõbejáratnál. (MTI/EPA/Johan Nilsson)
Korábban írtunk már a tavaly nyártól év végéig tartó bandaháborúról a szomszédos Dániában, ahol a főleg másod- és harmadgenerációs bevándorlók alkotta bűnszervezetek eredetileg a hasispiac uralása miatt kezdtek végeláthatatlan háborúskodásba. Az elkövetők és a helyszínek tekintetében hasonló a svédországi helyzet, ahol szintén a bevándorló hátterű, bűnszervezetekbe tömörült fiatalok jelentik a problémát a bevándorlók lakta negyedekben.
Jelentős különbség viszont, hogy míg Dániában elsősorban egymás vérét ontották a bandák fél éven keresztül, addig Svédországban kifejezetten a rendőröket célozzák lassan egy évtizede. Ez pedig más tényezők mellett oda vezetett mostanra, hogy egyre kevesebben akarnak rendőrként dolgozni, a rendőrségnek a folyamatos támadások mellett még súlyos állományhiánnyal is kell működnie.
Válság: fogy a rendőr, egyre több az erőszakos bűncselekmény
Menjünk vissza kicsit az időben. A svéd rendőr- és rendőrségellenes hangulat 2016-ban kezdett tetőzni, ekkor jelentek meg az első újságcikkek, ahol konkrét krízisről beszéltek.
A sorozatos felmondások és az egyre veszélyesebbé váló munka miatt a svéd rendőrség már 2015-ben is meglehetősen gyengén teljesített, a bűncselekmények mindössze tizennégy százalékát tudták megoldani – ez tizenhat éves mélypontot jelentett.
Eközben ráadásul jelentősen megnőtt az erőszakos bűncselekmények száma: 2014-ben 87 gyilkosság történt, 2015-ben viszont már 112-ra ugrott a számuk. 2016-ban sem következett be jelentősebb csökkenés, 106 gyilkosság történt az országban. Összehasonlításképpen: a szomszédos Norvégiában 2014 óta nem haladta meg az évi harmincat a gyilkosságok száma. Igaz, ők feleannyian vannak, mint a svédek, viszont még a népesség arányában is jóval kevesebb gyilkosság történt.
Az NRK grafikájából fordítva
2016-ban Göteborgban kiugróan megnőtt a lövöldözések és gyilkosságok száma is, egyre gyakoribbá váltak továbbá a kézigránátos támadások. Miután ősszel nagy port kavart egy eset, amikor kézigránátot dobtak egy lakásba és meghalt egy nyolcéves kisfiú, egy helyi rendőrfőnök nyilatkozott arról, hogy száz rendőr hiányzik csak az ő körzetéből. Elmondása szerint az állományhiány miatt próbálkoztak az újraszervezéssel is, azaz az irodai munkát végzőket is megpróbálták külső szolgálatba állítani, de a kísérlet fordítva sült el, kevesebb járőr lett az utcákon.
Csak 2016-ban 950 svéd rendőr akasztotta szögre jelvényét és szolgálati fegyverét, ez a duplája az elmúlt öt év átlagának. A munkahelyváltást az állomány mintegy nyolcvan százaléka vette fontolóra.
Rendõrségi helyszínelõk dolgoznak Göteborgban 2016. augusztus 22-én, miután hajnalban kézigránátos támadás ért egy lakást a svédországi Biskopsgarden kerületében. A robbanás megölt egy nyolcéves fiút. (Bjorn Larsson Rosvall/TT News Agency via AP)
A veszélyes munkakörnyezet mellett a rendőrök alacsony fizetése sem a válság megoldását segíti elő. Kevés fizetésért egyrészt nem igazán vonzó az egyébként is kockázatos hivatás, másrészt pedig a már állományban lévők is gyakran döntenek úgy, hogy szakmát váltanak. Ez főleg a fiatalabbaknál jellemző, a régóta rendőrként dolgozók ritkábban távoznak.
Egy svéd rendőr kezdőfizetése 2016-ban havonta nagyjából bruttó 25 ezer svéd korona volt, amely majdnem 800 ezer forint, de Svédországban nagyon magasak az adók, tehát ebből a bruttó összegből körülbelül 50-60 százalék is lejöhet. Ugyanebben az évben egy jóval biztonságosabb munkakörben tevékenykedő templomi kántor kezdőfizetése 28 500, egy erdészé 41 500 és egy HR-esé 37 000 svéd korona volt.
