Kezdőlap Címkék Facebook

Címke: facebook

Mi történt Orbán Viktorral?

0

Az még érthető, hogy a kormányfőnek ma nem jut ideje arra, hogy tovább bontogassa rejtélyes Facebook-posztját, hiszen igazoltan marad távolt a közösségi oldalától: Ankarában részt vesz Recep Tayyip Erdogan államfő beiktatási ceremóniáján. De hát mit csinált tegnap?

A bejegyzésben szombat óta nincs változás.

Mint a FüHü is beszámolt róla, Orbán Viktor kormányfő hivatalos Facebook oldalán egy Európa-kékséggel leöntött képet posztolt ki, a jobb felső sarokban egy nagy Ó betűvel, alatta pedig egy, a betűnél alig valamivel nagyobb képpel, amelyen Merkellel ráz éppen kezet

Szombaton újabb betű és újabb kép következett:

Közzétette: Orbán Viktor – 2018. július 6., péntek

 

Ám vasárnap semmi, s ma ismét csak ugyanaz a kép fogadja a kíváncsi látogatót, mint már két napja mindig.

De hát mi történt?

Orbán Viktor azt üzeni a magyar embereknek, hogy IÓ

0

Korán kelt szombaton a miniszterelnök, vagy az az illető személy, aki a Facebook oldalát kezeli. S ha már felébredt, rögtön egy nagy nemzeti sorskérdéssel felérő rejtvénnyel kedveskedett az őt követőknek.

Mi jelenthet a képen látható IÓ?

Fotó: Orbán Viktor Facebook oldala

Ha Orbán Viktor nem miniszterelnök lenne, hanem az iskola végét már nagyon váró diák, akkor nem volna nehéz kitalálni a választ: az IÓ nem más, mint a VAKÁCIÓ szó két utolsó betűje.

Orbán Viktor azonban nem diák, hanem Magyarország miniszterelnöke, így a kérdést nem intézhetjük el ilyen egyszerűen. Kénytelenek vagyunk találgatni, mert ki tudja, hátha az ország sorsa függ attól, hogy megfejtjók-e időben a feladványt.

Illiberáció? Rádió? Migráció? Depresszió? Recesszió?

Az is lehet persze, hogy mégis csak az van, ami elsőre adódik. Hogy tudniillik, Orbán Viktor így jelzi a népének, hogy hamarosan megkezdi nyári szabadságát, vagyis, jön számára a VAKÁCIÓ!

Egy nappal korábban, amint arról a Független Hírügynökség is beszámolt, a miniszterelnök még csak annyit üzent, hogy Ó.

Ó(h) mekkora talány Orbán-módra

0

Mire gondolhatott vajon Orbán Viktor és csapata, amikor egy Európa-kékséggel leöntött képet posztoltak ki a Facebook-oldalán, a jobb felső sarokban egy nagy Ó betűvel, alatta pedig egy, a betűnél alig valamivel nagyobb képpel, amelyen Merkellel ráz éppen kezet?

Közzétette: Orbán Viktor – 2018. július 6., péntek

Ahhoz képest, hogy mekkora a talány mind a képet, mind az esetleges üzenetét illetően, csak 576 tetsziknél, hatvan megosztásnál és 129 hozzászólásnál tartott a poszt 11:30-kor.

A kommentelők is találgatnak. Van, aki eléggé bizonyos az igazában, mint például az, aki a következőt írta:

„Kedves Miniszterelnök úr! Ez azt jelenti, hogy megkezdődött a visszaszámlálás, és közel az az idő, mikor Merkel beismeri a tévedését és végre behódol?”.

Van, akit elragadott a fantázia:

„Az UNIÓ vége … akarom mondani az utolsó betűje 🙂 Vagyis jön egy új UNIÓ 🙂 Már dereng is”,

bár vannak kétértelmű bejegyzések is, például:

„Egyértelmű: Kék ég fenn, tengerkék lenn, középen csak a SOROS-HAJÓ lehet, amit búvár Kundként megfúr Orbán”.

Akárhogyan is, kíváncsian várjuk a folytatást.

Koreanapló 16. – Hazám

Találtam két videót az imént a Facebookon, az egyik egy macska, amint épp egy ventilátor előtt, hanyatt fekve hűti magát, a másik meg egy mosómedve, aki a pocakjáról falatozik. No, gondoltam, már rá is akadtam önmagunkra, ma nagyjából ennyi volt az aktivitás a családban, ettünk, vásároltak, én nem, mert ropog a térdem és fáj is, főztünk, ettünk, aludtunk, ettünk, és este lett, most nasizunk, azaz eszünk, és gondolom ebben elfáradva majd jót alszunk.
Illetve nem is igaz, mert a hálószobában kitakarítottam a virágok alatt míg ők odavoltak olasz vízért és kávéért, meg kiporszívóztam, és a nagy ablakot lemostam, lévén mocskos, mert a monszun eső rámosta az épületről a vakolat porát, ez a ház nem sokkal a beköltözésünk előtt épült. És a fürdőszobát is kikloroxoztam, kezdett nyálkásodni.
Híreket is néztem, de a tájfunon kívül nem volt semmi érdekes ma, az meg éjjel elmegy keletre, épp csak a félsziget csücskét érinti, de hetes erősségű, úgyhogy a második legnagyobb koreai városban, Puszánban azért teljes riadókészültség van.

Lapozgattam a Fb bejegyzéseket, de mintha ott is monszun lenne, mindenki három sort ha posztol, videókat, vagy semmit. De azért Földes Péter cikkének a címe megragadta a szemem, hogy szeressük a hazánkat, nem azt ami lett belőle, hanem ami volt. Szándékosan nem olvastam még el az írást, mert nem akarom, hogy befolyásoljon, majd ha megírtam a magamét, utána megnézem neki vajon mit jelent.

