Az Országgyűlés a héten fogadta el a GDPR saláta előterjesztést, amellyel új korszak kezdődik az európai általános adatvédelmi rendelet életében. A törvénymódosítással kapcsolatos egyik legfontosabb kérdés, hogy valóban betiltják-e a munkahelyi Facebookozást. A válasz: igen is, meg nem is.
A várakozásoknak megfelelően a kormány még a héten elfogadja az Európai Unió adatvédelmi reformjának végrehajtása érdekében szükséges törvénymódosításokról szóló törvényjavaslatot. Az egyik legfontosabb változás a munka törvénykönyvét érinti.
Már a javaslat megjelenésekor felröppent a hír, hogy az alkalmazottaknak tilos lesz a Facebookot és más közösségi oldalakat használniuk a munkahelyükön. Ez azonban nem minden esetben lesz kötelező érvényű.
Dr. Szkok Helga, a Privacy Policy Online Services adatvédelmi szakértője arról beszélt, a munkavállaló a munkáltató által a munkavégzéshez biztosított számítástechnikai eszközt eltérő megállapodás hiányában kizárólag a munkaviszony teljesítése érdekében használhatja.
„Főszabály szerint tehát tilos a munkahelyi infrastruktúra privát használata, de a munkaadó ezt engedélyezheti” – magyarázta a szakértő.
A GDPR-reform értelmében, ha a munkavállaló ellenőrzéséhez a munkáltató technikai eszközt is alkalmaz, erről a munkavállalót előzetesen írásban kell tájékoztatnia.
Mint azt dr. Szkok Helga elmondta, a munkáltató ellenőrzése során a munkaviszony teljesítéséhez használt számítástechnikai eszközön tárolt, a munkaviszonnyal összefüggő adatokba tekinthet be.
„Ezt alkalmazni kell akkor is, ha a felek megállapodása alapján a munkavállaló a munkaviszony teljesítése érdekében saját számítástechnikai eszközt használ. A munkavállaló magánszférája tehát megmarad” – tette hozzá.
A most elfogadott törvénymódosítások értelmében szintén fontos újdonság lesz, hogy a munkáltató a munkavállalótól okirat bemutatását követelheti, így azok tárolására, fénymásolására a fenti okokból nem lehet szükség, elegendő azok bemutatása és a szükséges adatok feljegyzése.
A jogszabályváltozásokról 2019. március 25-én konferenciát tartanak Budapesten, ahol az érdeklődők minden újdonságról első kézből tájékozódhatnak.
Mindenfele divatba jöttek az álhírek és az összeesküvés-elméletek, nem csoda tehát, ha nálunk is már-már uralják a média terét, és amennyiben a politika túlontúl mediatizált jelenség, hát nyilván a politikai közbeszédet is egyre inkább kisajátítják.
Egyféle korszellem, valamiféle magától-értetődőség hozza be a közbeszéd fő sodrába azokat a “történeteket”, melyek igazolhatatlanok ugyan, viszont, amelyekhez érzelmileg kötődni, sőt azonosulni lehet velük, amelyek a legkevésbé sem racionális érveken alapulnak, de “hihető megérzések”. Úgy tűnhet a médiafogyasztók – és számuk a közösségi média, a világháló kiterjedésének következtében példa nélkül megnőtt (csak az alig 15 éves Facebook 2.7 milliárd “arccal” rendelkezik) – sőt a proaktív médiafogyasztók, akik tartalmakat generálnak és nemcsak passzívan befogadnak, mindenre vevők. Válogatás nélkül, mindenféle kritikai meggondolást mellőzve “zabálják” a valódi és az álhíreket, a tényeken alapulókat és az alternatív-tények lila füstvilágába tartozókat, egyaránt.
Új közvetítő technológiák, új típusú fogyasztók, hallatlanul megnövekedett terjedési sebesség és kiterjedtség mellett miért is várnánk, hogy a régi, a jól bevált újságírói etika és a hagyományos típusú, illetve műfajú, politikai diskurzusok legyenek továbbra is a keresettek? A kérdés inkább az, hogy miért válnak az álhírek és a konteók kedvenc műfajjá? Miért ezek és nem a tudományos ismeretek, vagy a tudományos ismeretterjesztő szövegek vállnak uralkodóvá a neten? És a válasz egyik része mindenképpen azzal kapcsolatos, hogy az alternatív tények és konteók, a rájuk épített diskurzusok a hatalmi erőtérben erősödnek meg, válnak a hatalmi vetélkedés eszközeivé. A hatalmasok rejtett cselekedeteit hivatott leleplezni igen sok konteó, illetve az álhír és összeesküvés-elméletek szolgálnak a hatalom megtartására-kiterjesztésére ott, ahol kormányok kampányolnak ilyenekkel, ijesztgetik a plebset, kitalált, vagy elképzelt, politikai kommunikációs termékként fölépített személyekkel és konteókkal. Az éppen új virágkorát élő populizmus (különösen a szélsőjobbos, az alt-right) a kerete a fake news és a konteók terjesztésének, legitimálásának, a populizmus “logikája”, úgy is, mint politikai teológiai eljárás (amikor monoteisztikus vallási fogalmakat szekularizált formában használnak politika- elméleti és gyakorlati érdekből – Schmitt, Arató) a legalkalmasabb talaj a jelzett jelenségek szárba szökkenésére, kivirágzására.
Nincs arra itt tér, hogy elméleti fejtegetésekbe fogjak a jelenségről, csupán egy sajátos témáját és annak vonásait igyekszem felvázolni a román és a rommagyar politikai kommunikációt és médiákat elözönlő álhír és konteó termésnek. Hadd kezdjem azzal, hogy ezen a területen – azaz a szimbolikus politizálásban és a “politikai teológiában” – is megjelenik az a kétfelé tekintés, ami a román és azután a rommagyar médiát és általános tájékozódást illeti, a rommagyar fake news és konteó-gyár a magyarországit követi, a román meg inkább nyugatiból és persze mindkettő saját forrásból is merít. Van viszont egy – lényegében fölmelegített – közös konteó, amit nemcsak a hatalmon levő PSD-ALDE és a Fidesz itteni fő fiókpártjának koalíciója, és az illiberalizmusban azonos érdekeik indokolnak, hanem régebbi tisztázatlanságok, eltitkolt és ki nem beszélt, meg nem emésztett rommagyar nyavalyák, harmincéves sztorik is táplálnak.
Ez pedig a Ceaușescu-féle politikai rendőrségre való sűrű utalás, immár úgy is, hogy egy tollvonással, de még inkább egy lélegzettel, con spirare, egyenlőségjelet tesznek a volt szekuritáté és a jelenlegi titkosszolgálatok közé, és folyamatos összeesküvéssel vádolják meg úgy az előbbit, mint az utóbbit. A “párhuzamos állam” (ami a Trump és spinnerei által kiokumulált “mély állam”-ra hajaz) ennek a konteónak a magja, mely párhuzamos államról csak az tudható, hogy valahogyan létező összeesküvés, mely – politikai térféltől és személyektől függően – a törzsi, azaz megosztott, éthosz alapján, kicsinál vagy fölemel politikusokat, vagy egész politikai formációkat.
A párhuzamos államra való utalás és a szekusozás olyan konteók, melyek igen sűrűn és változatos felületen előfordulnak a román politikai diskurzusokban, egyfelől tömegpszichológiai hasznot hajtanak (ezt a vonatkozást igényesen fejti ki Krekó Péter, Tömegparanoia című könyvében: a konteók pszichológiai védelmet nyújtanak csoportoknak és benne egyéneknek, magyarázattal szolgálnak atipikus jelenségekre, megváltoztat(hat)ják a hatalmi viszonyokat, megszilárdít(hat)ják a hívők nézeteit, stb.), másfelől pedig a populista politikai hatalom “harci eszközei” (elvben lehetnének az ellenzék fegyverei is, de nálunk nem ez a jellemző).
Mire jó a szekusozás? Természetesen elsődleges funkciója a vélt és/vagy valós ellenfelek lejáratása, akiket előszeretettel ellenséggé maszkíroznak spin doctorok és azután propagandisták, politikusok, és az ők hívői/követői. A mögöttes konteó és a szekusozás viszont a megosztott morál, a törzsi éthosz alapján osztja föl a világot, a mi “jó” szekusaink és a ti “rossz” szekusaira. Az ellenzék a kormányt igyekszik démonizálni, a hatalom pedig “párhuzamos államról” beszél, mely megakadályozza a “jó kormányzásban”, politikusok egymást kölcsönösen leszekusozva igyekeznek lejáratni, stb., a nagyérdemű pedig politikai ízlésének megfelelően egyik vagy másik pártot, illetve vezetőit “véli” szekusnak.
A gond az, hogy a fogalom mára teljesen kiürült, éppen ettől a mindenkire, minden bizonyíték nélkül rámondott gyakorlattól, másfelől pedig azért, mert soha fel nem dolgozta a társadalom a múlt rendszert és benne a politikai rendőrség szerepét, befolyását, megtorló képességét és valós emberellenes föllépéseit. Van ugyan egy nagy nehezen született átvilágító testület (CNSAS), de maga is egyre hiteltelenebb, mert politikai alapon kinevezettek a tagjai, elkötelezettek a vezetői, mert még mindig átláthatatlanok a volt szeku irattárai, nehézkesek az eljárásai, stb. Gyakran éppen volt szekusok és besúgók a leghangosabb szekusozók, illetve ők, akik a párhuzamos állam létét bizonygatják, mint bennfentesek. Különös, de adott esetben a közvélemény inkább hisz egy kiugrott/kirúgott szekus-tisztnek, mint a józan észnek; a média és a rezonátorok és influencerek meg éppen a szekus-diskurzus bajnokaivá válnak. Igaz, hogy a szeku és a jelenlegi – valóban túlméretezett – titkosszolgálatok összefonódását Emil Constantinescu volt államelnök tette divatossá, mondván: „a titkosszolgálatok győztek le”, azaz második mandátumért már nem is indult, hiszen hitelét, elnökségének rossz hírét, lejáratását, azok okozták volna.
Annyira kifordult magából, eltorzult és paradoxonná lett a különféle politikai szekértáborok szerint hangoztatott szekus befolyás és kapcsolat, hogy például a rommagyar politikai mainstream simán kimondja, hogy Mihai Răzvan Ungureanu volt az eddigi legjobb miniszterelnök, akinél nem számít, hogy azelőtt a külügyi titkosszolgálat (SIE) vezérigazgatója volt. Támadják viszont Dacian Cioloș, szintén volt miniszterelnököt, azon halovány, és igazolhatatlan feltételezés alapján, hogy esetleg a SIE ügynöke volt (igaz, volt ő már Soros-gyerekének is mondva, sikertelen lejáratási kísérletben).