A miniszterelnök szerint csak hisztizett a rendőrség
Mindeközben a politikai hatóságok szinte nem is foglalkoztak a problémával. Stefan Löfven, Svédország szociáldemokrata miniszterelnöke 2016 augusztusában azt nyilatkozta, hogy “túl messzire ment a rendőrségi szerveknél a kiáltozás a krízisről”. Anders Ygeman, az ország szintén szociáldemokrata belügyminisztere is egyetértett, szerinte “egy krízis egészen más dolog”.
Ygeman mégis előterjesztette 2016 októberében, hogy a kövekező évi költségvetésben 100 millió koronával többet kapjon a rendőrség, de ez leginkább csak az elégedetlen hangok csitítására tett kísérlet, az összeg túl kicsi volt ahhoz, hogy érdemi változást eredményezzen.
2017 augusztusában végül megérkezett a valóság a Löfven-kormányhoz is: 2 milliárd koronával többet szántak a rendőrségnek a 2018-as költségvetésből. A problémát ez persze nem oldja meg egy csapásra, de a svéd rendőrszövetség szerint azzal, hogy a kormány végre belátta az állományhiány súlyosságát, már van lehetőségük javítani a helyzeten.
Ma reggel, nem sokkal 8 óra után, felmondtam a Fidesznek. Berendeltem a hivatalomba, várattam kicsit a folyosón, majd odaállítottam a szőnyeg szélére és közöltem vele: nincs tovább. Vége, befejeztük.
Próbáltam tűrni, elviselni, ameddig csak lehetett, de mostanra véglegessé vált: a jövőben nem tudunk együtt dolgozni.
Úgy tett, mint aki nem érti. Mondjam meg neki, hogy mi a baj vele. Több tiszteletet várt tőlem, meg különben is, vegyem észre, hogy jobban teljesít. Mondtam neki, hogy ne játssza itt a bazári majmot, tudja ő nagyon jól, mi a gond. Elmondtam már sokszor az elmúlt években, ne akarja, hogy elismételjem. Jobb lesz mindkettőnknek, ha nem kell még egyszer végighallgatnia, váljunk el békességben.
Kötötte az ebet a karóhoz. Hogy amióta csak eszét tudja, értem harcolt. Miattam csinált hülyét magából, értem hagyta, hogy leordibálják a fejét a nemzetközi fórumokon, ujjal mutogassanak a háta mögött. Miattam kerüli mindenki, mint a leprást.
Mondtam neki, nem azért fizettem, hogy a nevemben lejárassa magát. Látszott, nem érti, hogy nagy a baj.
Na jó: elmondom még egyszer. Remélhetőleg utoljára.
Nem az volt a munkaköri leírásodan, hogy lesajnált, lenézett országot csinálj a hazámból. Hogy földig rombold az oktatást, padlóra küld az egészségügyet. Beleköss mindenkibe – tanárba, tűzoltóba, munkásba és munkanélkülibe. Fiatalba, idősbe, középkorúba.
Ellopd a javainkat, a hitünket, a reményeinket.
Nem ebben állapodtunk meg.
Rombolás és pusztulás, amerre lépsz. Lenyúltad a lóvét, és odaadtad a csókos haverjaidnak. Több a szegény ember, mint valaha, elbontottad a jogállamot, soha nem látott méretűre hizlaltad a korrupciót. Remélem, tudod, hogy ennek a töredéke is elég ahhoz, hogy elváljanak az útjaink.
Mégis, mit gondolok, ki vagyok én, hogy csak úgy felmondok neki?
Meg sem hallottam, elegem volt már belőle. Vége, befejeztük, mondtam, nincs tovább. Két hónap a felmondási idő, nem kell ledolgozni.
Hálátlan vagyok, válaszolta. Ő csak értem, a magyar emberekért tett mindent. Ezért vívott meg Európával és a nagyvilággal, miattam ment csatába, szállt síkra mindenütt. Ott is harcolt, ahol nem volt ellenség.
Fejezzük be, mondtam. Vége.
Kezdte kapiskálni, hogy nincs tovább.
Érdemei elismerése mellett, más fontos beosztásba? Nézett rám reménykedve. Nem szóltam semmit.
Esetleg megrendült egészségi állapotára való tekintettel? Ez sem jött be.
Közös megegyezéssel, mondtam neki. Ami tudjuk, mit jelent. Azt jelenti, hogy ki vagy rúgva. Nincs rád szükség többé, eddig is csak kárt okoztál, ennek most legalább egyszer, s mindenkorra vége.
Tovább próbálkozott: végkielégítés?
Volt gyerekszobám, így sikerült megállnom, hogy ne vágjam pofán.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