Kicsivel több, mint egy éve érkeztem Koreába Németországból, ahol éltünk. Igazából fogalmam sem volt mi vár rám, csak azt tudtam, hogy vissza kell jönnöm, hogy baj van. Mindig is szerettem itt élni, és egy pillanatig sem tudtam Németországban megszokni, ami teljesen nyilvánvalóan az én hibám, ám ettől még tény.
Sok minden történt azóta, kiderült, hogy a család többi tagja sem lelkesedik lakóhelyünkért, így eladtuk a házunkat, anyámat és a fiamat átköltöztettük Hollandiába, a lányom ingázik.
Monszun ide vagy oda, én nagyon szeretek itt élni, nem is szeretek, hanem természetes, mint amilyen valamikor Magyarország is volt.

A fehérvári úti kórházban születtem, egy fekete bőrű szülész segítségével, akit anyám kedvelt, de azért kicsit idegenkedett is tőle.
Batusnak hívták, vagy becézték a gazdag szomszéd renitens lányát, aki hozzáment egy arabhoz, beköltöztek a szülői házba és Mehemed rendszeresen elverte Batust annak szüleivel együtt, mert rend a lelke mindennek, és ő így képzelte a rendet. Természetesen nem Mehemed volt, fogalmam sincs, hogy hívták, mire emlékezni tudtam volna, már elment a hazájába, csak a lelkibeteg feleségét, és egy tűzvörös hajú kislányt hagyott maga után emlékbe, aki apja indulatos természetét örökölte, mindig verekedést provokált a játszótéren, pedig amúgy szeretnivaló kicsi volt.

Felmentem a töltésre, mert azt nem volt szabad, vonat közlekedett rajta, és csigákat szedtem. Amelyik nem fért a kezembe, azt a lábamra ragasztottam, úgy sokkal többet tudtam anyámnak hazavinni ajándékba.
Nem tudom, vajon örült-e a nyálkás élőlények garmadának, de mindig kedves volt velem, és ezért én újabb, és újabb ötleteket eszeltem ki, hogy szeressen, még annál is jobban amennyire mondta, hogy szeret.
Azt hiszem féltem, hogy elvesztem, nagyon apró gyermekkoromban sok bizonytalanság vett körül.

Észrevettem, hogy arckrémmel keni magát, hogy szebb legyen, bár gyönyörű volt mindig.
Magas, hollófekete hajú, széles járomcsontokkal, királynői tartással, pedig csak egy alföldi dohánytermelő család hét gyerekéből a hetedik volt, akinek ráadásul megszületnie sem lett volna szabad, mert akkor már az anyja halálos beteg volt, meg is halt, mikor ő öt éves lett, ő főzte a halotti torra a töltött káposztát, akkoriban az emberek nem lihegték túl az elmúlást.

Szóval kitaláltam, hogy akkor majd én készítek krémet, és ő attól szebb lesz mint valaha. Összegyűjtöttem mindent ami volt a házban, és krémet gyártottam. Kár, hogy tettem bele erős izomlazítót is, ami kb úgy csípett, mint a bogyiszlói paprika, de anyám bízott három évem összes tapasztalatában, és magára kente.
Kicsit piros lett tőle, na jó, nagyon piros, és miután megpróbálta lemosni, még pirosabb, de aztán az ügyeleten valahogy rendbe hozták, ő meg nem haragudott, én pedig továbbra is gyártottam a krémeket, igaz, eltűnt a házból az izomlazító.

A művelődési házba hordott, mert az volt a fixa ideája, hogy szép hangom van. Na most, aki nálam hamisabban énekel, az lop, csal, és hazudik, ráadásul nem is a hangommal van komoly probléma, hanem a hallásommal, de erről a kimondottan tapintatos tanárnénik őt nem tudták meggyőzni, azt mondta, hogy amikor megszülettem, nem sírtam, hanem énekeltem, pedig semmilyen szert nem kapott fájdalomra, tehát nekem operaénekesnek kellett lennem.
Mindezt úgy, hogy ma sem nagyon tudom értelmezni a különbséget a do és a re között. Tudom, hogy van, mert a többiek bizonygatják, csak én nem hallom…

Aztán Balatonra mentünk lakni, mert ők vendéglősök voltak. Azt is szerettem. Ott meg balettozni kellett, azt sem utáltam, csak messze én voltam a legmagasabb, és megint tapintatosan próbálták anyámmal közölni a rossz hírt, hogy egy szem lányából balerina sem lesz, de nem, azt sem lehetett, nem akarta hallani.

Viszont megtanultam remekül úszni magamtól, cigizni, és káromkodni, meg különböző érdekes emberek élettörténetét meghallgatni, valahogy mindig is jól tudtam másokat hallgatni.
Gépelni is megtanultam, én gépeltem az étlapot minden délelőtt. Csúszós indigókat kellett a papírok közé szorítani, vigyázni, hogy megfelelő irányba álljanak, és az egészet be az írógépbe, aztán már fejből tudtam a menüt, illetve csak azért kellett bemennem a konyhába, hogy megkérdezzem a szakácsokat, mi az aznapi változás.
Miközben én gépeltem, apám a rétre ment vadvirágért az asztalokra, anyám pedig a pult mögé, és a francia blokkoshoz, tehát oda, ahol potenciálisan lopni lehetett.
Csak pincérből több volt, mint ötven, meg is nehezteltem az egyébként kedves rendőrökre, mert a Balázs nevű pincért, akivel mindig jókat beszélgettem, bilincsben vitték el a szemem láttára, állítólag holt szezonban rabló volt.
Volt cigányzenekar is, de azok pestiek voltak, nem vegyültek a helyi cigányokkal, pedig nekem azok voltak a legjobb barátaim.
Viszont a prímás megérezte, vagy megtudta, hogy anyám zenei ambíciókat táplál az én káromra, így megpróbált megtanítani hegedülni, de hamarabb rájött az igazságra, mint a tanárnők a művelődési házban, és nem erőltette tovább, ellenben láthatóan nagyon sajnált, azt hiszem az ő szemében a muzikalitás hiánya olyasmi volt, mintha nem lenne kezem, vagy lábam.