Érdemes észrevenni azt is, hogy az újonnan megjelent atipikus politikai pártok különösen alkalmasak arra, hogy szekusozás célpontjaivá váljanak, hiszen éppen a szokatlan föllépés és újszerű megnyilvánulások jellemzik őket, amit nem tudnak hová tenni az egyszerű népek, sőt a mindig magabiztos kommentelők is bizonytalanok megítélésükkel kapcsolatban. Könnyű lejárató hadjáratot indítani, magyarán leszekusozni, olyan pártokat és közszereplőket, akik népi/utcai mozgalmak, sőt már-már a polgári engedetlenség és proteszt eszközeivel léptek föl, sikeresen, ahogyan pl. az USR tette. Vagy olyan alternatív gyűjtőpártként alakul és lesz egyre befolyásosabb, mint a Victor Ponta-féle Pro Romania, és utoljára, de nem utolsó sorban a szintén civil hátterű PLUS, és vezetője Dacian Cioloș. Ezen pártok relatív sikerét képtelen felfogni a politikát kevéssé értő közönség, és erre építenek a hagyományos pártok (köztük a Fidesz itteni fiókpártjai is), amikor konspirációs elméletekkel és leszekusozással igyekeznek lejáratni az újonnan érkező pártokat és politikusokat, akik és amik reális veszélyt jelentenek lefele haladó népszerűségükre.
Van még egy ok, amiért a szekusozás nagy hangerővel és intenzitással folyik: elrejteni, ismételten és esetleg véglegesen szőnyeg alá seperni a volt szekus-tisztek és besúgóhálózatuk leleplezését, a történelmi léptékű feldolgozást és megakadályozni egy tisztább kép kialakulását. Jellemző, hogy a ma szekusozók hallgattak mindeddig, eszük ágában sem volt tisztázni saját múlt rendszerbeli szerepüket, vagy a valós szekusok és besúgók problémáját. És nemcsak a román többség szabotálja el módszeresen és rendszeresen a kérdés fölvetését, hanem a rommagyar értelmiség és közvélemény is maszatol.
Jellemző, hogy egy néhány évvel ezelőtt a témakörben szerkesztett Korunk (havilap) szövegei és kontextusuk arra a következtetésre vezettek, hogy valójában a besúgóknak (különösen, ha azok rommagyarok, ismert értelmiségiek, akik mára felhagytak a nacionál-kommunizmus támogatásával, csak simán nacionalisták) békén kell hagyni, a történelmet mindenféle kutakodás nélkül kell lezárni, mert, … csak. Volt a témáról egy viszonylag színvonalasabb vita a transindex.ro portálon is, ami „döntetlenre” végződött, és már-már szerecsenmosdatásban zárult. Szóval a ma szekusozók a valós, egyszer volt szekusmúlt elfödésén munkálkodnak – tudnak róla, vagy sem – és azon, hogy ha lehet, soha meg ne értsük a volt titkosszolgálat és a jelenlegi titkosszolgálatok közötti vélt vagy valós folytonosságot, a mentalitás továbbélését, stb. Véleményem szerint viszont kár ezt a jobb sorsra érdemes, ezt a társadalmi értelemben és léptékben fontos témát, konteókba, tévhitekbe és manipulatív diskurzusokba zárni, csak lejáratásra használni, fontos lenne a tényszerű, dokumentált és megérvelt kitárgyalása.
Ezt írja a Washington Postban Anne Applebaum híres amerikai történész és újságíró. A cikkét annak ismertetésével kezdi, hogy pár napja egy független hírportál, a ProPublica egyszer csak észrevette, a Facebook titokban használhatatlanná tette azt az eszközt, amelyet a hírportál már egy éve arra használt, hogy a politikai hirdetési kampányokat nyomon kövesse. A böngészők kiegészítése felismerte a politikai hirdetési kampányokat és adatokat gyűjtött a célközönségről is.
A Facebook egy évig elfogadta a ProPublica üzeneteit a javítandó hibákról, aztán egyszer csak úgy döntött, hogy nem kér többet belőlük. A ProPublica egyik szerkesztője szerint nyilván nem akarják, hogy információ legyen a politikai hirdetések célközönségéről.
A Facebook aztán szintén pár napja egy saját eszközzel került be a hírekbe, ez az app részletesen tájékoztatja a céget arról, hogy az emberek mire használják a telefonjaikat. A Facebook azzal mentegette magát, hogy az új eszköz használói pontosan tudják, miről van szó, még fizettek is érte havi 20 dollárt. Ez nem győzte meg az Apple-t, amely letiltotta ezt a telefonjairól.
Anne Applebaum szerint mindkét eset azt mutatja, hogy ma már nem mi döntünk az információs hálózat szabályairól. Nem az állampolgárok, nem a törvényhozók döntenek arról, hogyan gyűjthetnek a tech cégek adatokat és hogy azok ennyire lehetnek nyilvánosak. A cégek maguk döntenek mindenről.
Ez azért rendkívül fontos, mert ma már a legtöbben a közösségi médiából tájékozódnak, ennek alapján alakul a véleményük a politikáról, a gazdaságról, vagy akár a gyógyszerekről. A közösségi média erősíti a széthúzást, a szembenállást, a szenzációs híreknek kedvez a megalapozottakkal szemben és tönkretette a hagyományos helyi és oknyomozó újságírás gazdasági modelljét.
A közösségi média meghatározó cége a Facebook, hiszen még az Instagram és a WhatsApp is az övé, de hasonló monopólium a Google is az internetes keresés területén, ráadásul az övé a YouTube, amely a videómegosztás domináns cége.
Ezek a cégek mind a saját szabályaik szerint működnek
Ők döntenek arról, hogyan gyűjtik az adatokat és kik láthatják azokat. Még arról is ők döntenek, mit cenzúráznak.
Anne Applebaumnak erről a 1920-as és 1930-as évek jutottak eszébe, amikor szintén egy új információs technológia terjedt el, a rádió. Ez komoly kihívást jelentett a kor demokratikus kormányainak, a rádió korai sztárjai között ott volt Hitler és Sztálin is. Erre volt válasz például a BBC, a közszolgálati rádió és a sugárzási engedélyek megadásának szabályozása.
Szerinte a közösségi médiát is szabályozni kellene, hogy ne csak a tulajdonosokat szolgálja, hanem a társadalmat, a demokráciát. Ez persze nem jelenthet cenzúrát, de szerinte a közösségi médiában ugyanúgy szabályozni kell az átláthatóságot, a versenyt, az adatok és a magán szféra védelmét, mint más területeken.
Például ugyanúgy kellene szabályozni az internetes hirdetéseket, mint a televízióban, hogy az emberekkel közöljék, mi hirdetés. Korlátozni kellene a névtelen információterjesztést is, a Facebookon valószínűleg sokkal több az anonim, hamis felhasználó, mint azt a cég elismeri.
Mi lesz a választások tisztaságával?
Anne Applebaum hangsúlyozza: ha ezt nem tesszük meg, sőt, meg sem próbáljuk, nem tudjuk majd garantálni a választások tisztaságát és a közszolgálat tisztességes voltát. Hosszabb távon enélkül nem lesznek működőképes demokráciák.
Így, kávé mellett abban azért megegyezhetünk, hogy a hírben az a legfontosabb: igaz-e vagy sem. Márpedig manapság egyre kevesebb hír igaz, a csapból is szamárságok vagy hazugságok jönnek, nem is csoda, hogy felhorgadt a Facebook vezetősége, és bejelentették: eddig és ne tovább. Jó ez nagyon – vagy mégsem?
Első sorban jó. Hiszen az álhír minden formájában veszélyes, már maga a létezése is erodálja a sajtó hitelességét. Ahhoz időtlen idők óta hozzá van szokva az újságolvasó, hogy minden sajtótermék kicsit elfogult, ezzel nincs mit csinálni, de hazugságokat akkor sem szabad közölni. A hír legyen szent, utána már szabad a vélemény. De mikor az ember azt olvassa, hogy a fél magyar színházi élet nyílt leveleket ír Orbán Viktornak, tele helyesírási hibákkal, és ezeket hat különböző (bár a felszín alatt egymással szoros szimbiózisban élő) orgánum is átveszi és egymásra hivatkoznak, a hitelesség kedvéért, nyilván a sajtóban rendül meg a bizalma. Az egészben. Úgy, ahogy van, pedig a rendes lapok nem érdemlik ezt.
Vegyünk egy példát
Pörög-forog pár napja a közösségi oldalakon egy hír, miszerint a gonosz demokraták New York városában engedélyezték volna az abortuszt egészen a szülés pillanatáig. Szörnyülködik, aki látja. Hát, ez bizony hazugság, onnét tudom, hogy utána jártam. Bárki utána járhatott volna, ha rászán tíz percet: az igazság az, hogy New York államban, tehát nem városban 2006 óta engedélyezett az abortusz a terhesség 24. hetéig, egy perccel sem tovább, a 24. hét után csak akkor, ha a magzat életképtelen vagy az anya szervezete életveszélybe kerül.
„The law also addresses late-term abortions. Under New York’s Reproductive Health Act, they can be performed after 24 weeks if the fetus is not viable or when necessary to protect the life of the mother.” (CNN)
Az ám, csakhogy mikor ezt a rendeletet meghozták, az állam törvényhozásának republikánus többsége nem engedte érvénybe léptetni, most, hogy demokrata lett a többség, hatályos lett. Világos, hogy mi történik: egyes republikánus körök álhírt terjesztenek a politikai ellenfeleikről, aminek Magyarországon az ő szempontjukból a világon semmi fontossága vagy jelentősége nincsen, nálunk már másodlagos felhasználás zajlik. Reciklálták az uraságoktól levetett hazugságot.
Nem egy ilyent tudnék mondani, hanem naponta tízet. És hát az álhír fegyver, propagandaeszköz is: jól láthatjuk, ha olyan országok hazugságait olvassuk, amelyek messze vannak tőlünk. Ki volna képes elhinni, hogy Hillary Clinton egy washingtoni pizzéria alagsorában gyermekeket eszik? Tökéletes szamárság, mivel nem vagyunk érintettek az ügyben, látjuk is – de ez az álhír komoly szerepet játszott Trunp megválasztásában. Ugyanis az amerikaiak közel voltak, érintettek voltak és sokan elhitték. Ha valamelyik magyar politikusról mondanák, nálunk is akadna, aki elhiszi, pedig azok sem zsenge kisdedekkel táplálkoznak.