Kinőttem a balett terem rúdját is, onnan már magamtól jöttem el, öt évesen úgy éreztem, ki kell lépjek anyám árnyékából, úgyhogy beálltam dolgozni, de cserébe nem hagytam, hogy balettra meg zenélésre kényszerítsen.

Rengeteg NDK-s turistánk volt, ők nem alacarte étkeztek, hanem csoport menüt kaptak. A savanyút előre ki kellett hordani, tenni kancsóba vizet, és szalvétát a poharakba. Még ma is csukott szemmel megterítek bármilyen asztalt, bármilyen módon.

Ők korábban jöttek, mint a többi vendég, mikor végeztek, gyorsan szétszedtük az összetolt asztalokat, új abroszok és teríték került rájuk a kertben, a teraszon, és bent is. Sok borravalót kaptam, volt fehér csipkés kötényem, brifkóm, simán felvettem egy asztalnyi rendelést fejben, leadtam a konyhán, fizettettem, bár számolni, és gépelni már tudtam, mert az kellett, de írni még nem, mert még nem voltam elsős, ellenben profi vendéglős, amit a vendégek igen nagyra értékeltek. Azok alatt az évek alatt számtalan barátra tettem szert, úgy jöttek, mentek az emberek zsenge korban lévő életemen át, mintha az egy pályaudvar lenne, és én megtanultam szeretni, elengedni, barátkozni, nemet mondani, adni önzetlenül, szeretettel fogadni, és persze hallgatni, tanulni, összerakni a puzzle kockákat, majd másoknak ezekből visszaadni valamit, amolyan koravén gyerek voltam lélekben, de szép, bájos és mosolygós kislány kívülről.

Láttam én, hogy az NSZK kemping sokkal szebb, mint az NDK, pedig csak egy drótháló választotta el őket egymástól, kérdeztem is anyámat, hogy miért, de nem válaszolt, cserfes voltam, ki tudja kinek mondtam volna el.

Éjjel mulatozás volt, apám néha verekedésbe keveredett, folyt a vér, volt, hogy az övé is, betört a lengőajtó, ami a konyhába vezetett, alkohol szag volt és rossz érzés, nem szerettem. Olyankor bementem a raktárba, összetoltam néhány sörös rekeszt, megágyaztam rajtuk, és ott aludtam reggelig.

Utolsó évben iskola előkészítőbe kellett járnom, mert nem voltam óvodás sosem. Az kötelező volt, de én voltam a helyi vendéglős lánya, az pedig fontos pozíció volt, közvetlen a tanácselnök alatt, arrafelé téesz nem volt ugyanis, tehát nem erőltették rám az előkészítőt, de nekem tetszett, ahogy addig majd minden az életemben, szerettem, hogy írtunk papírra, számolni persze gyorsabban tudtam, mint a tanító néni, de az amolyan munkahelyi ártalom volt.

Aztán visszamentünk Pestre, és én bekerültem a kelenföldi Bartók Béla zeneiskolába, olyan diákok közé, akik már hangszeren játszottak, szolfézst tanultak, és egy egészen másik világból jöttek, ott is szerettek volna maradni.
Egyenes úton kiközösítettek, a zenetanár megszégyenített, én meg erre iskola helyett a belvárosba jártam, leginkább a Luxus áruházba, ott ismertek, mert anyámmal gyakran mentünk oda vásárolni, meg a valuta boltba is. A Gerbeauban ettem valami sütit, és mentem be dolgozni a budai éttermünkbe, mintha mi sem történt volna.
Persze, hogy kiderült, elsős voltam. Anyám akkor vert meg életemben először meg utoljára, de akkor nagyon.
Aztán persze kivett a jeles intézményből, átíratott a Szilágyi Erzsébet általános iskolába, a körszálló fölé, akkor már a közelben laktunk.
Ott megint szerettem lenni. Akkor még nekem iskola után nemigen kellett tanulnom, rájöttem, ha figyelek, otthon már nem kell foglalkoznom vele, úgyhogy mentem suli után szoláriumba, onnan pedig dolgozni.
Este tízkor zártunk, együtt mentünk haza.
Itt is sok borravalót kaptam, lassan már tíz éves lettem, és még mindig barátkoztam az emberekkel, hallgattam őket, és egyre többet tudtam róluk, ezáltal egyre jobban kiismertem őket, és ennek ellenére kedveltem a társaságukat, igaz, a saját korosztályom előtt picit muszáj volt színészkednem, addigra már annyit éltem, mint más egy egész élet alatt.

Vívtam is, egyre jobban, motoroztam, szörföztem, dolgoztam, felső tagozatban inkább már csak rendezvényeken, esküvőkön, mert anyám rám erőltetett egy magántanárt, aki megpróbált rávenni, hogy úgy éljek, mint a többi tíz éves, de ez halva született elképzelés volt a múltam fényében, következésképp megírta helyettem a leckét, anyám kifizette, megbeszélte velem a házassága válságát, adtam néhány tanácsot, így ő is jól járt, én is, anyámnak meg a lelkiismerete nyugodott meg.