No, ennek akar véget vetni egyszer s mindenkorra a Facebook,
úgy is, mint a világ legnagyobb közösségi oldala és sajtómegosztó felülete. Lássuk a hírt.
„A jövőben sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a hamis híreket közlő oldalak és csoportok egész hálózatának felkutatására a Facebook. A cél, hogy gyökérénél fogva szüntessék meg a problémát, a lelőtt oldalaknak pedig nehezebb legyen feltámadniuk.
A Facebook korábban több változtatást is életbe léptetett annak érdekében, hogy elejét vegye a valótlanságot közlő oldalak, illetve a Facebook szabályzatába ütköző tartalmak terjedésének. Bár az igyekezet dicséretesnek mondható, a problémát teljesen nem sikerült megszüntetni. Ennek leggyakoribb oka az, hogy a szabályszegő oldalak előbb-utóbb visszatérnek, az üzemeltetők ugyanis újabbakat hoznak létre, hogy aztán (némileg más név alatt, de) ugyanúgy folytassák tevékenységüket.
Ezt elégelte meg most a Facebook, ugyanis bejelentették: a jövőben nem csak a hamis információkat terjesztő vagy a szabályokat súlyosan megsértő oldalakat és csoportokat fogják szankcionálni, azokat sem kímélik majd, amelyek kapcsolódnak a szolgáltatás törvényeit megsértő hálózathoz. A Facebook szerint ezzel gyökerestül sikerülhet kiirtani minden olyan oldalt és csoportot, amelyet korábban egy-egy probléma (például gyűlöletbeszéd, vagy erőszakra utaló tartalmak terjesztése) miatt jelentettek a felhasználók.
Azt nem árulták el, milyen új eszközzel vagy elv alapján vizsgálják majd az oldalakat, hogy kapcsolódnak-e valamilyen hálózathoz, de azt ígérték: a művelethez sokkal több tényezőt fognak figyelembe venni, mint korábban. Ennek egyike lehet az adminisztrátorok „szemmel követése”, ugyanis sok problémás oldal azonos kezelőkkel dolgozik. Az ő szankcionálásukkal pedig a szabályszegésre készülő többi csoportot is sikerülhet feltartóztatni, még azelőtt, hogy egy problémás bejegyzést élesítettek volna.” (HVG)
Jó döntés, okos döntés. Veszélyes döntés.
Ugyanis az igaz, hogy – mint fentebb említettem is – az álhírlapok hálózatként működnek, úgy hitelesítik magukat, „egymást eszik”, mint a kannibálok, ha valakit megölnek a minden-egyben.com-on, két perc múlva megölik a nephangján vagy a hungarian timesban is, és senkit sem zavar, hogy él. Csak az a baj, hogy a normális sajtó is hasonlóan működik: egymás információit használjuk fel, hitelességi alapon, ha valami megír teszem azt, a HVG, abban megbízok és idézem, nyilván, ha az Origo írja meg, óvatosabb leszek az információval. De egy lapnak sincs annyi pénze és embere, hogy Kuala Lumpurtól Rhode Islandig mindent kiküldött munkatárssal ellenőriztessen. Soha nem is volt. Erre találták ki például a hírügynökségeket is. Persze, ha egy hírügynökség elkezd hazudozni, annak vége is a piacon, ők abból élnek, hogy igazat kell mondjanak. Cifrázás nélkül. Nehéz is a munkájuk.
Tehát látjuk, hogy a „hálózatként működés” nem az álhír-sajtó, hanem általában a sajtó ismérve. Szoktam is kesernyésen mosolyogni, ha az Origo – vesszőparipájuk nekik ez! – az „ellenzéki Soros-sajtó hálózatáról” ír, azon az alapon, hogy egyik lap hírt vett át a másiktól. Hát hiszen ők is ezt művelik, csak más forrásokkal. Sőt, még csak ők igazán.
A sok helyen azonos adminisztrátorok követése már szerencsésebb ötlet. Ugyanis bukott meg nálunk, Magyarországon is álhírlap-hálózat, és azt bizony egy személyben ugyanaz a tanítónő csinálta… viszont ezt a módszert meg nem egyedül a Facebook találta ki, hanem a magyar, álhírek ellen küzdő FakePalm-csoport is. Ez jó technika, hiszen végső soron az álhírek szerzőjét egy dolog érdekli: a bevétel és annak meg hozzá kell eljutnia, másra nem bízhatja a kényes munkát. Így tényleg el lehet kapni a selymát: más kérdés, hogy maximum a közösségi oldal büntetheti, ha magyar, mert a mi joggyakorlatunkban ugyan vagyon erre paragrafus, csak alkalmazni igen nehéz, majdnem lehetetlen – példa még nem is volt rá.
Az ám, de az sem mindegy, kinek mi az álhír!
Ha Orbán Viktort kérdezem, ő maga nevezte az egyébként hiteles és minőségi újságírást űző Indexet „fake news-gyárnak”, de mit várok attól, akinek a kedvenc lapja a Demokrata, kedvenc rádióműsora a Vasárnapi Újság? Az egy dolog, hogy tévedésből miniszterelnök egy ideje, az megint más, hogy mennyire ért a sajtóhoz. Neki és a híveinek az az álhír, amit nem szeret, de bizony ellenzéki oldalon is sok példát tudnék mondani erre a habitusra. Ha ők elkezdenek jelentgetni mondjuk tízezren egy valódi újságot, annak az új rendszer szerint annyi is, olvashatunk hírek helyett szíriuszi szittyákról a 888-on.
És mi a gyűlöletbeszéd? Kevés olyan magyar politikus van – mindkét oldalon – akit hiteles személynek találnék én magam, személy szerint, talán azért is, mert a legtöbbjüket így vagy úgy, de ismerem. Nehezen tudnék velük egyetérteni fontos kérdésekben, kivéve talán a bableves fűszerezését. De lehet, hogy abban sem. Mármost, ha én valamelyikről egy szokásos fenenagy okossága kapcsán azt írom minden trágárság nélkül, hogy újból elsült a feje, az gyűlöletbeszéd vagy csak egészséges kritika?
Szerintem kritika, a bírói gyakorlat is szabályozza a közszereplők bírálatát, tehát jogilag épp nem lehet bajom belőle, de ha valamelyik fanatikus hívük jelenti az írásomat a Facebooknak, letilthatnak – ugyanis a Facebook nem bíróság és nincs köze a joghoz, csak a saját törvényeit fogadja el. A moderátorok lehet, hogy nem tiltanának, ha elolvasnák a cikket – no, de a moderálást legnagyobb részét végző robotok, algoritmusok már igen. Az ellen meg alig van apelláta.
Akkor hol a megoldás?
Valljuk meg őszintén: nem tudni.
Talán a tények tisztelete felől kéne hozzákezdeni a dologhoz, amint írtam is, az információ, a hír legyen szent, a véleményen már pofozkodhatunk… az már más kérdés.
Talán több emberi moderátorra volna szükség, és több önmérsékletre is a felhasználók részéről, meg egy kis józan paraszti észre.
Hazudni – amint Deák Ferenc mondta vagy nem mondta volt – márpedig nem szabad.
De lassan kezd maga lenni a Pokol, hogy a tényeket látják sokan relatívnak, nem a véleményeket.
A Facebook egyre nagyobb, nehezebb, élesebb pallosokkal szurkálja a ködöt – és csodálkozunk, hogy nem jár sikerrel.
Ugye te sem vetted be, hogy létezik a Soros-terv?Sajnos kétmillió magyar igen. Most megmutatom nektek, hogy mi volt a Fidesz receptje. Itt a nagy átverés 5 percben. Orbán mindenre képes a hatalma megtartásáért. Ne dőlj be neki.
Rögtön az elején le kell szögeznem: habár Árvai Csilla valós személy, nekem nem ismerősöm, nem állok vele semmiféle viszonyban, életemben nem is váltottunk szót, meglehet, nem is fogunk. Csak azért mutatom be az esetét, hogy tessenek látni, mire képes a közösségi média, ha valaki gonosz, aljas módon visszaél vele.
Már egy évvel ezelőtt is keringett a Messengeren egy hazug üzenet a hölgyről, pár napja újra életre kelt, valósággal feltámadott:
„Kérlek mondd meg minden kapcsolatodnak a messenger listádon, hogy ne fogadjanak el semmit Árvai Csilla-tól Ő egy hekker és a rendszere kapcsolódik a Facebook számládhoz. Ha egy kapcsolatod (ismerősöd) elfogadja, te is hekkelve leszel, így biztosítsd ki, hogy minden ismerősöd tudjon róla.”
Ha tényleg hacker volna, lekapnám előtte menten az összes kalapomat, de tán még a bajuszomat is, mert nem kis teljesítmény Facebookot hackelni. Csakhogy ilyen hackelés nem létezik. Amint nem létezik Facebook-számla sem (ez egy félrefordítás eredménye, angolul ugyanis a Facebook-fiók is „account” meg a bankszámla is). Kit miért visz rá a lélek, hogy ilyen műszaki szempontból is analfabéta szamárságokat terjesszen, meg nem tudnám mondani, de bizonyos, hogy rágalom. Ráadásul szamársággal rágalmazzák a hölgyet, olyasmivel, ami képtelenség.
Ezt én elmondtam egy ismerősnek, kettőnek, akik Messengerben továbbították nekem az álhírt, aztán eluntam: a többi száznak nem is válaszoltam. És terjed, mint a kolera, mert a kedves felhasználóknak annyi fogalmuk van a közösségi oldalak működéséről, mint amazonasi indián sámánnak a hadronütköztetésről, ismernek pár varázsszót: „hekker”, „vírus”, „féreg”, „megfigyelnek” és azt hiszik, más sem tud többet az egészről. Azt gondolja az emberek többsége, hogy a számítástechnika: mágia és hókuszpókusz. Nekik, akik nem értik kicsit sem, lehet az – de legalább büszkék ne volnának rá, ne támadnák meg, aki segíteni akar rajtuk, aki ki akarja igazítani a tévedéseiket. Azonban támadnak: az első érvük rögtön az, hogy „honnét tudom, miszerint a hölgy nem hekker?”
Tudom, mert ilyen hackelés nincs, de tudom máshonnét is. Onnét, hogy ugyanez a körlevél más változatban, még a Facebook megjelenése előtt is terjedt, akkor Fabrizio Brambillát váfolták – még e-mailben. Az senkinek nem jut eszébe, hogy ha valaki akkora hacker lenne, az első gyanús jelre összedob egy új személyazonosságot magának és azzal fog dolgozni utána?
Legvégül pedig onnét tudom, hogy az ügyben megszólalt maga Árvai Csilla is. Azt írja:
„Szépen kérlek titeket, ezt osszátok meg s ne engem bántsatok!
A hír, miszerint én hacker vagyok, nem valós.
Én csak egy egyszerű külföldön dolgozó magyar vagyok! Normális élettel, tisztességes munkahellyel, egy vőlegénnyel s egy kiscicával!
Vannak irigyeim, rosszakaróim valóban, akik ezt kitalálták, tudom is, hogy kik azok.
Innen nem tudok mit tenni többet, ennél a posztnál. Legyetek szívesek ezzel segíteni nekem, hogy megosztjátok, ez egy kamuhír! HOAX a jelentése.
Továbbá, ha esetleg haza is megyek, jogomban áll mindenkit a törvény elé vinni, aki ezeket osztotta rólam, ugyanis:
,,227. § (1) Aki a 226. §-ban meghatározottakon kívül mással szemben
a) a sértett munkakörének ellátásával, közmegbízatásának teljesítésével vagy közérdekű tevékenységével összefüggésben vagy
b) nagy nyilvánosság előtt
a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ, vagy egyéb ilyen cselekményt követ el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”
Köszönöm, Árvai Csilla”
Hát kérem, ez tényleg bizonyíték. Perdöntőnek is mondanám. A hölgy profilja él, egy teljesen normális személyiség teljesen normális aktivitását mutatja, nincs abban semmi különleges. Valaki, valamikor, valamiért megharagudott rá, és most kitartóan, hullámszerű kampányokban rágalmazza. Ráadásul névtelenül.
Az illető nem lehet teljesen amatőr számítástechnika terén, ugyanis tudja, hogy ha ezt Facebook-posztban tenné, azt lehetne jelenteni, ellenőriztetni, tiltatni, és perelni is érte – ez a Messengeren nem lehetséges, bár jogilag így is kimeríti a rémhírterjesztés és rágalmazás fogalmát, sérti a jó hírnévhez való jogot és a polgári jog szerint alaposan büntetendő. De Messenger-üzenetet tiltani nem lehet, csak a feladójával együtt. És hát mindenki naiv, de elvben jószándékú ismerősétől kapja, akivel azért minden kapcsolatot nem szeretne megszakítani… Az ismerős azzal védekezik, hogy ő csak jót akart, elhitte, amit egy másik jó embertől kapott, aki szintén jót akart, és ez így megy tovább, tízezer állomáson keresztül az első feladóig – aki azonban rosszat akart.
Lehet, hogy egy nagyon komoly nyomozás vissza tudná követni a rágalom útját, bár a magyar bűnüldöző szervek szerintem ebbe nem fektetnének időt és energiát: de tetszenek látni, mi lesz a sok jó szándék vége?
Itt mindenki jót akart, de rosszul, kivéve az eredeti rágalmazót, aki rosszat akart, de ügyesen.
Tessenek békén hagyni Árvai Csillát: ártatlan. Nem volt annak hacker még az atyafisága sem.
És tessenek belegondolni minden ilyen primitív, buta lánclevél továbbadása előtt: maguknak nincsenek ellenségei?
Dehogy nincsenek.
Képesek volnának bármit hazudni magukról?
Bizony képesek.
Ez bárkivel megeshet, kérem.
Úgy tessenek osztogatni.
Ne adjunk hitelt semminek, amit nem látunk bizonyítva: ne segítsünk ismeretlen rágalmazókat. Minket is utolérhet bármikor egy ilyen aljas támadás. És akkor a sok jó ember merő jószándékból minket fog rágalmazni.
Lackfi János író szerint a politizáló emberek jó része hihetetlen alpári, akár több egyetemi diplomával is. Pártpolitizálásba szántszándékkal nem megy bele, de odaáll jó ügyek mellé, most például részt vett a hajléktalanokkal szolidáris tüntetésen. Új könyve, a Levágott fül, krimiként is olvasható regény, de nincs minden lapon öt hulla.
Politikus nem lennék semmi pénzért.
Tilos a vitel és tilos a hitel, tilos a szerű és tilos a szaru, tilos a köz és tilos a kösz, tilos az élet és tilos az étel meg a bevétel, és nincs kivétel!
A Jóistennek nincsenek unokái csak gyermekei.
Ráférne egy kis rendszerfrissítés az agyunkra.
Mindig vannak baljós jelek.
Nyolcvan író kint volt a Kossuth téren a hajléktalanok melletti tüntetésen. Ennyire összetartanak?
Nehéz megítélni, hogy a vízvezeték-szerelők jobban összetartanak-e, mint mi. Megosztottak vagyunk mi is, de a szakmai szolidaritás sok rejtett szálon működik. Amikor Erdős Virág átküldte a felhívást, számomra evidens volt, hogy erre nekem reagálnom kell.
Önnek ez valószínűleg pláne evidens, hiszen van egy verse, A hajlékkészítés zsoltára címmel, amit a Hajléktalan Jézus című szobor avatására írt. Ez azt ábrázolja, hogy egy hajléktalan ember ruhájába burkolózva fekszik egy padon.
Igen, az is olyan felkérés volt a Máltai Szeretetszolgálat részéről, amire nem tudtam nem reagálni.
Miért nem?
Fotó: Molnár Mihály.
Mert ez nagyon húsba vágó történet. Egyszer például, amikor a Népstadion környékén jártam, egy hajléktalan hevert ott, és a lábán ugyanolyan kínai gumipapucs volt, ami akkoriban nekem is otthon. Ezen aztán el lehet gondolkozni, hogy melyikünk hever ott a földön és melyikünk nem. Vagy éppen megrendítő élményem volt az, amikor a kirakatban szerencsejátékot hirdettek avval, hogy „nyerjen mesés összegeket” és az alatt húzta meg magát egy hajléktalan. Kiradírozhatatlan történetek ezek az életünkből. És akik hajléktalanokkal dolgoznak, mint például Győrffy Ákos nagyszerű költő, is mondta, nem kéne, hogy az emberek életvitelszerűen az utcán éljenek, ez nem jó, tehát valahova el kellene helyezni őket.
Igen, de a kriminalizálásuk sem jó, hogy az életszerű utcán élésükért börtönbe is kerülhetnek.
A kriminalizálás és a hirtelen, ötletszerű megoldás sem jó. Ha politikus lennék, így nem fogalmaznék. De politikus nem lennék semmi pénzért.
Azért az, hogy el lehet kobozni a holmijaikat, sőt talán még meg is lehet semmisíteni, tényleg – finoman fogalmazva – nem szerencsés.
A végrehajtáson múlik sok minden, de nem tűnik barátságosnak, felebarátinak, szeretetteljesnek, az egyszer biztos. Főleg, ha azt vesszük, hogy egy hajléktalan két nejlonszatyorral leéli az életét és ezt összehasonlítjuk azzal, hogy nekünk az ökológiai lábnyomunk mekkora. Aki tett már rendbe padlást, lakást, az rájött, mennyi cucc között létezünk. Persze erre mondhatjuk, hogy több GDP-t is termelünk. De ha démonizáljuk akár magunkat, akár a hajléktalanokat, akkor nem sokra jutunk.
Algériában mesélték, hogy ott minden falunak, minden kerületnek, minden utcának megvan a maga hajléktalanja,
hetente többször végigjárja a házakat, és természetesen támogatják, működik egyfajta társadalmi felelősségvállalás. Régen a magyar paraszti házaknál, a tanyákon is befogadták a vándort. Azóta nem alakultak ki a szolidaritás új formái.
A tüntetésen mindenki maga előtt tartott egy táblát, papírt, amin szerepelt egy mondat. Ön mit írt ki?
Tilos a vitel és tilos a hitel, tilos a szerű és tilos a szaru, tilos a köz és tilos a kösz, tilos az élet és tilos az étel meg a bevétel, és nincs kivétel!
Mennyire tud az ilyen akció vagy esetleg egy-egy írás hatni, tehát amikor például egy túlzottan is jó tanulóról, aki mindennek és mindenkinek igyekszik megfelelni, gunyoros verset tesz közzé, akkor reméli, hogy valamelyest léket üt a porosz utas, katonás fegyelmű iskolarendszeren?
Naivság lenne azt felelni, hogy hiszek abban, hogy egy vers hatására holnaptól az állig garbós tanár néni átvált nyíltabb és kedvesebb módszerekre. Hogy a szónak önmagán túlmutató hatalma van, azt viszont tapasztalom. Ez a vers elképesztő sok helyre jutott el és bár fikázást, dühöt hívott elő abból, aki esetleg értetlenül áll vele szemben, sokak helyeslését is kiváltotta. Különben gyakran az ellenkezés is felszítja a helyeslést. Akinek más a véleménye, találkozik azzal, hogy ilyen nézőpont is létezhet, védhető, lehet érvelni mellette. Melyikünket nem sebezte már meg egy szó? Akárcsak annyi, hogy a tanárunk ránk legyintett: ülj csak le, belőled úgysem lesz soha semmi! Ilyeneket egész életünkön keresztül magunkkal tudunk hordozni. Ezért nehéz azt mondani, hogy a szónak nincs hatalma. Inkább megáll, hogy élet és halál van a nyelv hatalmában, ahogyan a Példabeszédek könyvében olvassuk.
Hat gyereke van, így nyilván jócskán vannak tapasztalatai az iskolákról. Egyébként a gyerekei állami iskolákba jártak/járnak?
Zsámbékon a Premontrei Keresztelő Szent János Katolikus Iskolába jártak, utána pedig átmentek a kicsit nagyobb volumenű budakeszi Prohászka Gimnáziumba.
És mik a tapasztalatai?
Vegyesek. Ahány tanár, annyiféle. Hívő katolikusok vagyunk, fontos volt, hogy egyházi iskolába járjanak a gyerekek. Persze egyházi iskolába ugyanolyan emberek tanítanak és járnak, mint a többi helyre, csak nehéz nem azonosítani magával a vallással, magával a hittel azokat, akik színleg vagy nem túl jó szándékúan, tapintatlanul képviselik a vallást.
Azt akarja mondani, hogy mivel mostanában némiképp felülről jövő intenció is az istenhit és a vallásosság, vannak, akik beállnak a sorba érdekből?