Boldog voltam azt hiszem.
Azt hiszem mindaddig boldog voltam, amíg nem fedeztem fel a világot, amíg nem jöttem rá, hogy máshol a szüleim tizedannyi munkával százszor akkora anyagi biztonságban élhetnének, és apámnak nem kéne a Farkas elvtársat etetnie, itatnia állandóan, hogy a következő évben is jó gebines szerződése legyen.

Amíg nem láttam, hogy mi folyik privatizáció gyanánt, hogy milyen az, amikor még az ipari minisztériumos, ronda, ón hamutartót is hazalopják a korábbi elvtársak, az egy pillanat alatt lett urak.
Hirtelen mindenki arisztokratává vált, de legalábbis ötvenhatos ellenállóvá, és én már elég öreg lélek voltam addigra, hogy hányjak ettől az egésztől.

Láttam a tévében Orbán beszédét, és én tudtam, de annyian mondták, hogy micsoda bátorság, hogy inkább hallgattam, csak apámmal vitattam meg, ő egyetértett velem.

Jó ideig éltem az életem még ott, de egyre kevesebb dologban leltem örömöm, egyre többször kellett figyelni a vadkapitalizmus állította csapdákra, a kíméletlenségre, az indulatokra, irigységre, egy csomó dologra, amit én nem éreztem korábban soha.

Vállalkozó lettem, azt csináltam amit anyám, csak nem étteremmel, mással. Sok pénzt kerestem, sokat utaztam, nyelveket tanultam, de nem voltam boldog már a hazámban, görcsbe szorult a gyomrom ha Hegyeshalomnál átléptem a határt, vagy mikor felültem a hazafelé tartó repülőre, háborúzni mentem vissza, nem élni.

Fene tudja, valahogy kilopták alólam gyermekkorom országát, a kedvességet, azt, hogy nem kellett félni éjjel egyedül sehol, valami békességet, ami nyilván torz alapokon nyugodott, de mit tudtam én a legvidámabb barakkról, és a vasfüggönyről, csak egyszerűen szerettem ott élni, azoktól az emberektől tanulni, és soha, de soha nem készültem külföldre, meggyőződésem volt, hogy az életem ott fogom leélni, egyszerűen olyan természetes volt, mint most itt, Koreában.

A kettő között van azonban egy hatalmas különbség.

Huszonéves voltam már, mikor ebbe az országba először jártam, de az első hat évem kitörölhetetlen és meghatározó élményei ott értek, az az anyanyelvem, még most is csak és kizárólag magyarul írok, a koreai férjemmel, és a félvér gyermekeimmel is magyarul beszélek, ha mégoly hézagosan is.

Azt az országot amiben felnőttem, szerettem, amit elhagytam, gyűlöltem.

Ma már nem szeretem és nem is gyűlölöm, ma már csak egyszerűen nem a hazám, ez a mostani, ez semmiképp nem az.Koreanapló

Retektelenítés – Koreanapló 6.

Napok óta nem írtam, mert zavar van a mátrixban, nem sikerül nekem jelszavat generálni, amit a Word Press elfogad, és persze szerkesztő legyen a talpán, aki a hektikus írásaim valamiféle rendszerbe képes szedni, pláne ha édes kiskutyái születnek.

Hétvégén a férjem két napos osztálytalálkozóra utazott, amolyan férfi buli, csak pasik az évfolyamból, lévén fiúgimnázium, tábortüzet raktak, katonatörténetekkel szórakoztatták egymást, nyers halat ettek, és persze horgásztak, meg ittak is, a tábortűz mellett énekeltek, olyan dalokat, amelyeket én még sosem hallottam, kérdeztem is a férjem, mondta, hogy iskolai dalok, meg katonaságban énekelt dalok voltak. Készült sok videó, némelyiken egészen aranyosak voltak, de hogy jól érezték magukat együtt, az biztos.

Én virágot ültettem, meg szépítkeztem, csak a boltig és a szemetesig mentem le olyan meleg volt. Megjöttek a ventilátorok, azonmód be is üzemeltem őket, így sokkal kellemesebb már.

Az imént még itt ült a családom a szobámban, lehetőleg mindig akkor éreznek késztetést a velem való társalgásra, amikor írok, szerintem féltékenyek olyankor, csak nem tudnak róla.

De aztán közös megegyezéssel elvonultak a fürdőszobába, retekteleníteni egymás hátát. Az itt olyan, hogy persze mindenki naponta zuhanyzik, de ettől még nem érzik tisztának magukat.

A tisztaság érzés akkor jön, amikor az elhalt bőrt is ledörzsölik.

Erre vannak önellátó segédeszközök is, de amolyan kurkászásnak számít, ha a családtagok dörzsölik egymás hátát, úgyhogy most épp ez történik nálunk, szavak nélküli kifejezése a szeretetnek, meglehetősen sajátos módszerrel.

Egyszer én is próbáltam, de csak azt értem el vele, hogy olyan lett a karom, mintha lehorzsoltam volna, nekem a bőröm jött, nem a retek, azóta nem erőltetem ezt, a lányom és a férjem viszont élvezik, egészségükre.

A napokban sok ismerősöm írt, beszélt a szépségről, ápoltságról, cseréltek profilképet a Facebookon, amolyan uborkaszezon téma, de fontos, itt különösen, és máshogy, mint Magyarországon.

Eleve, itt az emberek később öregszenek, egyrészt genetikailag, másrészt mert nagyon lényeges része az életüknek az egészség, amiben benne foglaltatik az ápoltság is.

Kismillió dolgot vesznek, esznek, isznak, kennek, hogy szebbnek látszanak, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy rendszeresen sportolnak úgy, hogy a szabadtéri és ingyenes, parkokban, lakóparkokban, patakparton, bárhol lévő sporteszközöket használják, amelyeket a városok, falvak karbantartják azokat.