Egy katolikus iskolába nem feltétlenül azért megy valaki, mert vallásos, mehet azért is, mert a másik sulinál jobb híre van, a továbbtanulásra több reményt ad, rosszat ott csak nem tanul a kölök. Többféle indokkal taníttatják itt az emberek a gyerekeiket. Utólag gondolkodtunk rajta, hogy mennyire volt jó döntés, hogy a mieinket oda írattuk be, mert azért láttunk sok negatívumot is.
És mire jutottak?
A kételyeinkre, a vívódásainkra jutottunk. Nincs még egy élete az embernek, hogy kipróbálhassuk másképp is. Nincs a gyerekeinkkel semmi különösebb probléma, de nyilván meg kell vívniuk a saját küzdelmeiket a hitükért. Azt mondta egy pap, hogy a Jóistennek nincsenek unokái csak gyermekei. A hagyományt valamennyire át lehet adni, de hogy ki mire teszi rá az életét, azt nem lehet direkt módon áthagyományozni.
Önnek, bár még csak negyvenhét éves, már három unokája van.
Abszolút hamar kezdték a fiamék is és a nagylányom is. Nem minden volt annyira szándékos. A lányomék később házasodtak, őket a gyerek hozta inkább össze házaspárrá. Nagyon aranyosak az unokák. Három gyermekem házasodott meg eddig, igen helyes párok jöttek össze.
Nyilatkozta is, hogy sokat tanult a gyerekeitől, a munkásságának a fele gyerekkönyv. Mit tanult tőlük?
Az a fajta robbanékony látásmód, amivel a gyerekek abszolút elfogulatlanul és igen merész társításokkal közelítenek a világunkhoz, nagyon hatott rám. Betokosodottan, automatikusan látjuk a dolgokat, hogy egyre gyorsabban tudjuk venni a mindennapok akadályait. New Yorkban egyszer az ottani magyaroknál volt kis körutam. Kiléptem a házból és megpillantottam egy fekete családot. A kislány felkiáltott, hogy „Hú, nézd mama milyen gyönyörű fehér virágok”. Egy igazi retkes, koszos park volt minden létező szeméttel tele. Megláttam, hogy a lecsupaszított fa ágai közé koszos nejlonzacskók akadtak be. A felnőtt tekintet rögtön látja ezek mögött a szennyezett tengereket és mindenféle ökológiai rémséget, a kislány viszont ránézett a fára, és azt mondta, hogy gyönyörű, fehér virágok. Ezzel tulajdonképpen a saját életminőségét javította. A világ arca nagyban függ attól, ahogyan ránézünk. A gyerekek hihetetlenül profik ebben az „újrakeretezésben” és teljes átéléssel tudják kialakítani a saját párhuzamos világaikat.
Korábban két könyvet is írt arról, hogy milyenek vagyunk mi magyarok. Most milyeneknek tart bennünket?
Nyilván minden magyar más és más, de azért minden népnek megvannak a maga szokásai. Ha például egy magyarnak azt mondom, hogy disznóölés, akkor van erről valami fogalma akkor is, ha vegán vagy ha utálja a disznóhúst. Míg ha mondjuk egy új-zélandinak mondom ugyanezt, esetleg érdeklődve néz és lehet, hogy kengurupörköltre gondol. Vannak ilyen beidegződéseink.
Azt azért gyakran szokták mondani és valószínűleg igaz is, ha megyünk az utcán azt látjuk, hogy az emberek jelentős része lógatja az orrát és ha átmegyünk már csak Ausztriába, akkor sokkal derűsebb arcokat látunk. De nem is biztos, hogy nyugatra kell ezért menni, még a Ceausescu diktatúra idején Erdélyben, bár sokkal vacakabbul éltek, mint mi, jóval több vidám, jó humorú emberrel találkoztam, mint nálunk.
Hát nem tudom, nagyon sok vigyori székelyt azért nem látni, de van humoruk, az kétségtelen. Szembeszökő, ha Afrikában járunk, hogy már maga az európai ember mennyivel búvalbéleltebb, mint az afrikai, holott az életkörülmények közt ég és föld a különbség. Pesszimizmusban nagyok vagyunk
És öngyilkosságban is nagyok vagyunk.
Abban is ott állunk az élen. Az biztos, hogy ráférne egy kis rendszerfrissítés az agyunkra, mert nagyon sok sérelmünk, beidegzett sebzettségünk, fájdalmunk van, melyekre emlékezni illő, de elsüllyedni bennük nem kéne.
Sokak szerint azért van is okunk rá…
Hát mindig van okunk rá. Van egy történet erről. Athén kapujánál ül egy filozófus a tanítványával, odamegy hozzá valaki és megkérdezi, hogy mondd csak bölcs öregember, milyenek az itteni emberek? A bölcs visszakérdez, hogy hát ahonnan te jössz, ott milyenek? Csaló, gazember, mocsok, disznó, szemétládák, válaszolja az idegen. Itt is éppen olyanok, feleli a bölcs. Jön egy másik idegen és ugyancsak megkérdezi a bölcset, hogy mondd csak jó mester, milyenek itt az emberek? Megint visszakérdez, hogy ahonnan jössz, ott milyenek? A válasz úgy hangzik, hogy csupa jóindulatú mesterember van, akik két kezükkel megfogják a munkát, vidáman élik napjaikat. A válasz úgy hangzik, hogy hát itt is pont olyanok az emberek. Azt mondja felháborodva erre a tanítvány, amikor elmegy a fickó, hogy hát mester, valamelyiket biztos becsaptad, mind a kettő semmiképpen nem lehet igaz. A felelet úgy szól, hogy egyiket sem csaptam be, mert amilyen szemléletet hoz magával, úgy fogja látni az embereket. A szemüvegünkön, nagyon sok múlik. Biztos, hogy mindig vannak baljós jelek. Állítólag Nádasdy Kálmán mondta a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, hogy kedves hallgatók, jegyezzék meg, a körülmények mindig rosszak.
Jó, jó, de azért nyilván vannak objektív tények, például az, hogyan szegényedtek el meglehetősen sokan, mekkora hit volt a rendszerváltásban, ami aztán egyáltalán nem úgy sült el, mint ahogy a legtöbben gondolták. Rengeteg a vesztes. És van sok politikai ok, például a szabadságjogok jelentős megnyirbálása, ami azért okot adhat a rosszkedvre. Nem tudom, mennyire foglalkozik politikával, vagy ezt megpróbálja kicsukni az életéből?
Sem kicsukni, sem ezen olyan különösebben rugózni nem akarok. Szeretek élni, sokfelé járok, sokféle emberrel találkozom, igyekszem őket meghallgatni és így kialakítani a világról a képemet. Pártpolitizálásba szánt szándékkal nem megyek bele, de mindig odaállok olyan ügyek mellé, mint akár a Bátor tábor, az Igazgyöngy alapítvány, a MásSzínház, a Habitat for Humanity, a máltaiak vagy az Ökumenikus Szeretetszolgálat akciói. Nem rég az otthonápolási díj felemelése miatt is felszólaltunk kis videók formájában. Most az is evidens volt, hogy a hajléktalan ügy mellé odaállok. Van bőven tennivalóm, és egyáltalán nem akarom homokba dugni a fejemet ezután sem. Untat, hogy ide meg oda kit neveznek ki, hogyan, milyen módon, unom a beszólogatásokat is, mert mindenki azt képzeli magáról, hogy 100%-ig igaza van. A politizáló emberek jó része hihetetlen alpári, akár több egyetemi diplomával is. Döbbenetesen bántó dolgokat engednek meg maguknak. Ez bizonyos távolságból szemlélve igencsak szórakoztató és kimondottan Shakespeare-i: „Tégy te is a gyűlölet ellen, te rohadék!” Érdemes tükörbe nézegetnünk, különben ellehetetlenülnek a párbeszédek.
Az írónak ez lehet kedvező közeg, hiszen remek témákat adhat.
Így van, abszolút. Ez tényleg Shakespeare live. Sokat merítek is ebből. Van egy Minden napra egy sztori című sorozatom, amit a Facebook-ra teszek fel. Most Netentúli történetek címmel a Mozsár Műhelyben lesz belőlük színpadi változat, női és férfi hangra hangszerelve. A 365 egypercesben rengeteg hangon megszólal a „köznép”. Nyilván nem aktuálpolitikai jelleggel, de ráismerhetünk a köröttünk szóródó monológokra.
Most lesz a könyvbemutatója a Levágott fül című új regényének, amiben egy tizenhét éves srác tényleg levágott emberi fület talál az ablakpárkányán. Az a nagy kérdés, hogy mit csinál vele.
Mindannyian szeretnénk minél nagyobb biztonságot, a kátyút azonnal tömjék be a házunk előtt és a kiégett lámpakörtét rögtön cseréljék ki a villanyoszlopon és legyen minél kevesebb az adónk és legyen megfelelő egészségbiztosításunk. De ott van az ellentmondás, hogy este nézzük a krimit, amiben bilincsbe verve mászik a szutyokban egy férfi, csuklójához bilincselve egy bomba nő, és minden pillanatban kilövik alóla a vastraverzet, és ő is lő meg őt is lövik, sőt helikopterrel is lövik, meg lánctalpakkal is tiporják. Egyszerre akarjuk az izgalmat és a biztonságot. A könyv főszereplője átlagos magyar tinédzser, aki mögött átlagos magyar család áll, ami úgy tűnik, hogy rendben van. A tizenhét éves fiú agyában azonban semmi sincs rendben, minden megkérdőjeleződik. Az Istennel, a társadalommal, az emberekkel, a tanárokkal, a tekintéllyel kapcsolatban, a judó edzőjével, a szüleivel kapcsolatban. Keresi a helyét, keresi önmagát ebben a világban. A billenőpont az életében éppen ez a levágott emberi fül lesz. Az a dilemma, hogy menjen be vele a rendőrségre, mint jó állampolgár vagy mutassa meg a szüleinek vagy a tanárának, a barátjának, a plébánosnak, a kedvesének vagy csapjon fel nyomozónak? Ugye mindannyian nyomozók szeretnénk lenni, mint Colombo… Végül elkezd a saját szakállára nyomozni, rendőrségi ügybe is belekeveredik. Kiderül, hogy nem annyira egyszerű az ügy és ekkor ámokfutásra kényszerül. Megismeri a bűn világát, amely a valóságban cseppet sem elegáns, inkább lepattant, mocskos, közönséges, egyik ember a másikat akár rabszolgaként is képes tartani. A fiúnak a rázuhogó információözönnel is naponta meg kell küzdenie. Mint ma sok fiatal, elbizonytalanodik, mi fontos és mi nem, mi lehetséges és mi nem. Vajon az egész világ egy nagy X-faktor? Például az is felvetődik, hogy egy kis faluból meg lehet-e hekkelni a NASA honlapját? Ez esetleg lehetséges, de amikor küldenek egy szerződést és a srác kimegy Amerikába, az ottani TEK rögtön belenyomja a betonba, bekasztlizzák államtitok megsértéséért… És van még egy fontos szereplő ebben a könyvben, a Lili nevezetű vak lány, igen kemény élettörténete van, és durva betegségek is kijutnak neki. Ehhez képest próbálja megtalálni magát, normálisan nagy pofájú vagy abnormálisan nagy pofájú valaki, és azt várná, hogy ne kezeljék fogyatékosként. Vagány és laza. Szereti azokat a határokat feszegetni, amik az úgymond normális és nem normális lét között vannak. Hogy ennek a két fiatalnak mi köze van, egyáltalán lehet-e köze egymáshoz és kitől ered a levágott fül, ezek mind szép sorban kiderülnek a könyvből. Mint ahogy az is, hogy az emberben a jó vagy a rossz diadalmaskodik. Esetleg mindkettő. Krimiként is olvasható regény, de nincs minden lapon öt hulla. A két fiatal monológjából ránk zuhog viszont a körülvevő világ a maga őrült pörgősségében, ezer anekdotával, színesen, habosan, emésztetlenül.
A fenti viccesnek tűnő sírversike Kéri László facebook oldalán jelent meg. Ám kiderült, hogy a játékos elemzés mögött komoly koncepciót is kidolgozott a politológus. A Független Hírügynökségnek nyilatkozó Kéri úgy látja, hogy a Fidesz kiépült teljhatalma megbuktatható ugyan, de ehhez egy új politikai erő kell, amely elsajátítja és alkalmazza a „kommentdemokráciának” nevezett rendszer eszköztárát, vagyis az elemző szerint a mai kormány elsősorban a világháló racionális felhasználásával buktatható meg.
Már sírverset írsz a követező évek politikai kriptájára. Ennyire pesszimistán látod a jövőt?
Ez inkább realista jóslat. A trendek ugyanis azt mutatják, hogy az elmúlt évtizedben megszűnt a közszolgálati média, kormányzati befolyás alá került szinte a teljes hazai nyilvánosság. A maradék pedig elbulvárosodott. A valóban ellenzéki napi- és hetilapok sorra szűnnek meg, a kereskedelmi rádió- és tv csatornákat pedig ugyancsak bedarálja a hatalom. Ebből következik, hogy Magyarországon a köz dolgairól, a közösség jövőjéről, alternatívákról tartósan nem lehet hitelesen informálódni. A felnőtt lakosság nagy részének, különösen a fiatalabb korosztálynak a tájékozódást a világról, illetve a hazai ügyekről, esetleg beleszólás ehetőségét az internet világa biztosíthatja. A diskurzusokra pedig maradnak a facebook csoportok és a twitter. E fórumok ezrek, százezrek számára adnak lehetőséget vitázni a kommentelőkkel, vagy arra, hogy bárki odavesse a saját két mondatát a világról.
Az interneten robbant, de aztán az egész magyar médiarendszeren végigfutott Orbán Ráhel szaros pelenka eldobásáról szóló története, amiről a köztelevízióban azt mondták, hogy a miniszterelnök lánya a migránsok után takarít. Ha minden tökéletesen meghamisítható, akkor mi lesz?
Ez jogos kérdés, hisz egyetlen nap alatt 80 ezer ember látta és véleményezte az esetet. Jó ideje figyelem a kommentelőket, s látom, hogy majdnem minden ügyben van néhány felbérelt alak, aki véleményvezérként viselkedik, s feltehetően azért fizetik, hogy ha a fontos ügyekben a kommentelők között bármilyen racionális diskurzus alakulna ki, azt azonnal megfojtsa. Ugyanez történik, ha valamelyik portálon elgondolkodtató elemzés jelenik meg, akkor jönnek a kormányzati hangok, durva beszólással, kommunistázással, Gyurcsányozással, vagy „elmúlt nyócévezéssel”. Valami olyasmivel zavarják meg a normális beszélgetést, amire már nem lehet racionálisan érvelni, csak gyalázkodni.
Épp ezért kérdés, hogy ezzel a gyalázkodással tarkított tájékozódással és a hírek, ügyek vitatható hitelességével beérik-e a tömegek?
Ez első nagy csapdája az általam kommentdemokráciának nevezett jelenségnek. Ez a műfaj, tehát a néhány mondatos bejegyzés egyébként sem alkalmas az érdemi politikai, gazdasági, kulturális folyamat tárgyalására, valódi vitájára. A forma és a terjedelem is alkalmatlan, de a kezdődő, vagy épp már kialakuló párbeszédet az anonim alakok iszonyatos gyűlölködéssel, gyalázkodással szétzilálják. Ráadásul olyan hangnemben, hogy azok inkább idézik a polgárháborús idők hangulatát, mint egy normális vitáét. Mindez a magyar politikai kultúra legrosszabb vonásait eleveníti fel. Az érzelmi alapú, gondolkodás, és mérlegelés nélküli politizálásból Magyarországnak csak baja volt. Arról nem is beszélve, hogy ez a módszer alkalmas arra, hogy a tömegeket lóvá tegye, félrevezesse. Hisz belpolitikai megfontolásból megtévesztő, valóságalap nélküli információk tömege kerülhet a köztudatba. De ez a módszer teret ad a nagyhatalmi játszmáknak is, főleg az oroszok jelenlétét emlegetik sokan. Számos országban igyekszik az orosz titkosszolgálat dezinformálni, itthon több száz hamis hírekkel szolgáló portált is működtetnek, ami tovább növeli a káoszt. Ebben a kommentdemokráciában az ellenőrizhetőség, a szavahihetőség szinte teljes mértékben háttérbe szorul. Tehát a hírbőség teremtette illúzió eltakarja a források eredetét. Mindent elhiszünk, s mindennek az ellenkezőjét is. Pedig meg kellene tanulni higgadtan szelektálni, s tájékozódási pontokat találni. A hírfolyam ugyanis hihetetlen sebességgel globalizálódik, bárhol történik valami, fél óra múlva az esemény képei láthatóak az interneten. Meg kell tanulni a válogatni, s csak a valóságos eseményekre, folyamatokra koncentrálni, ez persze roppant nagy energiákat követel. Az ellenőrzés nélkül fogyasztott hírek kiszolgáltatottá tesznek, mert a mai tömegbefolyásolás technológiája tudományos alapokon nyugszik. Lehet, hogy mindent tudunk, de semmit sem értünk.
Közben pedig a hatalom a parlamentben sietve hozott néhány szabadságot korlátozó intézkedést, Tusványoson a miniszterelnök megjósolta a kultúrharc folytatását, illetve az alkotmány további módosítását. Világos, hogy mit akar az új kormány?
Természetesen, hisz kiszámítható az előző nyolc évből. Igyekszik szűkíteni mindazok cselekvési terét, akik nem alattvalói, s akik nem fenntartói a Fidesz hatalmának. A legfontosabb cél tehát a hatalom bármi áron történő megtartása. Minden, ami ezt akadályozza, annak korlátozni fogja a szabadságát; ezért korlátozza a média befolyását, vagy a civil szféra mozgásterét, de behatárolja a magánélet szabadságát is, tehát a trend nyilvánvaló.
Védekezési lehetőség lassan csak az internet világában marad. Igaz, eddig elsősorban a kommentdemokrácia hátrányait említettem, pedig ennek számos előnye is van. Például az év elején váratlan győzelmet aratott Márki-Zay Péter azt jelezte, hogy sikerét a facebooknak köszönhette. Vagyis az ellenzéket hiába fosztották meg minden nyilvánosságtól, a világháló szabadságát nem tudták tőlük elvenni, s ezt sikeresen kihasználták a szervezésben, de a tájékoztatásban is. Ez is azt bizonyítja, hogy a ma rosszul használt facebook, illetve a világháló lehetne komoly eszköz a politikai szerveződések világában, csak meg kéne tanulni hatékonyan felhasználni.
Még akkor is, ha az elsődleges nyilvánosságban Heller Ágnest a magyar kormány szóvivője egy keretlegény stílusában lekommunistázza? Mások az írókat listázzák, sőt, már saját híveiket is támadják, azokat, akik még nem vesztették el a józan eszüket. Mindez hozhat újabb támogatókat, vagy csak a félelmet akarják felsrófolni?
Mindkettő jól jön a hatalomnak, ámbár az állampolgárok nem hülyék, tisztában vannak a helyzettel. Az elsődleges nyilvánosság hírhamisításaival a mai magyar lakosság 90 százaléka tisztában van, kis részük ennek ellenére a kormánysajtóból tájékozódik, mert azt szereti. A többség azonban az állami médiának, vagy udvaroncainak egyetlen szavát sem hiszik el. Ezt pontosan jelzi az áprilisi választás, hiszen többen szavaztak a Fidesz ellen, mint ahány támogatója van a kormánypártnak. A Fidesz ellen szavazó közel 3 millió ember tudta, hogy az ellenzék aligha nyerhet, mégis inkább rájuk szavazott, s nem hitt a kormányzati manipulációknak. Az emberek tehát nem ostobák, a magyar lakosság alkalmazkodott ahhoz, hogy a média a kormányé.
Illetve Mészáros Lőrincé, s a hírek szerint a vidéki lapokat sorra mondják le, mert már a megyei újságok jó ideje olvashatatlanok a szüntelen kormánypropaganda miatt.
Ugyanez a helyzet a Figyelővel is, amióta a hetilap Schmidt Marcsi kezébe került, azóta már csak egy szekta olvassa. Az igényes olvasónak marad az internet, meg a kommentdemokrácia, ami persze a mai formájában nem alkalmas a Fidesz kiépített hatalmának ellensúlyozására. De a világháló okos használata útját állhatja a totális kisajátítási folyamatnak, megakadályozhatja azt, amire ez a mai hatalom törekszik. Ezért is fogalmaztam ironikusan, hogy a holnapom az övék, de a honlapom az enyém, mert a hatalom keze addig nem ér el, s ezt érdemes kihasználni.
Ez azt felételezné, hogy a mai ellenzék, vagy egy létrejövő új politikai formáció mindezt felismeri, de egyelőre egyik sem látszik. Világos, hogy honnan, miből jön létre a mai kormány ütőképes ellenzéke?