Rengetegen teniszeznek, tollasoznak, görkoriznak késő éjszaka, mert akkor van rá idő. Ezek a létesítmények, mint a focipálya, tollas pálya, kosárlabda pálya, görkorcsolya, és kerékpár pálya, mind nagyon biztonságosak, igen sok van belőlük, és természetesen ingyenesek.

Vannak akik túráznak, az országban hatalmas túraútvonal hálózat épült ki alig néhány év alatt, milliók használják.

Az, hogy a zöldség alapú táplálkozás egészséges, tudjuk.

De természetesen itt is van gyorsétterem, ami egészségtelen, ráadásul óriási választékban, és 24 órás házhoz szállítással. Egy időben sok fiatal el is hízott miattuk, de észbe kaptak, ma már ismét kínos kövérnek lenni, egyet jelent az igénytelenséggel. A hormonális eredetű elhízás kezelése TB támogatott, a nem hormonálisé is, ugyanis rengeteg betegség fakad belőle, ezért megéri az államnak dotálni a fogyást, jobban, mint gyógyítani a szív és érrendszeri megbetegedéseket vagy a cukorbajt.

Kimenni a boltba lehet ugyan melegítőbe öltözve, vagy az ilyenkor szokásos póló, rövidnadrág, papucs kombóban, de szupermarketbe már nem, oda felöltöznek.

Kismillió egészségvédő műsor van a televíziókban, mind roppant érdekes, és úgy vannak elkészítve, hogy legalább annyira szórakoztatók, mint amilyen fontos információkat adnak át. Nem egy trükköt lestem már el ilyen adásokból én is, a legtöbb bevált, azóta is alkalmazom. Némelyik gerinctorna, némelyik ennivaló, más pedig az alvást segíti, vagy épp olyan torna, ami száz százalékban kíméli a térdet, és mégis képes fejleszteni a comb izmot. Mindenki kiválaszthatja a kínálatból, amire épp szüksége van.

Ebben a kultúrában szépen megöregedni érdem, mert csak jó emberek képesek rá. Szépnek születni is érdem, mert az az előző életünkből hozott jó karmát jelenti. Megőrizni a szépségünket pedig a szorgalom, és az önfegyelem jele, amely tulajdonságok ebben a társadalomban nagyon fontosak, és elismertek.

Néztem ma reggel a neten egy híres arborétumot, nincs is messze, csak ötven kilométer, mondtam a férjemnek, hogy oda szeretnék menni kirándulni a napokban, cserében a hétvégi férfi buliért. „Már megint virág”, sóhajtotta, de nincs választása, az üzlet az üzlet.

Mindeközben úgy tűnik, ezen a nyáron nem lesz politikai pihenő, Trump bejelentette ma, hogy Kim Dzsongunnal, és Mun Dzse In elnökkel együtt szeretné a koreai békeszerződést aláírni Szingapúrban, úgyhogy végül sikerült neki kitalálnia, hogy miért nem maradhat ebből ki Dél-Korea.

Ma is nagyon meleg volt, zselét, hideg tofut, kaviárt és jégbe hűtött dinnyét ettem, hozzá gyógyteát kortyolgatok, azt is a hűtőben tárolom már.

Itt már este van, és még mindig egy fokkal húsz alatt az éjjeli hőmérséklet, a monszunról sincs még hír, aminek én örülök, bár tudom, hogy szükséges, ahogy a tájfun is.

A tájfunt szeretem. Megmutatja milyen jelentéktelen vagyok, az egész életem összes örömével és bánatával együtt.

Nem árt ezzel olykor szembesülni.

Állják a sarat a golyóálló fiúk

Nagy hírek vannak a K-pop háza táján, jelesül az, hogy a BTS, koreaiul Bángtánszónyandán (golyóálló fiúk) együttes a Bilboard Chart 2oo-ban elnyerte a legjobb album címét, a Love yourself, trilógia első részével.

Ezek a fiatalok nem átlagos Kpop gyerekek, ahol egy tud énekelni, a többi meg táncol és jóképű, ők egytől egyig művészek, maguk írják a dalaik zenéjét, és szövegét is.

Korosztályukat érintő társadalmi problémákról énekelnek, reppelnek, ráadásul többnyire koreaiul, ami okán különösen meglepő, hogy ilyen sokan vették meg a lemezüket, amerikai fiatalok éneklik a koreai szöveget velük együtt, egészen kedves látvány. Nem nagy ügynökség által nevelt csapat, egy kis névtelen ügynökség egyengette az útjukat idáig, sejtem, hogy ezt követően sem lesz ez másképp.

Megérkezett a nyár hozzánk, a koreaiak ilyenkor elkezdenek tudatosan táplálkozni, mert ennek az évszaknak a sajátossága, hogy elszívja az ember erejét, nagyon meleg, nagyon párás, és sokkal hosszabb lett az elmúlt évek folyamán. Korea nagy fűszerpaprika termelő és fogyasztó ország, kár, hogy az éghajlata ehhez nem kimondottan alkalmas, ezért roppant fárasztó foglalatosság a paprika termesztés. Először is dombhátakat készítenek, azokat lefedik fóliával, majd abba ültetik a palántákat. A sorok végeibe karókat vernek le, és erős mezőgazdasági zsinórt feszítenek ki, amihez, apró, hajlékony fém kapcsokkal rögzítik a növényt. Ez megakadályozza, hogy a tájfun eltörje. Ahogy nő a paprika, újabb, és újabb zsinórokat húznak ki, majd ismét rögzítik a növény szárát. Csakhogy a legtöbbet monszun idején növekszik, amikor is tele van szúnyoggal, és mivel a dombhátak között lehet csak közlekedni, felejthetetlen élmény a csurom vizes növények között izzadva, és agyon csípve a szúnyogoktól, az apró kapcsokkal megkeresni a millió levél között a szárat, meg a madzagot, és tájfunbiztosan rögzíteni azt.

Az utóbbi években sajnos sok idős ember esett áldozatul a nagy melegnek mezőgazdasági munka közben, ezért ma már az időjárás jelentésben figyelmeztetik is őket, ha másnap nem szabad kimenni.

A hírek persze folyamatosan a félsziget békefolyamata körül forognak, az ellenzék egyre kisebb eredménnyel próbálkozik akadályozni, kritizálni, más hírnek alig jut hely, bár a Franciaországba menekült afrikai fiatalember gyermekmentő hőstette itt is vezető hír volt.

Nyári étel a gyógynövényekkel együtt főzött tyúkhúsleves, és a híres hideg tészta, a nengmjan.

Diéta szezon is van természetesen, ilyenkor a legkönnyebb megszabadulni néhány felesleges kilótól.

A televíziós csatornákon nincs nyári uborkaszezon, idén különösen nincs, de egyébként sincs, mert itt nem hosszú a szabadság, nem is ugyanabban az időben veszik ki az emberek, tehát abból az ötven millió lakosból mindig akad épp elég, aki tévét néz.

Léteznek persze nyomtatott újságok is, de én még nem láttam újságost sehol. Az emberek online olvasnak híreket, vagy a televízióból értesülnek azokról. A telefon itt ritkábban funkcionál telefonként, mint SMS eszközként. Saját keresőjük van, a Naver. Google-t sokkal ritkábban használnak, bár már elindult a két cég együttműködése. A Google map helyett is inkább a Naver map használatos, azt gyorsabban frissítik. Mivel jelenleg nincs átjárható szárazföldi határa Dél-Koreának, a navigációs rendszerek is lokálisak, a telefonszolgáltatók is azok, érezhető, hogy Dél-Korea bizonyos mértékig még mindig elszigetelt ország.

Egyre többen nyitnak Facebook profilt, de az sem régóta divat, korábban Naver káfékban osztották meg egymással a véleményüket, és a blogok többsége is azon fut.

A koreaiaknak örök probléma az idegennyelv tanulás, az angolt pici koruktól tanulják, mégsem megy, bár nagyon szeretik használni, valójában nagyon kevesen beszélik, még a fiatalok közül is.

Hétköznapok és vasárnapok egyhangúan követik egymást, a munkatempó a melegben sem csökken, csak nehezebb az egyénnek az elvárt teljesítményt nyújtania. Iskolaszünet is csak egy hónap nyáron, tanévváltás itt télen van, akkor januártól márciusig nincs iskola. Az autópályákon, dugók idején vizet és sikét osztanak, a sike rizsből készült, hideg üdítő ital. Az év minden szakában, ebben az országban az ivóvíz, a WC használat ingyenes, joga az embereknek, nem kell fizetni érte.

Kissé tehát kábán a melegtől, és várva a szingapúri események végkifejletét, éljük a nyár elejét, ami lényegesen korábban jött, mint ahogy kellett volna neki.

Facebookozott a sofőr, kilencen meghaltak

0

Élő közvetítést tartott a Facebookon a sofőr, aki karambolozott a kisbuszával Ceglédbercelnél. A balesetben kilencen haltak meg.

MTI Fotó: Mihádák Zoltán

A román kisbusz Szlovéniából tartott hazafelé a Digi 24 tévé szerint. Utasai a Maros megyei Désfalváról származtak. A 4-es főút 58. kilométerénél, Ceglédbercel közelében,

a kisbusz előzés közben egy teherautóval karambolozott.

Hét férfi és két nő halt meg a kisbuszban, a teherautó sofőrje könnyebben sérült.

Mint kiderült, a kisbusz sofőrje facebookozott vezetés közben: éppen élő közvetítést tartott. A videót több román portál is közzétette, az látszik rajta, ahogy a sofőr felváltva veszi saját magát és az utat, majd elkezd előzni egy másik kisbuszt és egy teherautót.

Az is jól látszik a felvételen, hogy

jön szembe egy teherautó, de a sofőr nem tesz semmit, hogy elkerülje a karambolt.

Az ütközés előtti másodpercben a felvétel megszakad.

A román portálok egy olyan felvételt közöltek, amelyen egy férfihang kommentálja is a rögzített videót, és arról beszél, hogy

a sofőr valószínűleg azért nem figyelt, mert az élő közvetítéséhez fűzött kommenteket olvasgatta.

A Pest Megyei Rendőr-főkapitányság közben közölte: büntetőeljárás keretében vizsgálja a baleset körülményeit, a szükséges igazságügyi szakértői vizsgálatok folyamatban vannak.

A román külügyminisztérium bejelentette, hogy az áldozatokat hazavitelének költségét a minisztérium sürgősségi alapjából fedezik.

A videót Ön is megnézheti, amennyiben elmúlt 18 éves:

Bréking nyúz, május 17. – Tudósítás a másik valóságból

0

Nem tetszik a Figyelőnek, hogy klipet forgattak egy iskolában, az Origo szerint „magyargyűlölő”, aki a magyar jogállamiság helyzetét kritizálja, a Jobbik új elnöke máris a Ripost célkeresztjében – megnéztük, mi újság az alternatív valóságban.