Ezt előre soha nem lehet tudni, de jelek vannak. A kormány számára figyelmeztető lecke volt a már említett, interneten szerveződő tavaszi ellenzéki győzelem Hódmezővásárhelyen, amelynek a főszereplője, Márki-Zay augusztus 20-án már jelezte, hogy másokkal együtt egy új pártot alakítana. De említhetném a három évvel ezelőtti netadós tüntetést, akkor a diákok a facebook segítségével összekapták a rendszerváltás óta a legnagyobb tömegmegmozdulást. Ugyancsak a világháló közreműködésével jött létre, s szinte pillanatok alatt megszerveződött a CEU melletti tüntetés, több hullámban tízezrek vonultak az utcára.
Valamennyi példa azt mutatja, hogy ha az emberek megtanulják okosan használni, akkor az internet valóban a modern politika eszköze, terepe lehet. De gyaníthatóan nem a mostani parlamenti ellenzék fedezi majd fel ezt az eszközt, mert a ma politikusai a régi világ részei, egyébként sem alkalmasak hatásos fellépésre. A régi világ egy része már elvesztette a csatát a régi világ másik része, a Fidesz ellen. Az új világhoz a Márki-Zay Péterek és segítőik, vagy a netadós tüntetés körül bábáskodók, a CEU intézkedések ellen utcára vonulók tartoznak. Ők a politika alakításának merőben más részvételi technikáját alkalmazzák, amelynek lassan kialakul a kultúrája.
Furcsa, hogy a környező országokból a külföldön dolgozók megszervezik önmagukat, majdnem önálló pártként működnek, s hatással is vannak az eseményekre. Ezzel szemben a külföldre szakadt több százezer magyar – amely egy kritikus tömb lehetne – képtelen befolyásos csoporttá válni. Miért van ez így?
Ez még bekövetkezhet, hisz a külföldön aktív román ellenzék – amely már tíz éve is egy milliós nagyságú volt – sem egyik pillanatról a másikra szerveződött. Az ő politikai részvételi kultúrájuk évekkel megelőzi a magyarokét, sokkal tudatosabbak, szervezettebbek. De az itthoni helyzet is könnyen kikényszerítheti a külföldön munkát vállaló, de hazatérni akaró emberek szerveződését. Ez csak idő kérdése. Kétségtelen, ma ez még nem történt meg, de szerintem csak idő kérdése.
A hagyományos politikai részvétel ugyanis megbukott – részben a hatalom, részben az ellenzék miatt – viszont létrejöhet egy olyan típusú kultúra, aminek az eszköztára csak most alakul, a lehetőségei viszont korlátlanok. Ezt nevezem kommentdemokráciának, amely az interneten már létezik. Egyelőre még rosszul, bután élünk vele, mert a szervezkedés helyett odamondogatunk a hatalomnak, azt hisszük, hogy ha durván beszólunk, ha elküldjük melegebb éghajlatra a hatalmat, akkor már tettünk is valamit. Pedig ez kevés, ez csupán gyerekbetegség. Ezen a szinten vagyunk most. De senki nem írja elő a magyar népnek, hogy egy életen keresztül nem lábolhat ki ebből a betegségből.
Jövőre ismét két választás, részben uniós képviselőkre szavazunk, részben a helyhatóságok vezetőire. Az ellenzék mai állapotában képes megerősíteni a kommentdemokráciát?
Aligha, ehhez évek kellenek, ugyanis idő kell, amíg az ellenzék megtanulja a leckét, aminek most nem sok jelét látom. Inkább arra gondolok, hogy a megerősödő, de eddig valójában sokat nem produkáló ellenzéki mozgalmak, mint a Momentum, a Kétfarkú kutya öt év alatt ki tudnak alakítani olyan ellensúlyt, ami az elaggott és innovációra képtelen Fidesz versenytársa lehet egy következő választáson.
Az uniós választás technikája kizárja, hogy az uniós képviselők esetében összefogás legyen. Ebből következően mire számíthat az ellenzék?
Annyira utálom, amikor az elemzőket jóslásra akarják használni. Nem tudjuk, hogy mi lesz, a választás jövő májusban lesz. Egyet tudunk – így szeptember elején -, hogy Orbán Viktornak iszonyú fontos az uniós választás, mert most akar jelentős európai politikussá válni. Ebből következően a Fidesz minden eszközt be fog vetni azért, hogy a párt eredményesen szerepeljen. Az ellenzék pedig továbbra is ott van, ahol áprilisban volt, egy tapodtat sem lépett előre, inkább kettőt hátra. Ebből következően 2019-ben én semmiben nem reménykednék.
Szóval egy újabb nagy vereség elé néz az ellenzék?
Ezt azért nehéz biztosan állítani. Én folyamatokról beszélek, olyan fejlődési lehetőségről, amely a mentalitást, a gondolkodást alakítja át. Ma legfeljebb ott járunk, hogy az ország normálisabb része a kétharmados vereség után felfogta, hogy ki van rekesztve a rendszerből. Él a kommentdemokrácia eszközeivel, odamondogat, amikor tud. Beéri azzal, hogy nyolcvanezren lájkolják, hogy Orbán Ráhel eldobta a szaros pelenkát. Ahányan megosztják, mindig hozzáteszik, hogy ez a Fidesz micsoda tolvaj, szemét banda, s ezzel viszont mindenki megnyugszik, mert azt hiszik, részt vettek a politikában. Arra kell majd néhány év, hogy felfogják: lófaszt, nem vettek részt semmiben, legfeljebb saját megnyugtatásukra cselekedtek. Ez látszattevékenység, ennél sokkal több kell.
Gondolod, hogy ehhez öt év kell, hogy mindezt a magyar nép megértse, hogy szervezkedjen a világhálón, hogy tüntetést szervezzen, esetleg tiltakozzon?
Igen, de a lehetőségek óriásiak, az internet komoly politikai innovációs utakat nyit meg, csak meg kell találni, és alkalmazni kell azokat. Elég, ha az április 8-a utáni tüntetésekre gondolok, valamennyit a facebook csoportok, s nem pártok szervezték. Amikor a civilek abbahagyták a mozgósítást, megszűntek a tüntetések is, de ezek újra elkezdődnek majd, bármilyen tüntetés-ellenes törvényekkel kísérletezik is a kormány. Ha olyan lesz a helyzet, az emberek az utcára vonulnak, ebben biztos vagyok. Ezt meg kell szervezni, s ennek megtanulása, működtetése hosszú tanulási folyamat.
Vagyis azt mondod, hogy a ma még veszélytelen kommentdemokráciából kinőhet valami?
A közösségi média fantasztikus dolgokra képes. Tudjuk, hogy ennek segítségével győzött Barack Obama, és ha majd Magyarországon is mozgósításra használják az internet világát, akkor az életveszélyes lehet a mai hatalomra. Persze, ezt is meg lehet fojtani. Az Orbán rendszer lényege, hogy addig mindig elmegy, amíg hagyják. De nem szabad hagyni, hogy azt csináljanak, amit akarnak.
Szokta olvasni, amiket írok, és szívesen lájkolna a Facebookon, de fél, hogy baja lesz belőle. Középkorú nő mondja ezt az utcán. Szégyenkezés van a hangjában. Pedig, nem neki kellene szégyenkeznie, gondolom magamban, de nem mondok semmit. Mit is mondhatnék egy embertársamnak, aki tisztességesen élt idáig, és most újból meg kellett tanulnia félni.
Nem először hallom ezt a mondatot, mások is mondtak már hasonlókat.
A félelem benne van a levegőben.
Halkan mondunk mindent, megfontoltan, előtte alaposan körülnézünk. Magunk sem értjük, hogyan juthattunk idáig, hogy megint ezt suttogjuk a mobilba: ez nem telefontéma.
Megint tudunk írni és olvasni a sorok között. Pedig már azt hittük, hogy vége, elfelejthetjük örökre. Nem hittük volna, hogy lesz idő, amikor újra hasznunkra válik. Akik átélték egyszer, azoknak gyorsabban megy, de keservesebb – az újak, akik már a félelem nélküli létbe születtek, fel sem fogják, mi történik velük.
Félni mindenhol lehet: vasúton, hajón, autóban, buszon, villamoson, metrón. Péknél, zöldségesnél, virágosnál, trafikban, bankban. Azok is félnek, akiknek a javaik megfogyatkoztak, s reményeik mintha sosem lettek volna, és azok is, akiknek még van mit a tejbe aprítaniuk.
A félelem demokratikus: jómódú és szegény egyaránt szabadon félhet.
Lehet félni piacon, postahivatalban, mindenütt. Van, aki a fodrásznál fél, mások az iskolában, gyárban, irodában. Félünk az egyenruhától, és félünk akkor is, ha egyenruhások vagyunk: tűzoltók, katonák, rendőrök.
Fél az ápoló, és fél az ápolt.
Félnek a fiatalok, mert azt látják, hogy a szüleik félnek. Utóbbiak nem mutatják, de ettől még látszik rajtuk. Kiül az arcukra, látszik a tartásukon, érződik a bőrük szagán. A félő ember másképp mozog, mint az, akinek nincs baja.
Félnek az idősek, mert azt látják, hogy a gyerekeik és az unokáig félnek.
Félünk játék közben, munkaidőben, szabadságon. Zenét hallgatva, könyvet lapozgatva, újságot olvasva.
Egyszer majd elmúlik ez is, a félelem sem tart örökké. Ám addig nem árt, ha alaposan meggondoljuk, hogy mit lájkolunk a Facebookon.
Tulajdonképpen mi történik a Facebookkal? Mi okozza a közösségi oldal állandó botrányait, és most már nyugodtan mondhatjuk, válságát? Ha rövid választ kéne adnunk, azt mondanánk: a tulajdon sikere és méretei. Bár, ez sem ennyire egyszerű, sajnos. Az utóbbi napok egyre meghökkentőbb hírei arra utalnak: Mark Zuckerberg világában tényleg minden elképzelhető.
Sőt, mindennek az ellenkezője is, ami még riasztóbb. Hiszen – és ez benne a valóban fontos – ez már rég nem csak Zuckerberg világa, ez a közösségi oldal köt össze körülbelül 2,13 milliárd embert a világ többi részével akár magánéleti, akár baráti szinten és ez a mai sajtó legfontosabb platformja is – a hirdetési üzletág pedig szó szerint meghalna nélküle. Épp ezért azok, akik azt mondják, „elvoltunk nélküle, nincs rá szükség” meglepően rövidlátóak. Igen, elvoltak, akkor – de most a Facebook összeomlása, megszűnése vagy feldarabolása olyan világméretű krízist idézne elő, aminek csak a gazdasági vetületei súlyosabbak volnának az 1929-33-as Nagy Gazdasági Világválságénál, a társadalmi következmények pedig beláthatatlanok.
De mi a baja ennek a virágzó mamutvállalatnak? Leginkább az, hogy emberek használják… és emberek is vezetik. Az elmúlt másfél-két évben három olyan komoly botrány rázta meg a techóriást, amiből egy is elég lett volna egy kisebb és nem monopolhelyzetben lévő cég teljes bukásához. Az első az amerikai elnökválasztást befolyásoló orosz befolyás ügye, a második a Cambridge Analytica-botrány, a harmadik pedig a nemrég tapasztalt monstre hackertámadás. Józan gondolkodás szerint mindhárom könnyebben kezelhető lett volna, ha a cég egyrészt felkészül az ilyesmiknek a lehetőségére, másrészt, ha már megvan a baj, beismerik azt, és tétovázás nélkül lecsapnak a felelősökre. Nem ez történt, többek között azért nem, mert Mark Zuckerberg válságkezelő módszere három szóban összefoglalható:
„Delay, deny and deflect – halogatás, tagadás és hárítás”.
Mindhárom esetben felvetődött, hogy a közösségi oldal működését szigorúan és jogi úton szabályozzák, csak hát ez a módszer alkalmatlan: nem csak azért, mert a jogi elveket technikai alapon roppant nehéz, sőt, lehetetlen volna érvényesíteni (gondoljunk csak az Európai Unió nemrég elfogadott szerzői jogi irányelvére, ami a jelek szerint arra fogja kényszeríteni a You Tube-ot, hogy elhagyja az európai piacot, ugyanis algoritmusokkal képtelenség megállapítani, mikortól plágium egy zenei vagy vizuális elem, és meddig idézet vagy bevett művészi eszköz – de ugyanilyen okokból kívánja leállítani Európában a Google a hírszolgáltatását is). Azért is lehetetlen a jogi szabályozás, mert a Facebook nagy.
Nagyon nagy, bolygó méretű.
Zuckerberg és a Facebook vezetősége – lévén IT-szakemberek – tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy világméretű szabályozást létrehozni egyelőre lehetetlen, ha pedig államszövetségi-nemzetállami szintű szabályozások jönnek létre, az végleg szétdarabolná a céget, ami így kikerülne a központi irányítás alól, és a helyi centrumok a különböző kormányzatok befolyása alá kerülhetnének. Ez természetesen minden nemzetállam vezetésének kéjes álma, egy erős propagandaeszköz, ami az ölükbe hullana – és ha nem kaphatják meg, legalább megpróbálják elpusztítani, betiltani, hogy akkor másé se legyen, sőt, általában ne legyen. Ez magyarázza a magyar kormánymédiumokban a dühödt, gyakran már komikus Facebook- és Google-ellenes kampányt.
De lássuk az alapvető gondot, ami nem más, mint az adatbiztonság mértéke. Valamikor, a közösségi oldalak hajnalán még feltételezték a felhasználókról, hogy becsületesek és jóhiszeműek, és a felhasználók is ugyanezt tételezték fel az oldalak üzemeltetőiről. Nem kellett volna: a közösségi oldalon, ami a személyre szabott reklámokból él (azért lehet ingyenes a felhasználók számára) a legfontosabb árucikk a személyes adat. És nem nagy, fontos dolgokról van szó, jobban érdeklik az oldalt a böngészési szokásaink, a hobbink vagy netán a szexuális beállítottságunk, mint a politikai nézeteink – ugyanis az apró adatok alapján lehet személyre szabni a nekünk célzott hirdetést. Ez talán még nem is lenne baj, hiszen mindennek van ára, néhány reklám nem a világ – csakhogy ezek az adatok alkalmasak a politika hirdetésére is. Igaz, hogy nem ugyanaz fogja érdekelni a politikai kalmárt, mint mondjuk a játékkereskedőt, de a célzott, személyünkre szabott hír a hírfolyamunkban bizony ugyanúgy befolyásolás, mintha egy új játékot ajánlanának nekünk, sőt, a legtöbben észre sem veszik, ha politikailag manipulálni akarják őket.
Ezért fontosak tehát a Facebook-adatok, ezért lett az információ az új kőolaj vagy urán.
Mármost az adathalászat, adatszivárgás már nagyon régen megkezdődhetett, csak most kezd kiderülni a jelenség. De épp a minap került angol bíróság elé a Pinkini alkalmazás ügye, ami viszont alapjaiban rázza majd meg a Facebook-birodalmat.
A 2013-ban megjelent Pinkini egy jelentéktelen és elég undorító alkalmazás volt, lényegében véve arról szólt, hogy – kihasználva az adatbiztonsági lyukakat – nem csak a mi képeinket látta, hanem az ismerőseink képeit, az ő ismerőseikét is, tehát lényegében véve bárki privát fotóihoz hozzáfért. Ha a Pinkinivel ellátott telefon kameráját ráirányították valakire, az alkalmazás megpróbálta felismerni, ha sikerült, átnézte a képeit és amennyiben volt fürdőruhás képe az illetőnek, azt megmutatta. Randa dolog embereket minden engedély nélkül vetkőztetni, de nyugtasson meg mindenkit a tény, hogy a két év alatt, amíg működött ez az app, összesen 4500 ember használta, nem több. 2015-ben a Facebook rájött, hogy ez az alkalmazás – és rengeteg másik is – engedély nélkül használja a legérzékenyebb személyes adatbázisokat, ezért 2015-ben változtatott az adatkezelési gyakorlatán, elkezdte korlátozni a külső fejlesztők hozzáférését a felhasználók ismerőseinek adataihoz. Ezzel a Pinkini gyártója, a Six4Three szerint tönkretették az üzleti modelljüket, így aztán beperelték a Facebookot.
Megérte? Nem érte meg? Nem lehetett akkora üzlet ez a Pinkini, hogy akár csak a perköltséget érdemes legyen rákölteni, de most már folyik az eljárás, nincs visszaút. Viszont a per során a Six4Three betekintést nyert a Facebook témába vágó belső feljegyzéseibe, köztük Zuckerberg leveleibe is. Ezek jelentősége pedig bőven túlmutat az ügyön, nagyobb botrányok, például a Cambridge Analytica részleteire is fényt deríthet.
És itt kezd rázóssá válni a történet.
A CNN és a Guardian már kérte is a bíróságot a közérdekre hivatkozva, hogy tegyék nyilvánossá ezeket az információkat, az egyelőre elutasította a kérvényt, ám lehetővé tette a betekintést a brit parlament egyik bizottsága számára, mely a Facebookkal kapcsolatos vizsgálatot folytat. Illetve, az iratokat le is foglalták, némi fenyegetés kíséretében. A Six4Three kérte a bizottságot, hogy tartózkodjon a betekintéstől az iratokba, és juttassa vissza azokat vagy neki, vagy a Facebooknak. A Facebook szóvivője pedig közleményben jelezte, hogy a parlamenti bizottság birtokába került iratok nyilvánosságra hozatalát bírósági határozat korlátozza.
Márpedig ezek az információk végtelenül fontosak: hiszen az amerikai elnökválasztás befolyásolása éppúgy, mint a Cambridge Analytica-botrány gyakorlatilag az adatok nem elég bizalmas kezeléséről szólt. Nagy vihar fenyegeti a közösségi oldal hajóját.
És nem használ neki a teljesen felesleges, értelmetlen Soros-botrány sem. Amire – tegyük hozzá – véletlenül, hanyagságból került sor. Az Egyesült Államokban is sok a Facebook-kritikus hang, ami azért veszélyes, mert a vállalkozás ott van bejelentve, az ottani törvények érvényesek rá. Az, hogy a világ többi országában mit beszélnek róluk, jóval kevésbé vagy egyáltalán nem fontos az amerikai közhangulathoz, közvéleményhez képest. A Facebook tehát megbízott egy pr-céget, hogy kommunikációs téren javítson a közösségi oldal megítélésén.
Ez nagy hiba volt.
Az említett cég – nevezzük nevén, a Definers Public Affairs – ugyanis lehet, hogy a sikereit tekintve magasan jegyzett, de hogy módszereiben nem különbözik kicsit sem a Cambridge Analyticától, az is biztos.
A kampányuk egyik lépése az volt, hogy Soros Györgyöt igyekeztek a Facebook kritikusai mögött álló titkos hatalomként, anyagi támogatóként beállítani. Mármost Soros bizony bírálta többször a Facebookot is, a Google-t is, a monopolhelyzetük miatt, a kétes adatkezelés miatt, a hosszú távú gondolkodás hiánya miatt – de soha senkit nem bérelt fel ellenük. A tulajdon véleményéhez meg neki is joga van, amint Mark Zuckerbergnek is.
A megbízáskor elfelejtették ellenőrizni, csak később derült ki: a Definers Public Affairsnek markáns republikánus háttere van. A Facebook megrendelt tőlük egy sikeres kampányt, és kapott is egy olyant, ami sikeres lehet – a republikánusok között.
A kirobbanó botrány hatására a Definers Public Affairs megbízását azonnal visszavonták, és mennie kellett Elliot Schragenak, a Facebook kommunikációs vezetőjének is, aki magára vállalt minden felelősséget, majd távozott a balfenéken (feltehetően nem üres zsebbel). Sheryl Sandberg vezérigazgató-helyettes is némi bűnbánatot tanúsított, bár ő a lemondásig nem ment el. A botrány ebben a mostani helyzetben rengeteget ártott a közösségi oldal megítélésének
Itt tartunk most, a Pinkini-iratok nyilvánosságra kerülése előtt. Mi várható?
Botrány mindenképpen, és a Facebook további reformja. Ami nem is volna rossz gondolat, de másként kéne nekifogni, mint idáig. Ez az oldal eredetileg egyetemisták ismerkedését szolgálta, és alapvetően máig nem írták át, annak dacára, hogy több, mint kétmilliárdan használják. Ha nem újabb módosítgatásokat eszközölnének rajta – amik csak a működését bonyolítják, és a kívánt jogi szabályozást vagy sehogy, vagy csak alig oldják meg – hanem átírnák az egészet, teljesen, most már tömegekre szabva, komoly adatvédelmi garanciákkal és olyan védelemmel, ami valóban gondot okozna a támadóknak, meg lenne oldva a problémák legnagyobb része.
Ugyanis Facebookra, általában véve közösségi médiára szükség van, lényegében erre a közegre terelődött a nyilvánosság legtöbb formája, enélkül valóban atomizálódna a társadalom.
De ha kell, ha szükség van rá, legalább csináljuk jól…
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