Klipforgatás miatt támadt egy iskolaigazgatóra a Figyelő

„Szögezzük le, klipet forgathat bárki kedvére, annyit költ rá, amennyit akar, ott keres helyszínt, ahol tud, meg amit ki tud fizetni. Olyan klipet is lehet forgatni Magyarországon, mint Molnár Áron (noÁr) Tanulni akarunk című opusza, amely oktatásszakmai és politikai kérdéseket vet fel a szövegében. Mert olyanokat mond a rapper, hogy „Ha a tananyagban a deriválás, a kamat, az áfa ott van, akkor miért vagyunk zavarban a visszajáróval a boltban?” (…)

Politikai aktivizmusról van tehát szó, máris motoszkál az emberben a kérdés, van-e ennek helye egy középiskolában. Mert amikor kormánypárti politikus véletlenül betette a lábát egy felújított kisvárosi óvodába, akkor rögtön elindult a sivalkodás a politikai pedofíliáról, sorra jelentek meg a cikkek az Indexen és a 444-en, Szél Bernadett nem győzte a közlemények kiadását. Molnár Áron végignyilatkozta az ellenzéki sajtót, meg Olgát és Egont, de egyetlen “független” újságíróban sem merült fel, hogy kiskorúakat is használt politikai céljaira. Meg egy iskolát, az igazgatójával együtt. (…)

A Figyelő feltett néhány kérdést a gimnázium igazgatónőjének (…) Mivel válasz többszöri megkeresésre sem érkezett, így a fenntartóhoz, a Belső-Pesti Tankerületi Központ vezetőjéhez, dr. Tolnai Mariannához fordultunk, tőle is megkérdeztük, ki engedélyezte a klip forgatását. (…)

A tankerület felelősségre vonja, ám a következményeket már nem osztják meg a nyilvánossággal.”

Az Origo megint arról írt „cikket”, hogyan kommentelnek a facebookos trollok

„Semmit nem tanult a múltkori hibájából a Soros György megbízható szövetségeseinek listáján szereplő Judith Sargentini, zöldpárti Európai Parlamenti (EP) képviselő, aki egy hónappal a múltkori égését követően ismét magyar demokráciázott közösségi oldalán. Csakhogy ezúttal is szembejött vele maga a demokrácia, a magyar emberek egymást vállvetve üzentek neki a bejegyzése alatt. Itt van a magyar Facebook-forradalom második felvonása! (…)

Az elmúlt időszakban Judith Sargentini vált a brüsszeli politikai elit Magyarország ellen indított harcának jelképes vezetőjévé Brüsszelben, hiszen ő kapta meg a számára kedves feladatot, hogy készítsen különjelentést hazánkról. A holland zöldpárti politikus profiljába tökéletesen passzol a téma, hiszen amellett, hogy rajta van a Soros György megbízható szövetségeseinek listáján, imád Orbán Viktorral és kormányával foglalkozni. (…)

Több sem kellett Sargentininek az „ütközet” másnapján páros lábbal szállt bele a magyar kormányba közösségi oldalán, ami elementáris erejű felháborodást okozott a magyarok körében, a magyarellenes politikus Facebook-oldalán kitört a kommentforradalom.”

A Ripost a Jobbik új elnökének a fiával foglalkozik

„Ré­góta kö­vet­nek szél­ső­sé­ges né­ze­te­ket, a náci tanok ra­jon­gói, a hír­hedt ro­ham­osz­tag, az SS hívei a Job­bik el­nö­ké­nek fiai, aki­ket rasszista erő­szak miatt a héten ál­lí­tot­tak bí­ró­ság elé. Ked­ven­cük egy Hitler-idé­zet. (…)

A Ripost értesülése szerint a Jobbik-elnök fiai apjuk skinhead múltját követve lettek elszánt rajongói a náci tanoknak, példaképük a hírhedt gyilkos rohamosztag, az SS.

„Ezért döntött úgy az idősebb Sneider gyerek nemrégiben, hogy magára varratja az SS, a Schutzstaffel, a hírhedt halálfejes náci kommandó jelmondatát:  BECSÜLETEM A HŰSÉG.””

A 888 furcsa olvasói levelet közöl

„A nagymamám Nagyváradon született 1910-ben. Még kislány volt, amikor Trianon miatt „román” lett. Mesélt róla. Megjöttek az új urak, pöffeszkedtek és röhögtek. Nap mint nap megaláztak minden magyart. Ők pedig tűrték, mert nem tehettek mást.

Aztán jött Horthy fehér lovon. És ők virágszirmokat szórtak elé az erkélyekről. Mert már nem kellett szégyellni, hogy magyarok. Mesélte, hogyan takarodtak el az „új urak” szitkozódva, mocskolódva. (…)

Tudta, neki a „románok” uralma alatt ér véget a földi élete. Belefáradt. Megtört. A Jóisten még megajándékozta azzal, hogy karjaiba vehette az első dédunokáját. Aztán jött egy lábon kihordott infarktus (igen, az élet megedzette, ezt is kibírta), a második azonban elindította a lejtőn. 2 hónap alatt leépült. Elköszönt mindenkitől. Felkészült. A vég előtt pár nappal, amikor már alig-alig volt magánál, amikor a valóságot már csak egy lidércnyomásos rémálomnak látta, megkérdezte tőlem, mikor a kórházi ágya mellett ültem és imádkoztam: „Ugye, kisunokám, az Orbán Viktor a miniszterelnök?”

92 nehéz év, a fáradtság megtörte, de nem tudta kiölni a vágyat, a reményt.

„Igen, ő” – mondtam neki. És halkan, hogy ő már ne hallhassa hozzátettem: lesz!

„Akkor jó” – mondta nagymamám. És soha többé nem szólalt meg. Megnyugodott, kisimult az arca. 2 nappal később elaludt örökre.

2002 novembere volt…

Nekünk megadatott, hogy kevésbé vészterhes időkben éljünk, hogy magunk dönthessünk a sorsunkról. Neked és a korosztályodnak ez nem adatott meg. Két világháború, két elnyomó gyilkos rendszer, világválság, forradalom, diktatúra – mindent túl kellett élnetek.

Tudod, most is próbálkoznak. Most liberálisnak hívják azt, amit régebben nácinak és kommunistának neveztek. Ugyanolyan gyilkos eszmével, ugyanolyan szolgalelkűséggel, ugyanolyan gyűlölettel, gőggel, vérszomjjal és hatalomvággyal támadnak! Most épp a „kisnácikat” engedték ki a politikai karanténból, mert akár velük is összeállnának a hatalomért. Újra románoznak téged is és az Erdélyben maradt rokonainkat is. El akarják venni a hitünket, a hazánkat, az identitásunkat, a történelmünket, a nemünket, a józan gondolkodásunkat. Ők soha nem fognak, mert nem akarnak megérteni minket. Ők az ördöggel is összefognának ellenünk, és azért is mi vagyunk a hibásak, amikor az ördög tényleg el is jön értük. (…)

Nagymama, 16 évvel az utolsó, homlokodra adott csók után megígérem neked: a mi életünket nem adjuk oda, azt soha el nem veszik! Továbbadjuk a mi unokáinknak, ahogy ti is adtátok nekünk!

És búcsúzóul még egy mondat: újra Orbán Viktor a miniszterelnök!

Tudom, hogy mosolyogsz most. Mi is.”

Máté Attila: Jövet – Menet

Örkény Istvánnak nem kellett ahhoz Facebook, hogy népszerűvé tegye az egyperces olvasmányokat, de tagadhatatlan, hogy a közösségi médiafelületek kifejezetten kedveznek annak, hogy az erre elhivatottak megleljék a magukban szunnyadó írót. A Facebook hírfolyamát rendszeresen átpörgetőknek pedig, az úgymond „megváltozott tartalomfogyasztási szokások” következtében sokszor pontosan ennyi irodalom fér bele. Egy rövid sztori, amivel könnyű azonosulni, néhány kifejező mondat, és esetleg valami üzenet, amit akár tovább is vihetnek magukkal, ha épp ilyesmire van igényük. Ha mindez nagyon betalált, lehet lájkolni, kommentelni, osztani, illetve bekövetni a szerzőt ízlés szerint.

A Facebook tehát tökéletes terepe ezeknek a könnyed olvasmányoknak, de az ottani szerzők, úgy tűnik, időről időre visszakívánkoznak a Gutenberg galaxisba. Máté Attila Jövet-menet című kötetének a címe elég jól leírja, hogy miről is szól ez a műfaj (?). Olyan rövid történetekről van szó, amelyet útközben, néhány perces ráérő idejében olvasgat az ember, és amelyeket ezúttal már összegyűjtve, könyv formájában is magával vihet. Másrészt a cím azért is kifejező, mert olyan történetekről van szó, amelyekre jövet-menet bukkanhatott a szerző.

Akadnak nagyon személyes, illetve múltbeli, akár korábbi generációk emlékeit feldolgozó írások is, de a legtöbb történet alapja egy elkapott beszélgetés, vagy egy érdekes sztori, ami a szerzővel, esetleg barátaival történt meg jártában keltében. Ezek a néhány mondatostól a maximum két-három perces olvasmányt jelentő terjedelemig változnak attól függően, hogy épp mennyi volt az adott témában.

Van néhány írás, ami mintha kísérlet lenne arra, hogy a szerző elszakadjon ettől a formától, hiszen elképzelt élethelyzeteket ír le, vagy éppen csak egy eszmefuttatás, de ezeknél jobban működnek az életből elcsípett rövid történetek. Máté Attila ugyanis néhány mondattal képes arra, hogy plasztikussá tegyen helyeket, helyzeteket, figurákat. A rövid sztorikban nincs nagy megmondás vagy váratlan reveláció, de a humoros, vagy máskor elgondolkodtató, akár megható csattanó szinte mindig ott a történet végén, mintegy a szerző kommentárjaként.

A jobb híján novelláknak nevezett írásokban mindenki ráismerhet a saját életéből, környezetéből ismerős karakterekre és szituációkra, de Máté Attila azért világossá teszi a saját nézőpontját is. A szerző személye valahogy – mesélőként, fő- vagy mellékszereplőként, esetleg rezonőrként – egyébként is mindig benne van a történetben, és nagyon érződik, hogy elsősorban barátoknak, ismerősöknek születettek ezek az írások. Ez persze nem jelenti azt, hogy csak nekik lehetnek érdekesek és szórakoztatók.

Németh Szilárd megköszönte

A Fidesz alelnöke meglehetősen aktív a Facebookon. Ha eszébe jut valami, szövegszerkesztőt ragad és megírja. Ezúttal a múlt szombati tüntetésen dolgozó rendőröknek köszönte meg, hogy nem ültek fel a provokációnak.

„Az Országgyűlés honvédelmi és rendészeti bizottságának leköszönő elnökeként ismételten köszönetemet fejezem ki a rendőreinknek, amiért a szombati tüntetésen sem ültek fel semmilyen provokációnak.”

Túl azon, hogy nem volt semmiféle provokáció, a régen látott nagyságú tömeg békésen és derűsen vonult végig a városon, figyelemre méltó, hogy Németh Szilárdnak még egy migránsozásra sem futotta a bejegyzésben.

Aggódva kérdezzük: leírt vagy húsz sort anélkül, hogy a migránsokat, Sorost, vagy éppen Brüsszelt akár csak egyetlen szóban is említette volna.

Reméljük, nem lesz ebből baja.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK